Baranyi Tibor Imre

A HARC METAFIZIKÁJA

„Háború mindenek atyja és mindenek királya.” (Hérakleitos)

A hagyományosan törvényesnek tekinthető harc és küzdelem – bármilyen formát is öltsön – elsődleges értelme az őseredeti állapot különböző szintjein keresztül a Legfelsőbb Állapot, a Status Absolutus helyreállító megvalósítása, másrészt minden ebbe az irányba mutató értéknek a védelmezése. Ezen a vonalon a tradicionális tanítások szimbolikájában az őseredeti állapot mint a rend, az egyensúly és a harmónia – egyszóval a béke – tudati és létbeli megvalósítása–megvalósulása jelenik meg. Amennyiben az emberi létformát egy általános értelemben vett horizontalitás formájában képzeljük el, mindez kizárólag e sík centrumában valósulhat meg. A harc elsődleges célja tehát az, hogy a harc útján járó lény önmagát a saját létállapotának megfelelő világ centrumába, a „béke honába” visszavezesse. Ennek az állapotnak a kivívása előfeltétele az abszolút középpontiság megvalósításának, amely az immanensen fenntartott részleges középpontiság vertikális meghaladásának betetőzése. Ez tulajdonképpen az egy adott világban megvalósított centralitás minden világokra való birodalmi kiterjesztése.

Erősen tradicionálisnak nevezhető az a megközelítés, miszerint a létesült létben, a létesülési örvényben (samsára) mindenütt háború és harc dúl, s kizárólag a centrális állapot (nirvána) az, aminek a kapcsán valódi, fényteli békéről érdemben beszélni lehet. És ez igazság szerint ugyanaz, mintha – szolipszisztikusan megközelítve – azt mondanánk, hogy béke csak Önmagamban van. Ezért aki a metafizikai értelemben vett Önmegvalósítás útját járja – egészen a végső cél eléréséig – tulajdonképpen hadiállapotban, háborúban van, s a samsárában minden „béke” álbéke, amiért is joggal mondja Vegetius, hogy „ha békét akarsz, indíts hadat”.

A harc célja a centralitás és ezen keresztül a Legfelsőbb Állapot megvalósítása, illetve az e felé mutató értékek védelmezése. A cél helyes meghatározása – mint előzetes eszmei vonatkozási pont kitűzése – rendkívül elmélyült ismeretelméleti gyakorlást előfeltételez. A cél eszmeileg tökéletes meghatározása és kitűzése nélkül a harc – bármilyen jelentős képességek bevetésével is folyjon – merő titanizmus. A harcot kizárólag az őseredeti középpont – és ennek epiphániája, a rend, az egyensúly és a harmónia – helyreállítására irányuló törekvés teszi törvényessé. Szemben a titanizmussal, a metafizikai középpontiság megvalósítását célzó harci törekvés – meglévő vagy megszerzett jelentős, félisteni, isteni képességek segítségével – a heroizmus (hősiesség).

A hérós (hős) mindig és kizárólag metafizikai Önmagáért küzd. Akár a ténylegességek „külső” világában, konkrét ellenfél, illetve ellenség ellen folyjon a küzdelem, akár a legtágabban értelmezett lélek benső világaiban, a harcot mindig Önmagamért folytatom. Azért az Önmagamért, amely a lét és tudat abszolút metafizikai középpontja. Úgy is megfogalmazható, hogy tulajdonképpen azt az egyrészről eszmei, másrészről szimbolikus, megint másrészről illuzórius távolságot kell leküzdeni, amely engem mint individuális létezőt Önmagamtól mint középponti metafizikai Abszolútumtól elválaszt. E kettő között vannak ugyanis a világok. Azok a világok, amelyek az Önmagamtól való eltávolodást jelentő individuáció során mintegy kizuhantak Önmagamból és egy illuzórius valóságot képező testiség síkján megalvadtak. Ez a megalvadt és meghalt álomszerű világ, s ennek lényei a harc útján járó ember ellenségei. Ezeket az egyik oldalon, a tettek síkján meg kell semmisíteni (minden szentimentalizmus nélkül tudva, hogy valójában soha nem is léteztek), a másik oldalon, a kontempláció, a tudati funkciók visszavezető átalakítása útján Önmagamba vissza kell venni. E kettő együtt, egymásban: a mágikus ön-megvalósítás útja. Amit „bensőleg” megvalósítottam, kivívom a „külső” világban, a külső világban elért győzelmek pedig olyan kozmikus környezetet teremtenek, amely pozitív támasztékul szolgál a további „benső” küzdelemhez. A magasabb szint: a kettő egyidejűleg, egyszerre.

A jelenlegihez hasonló viszonyok közepette folytatott harc tradicionális jelentőségének tisztázása kapcsán – miként azt maga Guénon is hangsúlyozza – lényegi jelentőségű leszögezni, hogy minden küzdelemnek legelsősorban a legmagasabb szintre, a alapelvek világára kell összpontosítania. Az itt elért eredmény azután úgyszólván automatikusan hozza meg a kívánt eredményt minden más szint és terület vonatkozásában, mivel a világon minden a princípiumok függvénye. Éppen ezért első lépésben a tradicionalitás erőinek is elsősorban az intellektualitás – vagyis a princípiumok – világára kell összpontosítania a tevékenységét például az emberek, a társadalom vonatkozásában, minthogy a princípiumok univerzális világában intellektuálisan egy önkorrekciót végrehajtott ember más, részleges területeken – például a társadalmi–politikai területen – is megfelelő álláspontot fog felvenni. A probléma másik oldala pedig az, hogy – pontosan a fentiekből kifolyólag – egy pusztán aktuálpolitikai küzdelem, még egy esetleges siker esetén is, tartós és komoly eredményt aligha hozhat, s az itt feláldozott energiák – leszámítva az ember benső világában születő eredményeket – jórészt elfecséreltek és minimális hatóerejűek.

A harc benső feltételei kapcsán lényeges megjegyezni, hogy az olyan fogalmak, mint harc (vagy megvalósítás) és szentimentalizmus egymást végletesen kizárják. Érzelmek által uralt és elragadott ember sem a harc, sem az önmegvalósítás ösvényén nem képes tulajdonképpen egyetlen jelentős lépést sem tenni. A szentimentumokat generáló gondolatok a metafizikai értelemben vett Éberség (Vidyá) hiányának abnormis következményei. Nem képes komoly „lelkiismeret furdalás” és egyéb negatív következmények nélkül megsemmisíteni ellenfelét az, aki hisz az ellenfél létének valóságában. Ellenben aki tisztában van vele, hogy – a mahãyãna buddhista hagyomány kifejezésével élve – sarvam sunyam (’minden Üres’), nem hisz semmiféle ellenfél létében; a nem létező ellenféllel szemben természetesen nem érez sem averziót, sem félelmet, sem egyebet; mivel nem érez semmit, lelki állapota nyugodt maradt, így képes higgadt, hatékony cselekvésre, amelynek során pusztán azt a tévképzetét küszöböli ki, amely álomszerű képződményként ellenfelét maga elé vetíti. Az ilyen értelemben felfogott ellenségre mért megsemmisítő csapás pillanata tulajdonképpen analóg a tematikus gondolkozás praxisa során végrehajtott distractio műveletével. A distractio pillanatában Önmagamat tisztán Siva-i állapotomban tapasztalhatom meg, ez egy olyan autonóm tett, amelyben a végső szabadság lehetősége nyilatkozik meg. A halálos lövedék, a nyílvessző kiröppenésének pillanatában vagy amikor a kard végzetesen lesújt, csupán egy álomalak tér vissza a maga ontológiai helyzetébe: az „Ürességbe”. „Kelj hát fel! – mondja a Bhagavad-Gítában (11:33) az Önvaló egyik reprezentánsa, Krsna – Készülj a harcra… Győzd le ellenségeid… Én már halálra ítéltem őket, te csupán eszköz lehetsz a harcban.” A részleges formák pusztulásának végén feltűnik az Abszolútum. Első és végső soron az Önvalón, Önmagamon kívül nincs más valóság; ezen kívül minden „nem-létező”; s ezt minden szentimentalizmustól mentesen kell felfognia és adott esetben a harc útján megvalósítania annak, aki egyáltalán képes erre. Ez egyszersmind egyebek mellett egy kaszt-képző kritérium is, amit ha valaki nem birtokol, vaisyánál magasabb kasztba tartozónak nem tekinthető. A harc útja tehát igen kevesek kiváltsága, kiváltképp napjainkban, amikor a Kali-Yuga (Sötét Korszak) kiteljesedése következtében a földi emberiség döntő többsége mélyen kaszt-alatti állapotba süllyedt. Amikor egy ilyen lénynek fegyver kerül a kezébe és azt használni is kényszerül – például valamely „néphadseregben” – szélsőséges emocionális kizökkenések, kimozdulások, s ebből adódóan súlyos pszichikus torzulások óhatatlan elszenvedője lesz, ami egyenes úton vezet ezen lény benső és külső bukásához, ahelyett, hogy a fizikai harc számára a kiteljesedés eszközéül szolgálna. (Gondoljunk e ponton csak azokra a jelenkori háborús amerikai veteránokra, akiknek súlyos lelki torzulásiról, összeomlásairól maguknak az amerikai filmeknek a parttalan áradata tanúskodik.) A tömegek erőltetett pacifizmusa e ponton teljesen érthető (ami természetesen nem azt jelenti, hogy mi ezt el is fogadnánk), s az is, hogy a modern ember képes a legnagyobb sötétség vállalása árán is beleegyezni, sőt erőltetni a békét, a békességet.

A harmonicizmus – e ponton a minden áron mindenkivel „békességre”, „jóban létre” való törekvést nevezve így – súlyosan negatív, ellenbeavatási tendencia. Olyan környzetet teremt ugyanis mind az ember külső, mind a benső világában, amely a – szimbolikusan fogalmazva – „sötétség” erőinek is akadálytalan térnyerést engedélyez, csak azért, hogy a pillanatnyi konfrontálódást – amitől valamilyen homályos, többnyire érzelmi okból visszaretten – elkerülje. (Itt ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a har-monicizmus extrém ellentéte, az oppozicionalizmus is szintén ellenbeavatási tendencia, minthogy ennek jegyében az oppozícióba vonás végül vagy esetleg kizárólag azon értékekre – egészen akár magáig az Abszolútumig elmenően – is kiterjed, amelyekkel az embernek éppenséggel mindig harmóniában kell lennie.)

 *

Ha e ponton a nemek szempontjából vizsgáljuk meg a harc tradicionális mibenlétét, a következő foglalatszerű megállapítások tehetőek meg. Tény, hogy a férfiúiság egyik fő archetípusának a harcosnak a kiegészítő társa az a nő, akiben a szerelmi–aphroditéi láng a meghatározó. E nő számára az Önvaló a férfiban, a férfi által jelenik meg, akit szerelemmel szeret. A nő harca – egy rendíthetetlen hűségnek a megszakítatlan fenntartása mellett – a szerelem tüzének, a szerelem révén választott férfi – és semmi más! – iránti odaadásnak az abszolutizálása, olyanképpen, hogy saját individuális lényének meghaladása valósuljon meg. Ebben a folyamatban a nő tulajdonképpen teljesen megszűnik önálló lény lenni, egy az eredeti ontológiai helyzetnek megfelelő meghaladást-önmegsemmisítést hajt végre. Mindez azért lehetséges, mert valaki a fogantatás–születés pillanatában azért lesz nő, mert a lét metafizikai centrumával kapcsolatban nincs közvetlenül a saját lényével összefüggő intuíciója. E Princípiumot nem hordozza önmagában, lényének nem ez az immanens fundamentuma, ezt csak önmagán kívül találhatja meg, s számára ezt a férfi reprezentálja. A nő számára – aki mint nő metafizikailag semmi – a férfi az Isten; nem individuális lénye szerint, hanem első és végső metafizikai lényegét tekintve. Ebből természetesen az is következik, hogy a férfi, pontosabban az általa képviselendő Princípium iránti odaadás kiteljesítése a nő számára annál könnyebb, az illető férfi minél inkább a középpontiság megtestesítője. Potenciálisan azonban minden férfi az Abszolútum reprezentánsa, az odaadás és a hűség a férfi iránt egy nő részéről tehát minden esetben pozitíve ítélhető meg. A nő harca ily módon a férfi iránti szerelem, az odaadás és a hűség ellenében fellépő tendenciák kíméletlen elpusztítása, a szerelmi láng tisztán és izzásban való tartása, minden önösség levetkőzése, hogy ez által részéről is megvalósuljon a hozzájárulás az őseredeti androgynosi egység helyreállításához.

Ugyanakkor az Abszolútummal kapcsolatos alapvető – noha a jelen korban egyre inkább csak kivételes esetekben tudatosuló – intuíciójából kifolyólag a férfi számára rendelkezésre áll egy rendkívüli, mindenre képes virilis erő, amely amennyiben nem oltódik ki időről-időre a természeti vizek feminin világába merülve, közönségesen nagyfokú diszharmóniát előidézve az úton való előrehaladást sarkalló tényezővé válik, s amely diszharmónia véglegesen csak az őseredeti állapot megvalósítása  révén szüntethető meg. Az emberben rejtőző virilis princípium természetfeletti irányban való aktiválása az őseredeti állapot helyreállításának, a helyes  harc megvívásának alapfeltétele. A virilis vágy csak a őseredeti  állapotban nyer végső „kielégülést”, ahol az Androgynos maradéktalanul megvalósul. A hősi harc lehetőségét megsemmisítő közönséges erotikus kiélési formák kizárólag átmeneti kielégülést képesek nyújtani, s hosszú távon – feloldván a szóban forgó virilis princípiumot a feminin „vizek” világában – nemcsak a szerelem tragikus kihunyásával, de az ember bukásával és megsemmisülésével érnek véget.

 *

Meg kell állapítani: a ksatriyák hivatásának, az igazi harcnak – az emberi világban – mindig van aktualitása; természetesen a jelen korban is, amikor pedig a konkrét, tisztán test-test elleni élet-halál harc lehetősége, például a háború gépesítése okán, erősen lecsökkent. Romantikus, sőt naiv az az elképzelés, amely a harcot kizárólag lovagi páncélban lóháton a Szentföldre menet közben tudja elképzelni, vagy szamurájkarddal a kézben a jól ismert rituális keretek közepette. A harc ugyanis mindenek előtt és mindenkor a nem-Önmagamság, a centrumból való kizuhantság erői ellen folyik. Azok ellen az erők, tendenciák, szokások, hajlandóság, késztetések, ezek képviselői stb. ellen, amelyek előkészítik a halált és a tudati kioltódást az ember életében. Ezek az erők és képviselőik – mind a „külső”, mind a „benső” világban – szinte mindenhol megtalálhatóak és az ezekkel kapcsolatos első lépés ezek tévedhetetlen azonosítása, a „világos” és „sötét” erőknek a lét minden területén való egyértelmű megkülönböztetése, szétválasztása (többek között egy olyan archetipikus, tudati „kard” segítségével, aminek az acélból készült kard pusztán a külső szimbóluma). A közönséges ember számára nincs fény és sötétség, nincs Isten és Sátán, nincs őrangyal és nincs pusztító sárkány, számára ezeknek a szimbolikus fogalmaknak nincs tapasztalati valósága. A harc útján járó ember, a hérós számára viszont mindez alapvető. De természetesen úgy, hogy ezeket a szimbólumokat a maguk valójában képes – egy metafizikai nézőpontból – azonosítani. A különféle megnyilatkozások, jelenségek, személyek azonosításának a vonalán a jelenkori világban egy sajátos helyzet áll fenn, aminek jegyében ma az emberek a nagy általánosságban – egy, a hagyományellenes felforgatás okkult központjaiból vezérelt monstruózus–diabolikus sugallat révén – azt tartják pozitívnak, ami negatívum és azt negatívnak, ami pozitívum. Ilyenformán már-már helyes álláspontra juthat a legtöbb kérdésben az az ember, aki a hagyományellenes „társadalomban” az általánosan besulykolttal következetesen ellentétes álláspontra helyezkedik, (ami természetesen nem jelenti azt, hogy a tradicionálisan tökéletesnek nevezhető létszemléletet ezen az úton kellene elsajátítani).1

Éppen ezért, hogy biztosan eldönthessük például egy több szempontból homályos „szellemi” irányzatról vagy személyről, hogy voltaképpen melyik oldalon is áll, elég csak politikai hovatartozását megtudakolnunk. Axiomatikus erejű igazság ugyanis az – aminek a Tradíció évkönyv egyébként nem politikai tárgyú írásaiból is ki kell derülnie mindenki számára –, hogy a „sötétség” erői politikai szinten mindig baloldaliak, vagy más szóval az antitradicionalitás erőinek társadalmi–politikai vetülete a baloldaliság. Természetesen ahhoz, hogy a jobb- és baloldaliság fogalompárt ilyen hermeneutikai célzattal használhassuk, tökéletesen tisztában kell lenni ezek eredeti, valódi és ideális értelmével, mivel ezzel kapcsolatban is – természetesen főként a baloldali ideológiák hatásának köszönhetően – rendkívül zavarok uralkodnak a legtöbbekben. Ha viszont a valódi ellenség az ember számára meghatározást nyert, vagy szimbolikusan fogalmazva, amikor az ember képes észlelni a közönségesen rejtőző, álarcba burkolózó „sárkányt” önnön valós formájában (és ez már egy értékelhető szint), következhet az, hogy harcról, harci feladatokról lehet beszélni. Még egyszer hangsúlyozzuk azonban, hogy az „ellenség” tökéletes meghatározása és ily módon minden titáni deviáció kiküszöbölése döntő jelentőségű, amihez nagyfokú szellemi felkészültségre, intuitív Éberségre van szükség. Ez esetre mondja a Szent Qur’an (9:41): „Vonuljatok hát harcba, könnyen vagy nehezen, és szálljatok harcba Allah útján javaitokkal és személyetekkel! Ez jobb nektek, ha helyesen tudtok ítélni.”

A törvényes, metafizikai vonatkoztatási ponttal rendelkező harc felfogható úgy is, mint ami – a valódi béke mellett – az eszmei igazság kivívásáért, megvalósításáért folyik. Grotius mondja: „A vitézséget az igazságnak kell irányítania, ha pedig minden ember igaz lenne, nem volna szükség harci vitézségre”. Az igazság tulajdonképpen az Abszolútum fényének besugárzása a különböző létterületekre; s mindig akként jelenik meg, hogy általa egy adott létszint transzcenziója megvalósulhasson. Ezzel szemben a „hazugság szelleme” mondhatni „beleköt”, „belerögzít” egy adott létállapotba, vagy éppenséggel még egy ennél is mélyebb állapotba taszít.

Az egyetemes megnyilvánulás bizonyos szempontból egy okkult háború színtere, ahol egy – jóllehet kizárólag a megnyilvánulás oldaláról valóságosnak tetsző – dualizmus ellentéterői vívják világküzdelmüket. A világkorszakok ebben a szemléletben tulajdonképpen a két szembenálló erő – a tradicionalitás és az antitradicionalitás erői – közül valamelyiknek a földi-emberi világban való hegemóniára jutását fejezik ki. Mint ismeretes, egy-egy világkorszak végén, a különböző nagyságrendű Kali-yugák-ban az antitradicionalitás, a „sötétség” erői jutnak uralomra, s az ezeket a korszakokat meghatározó feloldódás és felbomlás ennek a folyamatnak a szimptómája. A legkülönfélébb területeken tapasztalható kozmikus involúció során kiteljesedő elsötétülésnek egy olyan diabolikus–satanikus erő áll a hátterében, amelyet szimbolikusan – a sárkány mellett – a tigris szimbolikájával is leírnak (főként a tantrikus doktrínák). A tradicionalitás oldaláról megfogalmazva ekkor a harci feladat a „tigris meglovaglása”, olyaténképpen, hogy a „tigris” végül vagy legyőzötté váljék, tehát megsemmisüljön, vagy (ami végeredményben ugyanaz) uralt hordozóvá váljék, s ily módon a spirituális felemelkedés eszközéül szolgáljon. Nos, a létbeli okkult háborúban az antitradicionalitás erőinek ágensei azzal az illúzióval ülnek az elsötétülés erőit szimbolizáló tigris hátára, hogy az majd saját céljaikat fogja szolgálni, miközben kísérletet sem tesznek a tigris feletti uralom megszerzésére. Kétségtelen, hogy az a létrendi nagyságú erő, amelyet e helyütt egy nőstény tigrissel szimbolizálunk, vezethet egyeseket bizonyos partikuláris eredmények eléréséhez (s ezt általában a világ feletti materiális hatalom vonalán szokták feltüntetni), végül azonban, sajátos, antimetafizikai természetéből kifolyólag az őt szolgálókat is kérlelhetetlenül elpusztítja. Tény, hogy vannak népek, okkult szervezetek és egyének, akik a tigris ilyetén „meglovaglásában” – amit joggal nevezhetünk „ellen-tigrislovaglásnak” – úgyszólván jeleskednek. Rendkívül ébernek kell lennünk azonban, hogy a „világösszeesküvés” dimenzióit ne szűkítsük le csupán bizonyos erők által képviselt hatókörökre, amelyek egyébként – antimetafizikai voltukból kifolyólag – szintén csak mozgatott bábokként kerülnek bevetésre a végső nagyságrendű hagyományellenes felforgatás „nagy összesküvésének” világtervében. Ugyanakkor bármennyire is már-már a lehetetlennel határos a „tigris” igazi meglovaglása és a metafizikai Felszabadulás szolgálatába való állítása, valamint ez akármekkora szellemi, lelki, exszisztenciális és fizikai megpróbáltatásokkal is járjon, soha nem téveszthetjük szem elől, hogy minden más lehetőség tulajdonképpen egy metafizikai értelemben vett Ön-gyilkossággal egyenértékű, mert a tigris – illetve mindaz, amit szimbolizál – elsősorban a nem-Önmagamság (anátmá) erőit hivatott győzelemre segíteni, amely győzelem az Alany-hordozó ember számára a teljes megsemmisülés dramatikumát implikálja; joggal mondható ily módon, hogy az, aki a „sötétség erőinek” oldalán küzd, az tulajdonképpen Önmaga ellen küzd, egy olyan harcban, amelyben a (nem pusztán morálisan értelmezett) „rossz” oldalon állás vétkét sem valamifajta naiv tudatlanság, sem egy akár jóhiszemű megtévesztettség nem enyhíti vagy ellensúlyozza.

 

 

Jegyzet

1 Ennek kapcsán bővebben lásd Utószó: A metafizikai tradicionalitás társadalompolitikai vetülete. In René Guénon: A modern világ válsága. A kereszt szimbolikája. Budapest, é. n., 230-244. o., főként 234. o. /Az őshagyomány Könyvei IV./ [A hivatkozott hyperlinkben ez nem szerepel!] [vissza]