Baranyi Tibor Imre

VOX CLAMANTIS IN DESERTO*

RENÉ GUÉNON ÉS A TRADICIONALITÁS

 

René Guénon személyével és munkásságával kapcsolatban magyar nyelven eddig három fontosabb és értékelhető tanulmány jelent meg. Az első 1942-ben született ismertető jellegű írás – „René Guénon és a társadalom metafizikája”1 – Hamvas Béla nevéhez kötődik, aki a reá jellemző „atmoszféra teremtő” erővel hívta fel a figyelmet Guénonra, megállapítva, hogy „a ma legégetőbb kérdéseit veti fel és, bizonyos, minden ma élő gondolkozónál […] mélyebbre száll”, és hogy követőivel „minden eddigi szellemi vállalkozásnál nagyobb és jelentékenyebb munkába fogott”, hogy rekonstruálja „az ősemberiség szellemiségét”, a hagyományt.

Ezután 1945-től egészen 1990-ig Guénon és a tradicionalitás – a világ összes értékelhető szellemi művével együtt – gyakorlatilag teljesen kikapcsolódott a magyarországi „szellemi” életből, annak az agresszív és kombattáns módon – Guénon kifejezését alkalmazva – „antitradicionális” miliőnek a következtében, amit a kommunista rémuralom valósított meg minden lehetséges területen, és ami a szellemi művek világának szurrogátumaként egy marxista–leninista szemétáradat formájában mérgezte fél évszázadon át tízmillió ember lelkületét.

Az úgynevezett „rendszerváltozás”, ha nem is likvidálta ezt az álideológiai maszlagot, legalább lehetővé tette monopóliumának megdöntését, természetesen – a globalista „szabadelvűségből” következően – a lehető legkülönfélébb erők bekapcsolódásával. Ennek következtében bár Guénon művei 1993-tól elkezdtek megjelenni magyar nyelven, ezek egyrészt szükségképpen belevesztek az immár más jellegű szemétáradatba, másrészt mivel – főként a legelején – nem mindig megfelelően lettek publikálva és kommentálva, talán a kelleténél többen „elkedvetlenedtek” (olyanok is, akiket különben főként Hamvas nyomán érdekeltek volna e művek); ennek ellenére ma Magyarországon tulajdonképpen nincs olyan, magát „szelleminek” vagy akár csak „műveltnek” joggal tekintő ember, aki Guénon nevét és műveit legalább részben ne ismerné.

Hamvas bevezető és ismertető jellegű írása után fél évszázaddal, Guénon egyik fő művének2 magyar nyelvű kiadásához írt utószavában, másodikként László András alkotott immár mérvadó tanulmányt René Guénonról.3 Ebben Guénon az őt megillető helyre került, miszerint „nem csupán a tradicionális tanítások elmélyült ismerője, kutatója és interpretátora volt, hanem Beavatott és a megvalósítás útján messzire és magasra jutott mester”, amit akkor tudunk megfelelőképpen értelmezni, ha ezúttal – kiiktatva a jelenkori általánosan kiterjedt nyelvrontás e kifejezéseken is végbevitt pusztító munkáját – a maguk eredeti jelentése szerint interpretáljuk e kifejezéseket, és amihez többek között éppen a jelen mű ad principiális támpontokat. A szóban forgó tanulmány nagy vonalakban ismerteti továbbá a metafizikai tradicionalitás létszemléleti megalapozói közül a legjelentősebbeknek tekinthető szerző–gondolkozókat, mindvégig úgy, hogy a közöttük fennálló partikuláris különbségek ismerete mellett, mindegyikük és főleg a legeslegjelentősebbek principiális egységét emeli ki és hangsúlyozza.

Végül harmadikként a „Sacrum Imperium” folyóiratban megjelent „René Guénon és Magyarország”4 című pontosító írást kell megemlíteni, amelyben a szerző alapos témaismerettel elemzi a guénoni mű magyarországi értőinek, pártfogóinak, szellemi továbbvivőinek munkásságát, egyszersmind rámutat „kritikusai” írásainak egyszer tudatlan (Darabos P.), máskor rosszhiszemű (Kelemen J., Sz. Farkas J.) voltára. A Guénon vonatkozásában tett állásfoglalások e cikkben is helyesen tisztázott tévedéseivel kapcsolatban újfent mindössze azokról kell néhány külön szót szólni, amelyek sajátos módon éppen Guénon első magyar méltatójától, Hamvas Bélától származnak, és amelyekben Hamvas valamifajta sajátos egzisztencializmus jegyében – de facto megalapozatlanul – azt veti Guénon szemére, hogy „nincs egzisztenciája”, és hogy állítólag „a modern létrontással nem állt konkrétan szemben, vagyis magatartásában polgári maradt (tudós, kutató, író)”.5 Nos, ha nem maga a kimagasló jelentőségű Hamvas írta volna ezt, az ember egyszerűen elintézhetné azzal, hogy egy újabb – enyhén szólva – „melléfogással” találkozott, de mivel Róla van szó, ellentétes véleményünk puszta kimondásán túl, vizsgáljuk meg némileg részletesebben René Guénon és a tradicionalitás „egzisztenciáját”, és ezzel, egyszersmind túl is lépve egy szimpla antitézis felállításán, szintetizáljuk, mélyítsük el és bővítsük ki egy összefoglaló tanulmányban a Guénonról Magyarországon érdemben elhangzottakat!6

Mielőtt azonban Guénon – valamint elődei és követői – kapcsán bármit is mondanánk, a leghatározottabban hangsúlyozni kell, hogy az, amit tradicionális létszemléletnek nevezünk, továbbá az, ami ezt mintegy meghatározza, vagyis a szellemi és metafizikai tradicionalitás – továbbá és 'a fortiori' a primordiális Tradíció – eredetére nézve semmiképpen sem pusztán és individuális értelemben emberi eredetű – tökéletesen függetlenül attól, hogy a különböző helyek és korok által diktált körülményeknek megfelelően bizonyos közvetítőkön keresztül és többé-kevésbé jól körülhatárolható formákban nyilatkozik meg –, hanem a lét létentúli – metafizikai – középpontjából, mint miden princípiumok Princípiumából származik; innen az egyetemes megnyilvánulással vagy létesüléssel együtt száll alá a létesült létbe, illetve a „világba”, hogy annak mintegy az Eredetre tudatosan visszautaló és oda visszavezető – ember- és világfeletti – „perenniális” lényegét képezze. Ennek megfelelően olyasmit állítani, hogy – egy teljesen inadekvát kifejezést használva – a „tradicionalizmus” ettől vagy attól a személytől származik – legyen az maga Guénon vagy bárki más –, vagy hogy itt és itt, illetve ekkor és ekkor keletkezett, a szellemtelenül lapos semmit-nem-értés jellegzetes iskolapéldája.7

*

A francia René Jean Marie Joseph Guénon (1886. XI. 15. – 1951. I. 7.) szigorú katolikus környezetben nőtt fel, jezsuita általános iskolába járt, majd matematikát tanult a párizsi College Rollinban. Az akadémikus stúdiumok – ezen belül elsősorban a matematika, illetve a filozófia – mellett azonban már igen korán jóformán az összes szellemi irányzat – a keresztény irányzatok mellett a nem-keresztény szellemi és ezoterikus szervezetek – iránt elmélyült érdeklődést tanúsított.

Ennek keretében párizsi pályakezdésekor ismerkedett meg – a nagyobb hatású személyiségeket említve – az elsők között Ivan Aguélivel (John Gustaf Agelii) (1860–1921), a svéd születésű festőművésszel, aki 1881-ben költözött Párizsba, és a művészet mellett komoly spirituális érdeklődéssel rendelkezett, túl azon, amit a korabeli általános kereszténység adni volt képes híveinek, és így a kortárs „ezoterikus” irányzatok felé tájékozódott (például 1891-ben egy időre belépett a Teozófiai Társaságba). Megfelelő kvalitásainak köszönhetően Aguéli – Abdul-Hâdi néven – 1907-ben Egyiptomban felvételt nyert az Abd al-Rahman ibn Muhammad Illish sejk által vezetett Shadhiliyya Arabiyya tarîqába (szó szerint 'út', egy reguláris iszlám szúfi rend értelmében), ahol aztán később ijazát ('felhatalmazást') nyert további megfelelően kvalifikált tagok felvételére (ezzel azonban – mint látni fogjuk – csak Guénon esetében élt).

Guénon, aki szülővárosából, Blois-ból Aguéli után pár évvel, 1904-ben érkezett Párizsba, itt alaposan tanulmányozta többek között a „Pa-pus” – eredetileg Gérard Anaclet Vincent Encausse (1865–1916) spanyolországi születésű orvos – által alapított vagy képviselt irányzatokat. Papus tagja volt például egy bizonyos kabbalisztikus „Rózsakereszt Rendnek”; vezetője volt egy Eliphas Lévi tanítvány – Stanislas de Guaïta (1861–97) – által alapított (a XVIII. századi okkultista Martinez de Pasquallyról elnevezett) martinista rendnek, amibe Guénon is belépett egy időre; Papus továbbá egyik társalapítója volt egyebek mellett a Theosophical Society ('Teozófiai Társaság') franciaországi szervezetének, aminek mint említettük egy ideig Aguéli is tagja volt; több könyvet írt különböző okkultista témákban, kiadott például egy „L'Initiation” című folyóiratot, és sajátos befolyása meglehetősen érdekes módon egészen az orosz cári udvarig terjedt.

Guénon ebben az időben különböző magukat joggal-jogtalanul szelleminek, sőt „iniciatikusnak” nevező társaságokba és csoportokba ténylegesen is belépett. Azonban a lehetséges félreértéseket elkerülendő, indítékát illetően rögtön az elején lényeges megállapítani, hogy mindeközben tulajdonképpen nem a „tudást” kereste, és nem is önnön szellemi fejlődésének vagy továbblépésének „útját”, hanem egy adekvát formát, amelynek keretében önmagát, illetve úgyszólván veleszületett tudását egyrészről legitimálhatja, másrészről megfelelőképpen megnyilváníthatja; erre azonban még visszatérünk. A döntően tehát ilyen indíttatású „keresése” során kora jóformán minden lényeges szellemi és álszellemi irányzatát elmélyülten megismerte, sőt akár azt is mondhatnánk, hogy kénytelen volt megismerni. Korai kapcsolatai révén 1907-ben beavatást nyert a „Humanidad-Páholy 204” „Memphis-Mizraim ősi és eredeti rítusába”, majd 1908-ban ugyanott 3.º-ú szabadkőműves „Mester” lett; részt vett 1908-ban az úgynevezett szellemi szabadkőművesek párizsi kongresszusán (Congres Maconnique Spiritualiste), ahol elnyerte a 30.º-ot (Kadosh Lovag) és az M.'.M.' 90.º-át. De még abban az évben tovább lépett, és szakítva Papus martinista vonalával, saját rendet alapított – Victor Blanchard-ral – „Ordre du temple rénové” ['A Megújított Templom Rendje'] néven; azonban ez is csak afféle kísérlet maradt: a rend nagyon rövid életű volt; Guénon ugyanis felismerte, hogy hiába tökéletesít egy hibás doktrínát, vagy állít fel egy elviekben helyeset, egy hiteles beavatási szervezet alapításához a pusztán „individuális iniciatíva” vagyis az egyéni kezdeményezés érvénye szigorúan nulla. Ilyenformán tovább haladt, és 1909-ben csatlakozott az akkor Fabre des Essarts (Tau Synésius gnosztikus pátriárka) vezette „Egyetemes Gnosztikus Katolikus Egyházhoz”. Itt találkozott Léon Champrenaud-val (1870–1925), aki Tau Théophane néven az egyház versailles-i püspöke, egyszersmind Abdul Haqq néven egy muszlim szúfi rend tagja volt. Ugyanitt Guénon 1912-ig a „La Gnose”-t szerkesztette, ami „az Egyetemes Gnosztikus Egyház hivatalos kiadványaként” határozta meg önmagát. De ez a szervezet sem az volt, amit ténylegesen és a fenti értelemben keresett.

Hogy Guénon tudása már ekkor „készen volt”, az a „La Gnose”-ban 1910–11-ben – többnyire „Palingénius” néven – közzétett cikkeiből is élesen kiviláglik, amelyek egyes későbbi nagyobb műveihez szolgálnak majd alapul. Ugyanakkor a „La Gnose” időszakában találkozott Guénon a már említett Ivan Aguélivel, valamint Albert Puyou-val (1862–1939) Pouvourville grófjával, az egyébként – Tau Simon néven – jeles gnosztikussal, aki néhány évvel korábban, amikor Kínában szolgált katonatisztként, felvételt nyert egy kínai taoista szervezetbe és itt kapott nevén, Matgioi-ként vált szellemi körökben ismertté. Matgioi Guénon számára avatottan tárta fel a taoista hagyomány és beavatás aspektusait, „irodalmi” vonatkozásban pedig Matgioi-hoz köthető Guénon egyik legfontosabb doktrinális kifejezésének, a „primordiális Tradíciónak” mint világunk integrális őseredeti Hagyományának az első felvetése; Matgioi, Aguéli és Guénon mélyreható tanulmányokat írt többek között a keleti tradíciók különböző aspektusairól a „La Gnose”-ban, illetve magának Guénonnak később külön tanulmánykötete jelent meg „La Grande Triade” (1946) címmel, amely a távol-keleti tradíció szimbolikájának vizsgálata.

Azt, amit Guénon keresett, a megnyilvánult partikuláris tradicionális formák vonatkozásában végül is az iszlámban találta meg: 1912-ben Ivan Aguélitól – egyedüliként – elnyerte a rendi tagságot a Shadhi-liyya Arabiyya tarîqába, és ilyenformán muszlimmá lett Abd al-Wahid Yahia néven. Ez a név szó szerint annyit tesz, mint 'Egyet Tisztelő János', ahol az „Egy” Isten egyik principiális neve, és ahol a „János” – e sorok írója szerint nem túlzás azt állítani – a jelenkor Ioannes Baptistá-ja ('Beavató Szent Jánosa'), vagyis René Guénon „beszélő” muszlim neve azt fedi, „aki az Egybe való beavatás” képviselője, vagy röviden aki az „Egybe beavató”. Két dolog volt döntő fontosságú az iszlám fel-vételében: egyrészt az, hogy Guénon számára önnön tudását (paravidyã) és az ebből adódó doktrinális korpuszt az iszlám és a szúfizmus egy univerzális orthodoxia jegyében tradicionálisan kontrollálja és legitimálja, másrészt az, hogy ugyanez közeget és támasztékot adjon effektív beavatásához, amelynek során tulajdonképpen semmi más nem történt, mint Guénon – mintegy a különböző „fátylakat” és „maszkokat”, vagy ha úgy tetszik az akcidenciákat levetve – egyre inkább azzá lett, aki mindig is volt a maga esszenciális és principiális valójában.

Első muszlim–szúfi mestere, sejk Abd al-Rahman ibn Muhammad Illish volt; elmélyült szellemi kapcsolatuk konkrétumai vonatkozásában Michel Vâlsan számol be például arról, hogy a sejk feltárta Abd al-Wahid számára Isten nevének – az Allâh név betűinek – ezoterikus mibenlétét, amit röviden, egy végletekig vitt transz- és szuprafilozófiai szubjektív metidealizmus – a szolipszizmus – jegyében megfelelően értve, abban lehetne összegezni, hogy „Allâh én vagyok”, és ami nem más, mint a „Legfőbb Azonosság”. Guénon neki dedikálta 1931-ben „A kereszt szimbolikája” című művét, miszerint a könyv megírásának ideáját neki köszönhette; ugyanakkor tudjuk, hogy ugyanilyen címmel öt tanulmánya is megjelent már a „La Gnose”-ban (2–6. szám). Guénon második szúfi mestere Salama ibn Hasan Salama (1867–1939) sejk volt, a Hamdiyya Shadhiliyya tarîqa alapítója, amely később Egyiptom egyik legelfogadottabb és legnagyobb szúfi rendje lett.

Guénon elkötelezett, rendkívül elmélyült és a szó eredeti, etimológiai értelmében kontemplatív érdeklődése az iszlámra való áttérése után is megmaradt a nem-iszlám tradíciók iránt is. Tulajdonképpen joggal mondható, hogy komoly támogatója és – nem „hétköznapi”, hanem messzemenőkig értékesebb, mintegy principiális – híve maradt a kereszténységnek, ezen belül főként a római katolicizmusnak, amelyet könyveiben és más megnyilatkozásaiban számtalanszor állított megfelelő fénybe, „kötelességének érezve” azt, hogy bizonyos szellemi gesztusokat tegyen annak a kereszténységnek az irányába, amivel kapcsolatban egyébként a legcsekélyebb illúziói sem voltak, és amit egy abiniciatikus ('beavatás nélküli') exoterikus tradícióként kezelt. (Hozzá kell tenni, hogy a protestantizmust az antitradicionális individualizmus vallás területére való alkalmazásának, és ilyenformán ab ovo deviációnak tekintette). Itt említhető meg, hogy már 1913 és 1914 között „La Sphinx” álnéven együttműködött a szabadkőműves-ellenes „La France antimaçonnique” folyóirattal. Később a katolikus szimbolista Louis Charbonneau-Lassay kérésére 1925 és 1927 között (tehát amikor már több könyvét is kiadták) közel húsz cikke jelent meg – az összes francia plébániára „hivatalból” eljutó – „Regnabit” című ultrakatolikus folyóiratban. Miként eredetileg Guénon maga, első felesége is római katolikus volt, katolikus szertartású esküvőjük volt (ugyanabban az évben, amikor iszlamizált), és a katolicizmussal folyamatos társadalmi és intellektuális kapcsolatban maradt egészen haláláig. Számos olyan eset ismert (és valószínűleg még több ismeretlen eset létezik), hogy nem-hívők, illetve az aposztázia határán álló emberek kimondottan Guénon hatására tértek meg, illetve vissza a katolicizmushoz.8

Műveiben ugyanakkor folyamatosan hangsúlyozta a keleti tradíciók, a taoizmus és különösen a hinduizmus jelentőségét, amely utóbbit egyrészt a primordiális Tradícióhoz legközelebb álló tradicionális formának tartott, másrészt olyan árja örökségnek, amely tanításainak tanulmányozása és princípiumainak megértése a megfelelően kvalifikált jelenkori nyugati ember számára egy utolsó lehetőséget adhat saját tradíciói, ezen belül a kereszténység elveszett mélyebb jelentésének újratalálásához, ez pedig a megkerülhetetlen és szükségszerű előfeltétele lenne a modern világra nézve egyébként egyre fenyegetőbb katasztrofális pusztulás elkerülésének, vagy legalábbis egy a jelenleg várhatónál méltóbb vég kieszközlésének.

Guénon buddhizmussal kapcsolatos állásfoglalása ugyanakkor eleinte meglehetősen lesújtó volt, tulajdonképpen a hinduizmus egy sajátos – ksatriya ressentiment jegyében fogant – deviációjának tartotta, ezt a nézetét azonban később – elsősorban A. K. Coomaraswamynak és Marco Pallisnak köszönhetően – felülvizsgálta, és a bauddha-váda kedvezőbb megítélést nyert szemléletében.

Mivel azonban – ha a fentieket sorra vesszük, megérthetjük – tulajdonképpen egyedül az iszlám lehetett az, ami univerzális szellemi orientációjához, illetve önnön effektív beavatási megvalósításához meg-felelő keretet tudott biztosítani, Guénon az életvezetés és a formák világának vonatkozásában muszlim lett, illetve ezen a síkon csakis és kizárólag muszlim volt, mégpedig példamutatóan kiváló muszlim, amit az iszlám kebelében született muszlimok is széles körben elismertek. Szorosabban vett benső spirituális megvalósításának tehát úgyszólván kereteként őszintén és mélyen vallásos életet élt. Jallabiyyát [hosszú arab ruha] hordott, életmódja, minként egész személyisége mérhetetlenül szerény és egyszerű volt. Egyes beszámolók szerint élete vége felé Kairóban általában szinte egész nap alkotott, írt: vagy a művei vagy azon levelek valamelyikét, amelyek többnyire válaszként születtek a világ számos részéről hozzá intézett kérdésekre, szellemi problémafelvetésekre. Az iszlám előírásainak megfelelően naponta ötször imádkozott, példásan betartotta például a ramadán idejére előírt szigorú böjtöt, amitől egy alkalommal – testileg – annyira elgyengült, hogy szinte alig tudott lábra állni. „Jól él, aki rejtve él”: zárkózott életet élt, az egyiptomi európaiakkal például egyáltalán nem érintkezett. Jóformán soha nem hagyta el a Villa Fatimát, Kairó külvárosában, a gizai piramisok közelében lévő házát, amelyben családjával és olykor egy-két baráttal, látogatóval szellemi és lelki békében élt; arab felesége, akivel arabul beszélt, maga is rendkívül tisztelte, mindenkor ustad-nak 'professzornak' szólította. Ha nagy ritkán elhagyta a villát, akkor is többnyire valamely mecsetbe ment, miként egy ilyen alkalomról az őt elkísérő Martin Lings beszámol. Történetesen az Al-Azhar közelében lévő Sayyidnâ Hussayn mecsetbe mentek. Amikor Guénon belépett minden oldalról hallani lehetett, amint mondják a mecsetben lévők „`Allâhumma salli `alâ Sayyidnâ Muhammad'”, vagyis 'Isten áldja a Prófétát, Mohamedet!', ami az iszlámban az ember iránt érzett nagy tisztelet kifejezésének egyik módja. Guénont nemcsak ismerték a muszlimok Kairóban, hanem sokuk – legalábbis bizonyos vonatkozásban – értette is.

Azután tehát, hogy viszonylag hosszú ideig 1914-től 27-ig filozófiát tanított Párizsban, illetve szülővárosában Blois-ban – valamint két évig az algériai Sétifben –, és hogy 1927-ben első felesége – Berthe Loury – meghalt (gyermekük nem született), Guénon meghatározó jelentőségű lépést tett: 1930-ban Egyiptomba utazott, hogy a továbbiakban egy legalábbis alapjaiban még tradicionális civilizáció keretei között éljen, és maga mögött hagyja az antitradicionális Európát, ahová fizikailag soha többé nem tért vissza. Bizonyos „romantikus” vagy „egzotikus” légvárak túlzott méretűvé épülésének elkerülése végett azonban meg kell jegyezni, hogy ez egy alapjában véve kivételes szellemi lehetőség volt, amely egyáltalán nem olyasmi, ami de facto akárki számára követhető lenne, és aminek azon túl, amit svadharmának lehetne nevezni, Guénon esetében olyan konkrét feltételei is adottak voltak, hogy például – több más nyelv alapos ismerete mellett – tökéletesen tudott – a Qur'ân nyelvén – arabul, ami az iszlámban való elmélyülésének és önmegnyilvánításának fontos előfeltétele és kelléke volt. Ugyanakkor cikkei és könyvei írását – változatlanul francia nyelven – Kairóban is folytatta, továbbra is döntően a modern nyugati civilizációban (illetve az ez által egyre jobban kontaminált területeken) élők számára, és így azok 1930 után is először folyamatosan Franciaországban láttak napvilágot.

1934-ben újra megházasodott – mint már említettük – egyiptomi arab, muszlim nőt vett feleségül, Hajja Fatimát – a „hajja” nevet 1947-től mekkai zarándoklatából visszatérve viselte –, akitől négy gyermeke született: két leánya (Khadija és Layla) és két fia (Ahmed és közvetlenül Guénon halála után Abd al-Wahid).

Más oldalról e helyütt ismét és hangsúlyozottan meg kell jegyezni, hogy bár Guénon összes könyve az iszlámra való áttérését (1912) követően látott napvilágot (az első, az „általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához” 1921-ben), az ezekben képviselt tradicionális nézőpont és a megnyilatkozó tudás szellemi eredete nem vezethető vissza egyszerűen az iszlámra, illetve szúfi beavatására, ami éppen Guénon „konvencionális” regularitással kapcsolatos – jelen műben is kifejtett – szigorú állásfoglalása kapcsán nagyon érdekes és lényeges dolgokat világít meg. Ez ugyanis azt jelenti, hogy Guénon virtuális beavatását és az ebből adódó tudást nem a reguláris szúfi rendhez való „affiliációja” révén birtokolta. Saját terminológiáját használva azt lehet mondani, hogy Guénon született virtuális beavatott volt, aki tulajdonképpen csak az effektív beavatás támasztékait kereste élete első szakaszában, illetve találta meg később az iszlám szúfizmus egyik formájában. Tény az, hogy 1921-től megjelenő könyveinek úgymond előtanulmányai már 1912 előtt, az iszlámra való áttérését megelőzően megjelentek a „La Gnose”-ban. és mindezekből még egy fontos általános megállapítás következik: mivel – mondani sem kell – a született virtuális beavatottság a jelen korban gyakorlatilag elenyészően ritka és rendkívül kivételes, amit Guénon a jelen műben oly szigorúan hangsúlyozott a „konvencionális” regularitás és reguláris transzmisszió elengedhetetlen szükségességével kapcsolatban, azt a beavatás irányába törekvő nem-beavatottak, vagyis az önmagukban esetleg szellemi önmegvalósítási szándékokat tápláló jelenkori nyugati emberek számára általában írta.

A jelen mű, az „Aperçus sur L'Initiation” Paul Chacornac kiadásában, Párizsban jelent meg először 1946-ban (majd 1973, 1985, 1986, 1992 években). A kötet Guénon „Le Voile d'Isis”-ben (a későbbi „études Traditionelles”-ben) megjelent, beavatás témájában írt cikkein alapul, amelyeket a kiadás okából – mint ő maga írja az előszóban – átnézett, kiegészített és egybeszerkesztett. Az elmúlt évtizedekben a könyv megjelent olaszul, spanyolul, portugálul és angolul is. Külön méltatásra nem szorul, abszolút hitelességéhez nem férhet semmi kétség, és a témában született újkori művek közül a legeslegkiválóbb. Megjegyezhető ugyanakkor, hogy a mű fő koncepciója, a hiteles beavatási szervezet általi affiliáció és a reguláris transzmisszió témája kapcsán komoly fel-, illetve ellenvetések születtek a mű megjelenése óta, amelyek kapcsán Julius Evola „A beavatási »regularitás« határairól”9 című írását kell kiemelni, valamint magyar vonatkozásban László András két cikkét, „A metaphysica-i realificatio regularitás-a és irregularitás-á”-t10, illetve „A metafizikai megvalósítás regularitása és lényegé”-t11. Guénon magyarul fentebb olvasható alapműve mellett ezek – és természetesen a témával kapcsolatos összes érdemi állásfoglalás, beleértve az itt elmondottakat is – együttesét kell figyelembe vennie annak, aki a beavatás témája kapcsán normatív képet kíván magának alkotni, mindenekelőtt egy olyan szándékkal, ami egy valódi beavatás tényleges elérése lenne.

Hogy maga a „beavatás” milyen közkedvelt témája a legkülönfélébb neospiritualista és – Guénon itteni terminológiával élve – álbeavatási szervezeteknek, e helyütt talán felesleges is külön hangsúlyozni. Mindenesetre a „hazugság szelleme” rendkívül találékony, úgyhogy csak az utóbbi években számtalan olyan szervezet és egyén jelent meg csupán Magyarországon, amik/akik többé-kevésbé nyíltan a „beavatási” jelzőt vindikálják maguknak, és saját – általában természetesen kizárólagosan – „hiteles” mivoltukat adott esetben a legkörmönfontabb módon igyekeznek naiv követőiknek bebizonyítani – a különböző okkultista köröktől, az ályóga, álbuddhista és áltaoista irányzatokig – számos jelmezben. Mivel ezek részletes analízise e helyütt lehetetlen, mindössze egy nagyon alapos óvatosságra lehet inteni mindazokat, akik nem szeretnék „a puszta és kietlen semmit” markolászni éveken vagy akár egy életen át „beavatás” címen, nem is beszélve azokról a rendkívüli veszélyekről,12 amelyeket egyes – nem pusztán ál-, hanem ellenbeavatási – irányzatok hordozni képesek.

Guénon másodikként, illetve harmadikként kimerítő alaposságú kritikai műveket írt – „Le theosophisme: histoire d'une pseudo-religion” (1921) és „L'erreur spirite” (1923) – az általa „belülről” is megismert korabeli európai álezoterikus és álbeavatási irányzatokról, elsősorban az akkor igen befolyásos „teozófizmusról”, illetve általában a spiritualizmusról, valamint egyes konkrét irányzatokról, az Aleister Crowley-féle „Golden Dawn”-tól a „Luxori Hermetikus Testvériségig”.

Guénon ezen álbeavatási szervezetek korabeli formáinak kimerítő kritikája mellett, ugyanakkor két (ezek kapcsán sokszor felvetődő) dolgot – a mágiát és a szabadkőművességet – továbbra is bizonyos értelemben és viszonylagosan pozitíve értékelt, amiről ezért a félreértések elkerülése végett néhány szót külön kell szólni.

A mágiát a maga eredeti formájában (és nem úgy, ahogy azt a modern okkultisták gyakorolni vélik) Guénon tradicionális tudománynak tekintette, jóllehet az egyik legalacsonyabb rendűnek. Elsősorban a megnyilvánulás szubtilis tartományában tevékenykedő tradicionális tudománynak, amelyet szigorú szabályok és törvényszerűségek irányítanak, és aminek kései degenerálódott maradványa nem az okkultizmus, hanem a varázslás, és ennek egy sajátos túlburjánzása korszakokkal ezelőtt egy egész civilizáció pusztulását okozta. A varázslás sajátos ártó szándékú hatását – egy Julius Evolához írt levelének tanúsága szerint – nem is egyszer maga is elszenvedte, hiszen egy bénulásos „megbetegedését”, ami 1939-ben hat hónapig ágyhoz kötötte, egy ilyen tudatosan felidézett ártó befolyás támadásának tudta be. Ez teljesen összhangban áll az iszlám felfogásával, miszerint egy alkalommal még magát a Prófétát is lebetegítették bizonyos varázslók, hozzátéve, hogy az ártó hatásnak az eredményessége szellemileg magas rendű ember esetében teljesen kizárt spirituális vonatkozásban, míg ellenben a korporalitás felé haladva egyre intenzívebbé és tényleges hatásokat produkálni képessé válik.

Ami általában a szabadkőművességet illeti, Guénon szigorúan az eredeti helyzetből indult ki, miszerint ez principiálisan egy jellegzetesen nyugati, hiteles ezoterikus, sőt beavatási tradicionális szervezet (és a jelen műben még azt is kijelenti, hogy mint ilyen, Nyugaton az egyetlen). Ezen megállapításakor jóformán egyáltalán nem volt tekintettel a későbbi fejleményekre, abból kiindulva, hogy amikor valamit vizsgálunk, annak eredeti állapotát és princípiumát kell vizsgálnunk. Azt ugyanakkor, hogy a szabadkőművesség eredeti beavatási céljai tekintetében részben vagy egészében degenerálódott, világosan látta, mindössze még e vonatkozásban is az árnyalt és alapos megítélés szükségességére hívta fel a figyelmet. összességében az volt a véleménye, hogy a szabadkőművesség az ezoterikus rendben ugyanúgy áldozatul esett a modern, antitradicionális szellem beszivárgásának és térnyerésének, mint a katolikus egyház az exoterikus rendben.13

Guénon politikai állásfoglalásáról eddig viszonylag keveset beszéltek. Először is azt kell leszögezni, hogy a mai értelemben vett politizálást mint gyakorlatot egy súlyos deviáció jellegzetes tünetének tekintette, egy degenerálódásból következő kóros kifelé fordulás egyik végtermékének. Mondani sem kell azonban, hogy ez egyáltalán nem jelentett esetében egy olyan apolitikusságot, amelynek elérése – jól tudjuk – egyik fő célja a világot egyre jobban megszálló és átitató antitradicionalitás erőinek. Guénon jóval mélyebbre szállt annál, amit akár a legadekvátabb politika képes nyújtani, ami a végső elemzésben mindig felszíni és tüneti kezelés, szemben a valódi megismeréssel, ami a dolgokat, a létet, a tudatot, a világot és magát az embert alapjaiban vagy úgyszólván principiálisan változtatja meg egy helyreállítás értelmében. és azzal kapcsolatban, hogy milyen mélységesen semmibe vette politikai pártjaival, technikai burjánzásával és ideológiáival az egész modern világot, és főleg a XX. század világát, csak annyit, hogy azt, amiről úgy szavaltak a múlt század elején, hogy „a világ dicsőséges reggelére ébredtünk”, Guénon valahogy úgy kommentálta: „olyan, mint amikor egy lefejezett organizmus valahogyan tovább él, és az élet, amit még élni fog, egyszerre intenzív és kaotikus”. „Orient et Occident” (1924). A modern világ és az antitradicionális jelenkori Nyugattal kapcsolatos kritikáit olyan grandiózus műveiben fejtette ki, mint „A modern világ válsága” (1927) és „A mennyiség uralma és az idők jelei” (1945), amely művekkel Guénon átfogó kontraoffenzívát indított a Kali-Yuga, a 'Sötét-kor' végső stádiumát generáló okkult erők és legkülönbözőbb szinteken manifesztálódó agresszív ágensei ellen.

Ezen ellentámadás sikerének legfőbb garanciája egy a hiteles tradicionális princípiumokkal elmélyülten tisztában lévő szellemi elit létrejötte és megerősödése lenne – jelentette ki Guénon, s mindez első hallásra talán nem volt több, mint amolyan „kiáltó szó a pusztában”. Vajon mennyi a „racionálisan” kiszámítható esélye annak, hogy egy Egyiptomban szinte láthatatlanul élő ex-európai „entellektüel”, aki se „tudományos” konferenciáról-konferenciára nem lohol, se tanítványok után nem szaladgál szerte a világban, szavait akárki is meghallja, netalán meg is hallgassa, sőt hallgasson is azokra? Nyilvánvalóan approximatíve nulla. ámde „nem rejtethetik el a hegyen épült város”…

Guénon hatása, annak ellenére, hogy a modern világ felszínén nem látható, lényegi szinten átütő erejű. Pontosabban úgy kellene fogalmazni, hogy „René Guénon” egy olyan név, amelyet azok, akik nem elégszenek meg a jelenkorban kimondatlanul is kötelező „hétköznapi élet illúziójával” (beleértve természetesen minden pusztán horizontális „extremizmust” is), és akik azon túl tájékozódnak, a legmagasabb szinten értékelnek. Guénon ismertsége, hatásának ereje, értettségének extenzitása pontosan az ilyen emberek számának, intenzitása pedig ezek épségének, szellemi erejének a függvénye. Mert Guénonból és a tradicionalitásból a „hétköznapi élet illúziójában” – szenvedve vagy jókedvvel – ringatózók tömegei, a legtágabban értelmezett modern világ éltetői egy szó nem sok, annyit nem értenek. Ez utóbbiak azonban éppen emiatt a jelen tárgy vonatkozásában egyáltalán nem számítanak.

Guénon halála óta műveit a világ számos nyelvére lefordították, a nagy európai nyelveken (angol, német, spanyol, olasz) kívül olyanokra is, mint a perzsa és a török, vagy éppenséggel a román vagy az orosz, stb.; és mind az iszlám tradíció, a szúfizmus keretében egyszerre több ágon is úgyszólván regulárisan, mind nem-iszlám vonalakon „irregulárisan” számos követőt tudhat maga mögött, akik nyilván szintén rendkívül sokat tettek a tradicionalitás, a tradicionális szellemiség és a valódi értékek restaurációja érdekében.

Szervezetileg és egy konvencionális regularitás értelmében a tradicionalitás és az iszlám találkozásának kétségtelenül legjelentősebb eredménye a Maryamiyya tarîqa, amely a nagy algériai szúfi mester Abu al-'Abbas Ahmad ibn Mustafa ibn'Alîwa al-'Alawi (1869–1934) által vezetett Alawiyya tarîqa egyik legitim folytatása. A Maryamiyyát a svájci német művészcsaládban született Frithjof Schuon (1907–1998) mint felhatalmazott sejk alapította, azután, hogy Guénon útmutatását és konkrét tanácsát követve 1932-ben Mostaganemben csatlakozott a franciául is értő `Alawi sejk rendjéhez, és aki beavatatta Schuont – muszlim nevén `Îsâ Nur al-Dîn Ahmad-ot – az iszlám ezotéria, a szúfizmus szellemi és gyakorlati mélységeibe. A Maryamiyya 1934-ben azzal a szándékkal jött létre, hogy az a szellemi és intellektuális elit, vagy legalábbis annak központja legyen, amely a végveszélybe sodródott Nyugatot a végromlástól megmentheti.

Schuon a Maryamiyya – ami Maryamról (arabul 'Szűz Mária') kapta elnevezését – sejkjeként először Franciaországban és Svájcban hozott létre európai zawiyákat (szó szerint 'sarok'; hely, ahol a szúfik összegyűlnek): Amiens-ben, Bázelben és Párizsban. Első követői a román Michai/Michel Vâlsan (1907–74), a svájci Titus Burckhardt (1908 –84) és az angol Martin Lings (1909–?) lettek.

Vâlsan – `Abd al-`Azîz Mustafâ –, aki mindvégig szorosan kötődött Guénonhoz, később saját önálló Alawî-tarîqát alapított Párizsban; 1960-tól az „Études Traditionelles” szerkesztője lett; ő állította össze Guénon „Symboles fondamentaux de la Science sacrée” (1962) című posztumusz kötetét, és számos „klasszikus” szúfi szöveg francia fordításának kiadása köthető munkásságához.

Titus Burckhardt – Sidi Ibrahîm – (a világhírű művészettörténész Jakob Burckhardt, „A reneszánsz Itáliában” szerzőjének unokaöccse) Schuon iskolatársa, hű barátja, legjelentősebb követője és bázeli helytartója volt. Marokkóban töltött néhány évet, miután maga belépett egy szúfi rendbe. 17 könyvet írt főleg német nyelven elsősorban az iszlámról, illetve egyetemes művészettörténeti témakörökben, amelyek közül mára több magyarul is megjelent.

Martin Lings – Abù Bakr Sirâj al-Dîn – 1939-től 52-ig a Kairói Egyetemen tanított, miközben közeli, afféle „titkári” kapcsolat fűzte Guénonhoz. Lings már 1938-ban találkozott Schuonnal, akit Guénon-nál is többre értékelt, és akinek haláláig hű követője maradt. (Egyesek szerint Schuon – `Îsâ ['Jézus'] – és Guénon –Yahia ['János'] – egymáshoz való viszonya ahhoz lenne hasonlítható, mint amilyen Jézus Krisztusé és Keresztelő Szent Jánosé…) Lings angolul írta három nagyobb terjedelmű művét és az eddigi nyolc kisebbet a szúfizmusról és az iszlámról.

Maga Schuon – immár mint sejk `Îsâ Nur al-Dîn Ahmad al-Shâdilî al-Darqâwî al-`Alawî al-Maryamî – 1981-ben az Amerikai Egyesült állomokba költözött és Indiánában, Bloomingtonban telepedett le. Jelentős és szellemi értelemben nemritkán befolyásos követők, szerzők, gondolkozók csoportosultak köré vagy lettek időközben más utakon a követői, és ezek közül a következő nevek azok, amelyeket – a teljesség igénye nélkül – meg kell említeni: Marco Pallis, Leo Schaya, Charles Le Gai Eaton, Joseph Epes Brown, Seyyed Hossein Nasr (a Maryamiyya utódjának vezetője), Philip Sherrard, William Stoddardt, Whitall N. Perry, Rama P. Coomaraswamy, John Levy, Roger du Pasquier, másrészt Jean-Louis Michon, William C. Chittick, James Cutsinger, Keith Critchlow, Victor Danner, Osman Bakar, Michael Oren Fitzgerald, Vali Reza Nasr (Seyyed Hossein fia), illetve távolabbról Jean Borella, a japán Sachiko Murata, a svéd Kurt Almquist, John Chryssavgis, valamint bizonyos értelemben Huston Smith és megint más oldalról Jay Kinney a kaliforniai „Gnosis” folyóirat szerkesztője.

E személyiségek közül ki kell emelni az iráni származású prof. dr. Seyyed Hossein Nasr-t (1933–), aki először 1959-ben találkozott Schuonnal. Nasr nevéhez fűződik az Iráni Császári Filozófiai Akadémia felállítása, amit erősen tradicionális elvek szerint a sah (Reza Pahlavi) támogatásával vitt végbe 1974-ben. Ez az intézmény egy államilag jól finanszírozott testület volt, amely nemcsak a tradicionális tudományok tanulmányozásával és helyreállításával foglalkozott, hanem a világ minden részéről jelentős személyiségeket volt képes magához vonzani. 1979-ben a forradalom idején Nasr emigrált Iránból és az Amerikai Egyesült államokban telepedett le, és bár azóta nem tért vissza Iránba, a Császári Akadémia – más név alatt – a mai napig működik és tradicionális nézőpontból még mindig jelentős pozitív tevékenységet folytat. Dr. Nasr Amerikában egyetemi tanárként működik, a George Washington Egyetem iszlám tanszékének professzora; eddig 37 könyvet írt döntően az iszlámról, főként angolul, de nem egy művét több nem-európai nyelvre is lefordították, úgymint perzsára, törökre, malájra és további iszlám nyelvekre.

Guénon művének további némileg más szálon folyó, de konvencionális értelemben reguláris folytatása elsősorban az itáliai Abd al-Wahid Pallavicini (1926–?) nevéhez köthető. Pallavicini Guénon „A modern világ válsága” című művét olaszul olvasva, a fordítóhoz, Julius Evolához fordult szellemi útmutatásért, aki őt Titus Ibrahîm Burckhardthoz irányította. Pallavicini Burckhardt vezetése mellett 1951-ben muszlim lett, Guénon muszlim nevét vette fel és belépett az `Alawî-tarîqába, ahol később elnyerte az önálló rend alapításának jogát. Pallavicini – miként Guénon, és ellentétben Schuonnal – a keresztény beavatás (keresztelés) érvényét kétségbe vonta; többek között e problematikum kapcsán 1971-ben egy tekintélyes Ahmadi sejkhez, Abd al-Rashid Muham-mad Said-hoz (1918-92) fordult Szingapúrban. Ez a lépés egy önálló európai szúfi rend létrejöttéhez vezetett: hat hónap elmélyült szellemi kapcsolat után Pallavicini belépett az Ahmadiyyah Idrisiyyah Shadhliyyah tarîqába, majd itt – immáron másod ízben – felhatalmazást nyert, hogy mint sejk önálló zawiyát alapítson, amit Milánóban tett meg a hetvenes évek végén (Associazione Italiana per l'Informazione sull'Islam). Pallavicini tagja a párizsi Nagymecset Bölcsei Tanácsának; az 1993 óta működő Comunità Religiosa Islamica Italiana elnöke; a World Islamic League támogatásával Milánóban mecsetet épít. Megalapította továbbá a „Centro Studi Metafisici »René Guénon«”-t (később csak „Centro Studi Metafisici”), illetve a „Sintesi” elnevezésű könyvkiadót. Jelentős közéleti tevékenységet fejtett, illetve fejt ki a keresztény–muszlim párbeszéd, valamint a világvallások hiteles képviselőinek nemzetközi eszmecseréje vonalán. Pallavicini és a „Convivium” folyóirat kapcsán, illetve a „Centro Studi Metafisici” köréhez köthető személyiségek között Amaini Danilo, Angelo Pietro Del Monte, Luciana Virio és Pasquale Cardinale érdemel még említést.

Nem-iszlám vonatkozásban elsősorban a római báró Julius Evola (1898–1974) nevét kell kiemelni, akit a guénoni theóriák autonóm feldolgozásával a tradicionális létszemlélet nem-reguláris, pontosan nem konvencionális értelemben reguláris megvalósítása legjelentősebb képviselőjének kell tekinteni. Követői között és Itáliával összefüggésben Claudio Mutti, Renato del Ponte nevét kell elsődlegesen felsorolni, valamint a „Fondazione Julius Evola” vonalán Gianfranco de Turris, Paolo Adriani és Giuseppe A. Spadaro említhető, a „Centro Studi la Runa” kapcsán Alberto Lombardo, nem itáliai vonatkozásban Guido Stucco, és távolabbról pedig Carlos Fluguerto Martí, valamint Robert Schwarzbauer. Evola világviszonylatban eddig legjelentősebb méltatója magyar: László András.

Feltétlenül meg kell említeni a tradicionális szerzők „klasszikusai” között továbbá az indiai tamil és angol arisztokrata szülők családjában született Ananda Kentish Coomaraswamyt, Guénon kor- és bizonyos értelemben pályatársát, azon kevés szerzők egyikét, akire Guénon a műveiben pozitívan hivatkozik, s akire viszont maga Guénon lényegi hatást gyakorolt. Coomaraswamy, a „vallástudósok fejedelme” azt kérte barátaitól, hogy aki életrajzát akarja megírni: „assess my works”, vagyis 'műveit leltározza'. Mivel erre e helyütt nem térhetünk ki, csupán rendkívül nagy horderejű és fényteli munkásságának megemlítésére kell szorítkoznunk. Fia – a már említett dr. Rama Poonmabulam Coomaraswamy – az Amerikai Egyesült államokban Schuon, illetve Nasr munkatársa lett, s főként a kereszténység tradicionális aspektusai megvilágításának szentel kiváló cikkeiben és eddigi két könyvében figyelmet.

Guénon és a tradicionalitás hatása kimutatható továbbá olyan szerzőknél, mint Luc Benoist, Gaston Georgel, Ernesto Milá, Hubert de Mirleau és – bizonyos tekintetben – Jean Robin; vagy – távolabbról – a világhírű román vallástörténész Mircea Eliade, valamint a szintén román Vasile Lovinescu, Dan Stanca és Florin Mihâescu.

Végül egészen távolról és főként érdekességként lehet megemlíteni bizonyos orosz nyelvterületen végbement fejleményeket, jórészt a „szovjet” rémuralom visszahúzódását követően, ahol bizonyos erőkre meglehetősen ellentmondásosan ugyan, de vitathatatlanul hatottak tradicionális princípiumok. Itt – főként 1995 előtti munkásságát tekintve – Alexander Geljevics Dugin (1962– ) neve merülhet fel, aki Guénonról egy helyütt azt írta, hogy „korunk (a manvantara) hanyatló időszakának és az új eón kezdetének prófétája”, és akinek számos szerveződés fűződik a nevéhez, úgymint az „Arktogaja”, a meglehetősen bizarr elnevezésű „Különleges Metastratégiai Tanulmányok Moszkvai Központja” vagy az „eurázsiai mozgalom”, továbbá bizonyos folyóiratok, a „Milij Angel”, a „Vtorzhenye” vagy az „Elementi”, amely utóbbi egy időben heti 50.000 példányban jelent meg. Lazábban, muszlim vonalon Geydar Jemal (1947– ) köthető még ide.

*

Ezek a felsorolások természetesen nem a teljesség igényével készültek, hanem csupán egyes főbb irányvonalak és személyiségek megemlítése céljából, amelyekre, illetve akikre Guénon és a tradicionalitás közvetlenül vagy közvetve hatást gyakorolt.

Végkövetkeztetésként megállapíthatjuk, hogy Guénon és a tradicionális létszemlélet hatása jelentős, üzenete jórészt eljut azokhoz, akikhez elsődlegesen szól, az azonban a jövő titka, hogy ebből mennyi valósul meg a tágabb értelemben vett külvilág vonatkozásában, vagy úgyszólván „egzisztenciálisan”, és ami jelenleg az egyetlen garancia lenne a modern világ számára az egyre fenyegetőbben közelgő tragikus vég enyhítésére, netalán elkerülésére. A theória átfogó és külső gyakorlatba való átültetésének eddigi sikertelensége elsődlegesen a modern világ, „a mennyiség uralma” makacsul szívós természetének következménye, és ez annak ellenére tény, hogy a tradicionális értelemben vett elit többé-kevésbé tökéletesen tisztában van a modern deviáció és a szkotazmokrácia genealógiájával, struktúrájával és fenomenológiájával. A tradicionalitás ezzel szemben „világosságot”, nagyfokú tudatosságot, értést és intellektuális erőt, valamint érettséget követel híveitől még az olyan sokadlagos alkalmazások területén is, amilyen például a politika, nem is beszélve a centrális princípiumok által regulált metafizikai önmegvalósítás vonatkozásairól. E sajátos „sikertelenség” azonban a végső elemzésben érdektelen, és kizárólag azoknak szegheti kedvét, akik nem vagy nem megfelelően értették meg, hogy valójában miről is van szó. Mert vajon „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt szenved”?

René Guénon – sejk Abd al-Wahid Yahia – nem nyerte meg „az egész világot”, viszont lelkében semmilyen kárt nem szenvedett. Halála előtti utolsó szavai ezek voltak: „Allâh akhbar”. 'Isten nagy!' és Guénonnal együtt éppen a valóságos szúfiktól tudjuk, hogy aki Allâh-hoz – mint egy tőle különböző lényhez – imádkozik, az bálványimádó. Mert a „Legfőbb Azonosság” értelmében: „Allâh én Vagyok”. Ennél többet a létező nem mondhat. Ez megmarad, míg ellenben „az egész világ”, „az ég és a föld” véget érnek; és – magának René Guénonnak, az „Egyet Tisztelő Beavatónak”, „a jelenkor mesterének” és a Nyugat legbölcsebb emberének szavaival élve – „ha nem riadunk vissza a legvégső következtetéstől, akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, »egy világ vége« sosem volt, és soha nem is lesz más, mint egy illúzió vége”.

 

 

Jegyzetek

 

* 'Kiáltó szó a pusztában' – Evangelium Secundum Matthaeum 3:3. (Utószó René Guénon Megjegyzések a beavatásról című művéhez.) [Vissza]

1 Hamvas Béla: „René Guénon és a társadalom metafizikája”. In Hamvas Béla 33 esszéje. Budapest, 1987, Bölcsész Index. 190–197. o. [Eredetileg: In Társadalomtudomány folyóirat. 1. sz. 1942. 76–85. o.] 

2 René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. H. é. n., Szigeti /Az őshagyomány Könyvei I./.

3 Uo. László András: „Utószó”. 246–250. o.

4 Horváth Róbert: „René Guénon és Magyarország”. In Sacrum Imperium folyóirat. IV. szám. 

5 Lásd uo. 8. jegyzet.

6 Kimondottan az „Aperçus sur L'Initiation” tárgyában lásd még e mű recenzióját, Németh Norbert: „Az iniciáció eszméje”. In Tradíció évkönyv MMII. Debrecen, 2002, Kvintesszencia. Guénon kapcsán pedig magyar vonatkozásban még meg kell említeni Buji Ferencet, aki Guénon első komoly magyar fordítója.

7 Ennek az antitradicionális profán elképzelésnek az egyik ügynöke Mark Sedgwick, aki a ravasz modern szcientisták afféle prototípusa, és akit bizonyos körök a globalista világhódító törekvések tradíció- és főleg iszlám-ellenes céljaira alkalmaznak jelenleg – mint „iszlámszakértőt” – a Kairói Amerikai Egyetemen.

8 Mutatis mutandis (és itt elsősorban arra kell gondolni, hogy Guénon tulajdonképpen muszlim volt) ugyanez elmondható az iszlám vonatkozásában is, tudniillik – konkrét példával élve – a mai erősen modernizált Törökországban, ahol Guénon könyvei (természetesen törökül) könnyen elérhetők, főleg az „értelmiség” köréből sokan térnek vissza az iszlámhoz és veszik fel a tradíció fonalát immáron nem egy konvencionális, hanem lényegibb értelemben.

9 Lásd, in Axis Polaris folyóirat (Budapest, 2002, Stella Maris) III. szám. 63–72. o.

10 Uo. 79–86. o.

11 Tradíció évkönyv MMII. 2002, Debrecen, Kvintesszencia. 251–255. o.

12 A téma kapcsán lásd „A spirituális megvalósítás veszélyeiről”. In Tradíció évkönyv MMII. 95–106. o.; valamint „Tradíció és antitradíció”. In Tradíció évkönyv MM. 35–42. o.

13 (Mindez valakinek a téves fordításából kifolyólag ellentétes értelemben jelent meg a Sacrum Imperium folyóirat X. számában (27. o.), azt sugallva, mintha Guénon a katolicizmust ezoterikus rendűnek tartotta volna, aminek éppen az ellenkezője az igaz.)

 


 

Kvintesszencia Kiadó