Baranyi Tibor Imre

NÉHÁNY SZEMPONT A MAGYARORSZÁGI EGYHÁZAK MINŐSÉGI MEGÍTÉLéSÉHEZ

 

A jelenlegi magyarországi joggyakorlat szerint egyház mint jogi személy úgy jöhet létre, ha azt legalább száz természetes személy megalapítja, elfogad egy ezzel kapcsolatos alapszabályt, ügyintéző és képviseleti szerveit megválasztja, s tevékenysége nem alkotmány-, illetve törvényellenes.1  A törvény látszólag nem szigorú voltát az indokolja, hogy megalkotói a problémát a lelkiismereti és vallásszabadság oldaláról közelítették meg, s nem az egyházakéról, amely előbbi a Magyar Köztársaság alkotmánya szerint mindenkit megillető alapvető emberi szabadságjog, s amely magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon – akár egyénileg, akár másokkal együttesen – nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa.2  Az elmúlt években folyamatosan bírálták az említett lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvényt, kiváltképp az ebben foglalt adminisztratív előírásokat. Túlnyomórészt túl könnyen teljesíthető – és ezáltal bizonyos visszaélésekre módot adó – voltát támadták, ugyanakkor olyanok is vannak, akik szigorúnak ítélik, s már azt is alkotmányellenesnek tartják, hogy legalább száz természetes személy szükséges a bejegyeztetéshez. Az üggyel kapcsolatban már 1993-ban nagy vita dúlt, s akik – bizonyos „destruktív” tendenciák és folyamatok észlelése okán – szigorítani akarták a hatályos törvényt, az egyházalapítók számát tízezer főre akarták emelni vagy legalább százéves („történelmi”) hazai működéshez kötötték volna a jogi személlyé válást; az ezzel kapcsolatos törvényjavaslatot azonban a parlament bár napirendjére vette, végül tárgyalás nélkül elvetette. 1998-ban a Fidesz Magyar Polgári Párt hatalomra kerülésével a problémát újra elővették, amivel kapcsolatban a kormányprogram szerint „a vallási közösségek egyházként való megnevezését és működését tényleges társadalmi támogatottsághoz vagy történelmi honossághoz kell kötni”, amit olyan meglátások látszottak támogatni, mint Kövér László akkor titkosszolgálati tárca nélküli miniszteré, aki szerint nincs jobb fedővállalkozás például egy külföldi szervezet vagy érdekcsoport akaratának érvényesítésére, „mint amilyen egy, a lelkiismereti és vallásszabadság szentségével visszaélő szervezet”, s itt nyilván olyan arrogáns, „egyházi” jogi személyiséggel rendelkező csoportok lehetőségére vagy tényleges meglétére kell gondolni, akik nagyon is ismerik lehetőségeiket, jogaikat és ezeket nem a szellemi–vallási–kulturális élet jobbítására kívánják fordítani.

Ha elfogadjuk azt, hogy valóban szükség lenne az egyházakkal kapcsolatos honi törvény módosítására, a legfontosabb kérdés, hogy ez a módosítás milyen szempontokat vegyen figyelembe, melyek legyenek azok a princípiumok, amelyek egy valóban az igazságnak megfelelő helyzetet teremtenének. A probléma két részből áll: egyrészt gyakorlati, aminek végrehajtását nehezíti, hogy a törvénymódosítás vagy kiigazítás esetén komoly jogi–elvi akadálya van annak, hogy a változtatás visszaható hatályú legyen, vagyis nem érintheti a már nyilvántartásba vett egyházak jogi helyzetét; másrészt elvi, ami szerint meg kellene határozni a megfelelő alapelveket és kritériumokat, amelyek megléte esetén további nehézség az, hogy ki vagy mi az a megfelelő kompetenciával rendelkező személy vagy szervezet, amely érdemben dönthet arról, hogy ezeknek valamely csoport vagy közösség egyházként megfelel-e vagy sem. Ez utóbbi kapcsán korábban születtek elképzelések, miszerint szaktanácsot kellene kérni az úgynevezett Egyházak Világtanácsától, vagy létre kellene hozni egy szervezetet, például a Magyarországi Egyházak és Vallásfelekezetek Országos Tanácsát, amely úgyszólván szakvéleményt adhatna arról, hogy elfogadja-e vagy sem egy új szerveződés egyházként való bejegyzésére vonatkozó kérelmét, e tervet azonban korábban az SZDSZ ellenállása meghiúsította.

Nyilvánvaló, hogy amikor meg akarjuk határozni azokat a princípiumokat, amelyek alapján érdemben el lehet dönteni valamiről, hogy egyház-e vagy sem, illetve hogy vallás-e vagy sem, már maguknál a szavaknak az értelmezésénél is komoly problémába ütközünk, tekintettel az e szavak évszázadok óta tartó folyamatos jelentésváltozására. Az mindenesetre mindjárt az elején nyilvánvalónak látszik, hogy egy vallást és ennek organizációs formáját, az egyházat a legkevésbé lehet mennyiségi szempontok alapján megítélni. Olyan szempontok alapján dönteni el valamiről, hogy egyház-e vagy sem, hogy hány tagja van, vagy milyen régóta áll fenn, a legkevésbé sem látszik használhatónak, mert itt alapvetően egy olyan – kvantitatív – rend törvényszerűségeinek az alkalmazásáról lenne szó, amelyek csak a saját síkjukon alkalmazhatók komoly ellentmondások nélkül, egyszersmind nem vihetők át egy olyan alapvetően kvalitatív rend tartományába, amilyenbe a vallás és az egyház tartozni látszik. Hogy megértsük miről van szó, gondoljunk csak arra, hogy – keresztény példával élve – Jézus Krisztust és a kezdeti tizenkét tanítványát, az apostolokat e szempontok alapján nem minősítették volna „egyháznak”, mert csak tizenhárman voltak, továbbá száz évnél sem léteztek régebben (tehát nem voltak „történelmiek”), az pedig, hogy ez a minősítés helyénvaló lenne, aligha állítható érdemlegesen. Vagy meg is fordítható a dolog, és akkor felvetődik a kérdés, hogy ha valamely társadalmi szerveződésnek egy bizonyos mennyiségű tagja van (legyen az akár száz, akár tízezer), továbbá régebbi, mint száz éves, tehát „történelmi”, akkor az már „egyház”, tehát például egy tornaklub – mondjuk az FTC–, ami sok egyéb szerveződés között e kritériumoknak megfelel, az már „egyház” – nyilvánvalónak látszik, hogy nem. Ennek megfelelően a komoly szempontok közül azokat, hogy hányan írnak alá egy egyházi alapszabályt, illetve hogy mikortól fogva létezik egy szervezet, vagyis a pusztán mennyiségi szempontokat tulajdonképpen kiiktathatjuk.

Nyilvánvaló azonban, hogy valami alapján mégis definiálni kell, hogy mi minősül egyháznak és mi nem, és mint láttuk ezt csakis a minőségi (kvalitatív) rendből származó kritériumok alapján lehet megtenni. Kérdés azonban, hogy melyek ezek a kvalitatív kritériumok. Nos, kétségtelen látszik, hogy egy egyháznak birtokában kell lennie valaminek, ami legalábbis vallásnak tekinthető, vagyis az – alább meghatározandó – valódi vallás megléte az a minimális kritérium, aminek megléte nélkül egyházról nem beszélhetünk. Azért kell e ponton minimális kritériumról beszélni, mert elképzelhető egy olyan kivételes szituáció, amelyben egy egyház valami magasabb rendűt birtokol még a vallásnál is, s amit itt az egyszerűség kedvéért nevezzünk metafizikai hagyománynak. Ugyanakkor sajátos a helyzet magával az „egyház” szóval is (görög: ekklesia), ami eredetileg Spártában és Athénban zajló ’(nép)gyűlést’ jelentett, ezzel együtt azonban – innen átvéve és módosítva – jellegzetesen nyugati, valamint keresztény fogalom, és mint ilyen csak inadekvát módon alkalmazható bármilyen más tradicionális, szellemi vagy vallási vonal kapcsán. Itt azonban – tekintettel a jelenlegi társadalmi körülményekre – bizonyos engedményt kell tenni, hiszen például a muszlimok jelenlegi magyarországi társadalmi szervezetét is keretbe kellett valahogy foglalni, s az „egyház” név bármennyire tökéletlen is ebben az esetben, még mindig szerencsésebb bármi másnál, például egy „Muszlim Közhasznú Társaságnál”, nem is beszélve egy vallási „Muszlim Kft.” blaszfémiájáról, és e ponton azért jó példa az iszlám, mert ennek vallás voltát általában a legszűkebb látókörű keresztény teológusok sem igen tagadják.3

Visszatérve magára a vallás szóra, a legkülönfélébb teológiai, szociológiai elméleteket megvizsgálva és lényegileg szintetizálva, elmondható, hogy a vallás lényegében „három, különböző rendű elem kapcsolatát jelenti, mégpedig a dogma [tradicionális doktrína], az erkölcsi törvény, és az istentisztelet kultuszának vagy rituáléjának összefonódását; ahol egyik vagy másik összetevő ezek közül hiányzik, ott a szó igazi értelmében vett vallásról nem beszélhetünk. Rögtön hozzá kell tenni, hogy az első elem a vallás intellektuális részét képezi, a második a társadalmi vetületét, míg a harmadik, a rituális elem mindkét funkcióban részt vesz.”4 Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez a három összetevő így együtt tulajdonképpen csak a judaizmusban, a kereszténységben és az iszlámban található meg. A vallás tehát éppen a folyományként jelenlévő erkölcsi törvény és a kultusz vagy rituálé jelenléte miatt az, ami, ez a két elem tehát mintegy beburkolja a tisztán intellektuális szintet, a dogmát, ami tulajdonképpen a vallás tradicionális magja. Az, amit tehát többnek jelöltünk meg, mint a puszta vallási szint, a tiszta intellektuális doktrína megléte minden, a vallást mindig jellemző szentimentális és morális elemtől mentesen, és tulajdonképpen ez az az egyetlen kategória, amelynek kapcsán egy kiterjesztett és mintegy „felfelé” korrigált értelemben egyházról joggal beszélhetünk.

Megállapítható tehát, hogy egy szervezet esetében, amely önmagát egy eredetinek megfelelő helyzet szerint indokoltan mondhatja magát egyháznak, a sine qua non egy tradicionális doktrína – formafeletti vagy dogmatikailag formába öntött (és ezáltal szükségképpen korlátozott) módon való – megléte és ennek aktív realizációja az egyházi szervezet emberi közösségében. Egy tradicionális doktrínának – nagy vonalakban tárgyalva – a következőkkel kapcsolatos alaptételeket kell tartalmaznia formafeletti módon vagy különböző formákban:

– a metafizikai abszolútum és/vagy az abszolút metafizikum (Isten, Brahman, Buddha, Jehova, Zurvan, Allah, Tao stb.) tételezését;

– a lét és a legtágabban értelmezett tudat egybeesésének legalábbis implicit kimondását;

– a metafizikai abszolútum és az emberi személy megkülönböztetését, tovább annak tanítását, hogy az abszolútum a tudat és a lét középpontja;

– azt, hogy az emberi személy, az „én” az abszolútumból származik, s azzal első és végső soron egylényegű;

– az abszolút metafizikum megvalósíthatóságának kimondását, ami a vallási–szellemi út legvégső célja;

– azt, hogy ennek a megvalósítása egy vonalba esik az „üdvözüléssel” (salus) és ennek megfelelőivel (a vallási szint végcélja), s egyszersmind ezt meg is haladja (a metafizikai megvalósítás végcélja);

– mind a kontemplatív (szemlélődő), mind a tudás megszerzésére orientált, mind az akcionális utak (például a „lovagi utak”) értékelését;

– a „mystica passiva” elutasítását, a „misztikus beleolvadás” és minden ezzel egybeesőnek a hamis célként való minősítését;

– az létbeli egység és hierarchikus fokozatiság kimondását és vonatkoztatását a különböző területekre;

– a személy szellemi fejlődésének lehetősége mellett az általánosító fejlődéselméletek elutasítását.

 Ezen elfogadó és elutasító kvalitatív kritériumok alapján megfelelő körültekintéssel vizsgálva tehát már szinte egyértelműen megállapítható egy szerveződés mibenléte. Ez egyszersmind azon meddő vitáknak is rövid úton elejét veheti, amelyek a „konstruktív”–„destruktív” fogalompár mentén tűntek fel a közelmúltban az egyházi szervezetekkel összefüggésben. Nyilvánvalóan nem lehet ugyanis mindent, amit nem ismerünk, a rendkívül pejoratív „szekta” kifejezéssel félretenni, pontosabban e szónak is van létjogosultsága, megfelelő kontextusban.

Ezzel kapcsolatban azt lehet mondani, hogy „a szekta alapvetően különbözik az összes korábbi vallási jelenségtől. Lényege szerint érzéketlen a számok iránt, vagyis szektariánus volta nincs összefüggésben azzal, hogy hívei mennyien vannak. Vannak egészen kis vallási közösségek, amelyekben a szekta nyomai felfedezhetetlenek, míg vannak milliós szekták és igen nagy számú, gyakran ezrekre rúgó szektariánus közösségek. […] Ugyanígy a doktrína sem meghatározó tényezője, de annál inkább az a doktrína képviselésének módja és formája. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy miközben két vallási közösség ugyanazt a tanítást vallja magáénak, az egyik a hagyományos vallásosság alapján áll, míg a másik szekta, noha ez utóbbi mindig igyekszik gondoskodni magának valamiféle megkülönböztető doktrinális jelről, ha az mégoly jelentéktelen is, hogy aztán annak fontosságát hipertrófikussá növelje.”6 Fentiek alapján tulajdonképpen már eldönthetőnek kell lennie mi számít valójában az egyházak vonalán „destruktívnak”, vagy a kisebb veszélyek körében legalábbis „nem konstruktívnak”. Ezt megfelelő hozzáértéssel és körültekintéssel tulajdonképpen egy hivatali szervezet is eldönthetné, kérdés azonban e ponton az, hogy ha adott esetben kiderülne egy több tízezres tagszámú „egyházról”, hogy destruktív, az állam mit kezdhetne vele, hacsak nem akar olyan diktatórius eszközökhöz folyamodni, amelyek révén még szektariánus mártírok is kitermelődhetnének. Ugyanakkor „a tradicionális egyházak és vallások részéről a szektákkal doktrinális harcba bocsátkozni naivitás volna. Az igazi szektást doktrinálisan sohasem lehet sarokba szorítani: az utolsó pillanatban egy deux ex machina révén mindig kivágja magát. A bámulatos benne az, hogy önmaga gondolatai iránt a legcsekélyebb kétség sem ébred és ébreszthető benne. Elvi lehetősége sem merül fel benne annak, hogy esetleg ő téved, ezért logikai halálugrásaiban is teljesen jóhiszemű… Ezért a leghatásosabb módszer a preventív felvilágosító munka. A szekták terjedése azonban mindaddig folytatódni, sőt fokozódni fog, amíg a tradicionális vallások képtelenek lesznek megragadni az embert életképzeletének középpontjában”.

Magyarországon jelenleg közel kétszáz bejegyzett és az SZJA 1%-ának felajánlásához szükséges "technikai számmal" rendelkező egyházi jogi személy van,8 azonban e hely nem elégséges arra, hogy ezeket a fenti kritériumok alapján egyedi bontásban megvizsgáljuk, tény azonban az, hogy a fenti létszám zöme  protestáns–neoprotestáns jellegű felekezet, van továbbá nevét tekintve számos buddhista,  orthodox keresztény, judaista,  katholikus (amely természetesen az összes többinél nagyobb hívőszámú), muszlim,  és sok egyéb, klasszikus vallási fogalmakkal nehezen definiálható szerveződés. Az – az ismertetett principiális és minősőgi kritériumok eleven birtoklása esetén – mindenesetre első ránézésre kiderül, hogy ha ezeket a bejegyzett egyházak mindegyikére külön-külön alkalmaznánk, ez a létszám jelentős mértékben lecsökkenne. Ez a lecsökkenés – ha tehát a fenti szempontok alapján menne végbe – korántsem egyfajta „dogmatizmus” érvényre jutását jelentené – ami mellesleg egy profán dilettantizmus e téren való főszerepbe kerülésénél még mindig szerencsésebb lenne –, mivel a szó eredeti értelmében vett, vagy úgyszólván vallási „dogmatizmus”, „amennyiben megköveteli más fogalmi formák elvetését – valójában egy bizonyos elméleti tendencia szájíze szerint vizsgált ideát képvisel, és pontosan ez, az ideák kapcsán kizárólagosító rátekintési mód az, amely az úgynevezett vallásos szemléletmód meghatározó jellegzetessége. Mindazonáltal egy vallási dogmának rögtön megszűnik az ilyenképpen való korlátozottsága mihelyst a benne foglalt igazság fényében kerül értelmezésre, ami egyetemes rendű”,9 és amely egyetemes rendű és orientációjú rátekintés – amelynek e tanulmány adta meg vázlatos kritériumait a vizsgált vonatkozásban – az egyedüli, amely érdemben képes megítélni egy olyan terület jelenségeit, mint amilyen a vallásoké, illetve az egyházi szerveződéseké. Sem egy pusztán és egyedien vallásos rátekintés, sem – és főleg – egy a vallásokat „kifelé” és „lefelé” elhagyó profán és „világi” vizsgálódás nem lehet alkalmas (más) vallások s egyházak teljes körű minőségi megítélésére, hanem kizárólag az az egyetemes, vagy úgyszólván metafizikai szemlélet, amely az előbbiekhez képest minden vonatkozásban transzcendens. Ha feltesszük e ponton azt, hogy az eredeti autentikus tradíciók és vallások (és az ezeket keretbe foglaló „egyházak”, illetve megfelelőik) legvégső nagyságrendű céljai egybeesnek, és ezen tradíciókat és vallásokat egyazon szimbolikus hegy csúcsára felvezető, de különböző utakként képzeljük el, nyilvánvalóvá válik, hogy a csúcsra felvezető utak mindegyikéről sem a hegy lábánál (profán „világiság”), sem magukon az egyes utakon lokalizálható szemlélő nem képes érdemi ítéletet alkotni, hanem kizárólag az, aki valamely felvezető utat bejárva ténylegesen eljutott a csúcsra, ahonnan a hegyre felvezető utak mindegyikére megfelelő, közvetlen rálátás nyílik. Azért kellett itt kihangsúlyoznunk az autentikus (hiteles) szót, mert – itt is igaz lévén, hogy „nem minden arany, ami fénylik” – természetesen inautentikus (nem hiteles), vagy ha úgy tetszik, ál- és ellenvallások (és ezek szervezetei) is léteznek, mégpedig egyre nagyobb számban; ezek felismerése és azonosítása teljes biztonsággal szintén csak az említett transzcendens és metafizikai pozíció és szemléletmód eleven birtoklása révén történhet meg.

 

 Jegyzetek

1 PTK. 1990. évi IV. törvény 9. § (1).

2 Alkotmány 60. § (2).

3 A magyarországi muszlimok jogi személyiséggel rendelkező egyházi szervezetének pontos neve: Magyar Iszlám Közösség.

4 René Guénon: Introduction générale a l’étude des doctrines Hindoues. Paris, 1921, Gallimard, II/5. fejezet. Magyarul lásd Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához. Debrecen, 1999, Kvintesszencia Kiadó, „Tradíció és vallás” című fejezet, 64–76. o.

5 Vö. László András: Mi a metafizikai tradicionalitás? Őshagyomány folyóirat, 1. szám. Továbbá Baranyi Tibor Imre: A metafizikai tradíció. Tradíció évkönyv MM, 9–22. oldal.

6 Buji Ferenc: A szektarianizmus fenomenológiája. Pendragon folyóirat, 5. szám, 40. o. (Debrecen, 1994), valamint Tradíció évkönyv MMI. Függelék 1., 239–245. oldal.

7 Uo. 46. o.

8 2010. január 04-én az APEH kimutatása szerint 182. .

9 Frithjof Schuon: De l’Unité transcendente des Religions. Párizs, 1948, Gallimard, I. fejezet. Magyarul lásd: A vallások transzcendens egysége (I. Fogalmi dimenziók). Debrecen, 2005, Kvintesszencia Kiadó


 

VISSZA