Baranyi Tibor Imre

FEJLŐDŐ LÉTRONTÁS és ÖRÖK HAGYOMÁNY >>>

 

I.

ELŐSZÓ HELYETT

 

Nem szenzációhajsza, nem üres zsurnalizmus, nem "tudománynak" elkeresztelt bosszúállás a középkori klerikalizmuson és nem profán filozófia, hanem a modern kor sivatagában oázisként felbukkanó elementáris erejű igazságkeresés eredménye az új és legújabb kor egyetlen lényeges eseménye: az egyetemes szellemi hagyomány újramegtalálása és felélesztési kísérlete.

Ez mint lépés, az évszázadok óta tartó és egyre válságosabb hanyatlási folyamatnak bensőleg egy csapásra véget vet. Aki a Hagyomány valódi jelentőségét megértette, a világválságot kezelendő, többé nem valami új és még újabb után kutat, hanem – mintegy minden részleges lehetőséget kimerítve – a legősibbet tekinti az egyetlen teljes lehetőségnek. Nem alkalmazkodik a korhoz, hanem megérti és meghaladja a sötét korban a pusztulás szélére sodródott világot – mint válságos lét- és tudatállapotot – az intuitíve megismert eredeti rend fényében.

A tájékozatlan számára meglepőnek tűnhet, de a szellemi hagyomány létszemléletként való megfogalmazásának munkája jó évszázada tart. A munkát az egész vonalon kiváló és még kiválóbb személyiségek neve fémjelzi. Ennek köszönhetően a birtokba vételhez az elméleti fundamentumok mára jórészt készen állnak, és az egyre kedvezőtlenebb körülmények ellenére – talán nem túlzás – szilárdabbak, mint valaha.

Mennyiben lehet több ez a “posztmodern” vagyis modernség utáni hagyomány-igenlés, mint a “premodern” tradicionális lét? Vagy másként fogalmazva, az általános és nyilvánvaló negatívumok mellett van-e valami pozitívuma annak, hogy éppen ez a korszak, a kozmológiai tanítások sötét kora, ennek is a vége az, ami úgyszólván aktuális? Kizárólagos negatívum nem lehetséges a megnyilvánulásban, így ennek a kornak is megvan a maga sajátos, potenciális pozitívuma: a korszak mint lét- és tudatállapot szellemi megvalósítás értelmében vett meghaladásának az egyre intenzívebb igénye. Általában a jelen kor ugyanis valamire eminensen képes, hogy tudniillik “elvegye a kedvet” önmagától és mindattól, ami megnyilvánulás, samsára és máyá, és ez bizonyos esetben egy út kiindulópontja lehet. Mert akinek megfelel az, ami ma itt van, az spirituális szempontból reménytelen. Természetesen a szellemi sötétség, a tragikum, a szenvedés, a borzalmak és a rútság áradata, egyszóval a “rossz” is része a lehetőségek teljességének, és értelme – az eredettől való elszakadás következtében – megtapasztalni a “mást”, hogy ebből a “másságból” szörnyű vajúdás közepette újra megszülessen, ami mindig is volt: a Hagyomány centruma, az abszolút önazonosság. A végső, ami tulajdonképpen az első. Minden felszíni sürgés-forgáson és lázas rohanáson túl, ez napjaink egyetlen jelentős eseménye; az idők végén újra körvonalazódik az, ami őseredeti: a Hagyomány és az ezt magáénak tudó, felébredett ember.

A Hagyományt úgynevezett “langyosak” nem érthetik meg. Ahhoz, hogy a Hagyomány fogalma az ember számára teljes jelentőségét elnyerhesse, exisztenciális bátorságra van szükség. Ez a bátorság annak a külső és belső válságnak a teljes felvállalásához és áttöréséhez kell, amit a sötét kor, a hagyományvesztettség és hagyományellenesség, a maga összes következményével jelent.

Nem elég a válságról tudni, a válságot bensőleg a legvégső pontig fokozni és élni kell. A válság akkor válság, ha az ember valóban úgy tudja, nincs más, csak ami elviselhetetlen. Támaszték, remény, rejtett biztosíték nincs. Legfeljebb rettegés, ájulat és menekülés. Van ember, noha igen ritka, aki a válságot ájulat nélkül képes megélni. Teatralitástól mentes józansággal képes kimondani önmagában: ha mindennek vesznie kell, vesszen.

A válság ekkor elviselhetetlenné fokozódik. Rohamosan legmélyebb pontjához, magához a rettenethez ér: itt aztán eldől, az ember mennyit ér. Ez a pont megfoghatatlanul irracionális és minden máshoz képest diszkontinuus: már nem következik az előzőkből, mert mintegy önmaga létének is cáfolata. Végletes nihilizmus ez: amikor már annak sincs többé értelme, hogy “nincs semminek értelme”. Már az is értelmetlenné válik, hogy az ember önmagát elveszítse. A kárhozat is lepke-könnyű lesz. Az irtózatos élménynek legtöbben nem is jutnak közelébe. Viszont aki közelébe jut, választania kell: vagy a végső pont előtt visszafordul, mert rémületében mégis csak meg akar menteni valamit illuzórius lényéből, és ekkor végeláthatatlan sivatagba jut, azok lakhelyére, akik ugyan eljutottak a világ “káprázat” voltának felismeréséig, viszont gyávaságuk miatt semmit nem kaptak cserébe; vagy mindent egy lapra tesz fel és beleveti magát a mélységbe.

Ami ekkor történik, nem leírható. Aki átélte, tudja, aki nem, annak érzékeltetni is képtelenség. Az ember sötét, jeges, feneketlen mélységbe ugrik, és ahol a következő időn kívüli pillanatban feleszmél: szikrázó napfény, lágy derű, levegős távlatok, éjből lett dél. Egyszeriben hazaérkezik. Semmi rendkívüli, és mintha csak egy rémálom oszlott volna el, minden tiszta és magától értetődő. Bár semmi sem változik, az eredmény a világ és az ember tökéletesen megújult szemlélete.

Aki a döntő lépést megtette, a Hagyomány rendjébe visszatért. A visszatérő annyival több, mint a soha el nem szakadó, hogy megtanulta milyen az, amikor az ember a “külső sötétségben” él. A modern kor ilyen külső sötétség. Az ember, aki ma számít, a modernségen maradéktalanul túl van. Túl van reneszánszon, racionalizmuson, mechanizmuson, materializmuson, ahogyan túl van kapitalizmuson, szocializmuson, liberalizmuson, és profán tudományon és technikán: minden olyan illúzión, ami az igazságot oly unalmasan régóta legyűrni igyekszik, és ami ma kizárólagos. A tagadás tagadója lesz: ebben van az egyetlen és igazi igenje. Nem nehézkes tradicionalizmus lesz sajátja, hanem a tagadás tagadásának mámorából megszülető, őseredeti frissességű Tradíció. Hagyomány. A végső, ami az első. Egy lázadás a “modernitás” lázadása ellen – céljához ér.