Baranyi Tibor Imre

A Fatimai Mária-jelenések ,,titkai”

Több, mint nyolc évtizedet várt rá a világ, hogy az úgynevezett harmadik fatimai titkot megtudhassa, amelyben az „idők jelei” sajátos formában mutatták meg magukat. E helyütt nem lesz haszontalan megvizsgálni röviden eme „rendkívüli jelentőségű titkokat”, ezáltal is érzékeltetve, hogy a valódi egyetemesség híján milyen áttételes igazságközvetítő megnyilatkozásokra kénytelen az egyház az „idők jeleinek” értelmezési kísérlete gyanánt hagyatkozni.

Mint ismeretes a fatimai látomások átélője három pásztorkodó leánygyermek volt 1917 nyarán, akik közül az egyik – Lucia – később legyezte a látottakat. A harmadik látomás ismertetését Róma, mind XXIII. János, mind VI. Pál alatt jobbnak látta elvetni, és II. János Pál is egészen az ezredfordulóig elodázta, túlzottan borzalmasnak találva ahhoz, hogy a nyilvánosság elé tárhatóak legyenek.

Íme a fatimai „titok” első és második része, ahogyan azt Lúcia nővér 1941. augusztus 31-én a leiriai Püspöknek „Harmadik emlékezés’’ címmel leírta.

1. Az első a pokol látomása volt.

2. ,,Láttátok a poklot, ahova a szegény bűnösök lelkei zuhantak. Megmentésükre akarja megalapítani Isten a világban az én Szeplőtelen Szívem tiszteletét. Ha megteszik, amit mondok nektek, sok lélek megmenekül és békéjük lesz. A háború a vége felé jár; de ha nem hagyják abba Isten ellen való tusakodást, XI. Pius pápasága alatt egy másik, még rosszabb háború fog kezdődni. Amikor egy éjszaka majd látjátok, hogy ismeretlen fény támad, tudjátok meg, hogy ez a nagy jel, amit Isten ad nektek arra, hogy megbüntetni készül a világot bűneiért a háború, az éhínség, s az Egyház és a Szentatya ellen irányuló üldözések által. Ennek megakadályozására kérem, ajánlják föl Oroszországot az én Szeplőtelen Szívemnek, és vezessék be az engesztelő szentáldozást elsőszombatonként. Ha teljesítik kéréseimet, Oroszország meg fog térni és békéjük lesz; ha nem, tévedéseit a világra fogja szórni háborúk gerjesztésével és az Egyház üldözésével. A jók vértanúk lesznek, a Szentatyának sokat kell szenvednie, nemzetek fognak elpusztulni. Végül az én Szeplőtelen Szívem győzni fog. A Szentatya föl fogja ajánlani nekem Oroszországot, mely meg fog térni, és a világ egy békés korszakot kap ajándékul.

3. A „TITOK’’ HARMADIK RÉSZE

Az 1917. július 13-án, a fatimai Béke-völgyben kinyilatkoztatott titok harmadik része (leírás kelte 1944. március 1. Tuyban ):

Az én Istenem iránti engedelmességből – aki Őexcellenciája, a Főtisztelendő leiriai Püspök úr, valamint Ön és az én szentséges Anyám által adott erre parancsot nekem – írok Önnek.

Minden a fentiekhez hasonló jelenségek kapcsán először is azt kell tisztázni, hogy amennyiben nem közönséges hamisítással állunk szemben, a „mediumok” révén közvetített „látomások” értelmezése a legtöbbször maguknak a mediumnak a számára megoldhatatlan feladatot jelent. A szimbólumok legitim értelmezése – márpedig minden „prófécia” szigorúan szimbolikus – a tradicionális szimbolika mint szakrális tudomány törvényeinek az elmélyült ismeretét igényli, és ami nélkül a jelenkorban a különféle „konkretizáló” értelmezések lapos és nem ritkán teljesen abszurd zsákutcájába torkollnak a fejtegetési kísérletek (amire többek között a „nostradamiz-mus” egy szemléletes példa).

Az itt leírt látomások az „idők jeleiként” legfeljebb aktualizáció-ként értékelhetőek, mert sem a partikuláris keresztény kinyilatkoztatás Apokalypsiséhez (Szent János Jelenései) képest nem mondanak a lényegre vonatkozóan semmi újat, sem és főként az egyetemességében vett tradicionális doktrínák e vonatkozású hagyományához (például az e műben is részben tárgyalt ciklusok tanához) képest. Maga a látomás kétségtelenül egybecseng a Kali-yuga végső stádiumának tragikumát ennél átfogóbban és jóval korábban előrejelző próféciák üzenetével, amelyek nem pusztán „mediumok” közvetítésével érkeztek hozzánk, hanem úgyszólván magától értetődő igazságok leírásaiként, amelyeket a ciklusok tanát és a ciklustörvényeket meditatív mélységekben ismerők nyilatkoztattak ki annak rendje és módja szerint. Ez ugyanakkor természetesen nem jelenti azt, hogy a fatimai Mária-jelenésnek egyszerű hívők számára ne lenne meg a maga értelme és olyan pozitívuma, amivel például minden létrejövő valódi zarándokhely rendelkezik.

A szimbólumok lehetséges különböző síkú értelmezései soha nem zárják ki egymást. Konkretizáló értelemben a harmadik fatimai titok „fehér ruhás püspöke” személyesen a római pápa lenne, történetesen II. János Pál, és a „jelenés” az ellene elkövetett merényletkísérletre utalna (ezt megerősíteni látszik például az, hogy a jelenés és a merénylet azonos hónap azonos napján történt). A hegyre felvonuló menet azonban átfogóbb értelmezésben egy hierarchia, a szakrális uralmon alapuló rend szimbóluma, és e helyütt ennek a pusztulásáról, e megsemmisülés víziójáról is lehet beszélni, amely valóban egyik átfogó tünete korunknak, annak az egalitarista és demokratikus „rendszernek”, amely kéretlenül tolakszik be minden olyan területre is, amelyet leginkább a minőségi meghatározottságoknak kellene jellemeznie, és amilyen a szellem, a spiritualitás és az egyház birodalma. Ugyanakkor, mint már említettem, a valódi hierarchiák pusztulása csupán első következménye az antitradicionális akciónak, és amit – minthogy „egyenlőség” nincs – mintegy második lépésben afféle ellenhierarchiák kiépülése követ, ami egy sajátos „kontraszelekció” révén a legelviselhetetlenebb tüneteket eredményezi a „társadalmi” területen: számtalan és főleg minőségi területen az alkalmatlanok és az inkompetensek uralmát valósítva meg… Egy ilyen jellegű értelmezés azonban már összeegyeztethetetlen a modern egyház „társadalmi szerepvállalásával”.

Ami a fatimai jelenések központi alakját illeti, Mária a partikuláris keresztény vallási szimbolika által metafizikailag azt a princípiumot testesíti meg, amely a szubsztancialitás, a tiszta passzív potencialitás, az eredeti értelemben vett anyag (mint prima materia), a hindu prakrti vagy a kínai yin analogikus megfelelője. Azt a tiszta passzív egyetemes ősállapotot, amely egy reakció értelmében kész befogadni és visszatükrözni az esszenciális isteni szellem akcióját (Mária mint theotokos vagyis ’istent-szülő’). A „világ” e princípiumnak való „felajánlása” mélyebb értelmében az lenne, hogy a „világ” a teremtéselőtti tiszta ősállapotába térne vissza, amelyben a léttendenciák – amelyeket a szanszkrit gunák jelölnek – differenciálatlan homogenitásban voltak, és amely állapot képes az Abszolútum tiszta lényegét mint „Fiút” megszülni. Ez egy más síkon azt jelenti, hogy a lélek megszabadul minden partikuláris tendenciától, újra „gyermeki” tisztaságúvá válik, és ekkor kontemplálhatóvá válik a Szellem, akivel a megvalósító megfelelő esetben azonosul.

A női princípium ettől eltérő – lunarizmust forszírozó vagy gynekokratikus ('nőuralmi') – értelemben való megjelenése ugyanakkor mélységesen összecseng a világnak a ciklus végére kiteljesedő szubsztanciali-zálódásával, a metafizikai értelemben vett anyag princípiumának a megnyilvánulás vonatkozásában megvalósuló egyre teljesebb hegemóniájával. A női elv felé való fordulás közönségesen a passzív potencialitás felé való gravitálódást rejti, és másként kifejezve azokra az ősi Magna Mater kultuszokra utal, amelyek a megváltást a női––anyai princípiumtól remélték. Ez utóbbi homlokegyenest ellenkezője az olymposi ideálnak, amely az férfiúi–atyai Isten princípium realizációjára irányult. Ez az irányulás a mystica passiva felé hajló keresztény aszkézis egyik jellegzetessége is volt, amely a célt a legjobb esetben egy kvázi tökéletes lelki tisztaság megvalósításán keresztül a lélek befogadásra kész állapotba való eljuttatásában látta; és itt többnyire meg is rekedt a megvalósítás. A tökéletes befogadásra kész lélek úgyszólván jegyesként várja a férfiúi isteni szellem „kegyként” vagy valami más, homályban maradó módon való eljövetelét, akit/amit ilyenformán szükségképpen fokozottan és véglegesen másként, azaz heterotheosként él át. Azonkívül mondani sem kell, hogy minden női–anyai típusú megváltás, kizárólag egy pusztán horizontalitás mentén való „megváltást” jelenthet, a meghalás–újraszületés generatív hullámzásában való folytonos alámerülés és újra felbukkanás szubperszonális értelmében.

Ez utóbbi megfontolások tehát nem érinthetik magát az eredeti értelmében nagyon is magasrendű Mária-kultusz jelentőségét és szükségességét, amelynek mind a szerzetesi, mind az aszketikus lovagi úton esszenciális a gyakorlati szerepe. (Nem véletlenül vetette ezt el a világias keresztény vallási individualizmus: a protestantizmus.) A keleti tradíciók fogalmával élve, itt tulajdonképpen a lét-Sakti invokációjáról lenne szó, majd egy következő lépésben annak a megvalósítótól való teljes szeparációjáról, végül egy azzal való „összerobbanás” értelmében a primordiális androgynos restaurációjáról. Mindez a keresztény gnózisban is megjelent valamilyen értelemben; s voltak olyanok, akik Máriát nem pusztán Jesus Chris tus anyjának tekintették, hanem ezzel egy időben a hitvesének is és a leányának is, ami univerzális metafizikai szempontból tulajdonképpen helytálló koncepció.

Egészen más síkon vizsgálódva, az, hogy Oroszországgal kapcsolatban a negatív fatimai jóslatok beváltak, nem lehet kérdéses. A kommunista rémuralom borzalmait a legmegrázóbb leírások1 sem tudják elég érzékletesen feltárni, és itt semmilyen bagatellizálás nem megengedhető. Ellenben a Fatimában előrevetített „megtérést” és a Szovjetunió megszűnését aligha tekinthetjük a teljes naivitás megkockáztatás nélkül azonosnak, hiszen világosan megmutatkozik, hogy a Szovjetuniót ugyanazok az erők szüntették meg, amelyek egykor létrehívták, márpedig ezek az erők mindennek tekinthetők csak keresztényeknek vagy – átfogóbb szinten fogalmazva – tradicionálisaknak nem. Ezek az erők – hátterükben az ellenbeavatás nemzőjével – anticipilhatóan világuralomra törnek, egy „világkormány” létrehozatalára, és a legújabbkori történelem során ezen törekvés különböző felvonásait láthatjuk, beleértve azt a háttérből irányított – egyik síkon valós, egy másik síkon viszont pszeudo – konfliktust, amit a hidegháború jelentett. Ez megfelel a hegeli dialektika politikai gyakorlatba való sajátos átvitelének: tézis (kommunizmus, az úgynevezett szocialista országok), antitézis (amerikanizmus, nyugati típusú liberáldemokrácia), szintézis (a hatásában kvázi „világkormányként” működő rejtett háttérerők uralma); vagy a kabbalista szephiratikus fa mint világmodell ugyanilyen síkú alkalmazásának: baloldalon a szigorúság oszlopa (kommunizmus, szocialista országok), jobboldalon a könyörületesség oszlopa (amerikanizmus, liberáldemokráciák), középen Malkuth az evilági királyság („világkormány”). Mint már utaltunk rá, ebben a „játékban” a két szélsőség egyaránt vesztes, és csak aki rejtve a középen áll, az nyerhet és győzhet, legalábbis evilági szinten. A Szovjetuniót nem azért szűntették meg, mert ez a mesterséges szembeállítás mint olyan idejét múlta, hanem azért, mert a megfelelő feszültség már nem állt fenn a két szembefordított fél között, mivel az ellentétek időközben jóformán kiegyenlítődtek egy monstruózus méretű principiálisan és létszemléletileg kvázi homogén antitradicionális – következésképpen zombiként uralható – konglomerátumot produkálva. Az egyik lehetséges elképzelés szerint ez a konglomerátum lép fel immár mint a tézis („jóléti” demokrácia), szembekerül vele az iszlám világ (ahol lassan mindenki „terrorista”) mint antitézis, a szintézis pedig változatlan: a konfliktus végéig rejtett, majd színre lépő „világkormány”. Bármilyen ábrándjai is legyenek tehát némelyeknek Oroszország feltámadásáról vagy „megtéréséről”, akár egy „neo-eurázsiai mozgalom”,² akár más próbálkozások formájában, ami mintegy alternatívát jelenthetne az egypólusú világuralom leviathánjával szemben, mindezt – elviekben akár értékelhetőek, akár nem – puszta illúziónak lehet tekinteni, tudniillik ha egy ilyen törekvés a jelenlegi viszonyok közepette hatalmi pozícióba kerülne, jóformán biztosak lehetünk benne, hogy az is eleve be van „kalkulálva” a világ közeljövőjére vonatkozó tervek sorába, amelyek viszont egy még rejtettebb szinten annak a „nagy összeesküvésnek” az elemei, ami a legtágabb értelemben vett antitradicionális akció. Minden így jelentkező konfliktus csupán földi síkon valós, metafizikailag azonban pszeudokonfliktus, bár a megtévesztések azon sorába képes emelkedni, amelyek ha lehet, képesek elhitetni „még a választottakat is”. Hozzá kell még tenni, hogy az a fajta merőben negatív szintézis, amiről itt szó van, nem nélkülözheti a tézis–antitézis dualitást, amiből paradox módon az következik, hogy akkor fog megbukni, amikor a teljes győzelmet eléri.

A Kali-yugának (mint Alpalpa-kali-yugának, mint Alpa-kali-yugának és mint a Maha-yuga Kali-yugájának) – egyre sötétebb, a fatimai látomásoknak is megfelelő eseményeket és világokat aktualizálva – feltétlenül le kell futnia, ez ha úgy tetszik a világciklust vezérlő isteni akarat vezérlete alá van rendelve. Minden relatív partikularitás pusztulásra van ítélve, és semmilyen szellemi indok nem is szól amellett, hogy a szellem által nem áthatott partikularitásokat konzerválni kellene. E hatalmas nagyságrendű disszolúciós folyamatot egyrészről az alanyhordozó embernek megfelelő, időn kívüli és időn túli felülemelkedettséggel kell tudnia szemlélni a nem beavatkozás elvét szem előtt tartva, és kontemplatív önmegismerésként átélve a világeseményeket, amelyek máskülönben az átélő tudat eseményei. Megfelelő elmélyültséggel értelmezve igaz az, hogy mindaz, ami a világban folyik, egy lehatárolt rátekintésből bárminő borzalom és sötétség legyen is, végső soron a transzperszonális Istenség akarata, vagy a transzfilozófiai szolipszizmus értelmében metafizikailag Én-Önmagam akarom azt. Ugyanakkor az embernek mint embernek, mint útonjáró embernek (homo viator), a világciklus és a létállapotok hierarchiájának adott pontján megjelenő létezőnek mindent meg kell tennie a világosság és a fény erőinek a győzelméért, ha kell egészen a külső és a belső értelemben vett kombattáns radikalitásig elmenően, mert e nélkül elképzelhetetlen, hogy maga az útonjáró ember valaha is elérje célját, azt a célt, ami voltaképpen minden sötétség felszámolásában áll, és egy mystérium értelmében mindig is jelen van minden kontempláció centrumában és centrumaként. E két csupán látszólag összeegyeztethetetlen szellemi hozzáállás egyáltalán nem zárja ki egymást, mint ahogy azt bizonyos tradicionális tanítások, például a Bhagavad-Gitában a Krsna és Arjuna kapcsán kinyilat-koztatottak, vagy a kínai taoista wei wu wei tradicionális koncepciója ékesen bizonyítják.

Az, hogy katholikus egyház nem képes az „idők jeleit” megfelelőképpen értelmezni, a II. vatikáni zsinat óta nyilvánvaló. A teljes körű deviációt megvalósító modern anyagi civilizáció kapcsán mindezidáig nem a „vonuljatok ki onnét én népem” Krisztusi útját választotta, hanem megalázó – olykor egyenesen „békepapi” – statiszta szerepbe kényszerülve, lelki „kenyőcsként” asszisztál a modern világ antikrisztusi létrontásánál. Ennek nyilván meg lesz a megfelelő következménye; ugyanakkor azok, akik többre vágynak egy „demokratikus” vasárnap délutáni vallásosságnál, ami ráadásul szigorúan „magánügy”, régóta más utakat keresnek. Ezt azonban két teljesen eltérő síkon kell értelmezni. Egyrészről a valódi szellemi elit kénytelen a munkáját a katholikus egyház szellemi és intézményi keretein kívül végezni, ami kétségtelenül sokkal kedvezőtlenebb szituáció, mint az ellenkező, hiszen emiatt az elit kénytelen energiái nem kis részét a munkájához minimálisan szükséges keretek kialakítására fordítani, miközben az egyházban óriási intézményi potencialitások fecsérlődnek el a semmibe, a világ szellemi vezetése helyett a statisztáló, „békepapi” és „karitatív” szerepekre. A teljesen eltérő másik sík pedig az, hogy az egyház „igazságát” vesztve, úgyszólván maga készítette elő az utat – az ateista materializmust követő – legkülönfélébb neospirituális deviációk előtt, amelyek mihelyt megnyílt az út, nem kis lendülettel fogtak és fognak sajátos tevékenységükbe. A modern Nyugaton száz, sőt ezerszámra létrejövő „szellemi” irányzat, felekezet, egyház, szekta stb. problematikája mindettől függetlenül természetesen összetett és árnyalt, amivel sem az exoterikus katholikus egyház, sem a szekuláris, ateista és liberalista „állam” a maga profán tudatlanságából adódó inherens korlátoltságánál fogva semmi pozitívan értékelhetőt nem tud kezdeni; és egy éleslátó megfigyelő számára akár ezen egyetlen terület vizsgálatának is elegendőnek kellene lennie a modern „liberalista” és „demokratikus” ideológiák vagy általában minden kvantitatív szemlélet ellentmondásosságának a felismerésére.

Jegyzetek

 1 Egy irodalmi példa erejéig, vö. A. Szolzsenyicin: Ivan Gyeniszovics egy napja.

2 Vö. A. G. Dugin: Osnovi geopolitiki: geopoliticseszkoje budusije Rossii. Moszkva, 1997. A Dugin-féle eurázsiai–atlantista konfliktust éppenséggel lehet valósnak tekinteni, primernek mindazonáltal semmi esetre sem, ez ugyanis a boreális és a tropikális, avagy a tradicionális és az antitradicionális erők között zajlik. Vö. itt 37. o.