Baranyi Tibor Imre

A lét és a tudat egysége

 

Nem úgy van, hogy a világban van valahol a Princípium, hanem a Princípium „része” a világ. Magában a világban minden keletkezésben és elmúlásban van. Minden mozog, minden változik, holnap semmi sem ugyanaz, mint ma, és a ma is más, mint a tegnap. Nincs semmi állandó a világban. Semmi sem lényegi és minden elmúló. A világ tulajdonképpen nincs. Mert ha nincs mindig, akkor végső soron soha sincs. Az, hogy van világ, illúzió. Erre legkésőbb a halála pillanatában ráébred a létező.

*

A szellemi és metafizikai hagyományok összessége és egysége által meghatározott szemlélet alapvető tanítása szerint a lét és a legtágabb értelemben vett tudat egybeesik. Legelső és legvégső soron a lét nem előzi meg a tudatot, mint azt az ontológia állítja, ahogyan a tudat sem előbbvaló mint a lét, dacára az ismeretelméleti állásfoglalásnak. Azok a szemléletek, amelyekben az elsőbbséget illetően egyik vagy másik lehetőség mellett foglalnak állást, vagy a tudat, vagy a lét (sőt a legtöbbször mindkettő) lehatárolt és lefokozott értelmezéséből indulnak ki. Attól függően, hogy egy szemlélet melyiket kezeli lehatároltabb értelemben, az egymástól való függés viszonya – az itt jelzett módon – eleve eldöntötté válik. Mivel a lehatárolással kapcsolatos alternatíva pusztán filozófiai szinten végig homályban marad, az, amit ma „filozófiának” neveznek az ügyben többnyire a „megválaszolhatatlanság” álláspontjára helyezkedik.

A tradicionális tanítások összességéből és transzcendens egységéből következő szemléletben a tudat egyetemessége nem azonos a jelenlegi általános emberi öntudattal, hanem a kortárs pszichologizmus által tudatalattinak (tudattalannak) esetleg tudatfelettinek nevezett tartományok teljességét is magában foglalja. A tudat nem pusztán a közönségesen és jelenleg megnyilvánuló öntudat, hanem mindaz, ami bármilyen értelemben már megnyilvánult illetőleg megnyilvánulhat: ezek időn kívüli, időfeletti együttese a tudat egyetemessége. A tudat teljességének aktualizálása annak a függvényében valósulhat meg, hogy a megismerési képességek milyen mértékben elevenítődnek meg. Az, hogy a jelenleg általánosan tapasztalt világ a lét teljességének töredéke, annak tudható be, hogy a világot tapasztaló szubjektum megismerési képességei – egy ontológia bukás, illetve egyetemleges alászállás során – lefokozódtak és elsötétedtek. Azzal párhuzamosan, hogy a tudati elevenség és éberség lecsökkent, a tudatban és a tudat által feltáruló világ határai egyre jobban beszűkültek. Ám nem pusztán mennyiségi lefokozódásról van szó, hanem olyanról, amely elsősorban éppen a középpontközeli lét- és tudattartományokat érinti, és amit a különböző hagyományok egyöntetűen „valaminek” – ami központi jelentőségű – az elveszejtéseként, eltűnéseként írnak le: legyen az Aranykor vagy Édenkert, vagy a Halhatatlanság Elixírje stb. A tudat és a lét teljességét a közönséges átélésben lefokozó egyetemes elsötétülés első lépésben a középpontu területeket rombolja le (értelmi lefokozódás), később a középponthoz közelebb-távolabb eső tartományokat (morális megromlás) végül a periféria teljességét érinti (testi betegség). Elsősorban minőségi megromlásról van szó, aminek következménye az intellektus megzavarodása, a morális tisztátalanság és a test betegsége.

A világ jóval túlterjed azon, amit a jelenkori ember „világként” tapasztal vagy tapasztalni vél. Ez a lefokozott és lehatárolt „világ” a tudat (mint valóban átélt öntudat) lefokozódásának és lehatárolódásának (úgymond „tudatalattivá” válásának) következménye; ahogyan a lefokozott és lehatárolt öntudat is csak a világ (mint a lét teljessége) elsötétedésének eredménye. Ennek megfelelően a közönséges világ csupán része a tudat teljességének, miként a jelenlegi közönséges öntudat is csak része a lét egészének. Mivel azonban a tudat teljességében a lét egyetemessége tárul fel, és mivel a lét teljessége a tudat egyetemességét magában foglalja, nem lehet azt mondani, hogy a lét előzi meg a tudatot vagy a tudat a létet, hanem csakis, hogy – legelső és legvégső soron – a lét és a tudat egy: csak tudati lét van és a lét önmagát mint tudat nyilvánítja meg.

A jelenkori világ és ezzel együtt a jelenkori ember a kezdeti és eredeti állapothoz és ranghoz képest mélyreható szellemi, lelki és testi alászállottságban és válságban van. Amellett, hogy egy helyénvaló válságtannak – a buddhista hagyomány első árya igazságának megfelelő szerepet töltve be – az őseredeti emberi állapot heléyreállításának, a megvalósításnak elindulása kapcsán gyakorlati jelentősége van, a válság megoldásával próbálkozni sem lenne érdemes, ha a világ (és a világválság) nem a tudatban, sőt – a mágikus szolipszizmus értelmében – nem a tudatomban lévő válság lenne. Ha a világ tőlem függetlenül állna fenn, néhány elhanyagolható jelentőségű (úgyszólván külsődleges) változtatáson kívül azon más, és főleg valóban gyökeres mélységű átalakítást eszközölni nem állna módomban. A lét azonban tudati lét, s ily módon a jelenlegi – intellektuális intuíció fényében – válságosnak tapasztalt világ, a tudat, pontosabban a tudatom válsága. Ennek megfelelően minden válságfelszámoló tudati akciót (legyen az intellektuális vagy ebből következően morális jellegű) a világ pozitív értelmű megváltozása kíséri. Mert a lét nem jó vagy rossz és nem válságos vagy derűs, hanem olyan, amilyennek a mindenkori tudat tapasztalni képes. Ugyanakkor az alkímiai hagyomány azt tanítja, hogy az ontológiai „bukás” következtében fellépő és fokozatosan súlyosbodó válság nem csak szorosan vett tudati akciók révén számolható fel (gnósis), hanem mintegy ezzel párhuzamosan olyan létátalakítási műveletekkel és tettekkel (praxis), amelyek a tudatot a válságmentes régiók felé orientálják: a kettő végeredménye az Opus Magnum (Nagy Mű), a színarannyá transzmutált világ (és tudat). Alkimista Fulcanelli szerint az alkímia titka a következő: „Van rá mód, hogy úgy alakítsuk az »anyagot« és az energiát, hogy olyasmit idézzünk elő, amit a jelenlegi tudomány »erőtérnek« nevezne. Ez az »erőtér« hat a megfigyelőre és előnyös helyzetbe hozza a világegyetemmel szemben. Ebből a kedvező helyzetből közel kerülhet azokhoz a valóságokhoz, amelyeket a tér, idő, az »anyag« és az energia általában eltakar előlünk. Ezt nevezzük mi Nagy Műnek [...] A lényeg [...] magának a kísérletezőnek az átlényegülése.

És Jesus Christus mondja: „Et ego si exaltatus fuero a terra, omnia traham ad me ipsum” (És Én, ha fölemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok).* A „föld” itt – és minden tradicionális tanításban – elsődlegesen egy – lesüllyedt – tudatállapot szimbóluma. A ’fölemeltetés’, exaltatus (Én mint Ãtmã által „emeltetem” fel magam mint személy) azt jelenti, hogy ha megfelelő tudati önátalakítás eredményeképpen egyetemlegesen elhagyom a földet mint tudatállapotot, ezáltal az egész világ, az egész lét is elhagyja a földi létállapotot („mindeneket magammal vonszok”). Mert a lét a tudatomban levő lét, ezért ha tudatilag, a megismerési képességeket illetően végbemegy a válságot felszámoló abszolúció, akkor ezzel párhuzamosan ez a létben is végbemegy. Csak mivel a lét és a tudat egy, lehetséges, hogy a kereszthalál (abszolúció) az egész létet kiemeli a Föld mint elsötétült tudatállapot fogságából, vagyis ahogyan a vallás mondja: „megváltja”. Olyasmi, hogy egyéni megváltás nonszensz. A célba ért törekvő az egész világegyetemet magával emeli, „megváltja”. De nem abban az értelemben, hogy mindent és mindenkit valamiféle hatás révén soha nem látott szellemi magaslatokba helyez, hanem hogy ráébred: senki és semmi sincs, aki/ami létezne, s így „megváltásra” szorulna. Itt – és csakis itt – válik például érthetővé, mit jelent a buddhista tanítás, hogy a „szánalom” bilincs; az ember, akiben az – egyébként korántsem alantas – szánalom mintegy meghaladhatatlan erővel él, nem jutott el ahhoz a felismeréshez, hogy a „szánalomra méltó” létezők, csupán álomszerű tünemények, amelyek bár – bizonyos szempontból – kétségtelenül vannak, ám létük mágiaszerű lét, ami a – lefokozott éberségű – tudat mágikus képalkotó tevékenységének eredménye. Ennek megfelelően tanítja a Hagyomány, hogy minden létező szimbólum: olyasmi, amit egy közönségesen nem átélt teremtési tett során – a tudatban (és ezáltal a létben) – én hozok létre, de nemcsak létre hozom, hanem ezáltal mintegy jelleget adok a létnek: minden létalakzat – és kiváltképpen a tudati térben pillanatnyilag fontosabb szerepeket játszó emberek – önmagukon túlmutató üzenetek hordozói, amelyek megfelelő értelmezése szellemi szempontból kitüntetett jelentőségű.

Az, amit a „megváltással” szoros összefüggésben „gondviselésnek” nevezünk, alanyi Önmagam metafizikai eredetű erejének a megnyilatkozása a személyes és aktuális tudatban és világban, ami rendezi a mãyãt, hogy ezáltal személyemet vissza tudjam vezetni magának a gondviselésnek a forrásába: metafizikai Önmagamba.

*

Feltehetjük tehát a kérdést: „lehetséges-e a létezők „megváltása”? A helyes válasz tulajdonképpen az, hogy nem. Nem in se a megváltás nem lehetséges, hanem a létezők in alio megváltása. Miért nem? Mert a megváltás annak a belátó felismerése, hogy egyáltalán nincsenek (soha nem is voltak és soha nem is lesznek) létezők. Megismételve tehát nem arról van szó, hogy nincs megváltás, hanem arról, hogy a megváltás éppen annak felismerése, hogy senki és semmi nincs akit/amit bármitől/bárkitől meg kellene, sőt meg lehetne „váltani”. A „megváltás” vagy ha úgy tetszik a bodhisattvai ideál beteljesítése annak a kozmikus illúziónak az eloszlása, hogy vannak létezők, akik megváltásra szorulnak, hogy egyáltalán van lét, vagy hogy rajtam – mint metafizikai Önvalón – kívül bárki és bármi létezik. Amikor pedig – az első és végső Egység megvalósítását követően – már nincs világ (objektum), amely önmagammal (szubjektum) bármiféleképpen szembe állítható lenne, teljesen egyedülvaló Önmagam már Önmagamként sem jelenik meg: ez az, amit a metafizikai Egységből a Zéróba, „minden Princípium Princípiumába” való kilépésként lehetne szimbolizálni, és aminek megvalósítását a keleti hagyomány Megszabadulásnak (Moksa) hívja.

 

Jegyzet

* Evangelium Secundum Ioannem 12:32. [viszza]


 

VISSZA