Baranyi Tibor Imréről írták


A szellemi tekintély hordozója

Van, aki fel sem ismeri. Ha az orra előtt áll, akkor sem. Egyesekben távolról is félelmet kelt létezésének lehetősége. Másokban kíváncsiságot ébreszt. A valódi találkozás azonban akkor jöhet létre, amikor megérett rá az idő. Arról fogod felismerni, hogy végtelenül tágas körötte a tér, s annak minden pontja biztonságos. Nyugodtan helyet foglalhatsz bárhol, az úgy lesz természetes.

Azt látod majd, hogy körülötte rend van. Nem a tárgyak kényszeresen precíz, mesterséges párhuzamossága, merőlegessége. Hanem annak érzete, hogy mindennek helye van a térben, s ami ott van, annak feltétlenül épp ott kell lennie. Az idő is saját tempójára talál. Minden akkor kezdődik és végződik, fordul át egy újabb történésbe, amikor annak rendje van. S könnyedén adod meg magad ennek a ritmusnak. Magától értetődően. Nem sürgetnéd, nem lassítanád az eseményeket. Erőlködés és rajongás nélkül fogadod el a vezetést. Időben és térben. Valójában nem történik semmi különös, mégis jó vagy. Önmagad őszinte, legjobb kiadása, ami abban a pillanatban csak lehetsz. Sallangoktól mentessé válsz. S nem leszel ettől a felismerésétől sem önelégült, sem büszke, sem beképzelt. Nincs a hétköznapi értelemben jelentősége. Csupán természetessége van. Megbékélten tudomásul veszed saját lényeged. Amit soha nem éreztél, soha nem értettél még ennyire világosan. Akárcsak a Többiekét. Biztonságban vagy. Nem kell sietned vagy hangoskodnod. Nem kell visszahúzódnod vagy tétováznod,  alakoskodnod vagy szégyenkezned. Maradéktalanul kiáradhatsz a világba - mégsem szóródsz szét a céltalan semmibe. Maradéktalanul befogadhatod a világ kiáradását: nem fog téged felemészteni, megrontani, idegenné lényegíteni. Végre minden és mindenki az, ami. A testtel rendelkező lények, növények, állatok, az ember alkotta dolgok valós szereppel, feladattal bírnak. Nem látszanak sem többnek, sem kevesebbnek önmaguknál.

A szellemi tekintély a hordozójához közvetlenül tartozók arcán is átragyog. Odaadó, őszintén figyelő társ tüsténkedik oldalán. Hatókörében csodatekintetű gyermek próbálgatja szárnyait: játékos komolyságában, tiszta szavában felsejlik az eljövendő bátor szívű, valódi férfi. Látni abból, ahogyan az édesanya szelíden támaszkodik reá; ahogyan az apával együtt betűzgetett örök törvények tartást és formát adnak mozdulatainak. A szellem ereje átsugároz a lélek és az anyag síkjára is. Az érzelmek zavarodott ráncai kisimulnak. Mindent a szabadság ölel át. Nem a sokaság által harsogva követelt, éhes féktelenség érzete, ami mindig többre és többre vágyik. Nem az önjelölt guruk által kínált fapados lélekrepülés, mely az ego számára hamis megvilágosodást ígér - s helyette ijesztő magasból hajít ismeretlen irányokba. Ahol talán semmi keresnivalód. Ahol a zuhanás után, a földről feltápászkodva ugyanúgy eltévedve bolyongsz, mint előtte. Az csupán a szabadság megcsúfolása: extázisig csalogat, aztán magadra hagy a szemfényvesztés után maradt végtelen űrrel. Legmélyebb kérdéseid felkavart tavával. Válaszok helyett újabb és újabb, izzó és maró kételyekkel. Felkorbácsolt spirituális kielégületlenséggel, ami sorsod elől futva bolyongni űz. Aközben soha  nem engedheted el önmagad: félő, hogy a végső ponton elnyel valami ostoba, fekete, rettegett semmi. A valódi szabadság érzete más. Megnyugtató. Rendezett. Pontosan érzed, meddig tartanak határaid. Nem kell osonva lopakodnod, hogy kitapintsd őket. S nem akarod kétségbeesve széttépni a nem létező rácsokat. Nem érzed, hogy a mester lábai elé kell cövekelned, belekapaszkodva, görcsösen lesve útmutatásait, mintha rajta múlna, az üdvösséget mely percben, mely tetteddel hány százalékosan érheted majd el. A valódi szellemi tekintély hordozója semmi ilyen gesztusra nem sarkall. Hiszen tudja, hogy tudod: ő maga is az út része, nem pedig a cél. Nem reklámozza önmagát. Nem bújik az álszerénység nyirkos, tapadós ruhájába sem. Nem akarsz majomként azzá válni, aki ő. Tudni akarsz mindent, amit ő is tud, de tisztában vagy vele, hogy ez csak saját utadat járva, a saját ritmusodban lehetséges. Most csak tenni akarod a dolgod, csendesen. Erőltetés nélkül. A kérdések helyén világos feladatokat látsz magad előtt. Valódi lépéseket. Nem világmegváltó, teljesíthetetlen ideákat. Hanem a természetednek, lényednek megfelelő tennivalókat, lehetőségeket.

A felismert igazság kötelez, ahogy a mondás tartja, s ez immár visszavonhatatlanul önmagadra is vonatkozik. Nem alázhatod meg a Teremtést azzal, hogy saját színvonalad alatt nyilvánulsz meg, alulmúlva azt, aki vagy, aki lehetsz. Néhány területen ez bizonyára erőfeszítést jelent. De a szellemi tekintély súlyát tapasztalva megérzed, hogy a nehézség nem lehetetlenség. Az akadály lényege pedig - természetből adódóan - az, hogy legyőzésre vár. Megkaptad hozzá az útlevelet, abban a pillanatban, amikor valaki a személyiségeden túl az Isten felé igyekvő Lényegre ügyelt benned, minden szavával azt szólította meg. A szellemi tekintély nem hordoz erőszakot. Nem akar megnevelni, megkérdőjelezni, átformálni, legyőzni és uralkodni rajtad. Példájával félreérthetetlenné teszi azonban, hogy az önmagad feletti uralom a legfőbb és egyetlen út, ami e világon bármi lényeges célhoz elvezet.

Bartha Ildi

 


 

Idegre helyezett tudat (interjú)  >>>

A váradi és micskei Baranyiakról - Jókai Mór: Egetvívó asszonyszív >>>