Baranyi Tibor Imre

ABYSSUS ABYSSUM INVOCAT

Gondolatok Johannes Tauler: A HAZATÉRÉS ÚTJELZŐI című könyv magyar fordítása és kommentárjai kapcsán

 

 

A Buji Ferenc fordításában és kommentárjaival megjelent középkori keresztény misztikus – Johannes Tauler OP – beszédeinek kötetét olvasva szokatlanul kedvező helyzetben találja magát az ember. A kiváló fordítást – amivel a magyar irodalom egy több mint fél évezredes lemaradása lett pótolva – hasonlóan kiváló, feltáró erejű kommentárok kísérik a kötetben. Ez azonban, ismerve a kommentátor korábbi munkásságát – aminek Guénon-, Evola-, Ramana Maharsi-, Schmemann-fordítások, számos tanulmány, kommentár, valamint egy remek könyv, Az emberré vált ember az eddigi mérföldkövei –, egyáltalán nem meglepő.

A mély értés elsődleges forrása tehát láthatólag nem pusztán az adott tradicionális szellemi forma, a keresztény misztika partikuláris körében keresendő. A kommentátor a magyarázatok során magasabb, a szóban forgó forma feletti szintről és egyetemes orientációval hatol be a tauleri tanításba, aminek köszönhetően az eredeti jelentés teljességének világossá válása felé hat, adott esetben ma is perspektivikus útmutatássá téve azt. És ez utóbbi manapság, ismerve a jelenkori keresztény szellemiség enyhén szólva tetszhalotti állapotát, nem kis dolog. A maga originális nívóján interpretálni és kommentálni a mai kereső számára egy késő középkori tradicionális doktrínát, implicit és jelenleg már jórészt csak potenciális jelentését is aktualizálva. Mindez nyilvánvalóan annak köszönhető, hogy Buji Ferenc birtokában van annak a szinoptikus szellemi tudásnak, ami az egyes partikuláris tradicionális formákat, magát a kereszténységet vagy a buddhizmust, az iszlámot és a többit mind időbeliileg, mind létrendileg megelőző primordiális tradícióval hozható összefüggésbe.

Általánosságban szólva, ez a felülről lehatoló eljárásmód véleményünk szerint teljesen helyénvaló, főleg úgy, hogy – mint esetünkben – maga ez a szellemi attitűd nincs úgymond eltitkolva, és addig tulajdonképpen nyugodtan helyeselhető, tekintettel arra, hogy egy (ezúttal exoterikusan értelmezett) nagyobb sugarú szellemi hatás abban az esetben érhető el, ha a formafeletti, vagy ha úgy tetszik primordiális doktrína – a lényegét természetesen változatlanul megőrizve – formailag alkalmazkodik a pillanatnyi tér és időbeli feltételekhez. A felülről vezérelt „lehatolási” koncepció tehát nem helytelen, s problematikussá kizárólag akkor lesz, amikor – szemben a jelen írás tárgyát képező esettel – elhallgatva önnön eredetét, úgy kezd feltüntetni magasabb rendű szellemi értékeket, mintha azok inherens módon lennének meg az illető partikuláris tradicionális formában vagy reziduumban (amely utóbbi például Szántai Lajos esete, aki ezt az ősmagyar tradicionális maradványok vonalán teszi meg.) A Szántai-féle csúsztatás vagy elhallgatás – függetlenül bizonyos „taktikai” szempontoktól – az említett vonatkozásban azért problematikus, mert egy hatalmasabb perspektíva elől zárhatja el az utat, annak az esetében, aki egyébként képes lehet az illető partikuláris forma meghaladására. Természetesen e ponton a kísértés nagy, hiszen aki felülről érkezik egy alacsonyabb körbe, más fajsúlyú tudásarzenállal rendelkezik, mint a kör többi tagja, s ezzel könnyen vissza lehet élni.

Visszatérve rá, Buji Ferenc mind a már említett könyvében, mind a szóban forgó Tauler-kommentárban a felülről lefelé hatolás „taktikusan” nyílt útját választja; egy elsődleges feladatot követően, miszerint egy rendkívül szűk grémiumhoz kíván szólni, amelynek tagjai egyedül képesek úgy olvasni Tauler szövegeit, mint maga Tauler, és akik számára komoly segítséget fognak jelenteni a könyv kommentárjai is, mintegy másodlagosan az is a célja, hogy két, némileg szélesebb körnek is eljuttassa üzenetét: egyrészt – amint azt ő maga mondja – „egy intelligens és saját tradíciója mélységei felé is nyitott katolikus/keresztény körnek, akik felfedezhetik általa, hogy saját vallásukban, egyházukban eddig számukra ismeretlen értékek rejlenek”; másrészt azokhoz, akik formafeletti tradicionális doktrínák vagy ha úgy tetszik a primordiális tradíció felé orientálódnak, és akik felfedezhetik e könyv által is, hogy „a kereszténység is rejt olyan értékeket, amelyeket eladdig csak a kereszténységen kívül találtak meg”. Ilyenformán – minden naivitást mellőzve – nem általában a – nyugodtan mondható – kizárólag nominálisan keresztény tömegekhez szól, hanem ezen belül azokhoz az egyes emberekhez, akik talán képesek „katapultálni” a jelenlegi zuhanó, és nemsokára becsapódó „kereszténységből”. A mai feltételeket ismerve, tehát csak az egyik „címzettje” a kereszténység, ráadásul azon belül is a legintelligensebb réteg, tekintettel arra, hogy a mai magyarországi (egyszersmind nyugati) helyzet nagyjából-egészében az, hogy az emberek döntő többsége mélyen antitradicionális meghatározottságú, s ezen belül a nagyobb hányad úgyszólván nyílt sisakkal ateista és materialista, a kisebb hányad pedig magát kereszténynek vallja. Buji Ferenc szellemi–publicisztikai törekvése, az említett rendkívül szűk grémiumon, valamint a metafizikai tradicionalitás felé tájékozódóak után tehát a kereszténység e legjavát célozza meg.

Magának a kereszténységnek a kapcsán természetesen felmerül a súlyos kérdés, hogy akár legmagasabb formájában – vagyis magában a Kinyilatkoztatásban, s ezen belül is az evangeliumokban – a levezetettségek szintjén sértetlenül tartalmazza-e a szupertradicionális vonatkozásokat, amiről azt kell mondani, hogy sajnos nem, pontosabban csak részben, illetve áttételesen, ha pedig nem magának Jesus Christusnak az opusát szemléljük, hanem a követőit, vagyis a par excellence keresztényeket, akkor a dolog még kérdésesebb; a mai, postconcilianus állapotokat elnézve pedig azt lehet megállapítani, hogy aktualiter jóformán semmit nem tartalmaz ezekből. Másrészt ha a maga partikuláris szintjén nem tartalmazza azt sértetlenül és teljes egészében, felvetődik a kérdés, hogy jogos-e bizonyos univerzális szellemi, doktrinális, sőt iniciatikus elemeket úgy kezelni vagy azt sejtetni, mintha ezek itt is közvetlenül és egy mai ember számára önmagukban is elegendő módon fellelhetőek lennének, vagyis szabad-e túlértékelni bizonyos dolgokat, s ezzel esetleg hiú reményeket ébreszteni olyanokban, akiknek az adott partikuláris formán túli tájékozódás nehezükre esik, netalán nincs ínyükre?

Az, hogy bizonyos szavakon mit értünk, előzetesen természetesen tisztázni kell, hogy egy nyelvet beszéljünk. Mindenesetre a misztika általános tradicionális és ezen belül például guénoni értelmezése értékítéleti szempontból alulmarad Buji Ferenc misztika-értelmezésén. Látva, hogy az általános értelemben vett kereszténységen belül „nagyobbat nem lehet mondani” a misztikánál (vagyis például gnosisról már említést sem lehet tenni a herezissel való azonnali megvádolás nélkül), akkor legalább a misztikát értelmezzük olyan magas színvonalon, amilyenen csak lehet. Ebben a – ha szabad azt mondani – frappáns szellemi megoldásban semmi kivetni való nincsen, függetlenül attól, hogy ezt az értékelést igen fáradságos munka lesz bizonyítani még az egyébként misztika-barát erők számára is, és itt egyáltalán nem magára az egyházra kell gondolni, amely erről – magával a tradicionalitással egyetemben – valószínűleg hallani sem szeretne. Nem arról van szó, hogy mindenek előtt Eckhart, majd Tauler vagy Suso írott- és életművében nincs jelen akár maga a Végső Igazság, hanem arról, hogy ez még eme legjobbak esetében is azért képezi egyáltalán „diszkusszió” tárgyát, mert ha jelen is van, többnyire nem explicit módon van jelen.

Tegyük hozzá azonnal, hogy ennek a koncepciónak semmi köze ahhoz, amikor bizonyos orientalisták vagy éppenséggel korlátolt teológusok minden általuk nem értett magasabb rendű, például iniciatikus tradicionális doktrínát vagy irányzatot egy leszállító nivellálással misztikának bélyegeznek. Vagyis misztikát eleve önmagához képest is – valamiféle ködös és túlfűtött vallási „rajongásként” – alulértelmezve, a fogalmat minden magasabb rendűnek a kasztrálására használják. Esetünkben ezzel szemben arról van szó, hogy a könyv kommentátora a lehető legmagasabb szinten értelmezi a keresztény és ezen belül a tauleri misztikát, egy alaposan kidolgozott, kiválóan járható útnak tekintve azt azok számára, akiknek van affinitásuk a – szanszkrit kifejezésekkel élve – karma és a bhakti típusú utak iránt. A magyarázatképpen kifejtettek szerinte a mai olvasó számára világosabb és érthetőbb megfogalmazásai annak, ami benne rejlik Tauler művében. Kiemel olyan pontokat, gondolatokat, tanításokat, amelyek csak rejtve vagy csak potenciális módon voltak jelen a tauleri szövegben, egymás mellé állít olyan tanításelemeket, amelyek elszórva szerepelnek a beszédekben. Mindezt lakonikusan úgy fogalmazza meg, hogy a „misztika: isteni tökéletesség” (16. o.), illetve az, ami jó arra, hogy kivezessen a létesülés világából; és ezáltal helyesen vagy helytelenül – nem célom ezt eldönteni itt –, mindenesetre meglehetősen egyedülálló módon a legmagasabb szinten értékeli azt.

„Centripetális” vonatkozásban az egész, egy „közeli” partikuláris tradicionális forma felé forduló koncepció hátterében két szellemi–exisztenciális kérdés húzódik meg: az egyik a svadharmával vagyis az egyetemes dharmán belüli saját dharmával függ össze, és ami szerint meg kell találnia a létezőnek a csakis neki megfelelő, „eredeti” létmódot, akár olyan partikuláris vonatkozásokban is, mint egy irodalmi–publicisztikai munkásság, ezen belül azon feladat végrehajtásának a mikéntjét is fellelve, ami az arra érdemes elődök vagy kortársak művének principiális egyet értéssel párosuló tovább vitele. E vonalon a kérdés az egyet értés megléte esetén pusztán formai: nyilván az egyik lehetséges véglet az lenne, ha minden alkotó–szerző azonos principiális alapról merőben más megvilágításokban vagy formákban, más és más tárgyköröket és aspektusokat kiemelve tárgyalna különböző problémákat; míg a másik azzal a tradicionális hozzáállással függene össze, miszerint például generációk láncolatán át festettek szakrális ikonokat ikonfestők úgy, hogy a legkisebb egyéni különbséget fel lehetne fedezni alkotásaikon, s aminek a folyománya az, hogy ezen „egyéniségnélküli” egyéniségek közül bármelyik pusztán festői „szaktudása” mérhetetlenül felülmúlta bármely „zseninek” kikiáltott modern impresszionista vagy avantgarde stb. festőét, és akkor a szellemi háttérről még említést sem tettünk. Természetesen embere válogatja, hogy ki hol húz határt e tekintetben, de ne feledjük, a lényeg nem ez, hanem az, hogy – ha szabad azt mondani – ki milyen mélyen és magasan érti az egyet. És természetesen olyan is van, hogy az ember úgy dönt, nem tesz meg többet valamit, az első lehetőséget választva az alábbi alternatívában: mit kell tenni akkor, ha látja az ember, hogy a királyság közepén helyreállították a kastélyt: le kell tenni a kőműves kanalat, vagy el kell menni a külvárosba házakat renoválni a kastély stílusában?

A jelen korban minden szellemi ember közvetlenül éli meg annak a visszás helyzetnek a dramatikumát, hogy a valódi elit vezető helyét az életben minden területen és vonatkozásban bitorolják. Hol van már az a rosszhiszeműen vagy ostobán „sötétnek” nevezett középkori helyzet, amikor egy egyszerű szerzetes városok életének szabott mértéket, mint Tauler, vagy akár egész Nyugatnak, mint clairvauxi Szent Bernát? Ma az antitradicionális modernitás démoni gépezete – Czakó Gábor megfogalmazásával élve – a „gondolatrendőrségként buzgólkodó médiaértelmiségtől” az egyéb rendszervédelmi apparátusok sunyi vagy nyíltan brutális terrorján át egy külső katonai intervencióig (amit legújabban „antiterrorista” és „békefenntartó” háborúnak (sic!) titulálnak), mindent megtesz többek között az ellen, hogy a valódi elit az őt megillető helyzetet elfoglalhassa. Ilyenformán mind a szellemi ember, mind a vak tömegember exisztenciális helyzete drámaian kritikus: az elsőé azért, mert Létét és tudását nem tudja potencialitásból aktualitásba helyezni, a másiké azért, mert a társadalmi vonatkozásban formaadó és determináló elem, vagyis az elit nélkül mint sötét és passzív nyers anyag elmerül saját sötétségében, és felcserélve kapcsolatát az igazi helyett a hamis fényre, „név és dicsőség nélkül” elenyészik a semmiben. Nincs talán jobban feje tetejére állított világ annál, amikor a tradicionális és metafizikai értelemben tudatlan tömeg nem „térden állva” könyörög a tudóknak a vezetésért, s ami ma azért tud megvalósulni, mert az elit helyét szisztematikusan egy álelit bitorolja. A tömeg helyzete ma ily módon olyan, mint egy primitív nőé, aki nem tudván, hogy egyáltalán létezik magasrendű férfi, a degenerált brutális „rabszolgatartót” is elfogadja, csak hogy saját semmi voltára hasson valami. Ebben a helyzetben szellemi köreink óhatatlanul abnormis módon belterjesek, pedig a Lét nem determinálhatja a Létet. A recenziónk tárgyát képező könyv hátterében lévő megoldási kísérletet szem elé véve, a kérdés tehát az: ha a Szellem számára szükség van rá, a jelenlegi „kereszténység” mennyiben lenne az, ami a szó jobbik értelmében vett népet vagyis a szubsztanciális elemet alkotja a tradicionális szellem esszenciális akciójának viszonylatában? Erre maga a könyv kommentátora is csak egy fentebb tisztázott, specifikus értelemben felel „igen”-nel. És van aki ebben is erősen kételkedik, sokkal jobbat mondani azonban senki sem képes.

A másik kérdés a problémát megfordítja, mert amíg az előbb úgyszólván pozitív oldalról, az „adás” irányából vizsgáltuk a problémát, addig most úgymond „negatív” oldalról a „kapás” szempontjából is meg kell vizsgálni a lehetőségeket: feltétlen szüksége van-e formafeletti és centrális igazságokat többé-kevésbé már ismerő törekvőnek a szellemi megvalósításhoz egy partikuláris tradicionális formára mint neki valamit adni képes közegre vagy támasztékra? Nos, ha igen, akkor azt kell mondani, hogy szellemi megvalósítás itt és most nem lehetséges, mert sajnos ilyen hiteles és szellemi vonatkozásban adni képes tradicionális forma jelenleg itt már nincs; magyar vonatkozásban – egyes rendkívüli lehetőségeket leszámítva – eleve két dolog jöhetne szóba e ponton: az egyik az úgynevezett ősmagyar tradíció, a másik pedig a kereszténység, amiből – nagyon röviden összegezve – az első legjobb esetben töredékes és maradványszerű (és ezt sajnos kizárólag az úgynevezett „new age” jegyében fogant neopaganista álrestaurációk látszanak cáfolni), a második – a kereszténység – pedig általános állapotát tekintve nem egyszerűen a „holt betű” állapotában senyved, hanem – és ez még ennél is súlyosabb – számos és egyre több erősen antitradiconális vonatkozást mutat.

Ezekkel természetesen Buji Ferenc is tisztában van. Feladatának – mindezzel dacolva – azt tekinti, hogy egyrészt a lehetőségekhez mérten tradicionális értékeket mutasson fel egy bizonyos nem-tradicionális réteg számára is, másrészt a holt betűt felváltsa a „megelevenítő szellem”. E törekvést mindig és általában a mai „keresztényeket” tekintve is el lehet ismerni, és lehet, sőt adott esetben kell támogatni, reménytelinek tekinteni azonban meglehetős naivitás lenne. Mindenesetre az legalább már nincs orvoslás híján, miszerint „elvész az én népem, mert nincsen tudása”.

 


 

VISSZA