Baranyi Tibor Imre

ÍJ ÉS PUSKA

MEGJEGYZÉSEK A VADÁSZAT  KAPCSÁN

 

Az, hogy a modern embernek többnyire nem sok fogalma van arról, hogy mit csinál, amikor csinál valamit, teljesen általános, és ilyenformán jellegzetes kortünetnek tekinthető. Ez egyaránt igaz az egykori tradicionális tudományok és ugyanezen mesterségek vagy hivatások mai „művelőire”, kezdve a „magazinasztrológusoktól”, az eszmékért küzdő egykori harcosok pótlékain, a zsoldosokon, vagy a mai rendetlenségen őrködő „rendőrökön” át, egy modern „állam” vezetőiig. A dolgok tradicionális és egyedüli valós értelmének elveszítése tulajdonképpen a lényeg elveszítése. És ami ezen elveszítési folyamat végén marad, az többnyire a legkülső héj vagy kéreg, az illető megnyilvánulás célját és értelmét vesztett materiális felszíne. Ezt a kérget azután a legkülönfélébb erők veszik használatba, sajátos okkult deviatív és felforgató céljaik megvalósítása végett. Az eredmény – legalábbis az eredeti értelem ismerői számára – egyrészt egy paródia, másrészt a babona jellegét ölti, mert a lényeg és értelem elveszítése egy cselekvésben az illető aktivitást óhatatlanul parodisztikussá és a szó eredeti értelmében babonássá teszi. Ez ugyanakkor és többnyire egyáltalán nem olyasmi, amin az ember jót „mulathat”. Hiszen az igazi lényeg helyét mindig átveszi egy hamis lényegtelenség, ami ha engedékenyek akarunk lenni többé-kevésbé, egyébként pedig mindig a létrontás erőinek asszisztál. Amikor pedig ez általánosan bekövetkezik, előáll egy monstrum: az antitradicionalitás világa.

Aki hallott vagy olvasott már a jelen sorok közelebbi tárgyát képező vadászattal kapcsolatos jelenkori beszámolókat, márpedig csupán ez utóbbiak száma és terjedelme sem elhanyagolható, az találkozhatott azzal a fájdalmas lényegnélküliséggel és szentimentalizmussal, ami ezek zömét elejétől a végéig áthatja.1 Szirupos és negédes áradozások a „természet szépségéről”, a vad megpillantásáról és „terítékre hozásáról” mint „régi álom teljesüléséről”, egy értelmet vesztett trófeakultuszról, vagy a fárasztó heti munka után a magaslesen, a „zöldben” folytatott „relaxációról” és „újrafeltöltődésről” („I refill my batteries in the green”). Vagy éppenséggel az „adrenalin-szint” izgató emelkedéséről és ennek krónikus formájáról a vadászatról mint alantas szenvedélybetegségről és megszállottságról. Nem is beszélve azokról a bosszantó okoskodásokról, amelyek a zsidó–polgári ökonomizmus beszivárgásaként a vad gazdasági vagy idegenforgalmi jelentőségéről és a vadászról (a paraszt mint „mezőgazda” mintájára) mint „vadgazdáról” szólnak. Mindez egy vaskos individualizmus jegyében sokszor betetőzve a szerző személyeskedéseivel (amitől állítólag „olvasmányosabbak” vagy „közérthetőbbek” ezek az alkotások). De a lényeg szempontjából kevésnek és ilyenformán szintén semmitmondónak kell ítélni a vadásszal mint természetjáróval és vadselejtezővel kapcsolatos elgondolásokat is (akinek a „kezében a puska mint kertészében a metszőolló”), noha szándékát tekintve ez némileg talán kevésbé alacsonyrendű, mint az erdőben felfegyverkezett proletár, aki mindenre lő, ami mozog (főként ha ehető). E ponton például magyar vonatkozásban megemlíthető, hogy a kommunizmus természetesen a vadászat terén is megtette a magáét: mivel korábban a pártapparátuson kívül jóformán kizárólag „világnézetileg” megbízható vagy legalábbis nem veszélyes elemek, vagyis „proletárok” juthattak fegyverhez és vadászati lehetőséghez, ezen lények általános színvonala határozta és határozza meg szinte az egész területet.2 Nemcsak a tevékenység lényegét illetően, de sokszor elemi tárgyi ismeretek hiányáig elmenően, hogy a különböző vadfajok vagy a vadászati rítusok szimbolikáját ne is említsük. És ez különösen azért érdekes, mert a vadászat ezt megelőzően kizárólag a  ksatriyák (harcosok, lovagok) vagy európai megfelelőiket tekintve, a királyok, a nemesek és arisztokraták (a „legjobbak”) joga és privilégiuma volt, és mint azt alább látni fogjuk, egyáltalán nem véletlenül.

 * * *

 Helyes, ha mondanivalónk pontosabb kifejtése érdekében előzetesen éles különbséget teszünk férfiúi vagy szoláris (Nap-szerű) és női vagy lunáris (Hold-szerű) vadászati eszközökkel folytatott vadászati módok között. A szoláris vadászat eszközei, elsősorban a fegyverek, szoláris őstárgyak.3 Ezen, és ami bennünket ehelyütt elsőlegesen érdekel, az íjjal és a fúvócső mai változatával, a lőfegyverrel – döntően puskával – való vadászatot értjük. De ide sorolandó még a tőrrel és a dárdával (lándzsával, kelevézzel) történő vadászat is, valamint a különösen magasrendű lehetőségeket rejtő, ragadózó madarakkal – sólyommal, sassal stb. – való vadászat. Megjegyezhető itt, hogy a vadászat elsősorban „a távoli közelre hozásának” műveleti körébe esik. Ezért például a szintén szoláris kard vagy a poláris (csata)bárd (ascia) nem tekinthető szorosabban vett vadászfegyvernek. Ez utóbbiak döntően az igaz és hamis szétválasztásával, és ilyenformán a megkülönböztetés bölcsességével álltak összefüggésben. A vadászati módok második körébe pedig a veremmel, csapdával, kötéllel és hálóval, valamint a lunaritás hekatéi démonizációjával, a méreggel való vadászat tartozik. A nyíl és a puska férfiúi analógiája magától értetődő. A megfeszített (konvex formájú) íjból kiröppenő nyílvessző mint kilövellő napsugár, vagy a robbanás, heves égés, tűz és túlnyomás eredményeként a csőből mint phalosszal analóg formából kirepülő puskagolyó és a férfiasság pusztán fizikai nemzési vetülete, például az ejakuláció közötti összefüggés túlságosan nyilvánvaló ahhoz, hogy különösebben részletezni kellene. Ugyanakkor a befogadó–befogó verem mint konkáv forma, minként a csapda, vagy a „behálózás” „megkötözés” mint a nőiség attribútumai szintén kézenfekvőek.

A vad alapesetben az erdőben jelenik meg. Az erdő itt (miként némileg hasonlóan a tenger) a lényegnélküli ’létforgatag’, a metafizikai érték tekintetében üres samsára szimbóluma. Ami „sötét”, amin át kell hatolni, vagy amiben „eltéved” az ember; és ami mintegy potenciálisan rejt bizonyos különlegességeket. A vad ugyanakkor mindig valamilyen partikuláris esszenciát, egy ’részleges lényeget’ vagy archetípust szimbolizál, aminek megpillantása az erdőben még közönségesen is valamilyen „izgalmas”, rendkívüli dolognak számít. A különleges minőségek, az alábbi értelemben vett „lényeg” felkutatásának mestere, a vadász lehetőségei azonban a puszta izgalmak átélésén túlterjednek.

Heinrich Steffens szerint „minden állat egy rögeszme”. Bizonyos, az emberben is meglévő minőségek, tulajdonságok vagy állapotok mánia-szerűen „elrajzolt” formái. Egyes részleges emberi tudatállapotok kivetítődései és megalvadásai. Olyasformán, mint amikor egy festőművész a fő műve előtt, ami történetesen az embert akarja ábrázolni, előtanulmányokat, vázlatokat készít, mintegy próbálkozásképpen többé-kevésbé elrajzolva a különféle részleteket vagy akár az egészet. Ez az ember szempontjából „rögeszme” a különféle állatfajok ideája, az állat archetípusa, vagy ahogy Schopenhauer mondja, a „faj géniusza”. Legmagasabb szinten az egyes fajok felett uralkodó állatistenségekről, theriotheos-okról is beszélhetünk. Ezek tulajdonképpen a közönséges emberi tudatállapotoknál magasabb rendű tudati potencialitások. Az állatistenségek által szimbolizált tudatállapotoknak a konkrét álélés vonatkozásában való elveszítése eredményezi az egyes állatfajokat. Aktualiter az állatistenség bizonyos, az ember számára közönségesen elveszített tudatállapotoknak a közvetlen átélésbe mintegy visszavett és visszaemelt formái, s így azoknak fordított analógiái.

A vadászat értelme és célja kapcsán két kulcsfogalomból kell kiindulnunk: identifikáció (’azonosulás’) és elimináció (’kiiktatás’). Ezek külön-külön összefüggésben állnak a tradicionális Brahmá-i és Siva-i vonatkozásokkal. A vadászat Siva-i arculata, pontosabban annak egyik távoli mozzanata, ami közönségesen a vad elejtésével mint pusztítással kapcsolatos, általánosan és – tegyük hozzá – egyedül ismert a vadászat kapcsán. Holott előzetesen a vadászat Brahmá-i vetületéről mint teremtésről és teremtői kvalitás meglétéről és aktiválásáról is kell beszélni. Közönséges szinten, például vadlesen is tapasztalható jelenség, hogy a vad többnyire nem jön „valahonnan”, hanem egyszer csak kvázi a semmiből előttünk áll. Ennek az eseménynek a többé-kevésbé gyakori ismétlődését nevezik „vadászszerencsének”, nagyon homályosan és távolról utalva itt valami irracionális, „megfoghatatlan” mozzanatra, aminek egy közönséges mai vadász nem ura és nem irányítója, hanem puszta konstatálója. A vadászat ezen teremtői–Brahmá-i vetülete akár nem túl távoli korokban is mágikus invokációs (’megidézési’) eljárások révén még valamilyen értelemben uralt volt, de legalábbis nem a „vakszerencse” befolyásolta. A vadász jól meghatározott közösségi vagy egyéni rituális eljárások segítségével megfelelő tudatállapotba emelkedett, amely révén képessé vált kapcsolatba lépni vagy magasabb szinten azonosulni (identifikálódni) az illető állatfajt uraló theriotheos-szal (’állatistenséggel’). Ebből a pozícióból azután képes volt vagy kényszeríteni az állatistenséget a konkrét egyed vagy egyedek formájában való megnyilvánulásra, testet öltésre, vagy – a ritkább azonosulás esetén – ugyanezt autonóm akció során mintegy maga tette meg. Ennek révén a megnyilvánuló állategyed mint materializáció révén kezdetét vehette a vadászat Siva-i fele, a konkrét egyed külső és benső „visszaemelése” a fizikaihoz képest transzcendens síkra, a szó szoros értelmében vett transzformációja („formán túlivá” tétele). Ebben nyilatkozik meg a metafizikai szabadság, a lehatárolt és korlátozó partikuláris forma meghaladása, és e folyamat végrehajtására való képesség mámora mint a szabadság és a szabadság feletti uralom extázisa. Ez utóbbi a fizikai síkon a vad elejtésével függ össze. A vadászat eme Siva-i része elimináció vagyis ’kiiktatás’: a partikuláris forma megsemmisítése a transzcendálás (’meghaladás’) értelmében: visszaemelés és visszaemelkedés az állatistenség szintjére, az állat által szimbolizált és közönségesen elveszített tudatállapot teljes körű birtokba vétele. (Alacsonyabb szinten a vadhús elfogyasztásában is megjelenik az azonosulás és transzformálás képzete eredetileg tudatosan, ma pedig „kulináris élvezetek” szintjére süllyedve.)

A fenti folyamaton belül azonban külön meg kell vizsgálni – túl az ismert fizikai tényezőkön – magát a célzást és a lövést – mármint az íj és puska esetében – mint a vadászati tevékenység csúcsát. A célzás újfent azonosulás. Metafizikai értelemben a cél én magam vagyok. Nem mint személy, nem mint X. Y., hanem mint minden világ és minden átélés – egyáltalán minden mindenben – egyetlen Énje vagy alanya. És ez az azonosság nem holmi szókép, hanem metafizikai igazság. Ami ráadásul intuitíve, valamint a tradicionális geometria mint segédtudomány révén világosan belátható. A cél pontszerű. Ezért használja a nyelv a „célpont” kifejezést. A pontról e vonatkozásban két dolgot kell tudni: egyrészt, hogy infinitezimális (’végtelenül kicsi’), másrészt, szoros összefüggésben ezzel, nincs a térben. A távolságot képező egyenes a célzó és a célpont között metafizikailag szintén infinitezimális, mivel az egyenest a nem térbeli pontok közötti végtelen kis távolságok képezik. „Belenézve” a lövésbe ez mintegy tapasztalható is. A szem és a célpont közötti távolság, amikor azt a nyíl vagy a lövedék megteszi, nem tapasztalható (ha tegyük fel nagy mértékben le is lassítanánk a folyamatot), és ezért lehet azt mondani, hogy a célzó és a cél egy. Ilyen értelemben tulajdonképpen nincs hova lőni, a célpont nincs a térben. (Ennek folyománya, hogy az elvétett lövéssel már nem tekinthetem magam azonosnak, ugyanis a célpont, a szem és a téves találat helye egy háromszöget jelöl ki, amiben egy más jellegű – tegyük hozzá heteron jellegű – távolság lép be.) A cél és a célzó tehát egy. Az egység azonosulás, mégpedig a vadászat esetén abban az értelemben, hogy a máyá, a tudat lefokozott és „elvarázsolt” volta révén külsőnek látszó célpontot a megsemmisítés révén a vadász kiiktatja a megnyilvánuló létből, pontosabban annak saját ideájához, az állatistenséghez transzformálja, amivel előzetesen azonosult. Vagyis visszaveszi önmagába. Hozzátehető, hogy a vadászatban a valódi célpont tulajdonképpen a vad szintén nem térbeli éltető lelke, aminek a fizikai síkon megvannak a különböző vitális hordozói. A tűzben rogyó vadnál a lélek kvázi azonnal visszatér az állatistenséghez vagy az azzal azonos vadászhoz, és ami marad, az élettelen holt tetem.

Minderre áttételesen még olyan dolgok is képesek utalni, mint a töret készítésének mai napig élő, bár távolról sem értett rítusa. (Amit a „jobb vadászok” babonásan4 betartanak, mondván, hogy ha ez elmarad, oda a vadászszerencse.) A vadász az elejtett vadállati egyed sebébe mártott zöld (vagyis eleven) gallyat a kalapjára tűzi. A vér bizonyos értelemben az élőlények és az élet lényegét hordozó mágikus szubsztancia. A vérnek az önazonosság szempontjából meghatározó fej régiójába való felhelyezése a vért adó és az állategyedet éltető állatistenséggel való benső azonosulás szimbóluma. Normális esetben ugyanis csak az állatistenség lehetne képes az egyed „vérét venni”, vagyis az állati egyedet elpusztítani – valamint úgyszólván rendkívüli lehetőségként a vadász, aki az állatistenséggel egy rituális felemelkedés értelmében egyesült.

A vadászat mint az önfelülmúlás értelmében heroikus és mágikus aktivitás a ksatriya, a ’harcos’ útja. Azé, aki az eszmei igazságért, az önmagában hordozott uralatlan erők és valóságok feletti hatalomátvételért küzd: a sötétség világossággá való átváltoztatásáért, s így végső soron metafizikai Önmagáért.5 Vadásznak legmagasabb értelemben tulajdonképpen nem csak az lenne nyilvánítható, aki a fenti elemi dolgokkal tisztában van, hanem az, aki e képességek eleven birtokosa és ura.

Ezeknek a képességeknek a megszerzése és uralt birtoklása pedig egy kiterjesztés révén az ember önátalakítása, a saját élet és halál feletti uralom megszerzése szempontjából is nagy jelentőséggel bírhat. Végső soron a vadász élet és halál ura. Legmagasabb lehetőségként saját életének és halálának ura.

 *  *  *

JEGYZETEK

1 A „képes vagy lelőni szegény őzikét?” típusú érvelések a mi síkunkon annyira inadekvátak, hogy kritikailag sem foglalkozom velük.

2 A tűzfegyverek és lőszerek megszerzésével és tartásával kapcsolatos jelenleg hatályos magyarországi törvényeket illető, vadászberkekben is megfogalmazott szórványos kritikák szerint a jogalkotó állítólag „kiskorúként” kezeli a magyar állampolgárokat, merthogy például maroklőfegyverek tartását többek között vadászati célra egyáltalán nem engedélyezi, a fegyveres önvédelemre való jogot jóformán tagadja (a „jogos védelem” mint jogi kategória alig előforduló eseteit leszámítva), vagy mert a vadászpuskákat kötelező módon páncélszekrényben kell elhelyezni, amit időről-időre „hatóságilag” ellenőriznek stb. Ezek a kritikák, amellett, hogy tartalmilag többnyire jogosak, oknyomozási szempontból finoman szólva szánalmasak. A háttérben álló „jogalkotó” ugyanis pontosan tudja, mit csinál: minden lehetséges módon – és a magyar haderő mára jóformán teljes felszámolásán túlmenően is – demilitarizálja a magyarországi gójokat, amihez természetesen az unintelligens és minden egyéb vonatkozásban is fél évszázada szélsőségesen magyarellenes magyar rendőrség ellenvetés nélkül statisztál.

Másrészt a mai vadászat általános színvonalát ékesen tükrözik azok a beszámolók, amelyek „régi szép időket” emlegetve egy a trágyadombtól undorítóbb Kádárról vagy valamelyik ugyanilyen megyei pártfőtitkárról mint „tisztességes vadászról” szólnak elismerőleg, merthogy „amikor megérkezett a terepre, kezet fogott mindenkivel”. Persze az „elvtársak” adott esetben helikopterről „vadásztak” részegen gépkarabélyokkal, ilyenkor legfeljebb „nem igazán etikus módon”. Arról aztán, hogy pillanatnyilag hányan használnak tiltott vadászati eszközöket, például éjjellátó céltávcsöveket vadölésre ma Magyarországon, nemigen készülnek statisztikák, mindenesetre aki látott már vadásztársaságot belülről, az tudja, hogy ezeket jóformán csak az nem használja – tisztelet a kivételnek –, aki valamilyen okból kifolyólag nem tud hozzájutni.

3 Vö. A. K. Coomaraswamy: What is civilisation? 16. fejezet. Symbolism of archery és R. Guénon: Symboles fondamentaux de la Science sacrée, 25–28 fejezet a szimbolikus fegyverekről.

4 Mint ismeretes, a ’babona’ latinul superstitio, s etimológiailag arra utal, ami a lényeg elveszítése vagy nem értése után hátramarad.

5 A téma bővebb kifejtése kapcsán lásd Fejlődő létrontás és örök hagyomány. XIII. fejezet. A harc metafizikája. (Debrecen, 2005, Kvintesszencia Kiadó).