Baranyi Tibor Imre

A SPIRITUÁLIS MEGVALÓSÍTÁS VESZÉLYEIRŐL

 

Kérdező: – Kaczvinszky József Kelet Világossága című könyve alapján úgy érzem, ma – nagyon felelőtlenül – rengetegen „meditálnak” vagy meditációs technikákat „oktatnak”. Kaczvinszky felhívta a figyelmet ennek a beláthatatlan következményeire. Egy saját tapasztalatom is megerősítette ezt. Ezért alábbi kérdéseim a spirituális veszélyekre vonatkoznak. Mi az előkészítés és az elő-előkészítés?

Baranyi Tibor Imre: – Itt tulajdonképpen grádusokról van szó, amelyek a yogának a yama, illetve a niyama fokozataival függenek össze.1 Más oldalról is megvilágítva a problémakört, azt kell megállapítani, hogy ezek a fokozatok először is egy a modernitásból mint aktuális kali-yugai tudatállapotból a tradicionalitásba mint tudatállapotba visszatérni akaró ember relációjában vetődnek fel. Nyilvánvaló, hogy ez az akarás közönségesen fel sem merül, mert mint azt feltehetőleg Ön is látja, az emberek döntő többsége nem ezt „akarja”, vagy ha úgy tetszik nem akarja szellemileg megvalósítani önmagát (aminek természetesen megvan a maga szimbolikus jelentősége). Ahhoz, hogy ez az akarat egyáltalán felébredjen, szükség van legalábbis egy metafizikai érintettségre. Ezen annak egy lehetséges megfelelőjét értem, amit Guénon „virtuális beavatásnak” nevez, s egy „belépésnek”, egy „kezdetnek”, a szellemi útra való rálépésnek tekint.2 Itt az emberben egy közönségesen többé-kevésbé mélyen szunnyadó metafizikai mag vagy Princípium aktivizálódásának és aktuálissá válásának „iniciációjáról”, ’elkezdődéséről’ van szó (nem tárgyalva itt az ennek lehetséges mikéntjére vonatkozó lényeges és szerteágazó problematikát3). Ez a kezdet természetesen valami másnak a végét jelenti, s ha e helyütt egy szellemi születésről beszélünk, akkor ennek párhuzamosan egy lelki halállal vagy meghalással kell együtt járnia.4 Tudniillik amennyire úgynevezett lelki életet él valaki, annyira lesz képtelen a profán világ korlátjaitól megszabadulni. És az, hogy ez mennyire sikerül, a Princípium általi „érintettség” – vagy magasabb szinten az azzal való azonosulás – intenzitásának a függvénye, s nyilván az lenne e tekintetben optimálisnak nevezhető, ha a lelki halál – és eo ipso a szellemi születés – tökéletes lenne, ez azonban – a gyakoribb részleges „megérintődések” esetében – nem mindig van így; ez esetben ezen dolgoznia kell a törekvőnek. Fontos továbbá, hogy ezen érintettség nélkül gyakorlatilag kizárt, hogy valaki az itt szóban forgó dolgokkal komolyan és érdemben foglakozhasson. 

És itt megfogalmazódik az a feladat – az elsők közül –, ami ennek az akár csak részlegesen aktiválódott Princípiumnak a „kultuszával” kapcsolatos, és abban áll, hogy az ember aszketikusan és legfőbb életfeladatává téve „kultiválja”, vagy ha úgy tetszik „védelmezi” azt, s amely ’ápolásnak’ és védelemnek elsőrendű segédeszköze a tradicionális doktrína. E két elem természetesen szorosan összefügg egymással, hiszen a fenti értelemben aktiválódott Princípium teszi valaki számára úgyszólván érdekessé, elfogadhatóvá, valóban érthetővé, komolyabb szinten pedig mindennél fontosabbá, sőt szentté a tradicionális doktrínát, ugyanakkor a doktrína és a doktrínával való elmélyült foglalkozás – egy ismeretelméleti aszkézis – révén fog kibontakozni, az egzisztencia egyre szélesebb köreire „kiterjeszkedni” a szóban forgó szellemi és metafizikai Princípium. Azt lehet mondani, hogy ezen a szinten a Princípium ismeri fel a doktrínát, s a doktrína teljesíti ki a Princípiumot.

Tény, hogy főként eleinte az érintett fokozottan találja szembe magát olyan szituációkkal, amelyek szellemi kibontakozásának, elmélyülésének adott esetben halmozott akadályait képezik, s úgy tapasztalja, mintha minden „összeesküdött” volna ellene. Itt azonban nincs min meglepődni, hiszen minden állapot inherens törvénye, hogy fogva próbálja tartani a benne tartózkodókat. Ehhez természetesen hozzátartozik az is, hogy ezen állapot lényei is ezt a törvényt szolgálják: nem „engedik el” az őket elhagyni szándékozót. (És ez olykor nem profán síkon is, például úgyszólván a „tanítvány- vagy útitársakra” is vonatkozik, akik egy idő után szintén makacs akadályai lehetnek a szellemi fejlődésnek;5 meg kell érteni, hogy faktuális értelemben senkit nem emelhet magával a tanítvány, mert többnyire minden szimbólum statikus, s ily módon minden lény is – elenyésző kivételtől eltekintve – megváltoztathatatlanul egy – akár komplex – valaminek a szimbóluma). Vagy ami ugyanaz – csak mintegy a másik oldalról megfogalmazva – az illető állapotban tartózkodó lény képtelen azonnal s maradéktalanul felszámolni a kérdéses állapot részeit képező jellegzetességeket.

Lényeges ugyanis az, hogy a szóban forgó Princípium aktualizálódása korántsem feltétlenül jut el önnön teljességéig – ami a tökéletes metafizikai Felébredésnek felelne meg –, hanem könnyen megtörténhet az, hogy egy átmeneti és viszonylagosan aktív időszak után ismét kialszik, s amely veszélyre a különböző hagyományok is nagy nyomatékkal hívják fel a figyelmet.6 Ez az állapot úgy jelenik meg, mint ami szellemi szempontból reménytelenebb és „sötétebb”, mint a Princípium aktivizálódása előtti állapot, amiért is nem szorul különösebb indoklásra, hogy ezt miért kell mindenáron elkerülni.

A Princípium kultuszának vagy védelmének „technikai” eljárását többek között azzal a tétellel lehet megvilágítani, miszerint „aki nem Krisztus, ne menjen a leprások közé”7, vagyis – visszatérve szóhasználatunkhoz – az az előkészítő fokozatban járó törekvő, aki mint ilyen még távolról sem valósította meg a metafizikai Princípium (keresztény hagyomány által Jesus Christus által szimbolizált) teljes aktualizációját és kiteljesedését, lehetőleg tartózkodjék az olyan létszférák és tudatállapotok felkeresésétől, amelyek az esetében még „gyermeki” állapotban lévő Princípiumra nézve halálos hatásúak lehetnek, s amit az itt használt szimbolikában a „leprások” reprezentálnak (s hozzáteszem, mindez független attól, hogy egy bizonyos szintet elérve, egyfajta szellemi megszilárdulás után éppenséggel az ilyen állapotok tantrikus felkeresése lesz az egyik fő feladat).

Már itt meg lehet említeni – a magány fokozott szellemi kitüntetettsége mellett – a kapcsolódások és relációk jelentőségét, azt, hogy az ember milyen kapcsolatokat épít ki és ápol, vagy éppenséggel épít le, hiszen egyáltalán nem mindegy az, hogy ki kivel áll kapcsolatban. A szellemileg értékesnek tekinthető kapcsolatok tulajdonképpen azok, amelyek távlatokat képesek nyújtani az ember számára. Itt elsősorban transzcendentális távlatokra kell gondolni, másrészt akár horizontális kibontakozási távlatokra is, amelyek egy következő lépésben szintén transzcendentális távlatokká tehetők. Nyilvánvaló, hogy elsősorban tehát szellemi kapcsolatokat kell kiépíteni, különös gonddal az útmutatóval való kapcsolatra. Ugyanakkor, hogy még itt is mennyire körültekintően kell eljárni, és a szélsőségektől tartózkodóan, mi sem jelzi világosabban, mint az: „Én is mondom néktek, szerezettek magatoknak barátokat a hamis mammonból”8. Magának a tiszteletnek a fokozott jelentősége kapcsán annyit, hogy bizonyos értékek és személyek koherens tisztelete egy bizonyos intuíciót előfeltételez, és azt, hogy képes vagyok az önmagamban felismert igazságot az általam világként kivetített szimbólumok körében is felismerni, mégpedig hierarchizáltan és minden lehetséges területen. Érdemes tehát alaposan megvizsgálni, hogy mit, illetve kit értékel vagy tisztel az ember és milyen mértékben, pontosan azért, mert az itt észlelt, adott esetben meglepő eredmények bizonyos szemléleti korrekciók lehetőségét nyitják meg. És tekintettel a jelenkor szinte minden vonatkozásban abnormis viszonyaira, a közönséges értékek radikális átértékelésére van szükség, még az olyan sokadlagos jelentőségű területeken is, mint amilyen például a művészeté vagy éppenséggel a politikáé.

A megvédelmezett Princípium a halk, de egyre tisztábban „hallható” „benső” útmutató, a spirituális doktrína pedig a „külső”, s nyilvánvaló, hogy éppen ezen sajátos viszony határozza meg annak a szükségességnek a mértékét, amely a doktrínára való utaltsággal kapcsolatos: a kezdőnek minden a doktrína, s a tanítás nélkül csak a beérkezett létezhet, mert mintegy maga testesíti meg azt. (Erre is külön fel kell hívni a figyelmet, hiszen egyes mai antitradicionális irányzatokban az egyik első teendő – a doktrína egyik hordozójának – a könyvnek az elvetése, ebben a teljesen inadekvát értelemben.) A doktrína alatt itt természetesen nem csupán a könyvekbe foglalt tanításokat értem, ami kétségtelenül rendkívül fontos a törekvések ezen szakaszaiban, hanem a szóbeli tanítást is, amely kizárólag élő9, a tágabb értelemben vett megvalósítás útján az illetőnél előrehaladottabb útmutató vagy (magasabb fokozaton) mesterrel való közvetlen kapcsolatból szerezhető meg. Gyakorlatilag kizárt ugyanis, hogy valaki kizárólag könyvekből, olvasás útján magas szellemi fokozatokat valósítson meg (s netalán még ezt is mellőzve – a jelenkorban – természetesen még inkább), ugyanakkor az is szinte biztos, hogy aki a megfelelő útra lépett, ilyen vagy olyan módon, de találkozni fog olyan képviselőkkel, akik szellemileg előrevivő, útbaigazító hatással lesznek rá. Hozzá kell tenni, hogy e vonalon a „mester” közönséges értelemben vett „keresése” szinte teljesen hiábavaló (noha e megállapításban természetesen nem valamiféle szellemtelen passzivitás igenlését kell látni), mert az érintettnek elsősorban önmagán kell dolgoznia, s akkor valósággá válik az, miszerint „ha a tanítvány megérik, a mester megjelenik”.

Egyrészről tehát a Princípium – újabb hasonlattal élve – egyre erősödő „fénye”, más-részről a (fent említett két fő forrásból származó) doktrinális útmutatások alapján fokozatosan kialakul egy tökéletes létszemlélet, olyan másodrendű princípiumok köré kristályosodva, amelyek alapvető jellegzetessége – és ezért „tökéletes” ez a létszemlélet –, hogy a figyelmet a samsáráról a nirvánára, a relativitások illuzórius világa felől az Abszolútum æternalitása felé fordítja. A tökéletes létszemlélet birtokba vételének természetesen a téves nézetek, elméletek, szuggesztiók stb. kiküszöbölése és elvetése is szerves része, s amely utóbbiak döntően a modernitás vonalán jelennek meg, miáltal a modernitás fokozatos és szisztematikus felszámolása elengedhetetlen előkészítési feladat. Ugyanakkor már az ön-helyreigazítások intenzitásával kapcsolatban is fel kell hívni a figyelmet arra, amit az alkímiai hagyomány hozzávetőlegesen úgy fogalmaz meg: ügyelni arra, hogy a „tégelyben állandó legyen a hő, se túl sok, se túl kevés”; mert ha az utóbbiak közül az első esetnek megfelelő módon az érintett túlzottan radikális lépéseket tesz, annak „egzisztenciális robbanások” lehetnek a következményei, s ezek adott esetben elviselhetetlen reakciókat szülhetnek reá nézve, míg ellenben a második esetben egyszerűen nincs elég megvalósítási lendület, s a kettő végső soron ugyanoda vezet: az út átmeneti vagy végleges elveszítésének tragédiájához.

Fontosnak tekinthető az az elv is, hogy a megvalósító mindig tisztán lássa megvalósított és éppen aktuális világainak mint tudatállapotoknak az egymásra következését és ennek a hierarchikus rgymásra következésnek a kiinduló pontjánál a Princípium aktivizálódásának iniciációja (kezdete) legyen. A Princípium szimbolikusan a legmagasabb ponton van: ez a kezdet és egyben a végcél. Amikor a beavatás során aktiválódik, mintegy a legmélyebbre leszáll. És ebből a legmélyebb pontról emelkedik vissza önmagához, magával emelve az létezés teljességét. A szellemi úton tehát mindennek a Princípiumból kell levezethetőnek lennie, s minden másról előbb vagy utóbb kiderül, hogy vakvágány. Némileg ide kötődik még az, amit a mozgatottságok megállítására irányuló törekvésnek lehet nevezni, s ami szintén csak egy fokozatosan centralizálódó állapot megszilárdítása révén valósulhat meg. A középpont maga mozdulatlan, miközben mindent mozgat. Ilyen módon az előkészítési fokozat során a szorosabban vett tudati akciók és holt tetemeik (például gondolatok vagy emóciók) általi mozgatottságot is a felszámoltság irányába kell elvinni, hogy ezek passzív elszenvedője és konstatálója helyett a törekvő ezek egyre autonómabb irányító alanya legyen.

– Melyek azok a fontos pontok, amiket feltétlenül be kell tartani, hogy biztonságosan, eltévelyedést, misztikus eltévelyedést, elmebajt stb. elkerülve járja az ember ezt az utat?

Ehhez először is azt kell tisztázni, mit értünk ezeken a fogalmakon, s ebből gyakorlatilag a válasz is kibontakozik. Az „eltévelyedés” tulajdonképpen deviáció, ami etimológiai értelemben az ’út elveszítése’. Ha az utat mint metafizikai önmegvalósítási utat szimbolikusan egy függőleges tengely mentén való felemelkedésnek, egy folyamatos önmeghaladásnak fogjuk fel, akkor a szorosabban vett deviáció tulajdonképpen a horizontális tévelygés, ami úgymond előfeltétele a súlyosabb esetben bekövetkező és a szóban forgó függőleges tengely mentén való egyre mélyebbre süllyedésnek, ami az ellen-önmeghaladák vagy lefelé törekvés, s ami az „átkozottak” útja. E három alapvető irányulást választja külön (némileg más sorrendben) a Qur’án első szúrája (Al-Fátihah), amikor azt mondja: „Vezess minket az egyenes úton, azokén, akik iránt kegyesnek mutatkoztál, ne azokén, akiket a haragvásod sújt, és ne is a tévelygőkén”. Rendkívüli éberségre és óvatosságra van szükség e tekintetben, hiszen a jelenkori világ, beleértve az egész modern nyugati civilizációt (amihez természetesen semmi köze a hiteles kereszténységnek), gyakorlatilag ab ovo deviáció, beleértve az ennek mára szerves részét képező legkülönfélébb jelenkori neospiritualista képződményeket is, sőt ezek sok tekintetben már egyenesen a felforgatás előhírnökei vagy ügynökei. A szorosabban vett jelenkor vonatkozásában itt kell felhívni a figyelmet az úgynevezett New Age súlyos veszélyeire, amelynek szigorúan antitradicionális volta kéz a kézben bontakozik ki a világ szemünk előtt folyó mondialista globalizációjával.10

Misztikus eltévelyedésnek azt nevezzük, amikor a heterotheisztikus szemlélet jegyében – miszerint Isten, az Abszolútum hozzám képest végérvényesen teljesen más – úgy számolja fel valaki a saját individuális mivoltát, hogy azzal párhuzamos egyetemes és metafizikai mivoltát nem valósítja meg. Nem szilárdítja meg folyamatosan az Önnön első és végső lényegét képező metafizikai Princípiumot, hanem csupán feloldja, metodikusan felbomlasztja az individualitását. És ekkor tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy miben vagy kiben oldódik fel, a lényeg az, hogy egy rajta „objektíven” kívül állónak hitt valamiben vagy valakiben. Hogy az ember „Istenben legyen”, vagy hogy „Krisna vigye a tenyerén”, vagy „a Prófétával legyen a Paradicsomban” – ilyenek a misztikus végcélok. Ráadásul ezt némelykor úgy gondolják el, mint egy odaadó „menyasszonynak” a „vőlegényhez” való viszonyát, ahol a „Lélek” a vőlegény, maga a misztikus (függetlenül nemétől) pedig a menyasszony, aki felkínálja, forró szeretettel odaadja magát teljes egészében.11 Nos egy ilyesmi szemléletnek egy iniciatikus és megvalósítási úton nyilvánvalóan nincs sok keresnivalója. Ha egy megvalósítási szándékokkal rendelkező férfi ezt komolyan gondolná, nem lenne megvalósítási szándékokkal rendelkező férfi, hanem valaki olyan, aki előbb vagy utóbb jóformán óhatatlanul a „lélek sötét éjszakájába” zuhan. Nem beleolvadásról van szó és nem passzív önátadásról, hanem kikristályosodásról és aktív visszahódításról, ahol az első pillanattól kezdve az utolsóig a megvalósító azt tételezi a lehető legerőteljesebben, hogy „aham Átmá Brahma asmi” (az Abszolútum Én magam vagyok) – aminek, ha jól értenénk, pontos keresztény megfelelője lenne az „Ego, et Pater unum sumus” (Én és az Atya egy vagyunk) tétel , és ha azt tapasztalja – mint ahogy sokáig azt kell tapasztalnia –, hogy aktuálisan nem az, akkor az akar lenni; és ennek viszonylatában minden más csupán illúzió.

Az Ön által harmadikként említett lehetőség, az elmebaj egy tradicionális vonalvezetésű úton fel sem merülhet, hiszen már egyáltalán az út megtalálásához, vagy alapfokú értésekhez és elemi felismerésekhez is teljes épségre és – legalábbis a mai átlagot tekintve – komoly képességekre van szükség. Tény, hogy eltévelyítő és főleg felforgató hagyományellenes irányzatokat követve ezt a lehetőséget – pontosítva a meg- és elbutulást (hebetatio), valamit a megőrülést (amentia) – azonban már egyáltalán nem lehet kizárni. Ipso facto nem kell ilyen irányzatokat követni, sőt tovább megyek: egyáltalán semmilyen irányzatot nem kell követni; a szellemi önmegvalósítási úton a szellemi és metafizikai tradíciókat és ezek hiteles képviselőit, valamint az igazság jegyében álló benső felismeréseket kell követni.

– A Kali-yuga miatt, a ma embere nem úgy kezdhet neki a gyakorlati megvalósításnak mint például 1000 éve. Ez kivétel nélkül igaz mindenkire?

– Először is nem a Kali-yuga miatt, hanem az általános involúció és degeneráció miatt, ami magát a Kali-yugát is létrehozza. (Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi Kali-Yuga javában folyt 1000 évvel ezelőtt is.) Másodszor azt kell megvizsgálni itt, hogy ez a „kivétel nélkül mindenki” „a ma – mint a Kali-Yuga aktuális fázisa – embere”-e, mert ha igen, akkor a válasz egyértelműen igen. Akkor kivétel nélkül mindenkinek vissza kell térnie – sok más fokozat mellett – például az 1000 évvel ezelőtti időbeliség által szimbolizált szellemi szintre. Ha van olyan, aki nem az ebben az értelemben felfogott „ma embere” – és az ilyen nemigen okoz népszámlálási problémát –, hanem mondjuk az 1000 évvel ezelőtti szellemi szinté, akkor neki először például a 2000 évvel ezelőtti időbeliség által szimbolizált szellemi szintre kell visszatérnie és így tovább, egészen az első nagyobb helyreállítási cél eléréséig, a jelenkori megnyilvánuló világciklus – amelynek a mostani Kali-yuga az egytized része – kezdeti és normális – „aranykori” – állapotának a restaurálásáig, melyen kívül a szorosabban vett metafizikai megvalósítás elkezdéséről nem lehet szó.

De ha még jobban megvizsgáljuk ezt a problémát, akkor azt kell mondani, hogy az Ön által említett „mindenkinek” szellemi szempontból nemcsak, hogy nincs jelentősége, de egyáltalán a realitása is csak egy nagyon sajátos szempontból áll fenn, s amely realitás egészen más jellegű, mint a saját magam realitása. Fel kell ismerni, hogy nincs „mindenki”, vagy ami ugyanaz, nincs senki: sem 1000 évvel ezelőtt, sem ma, sem holnap. De nincs maga a múlt sem, és a mai nap sem, és a jövő sem. Csupán mint a tudat, a saját tudatom mágikus „kivetítésének”, képalkotó tevékenységének a szigorúan illuzórius eredménye. Csak Én-Önmagam vagyok, s amikor ezt valóban – szupraracionális intenzitással – belátom, az nevezhető egy szellemi út kezdetének. Azonkívül megismétlem, ha én tegyük fel a „ma (– mint a Kali-Yuga aktuális fázisa –) embere” lennék, gyakorlati megvalósítás megkezdéséről egyáltalán szó sem lehetne. A Kali-yuga tulajdonképpen egy tudatállapot, mégpedig – ahogy azt maga a szanszkrit kifejezés is mutatja – egy ’sötét’ tudatállapot; vagy másként kifejezve, egy megmérgezett tudatállapot, és excentrikus és „bukott” és alászállt tudatállapot és létállapot, amely Kálíról a „vérivó”, a tomboló ’Sötétség’, a pusztítás, a fékeveszett vágyak devijéről kapta a nevét. Ilyen állapotban szellemi megvalósításról természetesen szó sem lehet. Ehhez először is a kezdeti és normális vagy ha úgy tetszik az aranykori, édeni állapotot kell helyreállítani; tehát vissza kell térni a világ középpontjába, ami pontosan ugyanaz, mint felismerni és folyamatosan tudni azt, hogy Én-Önmagam vagyok az egyetlen létező, és a lét teljessége – önnön modalitásaim birodalmaként – mintegy gömbszerűen vesz körül engem mint a gömb infinitezimális és nem térbeli középpontját, és ahol természetesen a gömb teste és felszíne – vagyis a világ – az én mágikus teremtői tevékenységem illuzórius eredménye.

A Kali-yuga emberének egyik elsődleges ismérve, hogy naiv realista. Úgy tekint önmagára, mint egy lehetséges létezőre a sok közül, mint egy lehetséges emberre az emberek milliója vagy milliárdja közül, vagy mint – egy a maihoz hasonló, végső stádiumban – parányibbnál is parányibb „porszemre” a metagalaxisok és a táguló univerzum „végtelen”12 birodalmában, amely egy ebben a vonatkozásban nála nem sokkal kevésbé jelentéktelen, forgó és keringő „sárgolyó” felszínén száguld a „semmiben”. És azt hiszi, hogy amikor embereket lát meghalni, és látja a temetésüket és gyászoló rokonaikat, hogy ő maga is hasonlóan fog meghalni és ettől retteg (vagy ha nem retteg, az csupán azért van, mert tompa, és „nem érdekli a saját halála”). Ugyanígy azt hiszi, hogy amikor egy fegyver(lövedék) repül feléje, az őt el fogja találni és kioltja az életét, mert kívül, a külvilágában tapasztalt olyan szituációkat, ahol ilyesmi megtörtént más emberekkel. És ebből észrevétlenül levonja azt a következtetést, hogy adott esetben ővele is hasonlóaknak kell történni, hiszen ő maga is hasonló a többi emberhez… Mi az alapvető tévedés (avidyá) ebben a szemléletben? Az, hogy az ember nem képes belátni, hogy reá magára nem ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint bárki és mindenki másra, mégpedig azért nem, mert az a világ, amelyet maga körül tapasztal, az saját mágikus kivetítéseinek a tárháza, beleértve az ebben ható törvényeket és törvényszerűséget is, amelyek nem vonatkozhatnak ugyanúgy rá is, mindezek alkotójára. Mert ha képes lenne eszmélni, belátná, hogy mielőtt őt mint mindig mindenek középpontjában lévő lényt elérné a halál, előbb megszűnik a halál, és mielőtt eltalálná a feléje repülő fegyver vagy a lövedéke, az utolsó pillanatban feltétlenül valami „csoda” történik és legkésőbb ekkor ráébred, hogy ő maga egyszerűen nem halhat meg. Vagy Ön például halt már meg álmában? Vegyük figyelembe, hogy az álomállapot (svapna) és az ébrenléti állapot (jágrat) között nincs esszenciális ontológiai különbség. Ugyanúgy nem lehet meghalni (megsemmisülni) az ébrenléti állapotban sem. Pontosabban arról kell meggyőződni: mindenki meghalhat, csak Én nem!

Mindezeket azért mondtam el, hogy némileg érzékeltessem a különbséget egy jellegzetesen mai és egy centrálisnak vagy ha úgy tetszik tradicionálisnak nevezhető szemlélet között, ahová és ennek minden korolláriumához vissza kell térni ahhoz, hogy „gyakorlati megvalósítás” egyáltalán szóba jöhessen. Hozzá kell tenni, hogy nem felesleges ezt elmondani egy olyan korban, amelyben az emberek „tettre készsége” jószerivel nem ismer határokat még a szorosabban vett „spirituális” vonatkozásokban sem, s aminek következtében készséggel „mesterként” és „guruként” képesek követni azt, aki „jóga” néven kisvártatva lábcsavargatási és levegő ki- és befújási utasításokat ad „szellemi gyakorlatokként” számukra, miként bárki más számára.

– Ha valakit rengeteg csalódás, kín és egyfajta erős intuíció a szellemi keresés útjára terelt, ha már csak ezért tud „sírni” és másért nem, ha rájött arra, hogy a világi foglalatosságok teljességgel hiábavalók, és ez irányú törekvéseit a keserű csalódások és megpróbáltatások csak fokozták – rá ugyanúgy vonatkoznak a Sötét kor korlátjai?

Igen. Tudniillik ezek a dolgok valójában nem is igazán függenek össze. A szenvedésnek önmagában e vonatkozásban semmilyen kitüntetett jelentősége sincs. Egyrészt mert a jelenkor teljesen profán viszonylataiban különböző dolgoktól többé-kevésbé mindenki „szenved”, s ha ennek valamiféle feltétlen előmozdító érvénye lenne, nagyon sok szellemi (normális) ember lenne, márpedig ez messzemenőkig nincs így. Ha a szenvedés adott esetben egy tényleges intellektuális intuícióval párosul, akkor kétségtelenül lehet afféle támaszték szerepe bizonyos látens lehetőségek kibontakoztatásában, de – megismételve – a szenvedésnek iniciatikus vonatkozásban nem lehet kitüntetett jelentőséget tulajdonítani (amiből az is következik, hogy ahol ezt teszik – például egyes misztikus irányzatokban –, ott nincs valódi, végigvitt iniciáció). Ha megfordítjuk a dolgot, az is nyilvánvaló, hogy az élet élvezetére is ugyanez vonatkozik, még akkor is, ha a jelenkorban ez ritkábban szokott egy út megkezdésekor jelenlévő, támasztékként számba vehető körülmény lenni, noha minden további nélkül jelen lehetne ez is. De visszatérve rá, keserű csalódások, megpróbáltatások és hasonló élmények nem szüntetik meg a Kali-yuga korlátjait, hiszen ezeket csak az szüntetheti meg, ami ezeken kívül áll, márpedig az embert mozgató degenerálódott érzések, az emóciók nem állnak kívül, hanem éppenséggel a yugák legsötétebb yugájának is a sötétebb arculatait reprezentálják. Másrészről az, hogy az úgynevezett világi foglalatosságok hiábavalók, bár végső soron igaz, nem jelenti azt, hogy ezeket az ember minden további nélkül és azonnal eliminálhatja. Egyébként az úgynevezett „több, mint élet elve” egyáltalán nem tévesztendő össze a „kevesebb, mint élet elvével”, mint ahogy az nem ritkán történik: az „inkább élni elvét” sokszor cserélik fel az élet elszegényítésére, kiüresítésére és ellaposítására a „szenvedésteli” világtól való menekülés jegyében. Nos, a világ tudatállapot, és sötét tudatállapotok sötét vagy ha úgy tetszik „szenvedésteli” és „kínzó” világot vetítenek ki a szemlélő köré, amiből az következik, hogy elsőként is – mindegy, hogy a „világban” vagy a „világból kivonultan” – az ilyen tudatállapotokat kell aszketikusan fénytelibb – rendezettebb, uraltabb, harmonikusabb – tudatállapotokra felcserélni.

– Tekintettel ezekre, az embernek mit kell tennie, hogyan kell élnie?

Az ilyen típusú kérdések, mint ez, olyan átfogóak, hogy egy ilyen tárgyalás keretei között tulajdonképpen nem lehet rájuk válaszolni, hacsak nem elégszik meg valaki olyan filléres bölcsességekkel, hogy „jót kell tenni” vagy „harmonikusan kell élni” és amivel kapcsolatban mellesleg a kész receptek valóságos áradatával lehet manapság találkozni, a „reform” táplálkozástól egészen a steineri „Hogyan juthatunk magasabb világok megismeréshez” jellegű alkotásokig. Mert mit kezd Ön mondjuk azzal, ha erre azt a választ kapja, hogy – mit kell tenni? – „fel kell metafizikailag ébredni” és – hogyan kell élni? – „úgy, hogy ez az előbbi végbe menjen”. Az ilyen jellegű kérdésköröket számtalan aspektusból lehet és kell megvizsgálni, folyamatosan, újra és újra visszatérve rájuk s az adott szituáció vonatkozásában a lehető legnagyobb szellemi éberséggel kutatva a választ.

Ha valamit – a teljesség igénye nélkül – mégis ki kellene emelni e ponton, akkor az a szellemileg kiterjesztett életvezetés. Ez azt fejezi ki, hogy az ember az egzisztencia minden lehetséges területén, az individuálistól, a familiáris, kommunális, szociális, szexuális vonatkozásokon át a spirituálisakig, amennyire csak lehetséges mindenütt a megismert igazságot juttatja – összehangoltan – érvényre. A tradicionalitás ugyanis nem olyan, mint a tudományos hipotézisek vagy a filozófiai elméletek, amelyeknek vagy van személyes életrendi konzekvenciája, vagy nincs (és többnyire nincs), hanem tradicionális vonatkozásban továbblépésről szó sem lehet, amíg az elméleti megismerés egzisztenciálisan, vagy ha úgy tetszik „tettekben” meg nem valósul;13 tradíció és realizáció egymástól elválaszthatatlan dolgok. A buddhizmus fogalmait használva, azt lehet mondani továbbá, hogy a kiterjesztés jegyében az ember az első lépések között bizonyos – tudományos, filozófiai, művészi (harcművészi), gnósztikus, arisztokratikus, hősi, gyakorlati, megvalósítási és mágikus – „akcióformákat” vesz fel és kezd kibontakoztatni. Ezek tulajdonképpen távoli „maradványai”, vagy más oldalról „előképei” annak, amit – a buddhizmus nyelvén szólva – az öt Buddha-rend és az ezekkel összefüggő őseredeti képességek fejeznek ki:

– a Karma-rend és az ennek megfelelő maitri, a nem emocionalitáson alapuló ’intellektuális és akarati szeretet’;

– a Padma-rend és a viryá, a heroicitás, a ’léthérosz erőinek a hatalma’;

– a Ratna-rend és a siddhi, a ’mágikus hatalom’ princípiuma;

– a Vajra-Rend és a bala ’az uralomban tartott erő’, ’primordiális hatalom’;

– a szorosabban vett Buddha-rend és a prájná, a ’mindentudást’ kifejező princípium, amelyek felélesztése–felébresztése magának a felébredési folyamatnak a részét képezi.

A szellemi és megvalósítási szándékokkal rendelkező embernek ma tehát tantrikusan kell élnie, ami egy hősiesség, hiszen az elképzelhető legnagyobb kihívás – nemhogy létterületeket feladni, hanem éppen ellenkezőleg – minden lehetséges síkon és vonatkozásban szembefordulni a szellemellenes erők egyre lázasabb offenzívájával, azt visszaverni és egy kontraoffenzívában a Szellem szupremáciáját minden körülmények között – saját ontikus hatalomként – érvényre juttatni.

 

Jegyzetek

1 Néhány vázlatos megjegyzés a yogának főként a yama, másodsorban a niyama fokozatával kapcsolatban (Telosz-kör iratai I., Budapest, 1994, kézirat).

2 Vö. René Guénon: Aperçus sur l’Initiation. Megjegyzések a beavatásról,  30. fejezet.

3 Ezzel kapcsolatban Seyyed Hossein Nasrra hivatkozva vázlatosan a következő lehetőségeket említi Julius Evola: „Első lehetőség a reguláris beavatás, ami egy »intézményesített« láncolathoz (silsila) való kapcsolódás révén tekinthető ilyennek. Ezután egy hasonlóképpen reguláris, olyan Mester által átadott beavatás említhető, aki miként elődei, nem tartozik intézményesített és meghatározott központtal bíró rendhez. A harmadik lehetőség egy nem emberi Mesterrel való spirituális kapcsolatból vagy ennek akciójából adódik.” Lásd Julius Evola: Megjegyzések az iniciációhoz. Axis Polaris, II. szám (Budapest, 2001, Stella Maris Kiadó), 66–67. oldal. Vö. László András: A metafizikai megvalósítás regularitása és lényege. [Tradíció évkönyv MMII. 251. oldaltól – A szerk.]

4 Az általában – és megtévesztően – „Szent Léleknek” vagy „Szentléleknek” nevezett ’Szellem’ a latin Spiritus Sanctus, illetve a görög Pneuma Hagión megfelelője, míg ellenben a ’lélek’ a latin animáé, illetve a görög psyché-é. Vö. pl. „Speiretai sóma psychikon, egeiretai sóma pneumatikon. Eiestin sóma psychikon, estin kai pneumatikon”, azaz „Seminatur corpus animale, surget corpus spiritale. Si est corpus animale, est et spiritale.” Epistola Beati Pauli Apostoli ad Corinthios I. 15:44; lásd uo. tovább is.

5 Az aszkéta Gótama – a későbbi történelmi Buddha – kapcsán érzékletesen írja le a tradíció, hogy az akkori öt remetetársa miféle kritikával illette, amikor – felismerve annak nem továbbvivő voltát – felhagyott az önsanyargatással. Vö. Majjhima nikăya 36. (A teljesség kedvéért azonban azt is hozzá kell tenni, hogy ezek aztán végül újfent csatlakoztak hozzá és így elérték a tökéletességet. Vö. Mahávagga I. 1:5-8). Mindez természetesen nem mond ellent a témával kapcsolatos korábbi megállapításomnak (A „tutaj” és „túlpartra” való átkelés. In Tradíció 1999. 237. o.), mert amíg ott döntően egy azonos horizontális síkon belül felveendő hozzáállásról volt szó, addig az itteni megközelítés vertikális vonatkozásban vetődik fel. Vö. továbbá Kempis Tamás: Imitatio Christi I. 8:2, ahol ez áll: „Szeretettel illik viselkedni mindenki iránt; de a túlságos barátkozás nem üdvös. Akárhányszor történik, hogy míg ismeretlen valaki, ragyog jó híre-neve; de jelenléte megváltoztatja az emberek ítéletét. Néha azt hisszük, hogy másoknak tetszünk, ha velök társalkodunk; pedig a rajtunk észrevett erkölcsi fogyatkozás miatt vajmi gyakran kiesünk kedvökből.” [Krisztus Követéséről. Kalocsa, 1891, Molnár.]

6 Vö. pl. Evangelium Secundum Matthaeum 12:43-45; Epistola Beati Pauli Apostoli ad Hebraeos 6:4-8; Qur’án 9:115.

7 (Remélhetőleg nem kell mondani, hogy azért ne, „mert maga is az lesz”.)

8 „Et ego vobis dico: facite vobis amicos de mammona iniquitatis”. Evangelium Secundum Lucam 16:9.

9 Élő, de nem feltétlenül korporális.

10 Hamvas Béla Karneváljának nyelvén szólva, ezt úgy is mondhatnánk, hogy mint ideológia a New Age a globalizáció „kenyőcse”.

11 Ugyanakkor például Doctor Seraphicus – Szent Bonaventura – számára az unio mystica: „meghalás Krisztussal együtt, egyesülés vele együtt az Atyaistennel”, amit akár nagyon szellemien is lehetne in-terpretálni. Ilyenformán itt is kellő elővigyázatossággal kell eljárnunk, és akár a keresztény, akár a más formájú misztika olykor nem elhanyagolható eredményeit a maguk megfelelő szintjén értékelnünk kell. Ami itt a lényegi kérdés, hogy vajon az unio mystica során képes-e létező úgy megvalósítani az uniót az Abszolútummal, hogy ráébred: akivel egyesülök, az tulajdonképpen Én Önmagam vagyok!

12 Mellékesen megemlítendő, hogy a „végtelen” szó alkalmazása a tér vonatkozásában jellegzetes nyelvrontás, mivel végtelen csak az lehet, ami mindent magába foglal, márpedig a tér nem ilyen. A gondolkozás vagy az érzés mint tudati akcionalitás például nem a fizikai térben zajlik, nem is beszélve a Princípium, vagyis Önmagam „hollétéről”.

13 Vö. például Epistola Catholica Beati Iacobi Apostoli 2:17-19.


VISSZA