Horváth Róbert

A minőségelvű, szellemi egyházpolitikáért

A rendszerváltozás után – amikorra a “szektás és antikultusz mozgalmak, elérve hanyatlásukat, missziós területüket áthelyezték Kelet- és Közép-Európába”1 –, 1993-ban publicisztikai viták kezdődtek Magyarországon a szekták és új vallásos mozgalmak kapcsán. Ezek 1998-ban újra fellángoltak, mikor is a kormány az egyházalapítás jogi kereteinek szigorítását kezdte tervezni.2 A két kérdéskör, bár szigorúan nézve nem teljesen azonos, szorosan összetartozik. Ezt bizonyítandó, csupán két szempontot emelnénk ki. A szektákkal kapcsolatos nézetek minden bizonnyal szerepet játszanak az új egyházpolitikai intézkedésekben. Másrészt, megfelelő egyházpolitika – ha teljesen nem is oldhatja meg a modern vallásos mozgalmak problémáját – jelentős hatást gyakorolhat nem csupán a szekták ténykedésére, hanem honi felbukkanásukra is.

Álláspontunk kifejtése előtt szeretnénk előre bocsátani, hogy az államforma és a hatalmon lévő kormány kérdéseitől eltekintve is jelentőséget tulajdonítunk egyes törvényeknek. A törvényeknek külön-külön is az “ideális” birodalmába tartozó dolgokat kellene kifejezniük. Többnek kell lenniük pusztán gyakorlati és pragmatikus intézkedések alapjainál. A törvényeknek, felfogásunk értelmében mindig valami “többre” is utalniuk kell önnön rendelkezés-mivoltuknál: valamely magasabb rendű, platóni értelemben vett “idealitás” megtestesítőjének kell lenniük önnön kereteik között is. E hagyományos államelméleti felfogás – minthogy a tradicionális ideákról sincs semmiféle fogalmuk – sajnos teljességgel ismeretlen a mai törvényhozó politikusok számára.

*

A vallásokkal, egyházakkal és szektákkal kapcsolatban kialakított saját állásfoglalás egy “benső egyházpolitikának” felel meg. Mivel az államszervezeti egyházpolitikának is ez az alapja, e tanulmányban ezt szem előtt tartva vesszük szemügyre és vetjük vizsgálat alá a szektákkal kapcsolatban kialakult nézeteket. Ezt követően igyekszünk kimutatni, hogy az egyes nézetekből milyen egyházpolitikai megoldások következnek és azok mennyiben helyesek. Így mind a kisegyházakhoz való lehető leghelyesebb saját, benső viszonyulást körvonalazni próbáljuk, mind az államszervezeti egyházpolitika számára figyelembe veendő és fontos egyházpolitikai szempontokat próbálunk adni.

*

Szász Dániel és Szilczl Dóra cikkükben3 nagyvonalakban áttekintették a modern szektákkal kapcsolatos kortárs véleményeket és kutatási eredményeket (a hazaiakat és a nyugatiakat is). Megállapítható, hogy az ez irányú publikációk az új vallási csoportosulásokat illetően alapvetően elutasító, a szektákat általában negatívnak minősítő általános társadalmi véleményt alakítottak ki. Ez – gyors mérleget állítva – szerintünk eredménynek tekinthető. Itt kell megjegyeznünk azonban, hogy ezt a kedvező általános körülményt nem lesz egyszerű egyrészt tartnani tudni (márpedig nyilvánvaló, hogy az eddigi fejleményekhez képest is beláthatatlan következményekhez vezetne, fokozódó visszaélésekre adna okot a “negatív” társadalmi vélemény szekták tekintetében “igenlővé” válása), másrészt nem lesz könnyű a véleményeket differenciáltabbá tenni (ami fontos továbblépés lenne). Az igazság az, hogy ami a társadalmi vélemény kapcsán nagy általánosságban elmondható és e tekintetben eredménynek tekinthető, ugyanaz a szektarianizmus jelenségét vizsgáló tanulmányok kapcsán már nem egykönnyen kijelenthető. Az általános társadalmi szintnél itt ugyanis szigorúbb, komolyabb, pontosabb és széleskörűbb elvárásoknak kellene eleget tenni. Az eddigi publikációk sokaságának színvonalából sajnos nem nézzük ki sem a szekták “negatívumként” való értékelésének általános fennmaradását, sem megítélésük ezzel párhuzamos árnyalását, mélyítését és differenciálását.

A modern kutatók egyfelől alábecsülik a szektarianizmus jelenségének negatív súlyát. Jól látható ez azokban a megközelítésmódokban, melyek szerint a modern vallásos irányzatok térítési technikái “hosszú távon alacsony hatásfokúak, a legtöbb tag a későbbiekben visszatér az előző életviteléhez vagy vallásához”4. A vizsgálódók többsége arra apellál, hogy a megtévesztettek “az első két éven belül elszakad[nak]”, sőt arra is, hogy azon csoportoknál ahol “a pénzalapok folyamatos bővítése elmarad, gyors hanyatlás következett be”.5 A racionalista, pragmatista és materialista szektológusok egyáltalán nem veszik tekintetbe azokat a mély szemléletbeli-világnézetbeli változásokat, amelyek az egyes szekták elhagyása után is megmaradnak, és amelyeket az “eltávozó egyének” abba a társadalmi közegbe, sőt abba a vallásba és szellemiségbe is bevisznek, amelybe később “visszatalálnak”.

A szektarianizmus jelensége modern kutatóinak talán legsúlyosabb tévedése a szinte kizárólag társadalmi, szociológiai szempont-központúság, amit nevezzünk el itt “szociocentrizmusnak”. A szociocentrizmus számos, egészen a logikátlanságig és következetlenségig elmenő hibát és súlyos hiányosságot követ el. Megállapítják például, hogy az új vallásos mozgalmak születésének oka “a társadalmi renddel kapcsolatos transzcendens tapasztalatok megrendülése”, “a köz- és a magánszféra közötti szakadék”,6 a társadalmi rend által – kaotizálódása következtében – nem nyújtott célok hiánya, röviden: a társadalom válsága. A legtöbb és a legsúlyosabb vétség, amit ennek dacára mégis felrónak, az általában pusztán annyi marad, hogy a szekták tagjai számára “nagy gond a társadalomba való visszailleszkedés”, “kiszakadnak a természetes családi közegükből, s hátat fordítanak a szüleik és családjuk által fontosnak ítélt értékeknek (családalapítás, karrier)”, továbbá, hogy “jellegzetesen antimodern ideákat találnak ki”.7 Mármost, ha a modern társadalom válságban van (ez ugyanis a számtalan szekta születésének egyik idézett oka), s ennélfogva a legtöbb család életformája válságosan lélektelen és szellemtelen, továbbá, ha a hivatásnak – mondjuk – nincs transzcendens vonatkoztathatósága, akkor viszont akár egészen megrontónak is tűnhet a sic et simpliciter “társadalomba”, “családba” és “munkába” való visszavezetés kizárólagos szándéka. Tudniillik ezek, így önmagukban, mindennemű vallási és szellemi támpontok nélkül, mindenki – kiváltképp pedig egy szektás – számára éppen a válságba való “visszavezetések”. Az új vallásos mozgalmak és szekták problematikája feltárásának a szociocentrizmus tehát egészen rossz megközelítési módja. A társadalmi szempont mindenképpen csak része lehet a problémának, és így a probléma megoldásának is.

A gombamód szaporodó vallásos és pszeudo-vallási mozgalmak sokkalta súlyosabb és lényegibb elementuma – például – a gondolkozás autonomiájának korlátozása, a vallásos felfogásmódok és világképek leegyszerűsítése, a mitológiai és kozmológiai szemlélet redukálása, a szellemi és intellektuális komplementaritások kizáródása, amelyek – emlékezetes nyomot hagyva a szektákból kikerülő egyének tudatában – a társadalomban, az államban, sőt az egész világi és vallási szellemi életben is éreztetik, éreztetni fogják a hatásukat.

A megközelítés úgyszintén hibás és téves volta miatt, ki kell térnünk az új vallásos mozgalmak állítólagosan “antimodern” eszméivel kapcsolatos, sajnálatosan tipikus magyarázási módra. “Nagyfokú térhódításuk legfőbb oka az, hogy olyan értékeket hirdetnek, amelyeket az évezredes, »kipróbált« világvallások is.”8 Nos, ha mindez így volna, probléma nem lenne. Az új vallásos mozgalmak alapvető problematikáját ugyanis éppen az képezi, hogy “új” mozgalmakról van szó, és ebből kifolyólagcsoportjaik szellemiségük éppen, hogy nem “kipróbált”, hanem ellenőrizetlen neo-spiritualizmuson alapul.9 Ha nem akarunk az ateizmus és a szellemiség tagadásának álláspontjára helyezkedni, meg kell állapítanunk, a probléma éppen az, hogy a modern szektáknak nincsenek adekvát, tradicionális, autentikus szellemi eszményeik, pontosan ezeket veszítették el. Ugyanis éppen ez különbözteti meg őket a tradicionális mozgalmaktól, és azon egyházaktól is, amelyek a tradicionális vallási mozgalmak folyományaiként idővel létrejöttek. A szekták szellemisége – amennyiben velük kapcsolatban ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet – jellegzetesen modernista, sőt ultramodernista és antitradicionális. Eszményeik semmiképpen sem “antimodernisták”. Amint azt jelenségük egyik elmélyült kutatója megjegyezte: “Politikailag inkább liberálisak, mint konzervatívok ... [mivel] a liberalizmus feltétlen híve a szekularizmusnak”.10 És valóban: (a Biblia alapján önkényesen magyarázott Jézus Krisztustól, és a Krisztus-misztérium – ugyanilyen nívón magyarázott – különféle történelmi velejáróitól eltekintve) a Magyarországon 1998-ig bejegyzett új egyházak több mint 75%-a nem vezeti vissza magát 1517-nél korábbi tradicionális alapelvekre.11

De a történelmi verifikáció szempontja is olyan dolog, ami számtalan visszaélésre adhat okot, főképpen azért, mert a történelmiség teljesen nem meríti és merítheti ki a tradicionális vallások és szellemiség jelentőségét. Az átfogó értelemben vett tradicionalitás esszenciálisan nem történelmi és időbeli értékeken alapul. Minden tradicionális vallás, és minden vallássá és egyházzá nem lett tradicionális szellemi út valami többet birtokolt és birtokol az időbeliségnél és a “történelmi igazságnál”. Azon szekták, mozgalmak és egyházak, akik elsősorban, netalántán kizárólagosan “történelmi” voltukra hivatkoznak, szellemi értékeiket tekintve hasonlóképp vitathatóak lehetnek, mint az új mozgalmak.

A modern szektarianizmus jelenségeit vizsgáló fontos kutatások további hibáit tekintve, érdemes megnézni a kutatóknak az egyházi oldalról végzett kutatásokhoz való viszonyát, majd pedig ezen egyházi eredmények és álláspontok színvonalát. Általában elismerik a katolikus egyház antiszektariánus harcban elért érdemeit. Vitatják viszont, hogy elégséges volna a modern szektákról úgy beszélni, mint amelyek “különböznek attól, ami hiteles”, mint amelyek “parodisztikusak”, vagy mint amelyek az “igaz–hamis”, “isteni–sátáni”, “értékes–értéktelen” párok negatív oldalára volnának helyezhetőek. Igen, de mit kínál és javasol mindezzel szemben a “világi szektológia”? Átfogóan használható “történeti és szociológiai modell” megalkotását,12 amivel kapcsolatban viszont számos, az eddigiekben érintett gond merül fel. Jézusra hivatkozva, például egycsapásra minden “történeti legitimáció” beteljesülhet, s hasonlóképpen könnyű elérni a jellegzetesen modern “közhasznú” címkét is (ahogy több teljességgel modern szekta ki is kívánja érdemelni ezt Magyarországon, azonban anélkül, hogy szektariánus mivoltán ezzel a legcsekélyebb mértékben is változtatna). A “történeti és szociológiai modell” valójában egy túlságosan nyilvánvaló megoldás, s azt is mondhatjuk, hogy badarság. Ha – mint láttuk – a szekták tradicionális szellemiséghez való viszonya nem oldódik meg egy egyszerű és nominális “történelmi múltra” való hivatkozással, akkor komoly megítélésük sem alapulhat egyszerű “történelmi módszeren”. A “társadalmi modell” perspektíváinak az elégtelenségére (mi több: visszásságára) pedig elegendő megemlítenünk azt, hogy míg a szekták kapcsán gyakorta beszélnek “agymosásról”, addig elfelejtik tekintetbe venni, hogy a modern társadalom vallásosan el nem kötelezett régióiban is számtalan olyan jelenség megy végbe, amely hasonlóképpen “agymosó” – kollektiviziáló, sztereotíp és nivelláló – tendenciákon nyugszik. Egy “társadalmi modellbe” pedig ezek is szükségképpen belekerülnének.

Sem a történelem, sem a szociológia tudománya nem lehet tehát elégséges mértékben kompetens a szektarianizmus kérdéskörében. Mindenekelőtt a jelenségben szerepet játszó két fő ok miatt nem: a vallásosság involúciója miatt, és az eredeti tradicionális vallások intellektuális vonatkozásai miatt. A vallás még mai formáiban sem pusztán szociológiai jelenség. Sem a történelmi szemlélet, sem a szociológia nem ért a vallások tudományához, se eredeti bölcsességeihez, se ál-bölcseleteihez. A társadalmi–társadalomtudományi szempont érvénytelensége tekintetében azonban még ennél is tovább mehetünk: a szociocentrizmus alapjain állva, az Egyesült Államokban például maguk a szekta-ellenes szülők hoztak létre egyfajta új, határozottan a szekták vonásaival rendelkező szerveződést (ún. anti-kultusz mozgalom). “Olyan procedúráról van szó, amelyek révén a szülők és segítőik (felfogadott emberek) a kultusz [vagy szekták] tagjait fizikai erőszakkal »térítik vissza« a társadalomba. Ez magában foglalja az emberrablást, a megbilincselést, intenzív pszichés technikák alkalmazását stb.”13 Ez természetesen tekinthető szélsőséges példának. Ám a szociológia és a história – a szociológiai és a történelmi nézőpont – szóban forgó problémában való erősen korlátozott kompetenciája nyilvánvalóvá válik abban a tényben is, hogy a legtöbb esetben már magának a “szektának”, a “kultusznak”, sőt a “vallásnak” a definícióját is teljességgel hibásan adják meg. A vallásos deviáció kutatásának modernista formái valóságos fogalmi zűrzavart idéztek elő e tekintetben.14

Az eddigiekből a következő eredményekre lehet jutni.

A szociológiai szempont belejátszhat a szekták vizsgálataiba, de modellt nem adhat. A történelmi szempont közelebb áll ahhoz, hogy modellel szolgálhasson, ám itt figyelembe kell venni azt, hogy egyrészt eleve több modellt ad; másrészt, hogy a történelmi igazolást túlságosan könnyű elvégezni; harmadrészt – és legelső sorban – pedig azt, hogy a vallásokban a történelmiség megtartása mellett is végbe mehet egy vallási involúció, sőt egy szektariánus degeneráció is.

Minden eddiginél súlyosabb hiba, hogy magának az antiszektariánus harcnak a részeként igen sok olyan megközelítés látott napvilágot, melyek odáig mentek, hogy egyenesen mindennemű vallásbölcseleti tájékozódásról és megismerésről is határozottan le akarták beszélni olvasóikat. Állítólagos hibaként róják fel, hogy egy “új szervezet tagjának teljesen új formákat és tradíciókat kell elsajátítania (főként a kultuszoknál). Ez a kezdeti szakasz néhány hónaptól akár néhány évig is tarthat”. Ráadásul hozzáteszik, “jobb számukra…, ha önmagukat akár hibáikkal együtt is vállalják, mint ha az elképzelt »tökéletes ember« képmását magukra erőltetve őszintétlenül élnek”.15 Vagyis a szektarianizmus elleni harc, a maga modern formáiban, sajnos nem hisz a szellemi megismerésben és tökéletesedésben, sőt ki is zárja ezeket az alapvető hagyományos lehetőségeket. Ezzel szemben, amit észre kellett volna vennie és mindenekelőtt felrónia, az éppen a “szektariánus megismerésnek” és “tanulmányozásnak” magára a noétikus megismerésre gyakorolt torzító és korlátozó hatása. Az igazi és helyes antiszektarianizmusnak nem szabadna másnak lennie, mint éppen az elérhető tökéletességet gátló tényezők, az új célok és illúziók elleni szellemi küzdelemnek.

Összegezve megállapítható, hogy a pusztán vagy elsődlegesen társadalmi szempontokat előtérbe helyező, az új vallásos mozgalmakkal szemben ideális “társadalmi modellt” fellállítani kívánó szekta-kritikák több tekintetben alulmúlják a nyugati és közel-keleti egyházi szektológiák “Isten–Sátán”, “értékes–értéktelen”, “autentikus–inautentikus” párokon nyugvó axiológiáit. A vallási dogmatizmus leegyszerűsítő vonatkozásainak a “világi” kritikákban egy a társadalom-centrizmusból következő új dogmatizmus felel meg. Ha bíráljuk – miként joggal bírálhatjuk –, hogy a nyugati egyházak első-végső érve mindig csupán a szekták önnön intézményes kereteikből való kimaradása (intézményelvűség), akkor bírálnunk kell azt is, hogy az ugyanezen irányú világi kritikák első-végső érve pedig mindig pusztán a szekták társadalmon kívülisége marad.

A modern szektológusokat, csakúgy mint a legtöbb keresztény kritikust, nem igazán az Istenség- és Isten-felfogások hanyatlása, a teológiai élet érzelmeken és erkölcsön túli intellektuális színvonalának a csaknem teljes hiánya foglalkoztatja. Nem annak problémája, hogy korunkban a szellemiség az önnön puszta folyományát képező kultúrával csaknem teljes összemosásra került. Egyáltalán nem törődnek azzal, hogy a szektarianizmus mennyire tovább fokozza ezeket az igazán borzasztó jelenségeket. Alig valakit érdekel a teológiai eszmefuttatások magasságainak és önállóságának a hiánya, a vallási bölcselet eltűnte – ez a gyors és látványos involúció. Korunk szekta-kritikusainak csupán annyi kell, hogy a szekták ne legyenek “társadalmon”, avagy “egyházon kívüliek”.

Ily módon viszont sok szektarianizmus-bírálat a már említett anti-kultusz mozgalom jellegzetességeivel, az “antiszektariánusok szektájának” jellegzetességeivel mutat rokonságot. “Ezeknek az új vallási jelenségekkel szembeforduló mozgalmaknak a legnagyobb hiányossága, hogy alapvetően nem a szektás, deviáns jegyek ellen veszik fel a küzdelmet, hanem a vallási [avagy más vallási] közösségek léte ellen. Nem relativisztikusan szemlélik a közösségeket, hanem általános trendeket igyekeznek felállítani… Az árnyalatlan tipológiarendszer következményeképp … lemondanak arról, hogy – az egyes mozgalmak sajátosságait egymagukban, saját kontextusukban szemlélve – megkíséreljék konkretizálni a problémát.”16

A szektarianizmus jelenségének modern kutatói – az egymáséval ellentétes szempontúakat is figyelembe véve – egyrészt tehát egyöntetűen “dogmatikusaknak” nevezhetőek (szociológiai vagy vallási dogmatizmus; a dogmatizmus kifejezést pejoratív értelemben használva). Kritikáik a legtöbb esetben a szellemi partikularizmus különféle formáin (szociocentrizmus, egyházi intézményelvűség) alapulnak. Nem vetik fel az egyetemes, valamennyi eredeti világvallásra kiterjedő teológiai tudás mértékadó voltát, sőt tagadják a tradicionális vallások és kultuszok megismerésének szellemi fontosságát. A nyugati szektológiát erőteljes Kelet-ellenesség jellemzi (nem pusztán a keleti álmesterek jelenléte, hanem a már említtett sajátos dogmatizmusok és partikularizmusok okán).

Észre kellene venni, hogy mindezen ismérvek révén maga az antiszektariánus küzdelem is nagyban hozzájárul a szektarianizmus térhódításához. Csaknem lehetetlenné teszi a szektarianizmus kritikájának differenciálását, elmélyítését és tradicionális alapokon nyugvó pontosítását. Megkerülve a tradicionális szellemiség formáit ismerő egyetemes vallásbölcseleti tudás mértékét, a szekták kritikáinak differenciálását újabban olyan szempontok alapján képzelik el, amely szempontokkal egy végletekig menő, magát a szekta-kritikát eljelentéktelenítő “árnyalásig” jutnak el: a “semmit nem tudhatunk”, “semmit nem mondhatunk”, “általánosítva semmit nem jelenthetünk ki”17 téves konklúzióiig. E ponton az antiszektarianizmus kifullad és felszámolja önmagát, értékeivel és létjogosultságával együtt. És pontosan ezért adhattunk hangot abbéli kétségeinknek, hogy a szekták általánosan negatívumként való megítélése a jövőben egyáltalán fennmarad-e. A szektarianizmus-kritikák vallásellenességen, illetve szellemi partikularizmuson és provincionalizmuson alapuló “árnyalásai” ugyanis mindenképpen a szektarianizmus térhódításának használnak, nemcsak a szekták, de a társadalom szemében is ellenszenvessé téve az antiszektarianizmus jelentőségét.

*

Ha mind a kizárólagosan szociológiai és mind a kizárólagosan történelmi egyházi szempontok végzetes következményekkel járnak e fontos kritikai aktivitás vonalán, akkor mi az a szempont, az a nézőpont, amely mérvadó lehet az antiszektariánus küzdelemben? A válasz kézenfekvő: olyan szempont, olyan nézőpont elfoglalása, ami mentes az eddig felsorolt tendenciáktól és hibáktól, de megőrzi a kritikai intenzitást.

A szekták kritikáit nemcsak a vallásellenesség megnyilvánulásaitól, hanem magától a puszta szekta-ellenesség nyomaitól is mentessé kellene tenni. Nem egy “ellenességre” kell építeni.

Maga a secta kifejezés – eredeti értelemben – például nem jelent feltétlen negatívumot. A fogalommal kapcsolatos téves etimológiai magyarázatokkal ellentétben, a kifejezés a sequor, sequtus, “követni”, “törekedni” jelentéső igéből származik és “irányt”, “irányvonalat”, “utat”, “iskolát” jelent (politikai értelemben például éppen úgy, mint bölcseleti értelemben). Valószínű, hogy a Nyugat secta fogalma – politikai és vallási vonatkoztatásai előtt – eredetileg majdnem olyan jelentős dolgot takarhatott, mint amit a hindu tradíció dar›anái (ugyanazon hagyományon belüli különböző fő “nézőpontok”, “szemléletmódok”). Indiában azonban – egykor – csak hat ilyen fő szemléletmódot fogadtak el, és meg kell jegyezni, hogy ezeket is kizárólag oly módon, hogy a különbségek az intelletuális renden belül maradva jelentkeztek. Amennyiben tehát valami tisztán intellektuális nívójú és jelentőségű, annyiban a többféleség megengedett volt – egyébként nem. A nyugati világ szektái korábban és általában szintén ilyen intellektuális megközelítésekbeli különbségeket takartak. Később azután e különbségek egyre kevésbé voltak szellemi–intellektuális természetűek. Dogmatikus vallási jelleget öltöttek, majd – még később – a különbségek már csak egyéni, érzelmi, politikai és társadalmi indítékok egyfajta ürügyei és “fedőnevei” lettek.

Az eddigiekből a következő megállapításokhoz jutunk.

Az új vallásos mozgalmakat nem az ún. kipróbált, tradicionális vallások intézményes formáihoz való viszonya alapján kellene mérni, hanem a tradicionális vallások (és intézményeik) intellektuális rendű tanításaihoz. Mégpedig azon tradicionális vallások szellemi tanításaihoz, amelyekhez az egyes irányzatok, csoportosulások morfológiailag a legközelebb állnak.

Az elsődleges kérdések így a következőek.

Az adott szektának 1. van-e teológiai doktrínája; 2. ez intellektuális nívójú, rendű-e, avagy ennek színvonala egyszerűen érzelmi és logikai-spekulatív; 3. elfogadja-e az adott irányzat minden kinyilatkoztatott, tradicionális világvallás érvényét; 4. az adott “szekta” doktrínái azon vallás (vagy egyház) tanításai kiegészítőiként foghatók-e fel, amely történelmi vallásról az adott mozgalom leszakadt (vagy amellyel a legközelebbi rokonságot mutatja). (Lényegi és intellektuális pontokon történő kiegészítő eltérésről csak akkor beszélhetünk, ha a szekta létének elsődleges gyökerei intellektuális természetűek.18)

Annál a szektánál vagy mozgalomnál, ahol e kérdések valamelyikére nemleges válasz adható, ott az új egyházkénti állami elismerés és hivatalos bejegyzés nem indokolt.

*

A modern szabadságjogok alapján nyilvánvalóan mindenki annyi szektát alapíthat, amennyit csak akar és tud. Ezek állami rendű elismerése, egyházként való bejegyzése, ezzel párhuzamos jogi személyként való elfogadása és az ezzel együttjáró “jogosítványok” megszerzése azonban nem történhet meg bizonyos kritériumok teljesítése nélkül.

E kritériumok normális esetben nem a “közhasznúságon”, nem egy adott esetben üres vagy mondvacsinált “történelmiségen”, és nem is csak egy ún. “honosságon” kell, hogy alapuljanak, hanem az egyházként fellépő irányzat minden mást megelőző fontosságú intellektuális értékének az elbírálásán.

Az intellektuális–szellemi érték elbírálását csak egy egyetemes, nem pusztán nyugati, nem csupán keresztény orientációjú tradicionalitás alapjain állva lehet megfelelően elvégezni.

A tisztán intellektuális rend valamennyi tradicionális világvallás értékeit felöleli, tehát magánál a vallásosságnál is több, és alapvetően különbözik az “intellektualizmusnak” és “szellemiségnek” tulajdonított homályos, modern értelemezésektől is.

A vallásosság feletti intellektualitás és szellemiség nem létezik, ha az eredeti tradicionális vallási formák nem elismertek, s tiszteletük hiánya mutatkozik meg.

A partikuláris vallásosság – még ha egy adott történelmi világvalláshoz tartozó is – nem lehet képes bármely vallási mozgalom intellektuális nívójának a megítélésére.

*

Ananda K. Coomaraswamy – a “vallástörténészek eme fejedelme” – a tradicionális vallások és a szervezett vallássá nem vált szellemi utak kapcsán ugyanazon csúcsra vezető utakról”, ezek többféleségéről és párhuzamos létjogosultságáról beszélt.19

“Ugyanazon csúcs” – ez valamennyi valódi vallás tanításai összevetésének a végső eredménye. Intellektuális–spirituális rendjükben a tradicionális vallások ugyanis találkoznak.

“Ugyanazon csúcs” – ez valamennyi történelmi világvallás és (vallásá nem lett) tradicionális szellemi út összehasonlításának a legvégső konklúziója. Szűkebben az öt illetve nyolc világvallásé,20 amelyek szélsőséges különbségeik ellenére is ugyanoda vezetőként foghatóak fel.

Ananda K. Coomaraswamy, René Guénon – és műveik szellemiségének autonóm követői (Julius Evola, Marco Pallis, Frithjof Schuon, Titus Burckhardt, Martin Lings, Seyyed Hossein Nasr és mások) – szerint létezik egy olyan “egyetemes ortodoxia”,21 amely – lévén, hogy az intellektuális–szellemi rendre koncentrál, és így valóban vallásfeletti – valamennyi nagy tradicionális vallás eredeti formáját felöleli.

A szekták intellektuális értékét – már amennyiben ilyennel egyáltalán rendelkeznek – ezen egyetemes ortodoxia vagy tradicionalitás alapján állva lehetne a legkörültekintőbben megvizsgálni.

Coomaraswamy, Guénon és utódaik ezen “egyetemes ortodoxia” originális valóságát a Tradíciónak nevezték, mivel minden más hagyomány és hagyomány-szerűség részlegesnek bizonyul ehhez az egyetemes szellemi–metafizikai Tradícióhoz képest, és ennek valamilyen fokú folyományának tekinthető.

Az “univerzális ortodoxia” nézőpontját természetesen nem kell “mindenkinek” a magáévá tennie – minthogy ilyesmi nem is lehetséges –, azoknak azonban, akiknek – bármilyen oknál fogva – valamennyi vallásos mozgalom intellektuális fokát kell megítélniük, azok számára a Tradíció gondolatkörének elfogadása nem megkerülhető. Aki az egyetemes ortodoxia és a Tradíció szempontját elutasítja, nem alkalmas arra, hogy kivétel nélkül minden lehetséges szektát megítélhessen.

Máskülönben természetesen lehetőség van az egyetemes tradicionalitáson belüli, önálló-különálló vallások vagy tradicionális szellemi utak követésére. A szekták és új vallásos mozgalmak globális megítélésében azonban ennek az “egyetemes ortodoxiának” kellene szerephez jutnia.22

Aki az általa követettől eltérő vallásos vagy vallási színezetű irányzatok pontos értékelésével foglalkozik, az nem végezheti el ezt az értékelést sem egy kívülálló “világi intellektualizmus”, sem egy “szekuláris-partikuláris vallásosság” alapjain állva.

*

A modern vallásos mozgalmak és szekták problémájának súlyát mindenekelőtt intellektuális szintjük degenerálódásában és hiányában kell látni (ahogy azt a fenti 7. és 15. bekezdésekben láttuk). Korunk embere azonban nem ezen az elsődleges síkon, magának az intellektualitásnak és a vallásosságnak az involúciójában érzékeli problematikus voltukat, hanem csak sokkal kézzel foghatóbb szinteken. Térjünk át így a politika szintjére, ahol az egyes szekták problémájának súlya a maga durva és drasztikus aspektusaiban nyilvánul meg: “»Van néhány bejegyzett egyház, ami nem az«”; “1992-ben egyházként jegyezték be a Magyarországi Boszorkányszövetséget”; “»ha én egy külföldi szervezet vagy érdekcsoport akaratát kívánnám érvényesíteni nálunk, annál jobb fedővállalkozást el sem tudnék képzelni, mint amilyen egy, a lelkiismereti és vallásszabadság szentségével visszaélő szervezet«”; “a 78 bejegyzet felekezet között nem egy olyan egyház is van, amelynek gyakorlatilag nincs vallási tevékenysége”; “»sok esetben méltánytalannak tartom a történelmi egyházakkal szemben, hogy egy kalap alá veszik őket más természetű csoportokkal«”.23

Sajnos, ha az egyházpolitika komolyabb kidolgozásához csak ilyen anarchikus körülmények szolgáltatnak indítékot, akkor az ezen okoknál fogva hozott rendelkezések valószínűsíthetően nem a legkörültekintőbb módon lesznek megalkotva. E gondolatot igazolják az eddig felmerült elképzelések is: “A bejegyzéshez szükséges személyek számát a képviselők tízezer főre szerették volna emelni, vagy legalább százéves magyarországi működéshez kötötték volna a bírósági elismerést”; “»a vallási közösségek egyházként való megnevezését és működését tényleges társadalmi támogatottsághoz vagy történelmi honossághoz kell kötni«”; “»az egyházak egyenlőkként való kezelése szintén nem zárja ki az egyes egyházak tényleges társadalmi szerepének a figyelembevételét«”.24 “»Az egyházi elismerést tehát a mostaninál nagyobb lélekszámhoz vagy a történelmi múlthoz szeretnénk kötni.«”25

Egyetérthetünk az utóbb idézett miniszterrel abban, hogy el kell érni, “tisztán gazdasági vállalkozások az adókedvezmények vagy költségvetési támogatás reményében ne bújhassanak egyházi köntösbe”.26 Egyáltalán nem mindegy viszont, hogy ezt milyen módon érjük el. – És nem szabad megengedni, hogy csupán ilyen jellegű céljaink legyenek egyházpolitikai vonalon.

Az egyházpolitikai rendelkezések azon a ponton kapcsolódnak a modern szekták és új vallásos mozgalmak kérdésköréhez, hogy megfelelő princípiumok és hagyományos ideák alkalmazásának az esetében az egyházpolitika áttételes és finom módon, de hatást gyakorolhat az új szektákra. Nem csupán arról van szó, hogy már létező mozgalmak adott esetben ne alakulhassanak egyházzá, ne működhessenek szervezeti keretek között, hanem arról is, hogy a valóban helyes egyházpolitika már maguknak a szektáknak a felbukkanására is hat, befolyásolja helyi letelepedésüket, sőt működésüket is (a dolgok jelen állásának fokán természetesen anélkül, hogy felbukkanásukat vagy létüket teljesen megakadályozhatná). De lássunk a konkrét elgondolásokat külön-külön, hogy azok vajon mennyiben szolgálnak ilyen egyházpolitikát.

Ami az egyházak bejegyzéséhez szükséges személyek számának a növelését illeti, René Guénon által összegzett tradicionális alapelveket követve, Baranyi Tibor Imre egy írásában már megjegyezte, hogy ez egy csaknem kizárólag mennyiségi szempont követése volna,27 vagyis nem megfelelő rendelkezés egy minőségi egyházpolitika szempontjai számára. A mennyiség elvét követő szabályok soha nem vezetnek jóra,28 és ellentmondanak annak is, amit a törvények megalkotása kapcsán, azok szimbolikus jelentőségéről írásunk elején röviden elmondtunk.

Egy államnak – ami a tradicionális politológiai alapelvek szerint a társadalomnál kvalitatívabb egység, és e mibenlétét a társadalom érdekében is kötelessége volna megtartania – intézkedéseivel valami pluszt kellene, hogy hozzátegyen a “társadalmi támogatottsághoz”. Az államszervezet egyházpolitikáját így lényegi értelemben nem határozhatja meg az egyes egyházak társadalmi szerepe se, mert ez a felfogás, hozzáállás vagy elképzelés tökéletesen megfelelne a szociocentrizmus és a társadalmi dogmatizmus fent említett tévedésének – rendelkezés formájában is borítékolva az ezekből fakadó hibák összességének lehetőségeit. Bármely kisegyház képes lehet például arra a képmutatásra, hogy “közszolgálati” feladatokat lásson el anélkül, hogy bárkinek is komoly hasznára volna.

A vallás – és a vallás bizonyos formáit képviselő egyházak – elsődleges feladata soha nem volt közvetlenül “közszolgálati” vagy “kulturális”, hanem mindenekelőtt intellektuális és hitéleti (az intellektuális–doktrinális fő feladat mellett rituális és erkölcsi). Az államnak ezért semmilyen módon nem szabad arra késztetni egyetlen vallásos mozgalmat és intézményt se, hogy ezeket az originális funkcióit feladja vagy másra cserélje, hiszen a modern szektarianizmusban is éppen ez megy végbe. Valamennyi elismerésre méltó egyház csak e három fő feladatával együtt, ezeken belül és ezeknek alárendelve hajt végre speciális missziókat a tágabb értelemben vett közösségért. Tudják: a társadalomnak csakis e benső törvényszerűségüket megtartva használhatnak. A népszerűség és a közszolgálat hiányánál, a közért végzett szolgálat középpontba kerülő hangsúlyozása valójában sokkal sötétebb jel. Politikusaink azonban sajnos erre sem figyelnek.29

A “történelmi honosság” szempontja, bármily kézenfekvő megoldásnak tűnik is az egyházalapítási jogszabályok újrakonstruálásánál, szintén súlyos korlátokat gördít a minőségi és szellemi színvonalú egyházpolitika megvalósulása elé. Mindenekelőtt, jegyezzük meg, hogy a történelmileg honos (és nem mint ahogy leegyszerűsítve mondják: “történelmi”) egyházak közül a protestánsok (reformátusok, evangélikusok, baptisták, uintáriusok, metodisták) helyi egyházi múltja nincs kétszáz, de maximum is csak négyszáz éves, a zsidóké alig száz, maximum is százötven éves, a görögkeleti ortodoxoké pedig kétszáz éves. (Rajtuk kívül még a katolikus egyház minősül “történelmileg honos egyháznak”.) Ezen időszakok, rövidségük miatt, véleményünk szerint történelmi jellegük ellenére sem minősülnek kifejezetten minőségi tényezőknek. (Ezzel alább még foglalkozunk.) A “honosság” kritériuma pedig ennél is sokkal nagyobb hibát rejt magában. Nemcsak, hogy a modern szektákat nem tartja távol (semmilyen áttételes módon se), de ráadásul az állam ama szegénységi bizonyítványát is kiállítja, hogy jogszabályai olyan tradicionális világvallásokat sem ismernek el, mint a hinduizmus, az univerzizmus (taoizmus és konfucianizmus), a buddhizmus, a dzsainizmus, , a zoroasztrizmus és az iszlám (ami egyébként 1916 óta elismert vallás Magyarországon, ha a kommunista érát nem számítjuk).

És mindez egyáltalán nem csak a kozmopolitizmus szempontjából volna a szegénységi bizonyítvány kiállítása. Mint megjegyeztük – és ez a bizonytalan jövő szempontjából különösen fontos –, ezeknek a tradicionális vallásoknak a képviselői (már amennyiben természetesen vannak vagy lesznek ilyenek) segítségünkre lehetnének az egyes, adott világvallásokhoz tartozó, vagy annak elismert irányzataitól eltérő újabb vallásos mozgalmak megítélésében. Nyilvánvaló és egyáltalán nem mellékes, hogy ha Magyarországon a keleti világvallásoknak egyházi intézményei lennének jelen, akkor azok, ha nem is teljes, de bizonyos fékező hatást gyakorolnának a nagy vallásokról leszakadt heterodox irányzatok szektáira, azok létrejöttére, megtelepedésére vagy működésére.

A “honosság” tökéletlen és hibás szempontjának a tisztázása után, azonban még maga a “történelmiség” – mint megítélési és egyházalapítási kritérium – is problémákat vet fel. Bizonyos a szemünkben az, hogy bármelyik vallásos mozgalom, amelyik egyáltalán nem rendelkezik történelmi gyökerekkel és hivatkozási pontokkal – legyenek azok esetleg még oly távoliak is –, az a mozgalom nyugodtan és szinte kapásból minősíthető modern értelemben vett szektának. A legveszélyesebbeknek kétségtelenül azok a csoportok tűnnek, amelyek egészen “újak”. Ugyanekkor viszont itt van a számtalan neoprotestáns szekta és kisegyház, amelyek sokszor magukat a történelmi tényeket is képesek különféle alantas, anti-intellektuális és szellemtelen törekvések szolgálatába állítani. És emellett maguk a legnagyobb történelmi vallások is több tekintetben regresszív jeleket mutatnak önnön eredeti szellemiségükhöz, sőt vallásosságukhoz képest. A történelmiség tehát nem garancia. Egykor, egyébként a legnagyobb sértések egyike volt a mélyen vallásos ember számára, ha vallását, nem élőnek és nem öröknek, hanem történelminek és múltbélinek nevezték. A történelmiség tehát, bár – kiterjesztve – szükséges kritériumnak mutatkozik, biztos értelemben semminemű szellemi és intellektuális színvonalat nem szavatol a jelenre és a jövőre nézve. Bármily meglepő felvetésnek tűnik is, az ún. történelmi egyházakon belül is vizsgálni kellene az intellektuális és vallási involúció szemmel látható fokozatait – annál inkább, minél gyakoribbak a történelmiség tényével való visszaélések és az arra vonatkozó monopolizáló hivatkozások. A vallásosságon belüli degeneráció tényét egyébként az is bizonyítja, hogy a szóban forgó egyházak fenntartások nélkül belemennének a “történelmi és honossági tényező” alapján való megítélésébe, noha számos, akár saját vallási dogmájuk is tiltja e szempontok középpontba helyezését. Baranyi Tibor Imre megjegyezte, hogy Jézus Krisztus és az Apostolok (akik, mint tudjuk, mindössze tizenhárman [!] voltak) sem képeztek “történelmi” irányzatot a maguk idejében.30 Egy valami – amire már utaltunk – allapítható meg velük kapcsolatban biztosan a jelen vonatkozásban: a korábbi és a más tradíciók gyűlölete nem volt jellemző rájuk.

Ha bármilyen esetben azt szeretnénk, hogy a történelemnek a minőségi aspektusa érvényesüljön, akkor amennyire csak lehetséges meg kell szabadítanunk korlátaitól, mind időbeli, mind térbeli értelemben. Első lépésben nagyobb időbeli léptékben kell gondolkoznunk, második lépésben pedig le kell számolnunk mindennemű Kelet-ellenességgel.

A történelmi vallások kategóriáját így a valóságnak megfelelően ki kell terjeszteni mind a nyolc tradicionális világvallásra.

*

1998-ban felvetették Magyarországon, hogy “az Egyházak Világtanácsa, esetleg egy nyugati szakemberekből álló szakértői testület, javaslatokat tehetne a bíróság számára, elfogadja-e egy új egyház bejegyzési kérelmét, vagy sem. »Korábban kezdeményeztük a Magyarországi Egyházak és Vallásfelekezetek Országos Tanácsának létrehozatalát, amely ilyen esetekben is szakvéleményt adhatott volna« mondta kérdésünkre az egykori államtitkár, azonban e javaslat a szabaddemokraták ellenállásán megbukott.”31 Az SZDSZ hozzáállása ezúttal sem egészen érthető, hiszen egy megfelelő szervezet szóban forgó célra történő felállítása ésszerűnek tűnik. Mondjuk meg viszont gyorsan: e szervezet nem lehet sem az Egyházak Világtanácsa, sem egy nyugati szakértői testület. Nyugat-Európa egyáltalán nem mindig tesz eleget egy minőségi és szellemi egyházpolitika elvárásainak, és ebben az esetben nyilvánvalóan nem kell példaként követni. Az Egyházak Világtanácsa valójában egy inkább névleges szervezet, nincsenek komoly érdemei a szektarianizmus terjedésének megfékezésében, és célkitűzései sem felelnek meg az itt vázolt igényeknek. A Nyugatra gyakran jellemző módon inkább bizonyos egyházak érdekeit képviseli.

Magyarországnak mind az egyházi, mind az ún. világi intellektusok tekintetében van olyan múltja a vallásbölcselet vonalán, amely felvethetővé teszi, hogy itteni szellemi erőkből állítsanak fel egy ilyen szervezetet. Rögtön tegyük azonban hozzá ehhez, hogy ennek a szervezetnek a “vallástörténeti szaktudás” nem lehet elégséges szervezési alapja. (Miként a jogi szaktudás sem, ahogy azt újabban tervezik.32) Magyarországon nincs is hivatalos vallástörténészi képzés, ám ha lenne ilyen, az önmagában véve akkor sem volna elégséges egy ilyen jelentőségű testület felállításához. A Nyugaton végzett vagy autodidakta vallástörténészek egyrészt különféle szakterületekre specializálódnak az egyetemes vallástörténeten belül; másrészt többnyire inkább történészek, mint valóban egyetemes vallásbölcseletet birtokló személyek. A legfontosabb érv a “szakemberekből” álló testület ellenében azonban az, hogy a vallásos mozgalmak intellektuális nívóját megítélő szervezetnek nem a “világi–szakmai intellektualizmus” elvén kell létrejönnie. Felállításában egyetlen komoly alapelv az említett “egyetemes ortodoxia” lehet, amely mint mondtuk valamennyi eredeti vallás ismeretét felöleli. Ezen “egyetemes ortodoxiát” nem lehet kívülállóként, “vallástalanként” és világi értelmiségként megszerezni. A világi–szakmai intellektualizmus soha nem lesz valamennyi tradicionális vallás értékeit felölelő, vallásfeletti intellektualitás és szellemiség képviselője. Ahhoz, hogy ezt a szintet valaki ténylegesen birtokba vegye, ismernie kell például a tradicionális vallásokban korábban általánosan jelenlévő “beavatási” tanításokat is, és bizonyos módon az összes tradicionális vallás hívének kell lennie. Nem valósul meg a szóban forgó “egyetemes ismeret”, ha csupán egy-egy vallás híve valaki, legyen az akár tradicionális vallás is.

Ez utóbbi gondolat mutatja, hogy a “Magyarországi Egyházak és Vallásfelekezetek Országos Tanácsának” terve sem kielégítő elgondolás. Gyanítjuk, hogy az “egyetemes ortodoxia” elvét nélkülözve e szervezet a szellemi partikularizmusból és provincializmusból következő meddő viták otthona lenne.

*

Miután egy teljes mértékben kompetens javaslattevő vagy elbíráló testület felállítása csak a fentebb megadott elvek alapján mehetne végbe, és miután itthon ilyen irányú lehetőségekre csak igen kis mértékben lelhetünk, – amit javasolni tudunk, az afféle átmeneti megoldásként a következő.

Valamennyi eddig bejegyzett egyház képviselőit központilag egy nyilatkozat elkészítésére lehetne kötelezni, amelyben néhány oldalon egyházuknak a világ nagy tradicionális vallásaihoz (és nem ezek intézményeihez) való viszonyáról kellene vallaniuk. E nyilatkozatok tartalma alapján lehetséges volna meghatározni a Magyarországon Bejegyzett Tradicionális Legitimitású Egyházak (tehát nem csupán a “honos” történelmi egyházak) Szellemi Érdekszövetségének tagegyházait. Az eddig bejegyzett, de e szövetségből elveik alapján kimaradt egyházakat “tűrt” felekezeteknek lehetne tekinteni, amelyeknek számát lehetőleg nem kell új egyházakkal gyarapítani.33 A Magyarországon Bejegyzett Tradicionális Legitimitású Egyházak Szellemi Érdekszövetsége évente egy alkalommal államilag külön támogatott kongresszust tartana, amely kongresszus, egy, a saját vallási jellegzetességeket határozottan megőrző (tehát nem – mai értelemben vett – oikumenikus), ám a saját vallási–doktrinális koncepciókkal egymást megismertető szellemi eszmecsere konkrét bázisa volna. Ennek a doktrinális eszmecsere-sorozatnak a következtében – többek között – meg lehet kezdeni elejét venni egymás vallásai – és az egyes vallásokon belüli irányzatok – sokszor teljesen alaptalan szidalmazásait, ami az új vallásos mozgalmak létrejöttében, ha nem is döntő, de számottevő szerepet játszott.

A szóban forgó érdekszövetség – és kongresszus – a meglévő és jogi személyként működő egyházak intellektuális tökéletesedésének egyik eszköze lenne. Olyan szellemi, kulturális és társadalmi fellépések kiindulópontja, melyek intellektuális egységet és történelmi egyetemességet mutatva nyilván több új szekta fellépését tennék értelmetlenné. Mindez még nem azonos az egyének szellemi színvonalának emelkedésével és a destruktív szekták felmorzsolódásával, de azokhoz megfelelőbb körülményeket teremtene.

*

Írásunk elején megjegyeztük, hogy egyházpolitika alatt nem kizárólag az államszervezet megbízott vezetőinek egyházakat érintő tevékenysége érthető.

Minden szellemi emberben, aki az egyre szaporódó egyházi szervezetek által (is) fémjelzett modern világba született és sokaságuk problémájával szembesül, felmerül az igény e megsokasodott egyházak benső és helyes megítélésére, a róluk alkotott lehető legteljesebb kép és az irányukban kialakított lehető leghelyesebb saját viszony kialakítására.

Ez utóbbi, kiterjesztett értelemben véve, egy saját, benső egyházpolitikának felel meg, amely ma már fontosabbnak mutatkozik az időben aktuális államszervezetek változó egyházpolitikáinál.

A távoli múlt – különösen a különböző vallások találkozásainak pillanataiban – még olyannak tűnik fel, ahol az egyes államok egyházpolitikája olyan személyiségek irányítása alatt állt, akik ezzel az önálló, széleslátókörű és benső egyházpolitikával rendelkeztek. Az állam egyházpolitikája így a szellemi tekintély elve és annak képviselői alá volt rendelve.

Az egyházpolitika válságossá akkor válik, ha az államszervezet egyházpolitikája egészen elfordul a szellemi tekintélyre való alapozástól, majd pedig már egyenesen semminemű “minőségi” egyházpolitikát nem követ; megbízott vezetői saját életükben mindennemű vallásokkal kapcsolatos tisztánlátás és tudás igényétől elfordulnak, és arra nem elégséges módon törekszenek.

Bár hangsúlyozzuk, hogy elsődleges célunk a különféle egyházakhoz, vallási irányzatokhoz való benső és saját viszony kialakításához szükséges támpontok a megadása volt, meg kell jegyeznünk, hogy ez a saját, benső viszonyulás érvényességében nagyon is túlléphet egy “egyéni” szinten.

Irásunk ezért a konkrét államszervezeti egyházpolitika számára is mérvadó szempontokkal szolgálhat.

A modern világot tekintetbe véve, egyáltalán nem dédelgetünk magunkban hiú reményeket a szekták és új egyházak problémáinak tényleges megoldását illetően. A gyakorlati megoldások kilátástalansága azonban soha nem jelentheti azt, hogy eszmei síkon ne kellene teljesen tisztában lennünk a lehető legtökéletesebb megoldásokkal. A megfelelő elvek, megfelelőbb körülményeket is teremtenek. Tanulmányunkat ez utóbbi értelemben készítettük.

 

 

Jegyzetek

 

1 Száz Dániel – Szilczl Dóra.: Az új vallási mozgalmakról. Valóság, 1996/5. 90. o.

2 Riba István: Szűrőpróba. HVG, 1998. aug. 15.; Czene Gábor: Szigorúbb lesz az egyházalapítás [Beszélgetés Hámori Józseffel]. Népszabadság, 1998. okt. 19.

3 Lásd, Szász – Szilcz: Id. cikk. 84–92. o.

4 Uo. 87. o.

5 Uo. 87. és 89. o.

6 Uo. 84. o.

7 Uo. 88., 87. és 84. o.

8 Uo. 91. o.

9 A “neo-spiritualizmus” fogalom kapcsán, lásd a legújabbkori deviáció-kutatás egyik kiváló könyvét, Jean Robin: Az UFO-jelenség, avagy a Nagy Paródia. Budapest, 1997, Stella Maris Kiadó.

10 Buji Ferenc: A szektarianizmus fenomenológiája. Pendragon, 5. szám (Debrecen, 1994) 42. o.

11 Magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek (1997–1998). Budapest, 1997, Miniszterelnöki Hivatal, 5–15. o. alapján

12 Ld. Szász – Szilcz: Id. cikk. 88–89. és 91. o.

13 Uo. 89. o.

14 Ld. uo. 84–86. o.

15 Uo. 87. és 88. o.

16 Uo. 90. o. [Kiemelés tőlünk – A szerző]

17 Uo.

18 Frithjof Schuon szerint a Reformáció esetében például ez állt fenn.

19 A. K. Coomaraswamy: Paths that lead to the same Summit. In Uő: The Bugbear of Literacy. Pates Manor (Bedfont, Middlesex), 1979, Perennial Books Ltd., 50–67. o.

20 Ld. H. von Glasenapp: Az öt világvallás. Budapest, 1987, Gondolat.

21 “Az ortodoxiát és a heterodoxiát nemcsak a Nyugaton megszokott vallási nézőpontból lehet vizsgálni, hanem sokkal általánosabb, az összes tradicionális módozatot felölelő szempontból is”. R. Guénon: Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához. Debrecen, 1999, Kvintesszencia, 143. o.

22 Ezen “egyetemes ortodoxia” álláspontja a modern oikumenizmussal ellentétben egyáltalán nem “szinkretista”, a vallások közötti különbségeket, saját eredeti egyéni arculatuk megőrzését fontosnak tartja. Bizonyos szempontból: “az eltérés – valóban – maga a lényeg” (Auguste Barth. Idézi H. von Glasenapp: I. m. 72. o.), és a különböző vallások és szellemi utak egysége csakis intellektuálisan–spirituálisan állhat fenn.

23 Riba I.: Id. cikk. 92–94. o., elszórtan.

24 Uo. [Kiemelés tőlünk – A szerző]

25 Czene G.: Id. cikk.

26 Uo.

27 Baranyi Tibor Imre: Néhány szempont a magyarországi egyházak minőségi megítéléséhez. Valóság, 1999/... 106–110. o.

28 A mennyiségelvű intézkedés ebben az esetben a következőkhöz vezet: sok kis csaló helyett néhány, de annál nagyobb csaló jelenik meg. A jövőre nézve ugyanis egyáltalán nem zárható ki, hogy egyes személyek különböző eszközökkel százezres tömegeket mozgassanak.

29 Vö. Jezsó Ákos: Kultúrharcos törekvések Hermann Nitsch kiállítása mögött [Beszélgetés Semjén Zsolttal]. Napi Magyarország, 1999. július 9. 5. o. Dobszay János: Áldásfosztás. HVG, 1999. dec. 18. 101. o.

30 Baranyi T. I.: Id. cikk. 107. o.

31 Riba I.: Id. cikk. 93. o.

32 Dobszay János: Id. cikk. 101. o. – A fentiek értelmében az egyházi ügyekért felelős helyettes államtitkár által favorizált “vallástudományi intézet” is vitatható illetőségű. Ld. Jezsó Ákos: Id. cikk. 5. o.

33 Az 1895 és 1945 közötti magyar egyházpolitika “bevett”, “elismert” és “el nem ismert” (avagy “tűrt”) felekezeteket különböztetett meg. Az “el nem ismert” vagy “tűrt” felekezetek belügyminisztériumi felügyelet alatt működtek. – Hangsúlyoznunk kell, hogy javaslataink nem sértik a “szabad vallásgyakorlásnak” nevezett elvet, hiszen ez olyan közösségekben is fennmaradhat, amelyek nem öltenek intézményi formát.