HAMVAS BÉLA

A BOR FILOZÓFIÁJA

 

 

 

Végül is ketten maradnak

Isten és a bor

 

 

Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateisták számára. Korunk ínségében a szenvedők iránt részvétet éreztem és ezen a módon kívánok rajtuk segíteni.

Feladatom nehézségével tisztában vagyok. Tudom, hogy ezt a szót, Isten, ki se szabad ejtenem. Mindenféle más neveken kell róla beszélni, mint amilyen például csók, vagy mámor, vagy főtt sonka. A legfőbb névnek a bort választottam. Ezért lett a könyv címe a bor filozófiája, s ezért írtam fel jeligéül azt, hogy: végül is ketten maradnak, Isten és a bor.

A szemfényvesztésre a körülmények kényszerítenek. Az ateisták köztudomás szerint szánalomra méltóan fennhéjázó emberek. Elég, ha Isten nevét megpillantják, a könyvet tüstént a földhöz vágják. Ha rögeszméjüket megérintik, dührohamot kapnak. Azt hiszem, ha ételről, italról, dohányról, szerelemről beszélek, ha a rejtettebb neveket használom, be lehet őket ugratni. Mert amellett, hogy elbizakodottak, ugyanolyan mértékben ostobák. Az imának ezt a fajtáját például egyáltalán nem ismerik. Azt hiszik, hogy csak templomban lehet imádkozni, vagy úgy, hogy az ember papi szavakat mormol.

Az ateisták a mi lelki szegényeink. E kor leginkább segítségre szoruló gyermekei. Lelki szegények, azzal a különbséggel, hogy a mennyek országára alig van reményük. A múltban sokan haragudtak reájuk és harcoltak ellenük. Ezt a módszert én teljes egészében elvetendőnek tartom. Csatázni? Egészséges ember sántákkal és vakokkal verekedjék? Mert nyomorékok, jóindulattal kell közeledni hozzájuk. Nemcsak hogy nem szabad őket rábeszélni, észre se szabad venniük, mi történik velük. Fejlődésben visszamaradt, még értelemben is gyenge gyermekeknek kell őket tekinteni, bár értelmükről különösen sokat tartanak, és azt hiszik, az ateizmus valami tökéletes tudás. Miért harcoltak velük a múltban? Elsősorban azt hiszem azért, mert az ateizmus, mint fogyatékos értelem és korcs kedély, az élet egész vonalán hoppon maradna, ha valahol nem szerezne kárpótlást. Mi ez a kárpótlás? A túlzott aktivitás. Így vezet az ateizmus szükségképpen erőszakra, és mert erre vezet, az ateistáknak meg kellett szerezni a világhatalmat. Meg is szerezték. Akik harcoltak velük, azok tulajdonképpen irigyelték őket. Szerintem ez volt a hiba. Amikor az ateisták látták, hogy irigylik őket, elbizakodtak.

Taktikát változtattam. Különösebben nem volt nehéz. Csak az igazságot kellett helyreállítanom. Az igazság pedig, hogy nincs tőlük semmi irigyelni való. Mit irigyelhetnék a nyomoréktól, ha mégoly hatalmas is? Mit irigyelhetnék a bénáktól, a süketektől, a félkegyelműektől és a féleszűektől? Ha irigyelném őket, annyit jelentene, hogy igazat adok nekik; úgy tüntetném fel, hogy azt, aminek ők birtokában vannak, megkívánom.

Így változtattam meg taktikámat. Ahelyett, hogy harcolnék velük és igyekeznék őket megtéríteni, sajnálom őket. És ez nemcsak trükk. Nem akarok tőlük elvenni semmit. Valamit nyújtani szeretnék, aminek hiánya oly gyengévé, szegénnyé, és mit tagadjuk, nevetségessé teszi őket.

Annak egyébként, hogy oly sokat vitatkoztak velük, más oka is volt. A legtöbben ugyanis azt hitték, hogy az ateisták vallástalanok. Erről persze szó sem lehet. Vallástalan ember nincs. Az ateisták nem vallástalanok, hanem szánandóan fogyatékos értelmük és korcs kedélyükhöz képest komikus vallásban hisznek. Éspedig nemcsak hisznek. Az ateisták mindnyájan bigott emberek. Úgy mondom, hogy mindnyájan, mert még egyetlen ateistával se találkoztam, aki ne lett volna bigottabb még annál a rossz szagú vénasszonynál is, aki vasárnap krajcáros füzeteket árul a templom előtt Szent Homorony csodatevő vizeletéről. Az ateista vallás szentje persze nem Szent Homorony hanem Einstein, és a csodatevő hatalom nem a vizelet, hanem az ultraszeptil. Az ateista bigottéria neve materializmus. Ennek a vallásnak három dogmája van: lélek nincs, az ember állat, a halál megsemmisülés. A három pedig egyetlenegyre megy ki, s ez az, hogy az ateisták rettenetesen félnek Istentől. Böhme azt mondja róluk, hogy Isten haragjában élnek. Nem ismernek mást, csak a haragvó Istent: ezért bujkálnak és hazudoznak. Azt hiszik, ha azt mondják: nincs Isten, nem fognak többé félni. Ehelyett persze még jobban félnek.

Az ateista persze elbizakodott ember, nem is akar más lenni; alázatra, szeretetre nem hajlik, más szóval olyan erőtlen, hogy nem is tud rá hajlani. Inkább kitart félelmében, amit letagad, reszket és bujkál és hazudozik, és egyre fennhéjázóbb lesz. Ebből a vigasztalan kotyvalékból, amelyben tagadás, félelem, hazudozás, bujkálás, fennhéjázás, bigottéria együtt fő, alakult ki a materializmus, mint vallásszurrogátum.

Mindezekből most már világosan látni, hogy az ateistákat erőszakosan meggyőzni nemcsak hogy nem lehet, de nem is szabad. Tévelygők, akik tele vannak aggodalommal, önáltatással, és nagyon óvatosan kell velük bánni.

Szerencsére a lélek nem olyan, mint a test. Ha valaki csonka lábbal, süketnémán születik, vagy életében nyomorékká lesz, azon emberi hatalom nem tud változtatni. A lélek világa más. Mindenki egész lélekkel születik, és ezt az egészséget soha el nem vesztheti. A lélek fogyatékosságaiból mindenki meggyógyulhat. Még csak csoda sem kell hozzá.

Imakönyv az ateisták számára? Éspedig olyan, amelyben észre sem szabad venni, hogy imádkozni tanít. Nagy dolog! Ezért - amint Nietzsche mondja - csak így szabad beszélni: cinikusan és ártatlanul. Elvetemülten és rafinériával, csaknem gonoszul okosan; ugyanakkor tiszta szívvel, derülten és egyszerűen, mint az énekesmadár.

Ezt az alkalmat meg kell ragadnom, és a pietistákhoz is kell néhány szót intéznem, az ateisták e sötét szektájához. A pietizmus nem egyéb, mint az ateizmus álöltözetben. A közönséges materialista szánandó lélek, értelme sem erős, szíve néha egészen hülye, s így, mint már többször mondtam, olyan nyomoréknak kell tekinteni, aki saját fogyatékosságához kényszerképzetszerűen ragaszkodik, saját ügyefogyott voltát valami nagy eredménynek tartja.

A pietista tulajdonképpen olyan istentelen, mint a materialista, csak ezenfelül még lelkiismerete is rossz, s ezért az igazi vallás külsőségeit magára ölti. A pietista megkövetelné, hogy az ember korpán és vízen éljen, a legszebb asszonyokat rossz szabású ruhában járatná, a nevetést eltiltaná s a napot fekete fátyollal borítaná. A pietista az antialkoholista. Jól tudom, hogy már jeligémen is megbotránkozott, sötéten és bosszúsan azt kérdezte: ugyan micsoda káromlás ez! Felháborodott, amikor azt merészeltem mondani, Isten a főtt sonkában is ott van. Nyugodjon meg. Fog még hallani különbet is. Ígérem, hogy külön tekintettel leszek rá, és a minél súlyosabb megbotránkoztatására egyetlen alkalmat sem fogok elmulasztani. Az ateistát kímélni kell, mert ostoba és tudatlan és korlátolt és együgyű. A pietista nem tarthat számot kíméletre. Vegye tudomásul, hogy szemem sarkából figyelni fogom őt, és minél ünnepélyesebb arcot vág, annál jobban fogok nevetni rajta. Minél jobban méltatlankodik, annál jobban mulatok, és még csak azt sem mondom meg, miért.

 

 

HÁROM

 

E könyvnek szükségképpen három részre kell oszlania. Szükségképpen azért, mert minden jó könyv három részre oszlik, vagyis a tökéletes felosztás a hármas, de meg azért is, mert a bor száma a három, s ezt a felosztásban is kifejezésre kell juttatni.

Az első rész a bor metafizikája. Nemcsak célom, hanem becsvágyam is, hogy ebben a részben az alapot minden jövendő borfilozófia számára megvessem. Mint ahogy Kant minden elkövetkezendő filozófia döntő gondolatait mondja ki, amelyeket el lehet fogadni, vagy amelyekkel szembe lehet szállni, de megkerülni és el nem hangzottnak tekinteni többé sohasem, úgy én is ebben a részben a bor metafizikájának egyetemes érvényű és időtálló eszméit kívánom leírni.

Tudom, hogy a metafizika szóval a megengedett határt átléptem. A szó azonban rejtve marad. Címben sehol sem szerepel. Fényszer, amely elől nem térhetek ki, mert az ateisták már a filozófia iránt is bizalmatlanok, de mégis ez a legmagasabb szó, amit még el tudnak viselni. A metafizika bigottériájukat már oly mértékben sérti, hogy ha például a könyvnek a bor metafizikája címet adtam volna, ki se merték volna nyitni.

Az első rész a borról, mint természetfölötti valóságról szól. A második a borról, mint természetről beszél. Ez a rész jellege szerint leíró. Foglalkozik a szőlővel, a szőlőfajtákkal, a borfajtákkal, a föld és a bor, a víz és a bor viszonyával, különös tekintettel a mi borainkra, de figyelembe véve a nevezetesebb külföldi borokat is.

A harmadik rész a bor szertartástana. Ez a rész vizsgálat tárgyává teszi, hogy az ember mikor igyon, mikor ne. Hogyan igyon? Hol igyon? Miből igyon? Egyedül? Kettesben? Férfival, vagy nővel? - Beszél a bor és a munka, a bor és a séta, a bor és a fürdő, a bor és az alvás, a bor és a szerelem kapcsolatáról. Szabályokat tartalmaz arra vonatkozólag, hogy milyen alkalommal milyen bort kell inni, mennyit, milyen ételekre, milyen helyeken és milyen keverésben.

Ez a rész korántsem tart igényt arra, hogy kimerítő legyen. Inkább csak az ivás lehetőségeinek határtalan gazdagságára kíván rámutatni, és mindenkit már most felszólít arra, hogy a szertartástant egyre újabb és újabb fejezetekkel kiegészítse.

A hármas felosztás a bor világtörténetének három nagy korszakával a legszorosabb összhangban áll. A metafizikai rész értelmi megfelelője az özönvíz előtti kor, amidőn az emberiség a bort még nem ismerte, csak álmodozott róla. Az özönvíz után Noé elültette az első szőlőtőkét és ezzel a világtörténet új korszaka kezdődött. A harmadik kor pedig a víznek borrá változtatásával kezdődik, s mi jelenleg ebben a korszakban élünk. A világtörténet akkor ér véget, ha a forrásokból és a kutakból bor fakad, ha a felhőkből bor esik, ha a tavak és a tengerek borrá változnak.

 

 

A bor metafizikája

SZÁJVILÁG

 

Anyánk méhében köldökünkkel vagyunk a világhoz nőve. Amikor megszületünk, szájunkkal. A szem érzékszerveink között az absztrakt; azzal a tárggyal, amelyet lát, sohasem lép közvetlen kapcsolatba, és nem tud vele összenőni. A fül a dolgokat valamivel közelebb ereszti. A kéz meg is fogja. Az orr már a dolgok páráját is beszívja. A száj, amit megkíván, magába veszi. És csak akkor tudom meg valamiről, hogy micsoda, ha megízleltem. A száj a közvetlen tapasztalat forrása. A kisgyerek ezt még tudja. Mikor valamivel meg akar ismerkedni, azt szájába dugja. Az ember később elfelejti. Pedig csak akkor tudom meg, ki ez az ember, ha szájamból való szóval szóltam hozzá; nőről csak akkor szereztem tapasztalatot, ha megcsókoltam; csak akkor tettem valamit magamévá, ha megettem. A szemvilágnál, a fülvilágnál, sőt még a kézvilágnál is a szájvilág sokkalta közvetlenebb, éppen ezért vallásosabb, mert közelebb van a valósághoz. Ezért van mély rokonság az evés és a tanulás között, mint Novalis mondja. Ezért mindnyájunk anyja a föld, aki bennünket szánkon keresztül táplál, és összenövünk azzal, amit nekünk nyújt. A szájnak három tevékenysége van: beszél, csókol és táplálkozik. A beszédről most, sajnos, hallgatnom kell; a csókról is, bár nem szívesen. Csak annyit, hogy a számmal vagyok közvetlenül a világhoz nőve, és ebben a hozzánövésben három tevékenységem lehetséges: vagy adok, vagy veszek, vagy adok is, veszek is. A szóval adok; a táplálékkal veszek; a csókkal adok is, veszek is. A szó iránya kifelé, a táplálék iránya befelé, a csók iránya kifelé és befelé, vagyis a kör. Az egyik tevékenység persze a másik kettőt nem zárja ki, sőt alátámasztja, mert amikor a föld engem táplál, akkor hozzám beszél, illetve tanít, de meg is csókol, amikor a szép nőt megcsókolom, eszem belőle és ő belőlem, és mind a ketten táplálkozunk egymásból, és tanítjuk egymást és szólunk egymáshoz, legtöbbször olyasmit, aminek mélységéhez a szó kevés.

A táplálkozás háromféle. Az ember eszik és iszik és lélegzik. A hagyomány nagy tudományába beavatottak tudják, hogy az étel szoros kapcsolatban áll a testtel; az italról tudják, hogy ennek értelmi megfelelése a lélek világa; a lélegzés pedig spirituális táplálkozás. A nők, hogy lényük spiritualitását intenzívebbé tegyék, illatszereket használnak, a férfiak pedig dohányoznak.

Eddig a száj hármas tevékenységéről, aztán a táplálkozás háromféle fajtájáról volt szó. Most a harmadik hármas felosztáshoz érkeztem, éspedig, mivel a bor filozófiájáról beszélünk, a három ősfolyadékhoz. A három ősfolyadék a hideg, a meleg és a közép. A hideg és a meleg nem a nedv hőfokára, hanem a folyadék jellegére vonatkozik.

Meleg folyadék három van: a víz, az olaj és a bor. Hideg folyadék szintén három: a tea (kávé), a sör és a tej. A középen csak az alapnedv van: a vér.[AT1] 

 

SZÁJ

 

 

 

Beszéd		Táplálkozás			Csók
(spirituális)		(materiális)			(lelki)
Étel		Nedvek (ital)			Lélegzés
(materiális)		(lelki)			(spirituális)
Meleg		Centrum			Hideg
(lelki)		(spirituális)			(materiális)
VÍZ	OLAJ				TEA	KÁVÉ
BOR		VÉR			SÖR    TEJ[1]

 

 Ha valaki a hagyomány alapján a legközelebbi értelmi megfeleléseket ki akarja építeni, ezt a következőképpen teheti:

 

                                   VÉR   

            Nap - vasárnap - a - vörös -   arany - 1

                                   SÖR   

            Hold - hétfő - c - fehér -         ezüst - 2

                                   VÍZ     

            Merkúr - szerda - f - sárga -   higany - 7

                            TEA (KÁVÉ)        

            Mars - kedd - g – ibolya - vas - 4

                                   TEJ    

            Vénusz - péntek - e - zöld       - réz - 5

                                   OLAJ 

            Jupiter - csütörtök - d - kék - ón - 6

                                   BOR   

            Szaturnusz - szombat - h - fekete - ólom - 3

 

Ebben a táblázatban a folyadékoknak értelmi megfelelések szerint való hétszeres kapcsolata szerepel, éspedig a bolygókkal, a hét napjaival, a hét hanggal, a szivárvány hét színével, a hét fémmel és a hét számmal. Amint látszik, a bor napja a szombat, bolygója a Szaturnusz, színe a fekete, férne az ólom, hangja a h és száma a három.

Ez ilyen módon egyesek számára elég különösnek tetszik. Mi az, hogy három és Szaturnusz és ólom? Türelem, egy perc múlva kiderül, hogy a dolog sokkalta érdekesebb, mint amilyennek ígérkezik.

 

 

 

HIERATIKUS MASZKOK

 

Ha nő lettem volna, szenvedélyesen szerettem volna tálalni. Meg vagyok győződve róla, hogy szendvicseim híresek lettek volna, mert a citrom, a lazac, a szardínia, a sonka, a tojás, a petrezselyem színharmóniáit és formáit messze földön senki oly becsvággyal nem válogatta volna össze és nem tudta volna olyan leleményesen kombinálni. Egy teadélutánra készített tálam szebb lett volna, mintha Ruysdael festette volna. kamrámban a befőttes üvegek, a cukor, a dara és a tarhonya úgy állott volna, mint a katona, vagy a balett-táncosnő, zárt rendben. Fehérneműs szekrényem olyan ésszerű és egzakt lett volna, mint egy könyvtár.

Így, hogy férfi vagyok, e szenvedélyes pedantériát szeretem abban kiélni, hogy táblázatokat készítek. Az az előítéletem, hogy a rend nemcsak szép, hanem hasznos is. Rendnek nevezem azt, amikor minden a saját helyén van. Ilyen módon készítettem a bolygókról, a számokról, a folyadékokról, a színekről szóló táblázatomat. A bort a világban helyére akartam tenni. A helyet azonban előbb meg kellett határozni. A pedáns emberek a dobozok és a skatulyák eszelősei, és egész napokat képesek eltölteni azzal, hogy azokat nagyság, szín, forma szerint újra meg újra sorba rakják úgy, hogy külön csoportosítják a fa-, a fém- és a papiros-dobozkákat, míg végül a tökéletesen kielégítő rendszert megtalálják. E rendnek, persze, mint már mondtam, nemcsak esztétikai, hanem intellektuál-ökonómiai jelentősége igen nagy (ezt a szót, hogy intellektuál-ökonómia, nem a művelt olvasó, hanem a szcientifista számára írtam le).

A rend, mondom, nem teljesen értelmetlen. Nemcsak azért, mert a rendnek mi emberek mindnyájan különös jelentőséget szoktunk tulajdonítani. Ez most csak másodrendű. Amire a figyelmet fel kívánom hívni, az, hogy a szakrális tudomány tanítása szerint ennek a szenvedélyes pedantériának jele és bolygója az a bizonyos Szaturnusz, amelyről az imént szó volt. Szaturnusz az aranykor bolygója. Annak az időszaknak az ura, amikor minden dolog és lény saját helyén volt, és ezért zavartalan boldogságban élt. Helytelenül mondom. Az aranykor nem történeti korszak, hanem állapot, és ezért minden időben jelen van; csak attól függ, hogy van-e valaki, aki megvalósítja. A Szaturnusz a nagy primordiális paradicsomi rend jelképe. Ezért függ össze ez a bolygó a hárommal, amely a mérték száma. S ezért függ össze a borral, amely az embert a megzavarodott világból kiemeli, hogy az aranykori rendbe visszahelyezze.

A táblázat többi bolygója, száma, folyadéka, hangja, színe, férne szintén jelkép. Az egész ábra pedig nem egyéb, mint a teremtés világa egzakt rendbe rakva, mint a fehérneműs szekrény, vagy a katalógus. A rend a világ kulcsa, mondja a Szaturnusztól megszállott szenvedélyesen pedáns. Ha a dolgokat rendbe hozom, ha minden a helyén van, a világ értelme helyreáll. Minden filozófia ilyen értelem-helyreállítási kísérlet. És akkor valami egészen különös történik. Egészen különös, igen, és ez az, hogy kiderül: a különbözőnek látszó dolgok nagy sokasága végeredményben látszat. Minden egy. Hen panta einai, mondja Hérakleitosz. A dolgok csak így szétdobálva látszanak különbözni. Tulajdonképpen minden dolog ugyanannak az Egynek más és más megjelenése. Maszkja. Mindaz, amit láthatok és hallhatok, megehetek és megihatok, elgondolhatok és megfoghatok, az mind-mind hieratikus maszkja ugyanannak az egyetlen Egynek. A c - hang éppen olyan maszk, mint a dohányfüst, az ének éppen olyan maszk, mint az ólom, a vér, a csütörtök, vagy a sárga. Minek a maszkja? Mi ez az Egy? Böhme azt mondja, hogy az ördögnek nincsenek arcai, csak lárvái.

Ezzel a bor filozófiájának alapgondolatát kimondtam. Mi a bor? Hieratikus maszk. Valaki van mögötte. Valaki, akinek határtalan számú maszkja van, s aki ugyanabban a pillanatban él a Merkúr, az arany, az f-hang, a vörös szín maszkja mögött, aki egyugyanazon percben könyv, beszéd, női nevetés, pápaszem és sült kacsa.

Ebből természetesen valami más is következik, s ezt a továbbiak érdekében jó lesz megjegyezni. Mivel végül is hen panta einai, vagyis minden egy, tehát tulajdonképpen minden mindenben megvan. A vérben megvan a vasárnap és az arany és az e-hang is. Olyan skála ez, amelyen bármelyik hangot szólaltatom meg, az egész hangrendszer megzendül, a hangokhoz való rokonság arányában harmonikusabban és erősebben, vagy széthangzóbban és rejtettebb módon, de fel- és alhangként, minden hang egyszerre énekelni kezd.

 

 

 

EGY POHÁR BOR:

AZ ATEIZMUS HALÁLUGRÁSA

 

Minden gondolkozást az érzékekkel kell kezdeni, mondja Baader. Tanácsának ésszerű voltát beláttam, s ezért kezdtem a bor metafizikáját a legérzékibb érzékkel, a szájjal. Mert mindaz, amit a borról a szem és az orr tapasztalhat, ahhoz képest, amit a száj tud, jelentéktelen. A száj tudja a borról, hogy hieratikus maszk, és tudja, hogy kinek a hieratikus maszkja.

Ezen a helyen, ezek alapján és ezzel kapcsolatban természetesen állást kell foglalni a közvetlen élet mellett és az absztrakt élet ellen. Az absztrakt élet csak a szemével, legfeljebb fülével él. Nem él a szájával. A szem és a fül ezért ezoterikus szervek. Az absztrakt ember azonban még szemével és fülével szemben is bizalmatlan. Szereti ezt a kifejezést használni, hogy érzéki csalódás, a dolgot úgy tüntetve fel, mintha az érzékek vagy szánalmas tehetetlenségükben, vagy szándékos megfontolással csalnának. Az absztrakt ember aztán az érzéki világot pótolandó kitalálja a hátborzongató khimérát, a színtelen, szagtalan, alaktalan, íztelen, hangtalan semmit. Ebből pedig - főként újabban - tudományt csinál, morált, törvényt, államot. Persze bármit csinál, nem lesz belőle semmi.

Az absztrakt élet elméletileg megszerkesztett élet, amelyet nem közvetlen érzéki tapasztalatokra, hanem úgynevezett elvekre építenek. A modern korban két ilyen absztrakt embert ismerünk: az egyik a szcientifista, a másik a puritán. Mondani sem kell, hogy mind a kettő az ateizmus válfaja.

A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; nem dolgozik, hanem termel; nem táplálkozik, hanem fogyaszt; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt, hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel.

A szcientifista az ateizmusnak veszélytelen, ügyefogyott és komikusabb alakja. A puritán agresszív ember. Támadásához nem kis részben az ad neki erőt, hogy azt hiszi, az élet egyetlen helyes módját megtalálta. Puritán lehet valaki akkor is, ha materialista, akkor is, ha idealista, akkor is, ha buddhista, vagy talmudista, mert a puritánság nem világszemlélet, ha-nem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség.

A puritánsághoz igazi erőt az ad, hogy ő a desperát ateista. Minden nőt, aki az átlagon túl csinos, máglyára küldene; minden zsíros, vagy cukros falatot a disznóknak szórna; a nevetőt életfogytiglani fegyházra ítélné; a bornál jobban semmit sem gyűlöl, illetve és valójában a bornál jobban semmitől sem fél. A puritán maga az absztrakt ember. A szívtelen. Az ateistáknál mindig inkább a szívvel van baj, mint az ésszel. A puritán a tömény szívidióta. A világtörténet legvéresebb csatáit és legirtózatosabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Mindezt azért, mert, szegény, Isten helyett elvet talált, és ő ezt tudja. Tudja, hogy desperát. Látja, hogy nem megy, mégis tovább csinálja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűzpecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát, baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná bírni.

Az a tudás, hogy életének csak akkor van értelme, ha feláldozza, mindenkivel vele születik. Az élet akkor sikerül, ha feláldozom. Józan és komoly embernél ez a feladat önmagától megoldódik, amikor életét Isten rendelkezésére bocsátja. Az ateista azonban fél. Oktalan fél, neki is fel kell áldoznia. Fel is áldozza, de nem természetes módon, Istennek, mint Ábel, hanem valami értéktelen szamárságnak. Önmagának? Ha még! Gyönyörnek? Hatalomnak? Gazdagságnak? Ha botor is, de ez még valamiképpen érthető. A puritán azonban elvnek áldozza fel magát. Emberiség! szól. Vagy: Szabadság! Vagy: Morál! Esetleg: Jövő! Haladás! Mi az, hogy szabadság és humanizmus és jövő? Istenszurrogátum. És mi rejtőzik e mögött a méreteiben is iszonyú önsanyargató őrültség mögött? Az, hogy ő a desperát ember. Tudja, hogy nem megy, mégis csinálja. Tudja, hogy szerencsétlen bolond, mégis kitart. Azért szigorú, azért ingerült, azért harcias, azért sötét, azért komisz, azért erőszakos, mert ő a desperát. Nem megy és mégis csinálja. És mégis tovább csinálja. Tudja, hogy mit tesz, de nem akar segíteni magán, és ezért még desperátabb lesz. Még desperátabb és még absztraktabb és még ingerültebb és még komiszabb és még alattomosabb, és gyanakvóbb és sötétebb. És megint csak tovább csinálja. A boldogtalan!

A szcientifistával nem nagyon érdemes törődni. Bogaraival és babonáival ártatlan ember. A puritánnal nagyon óvatosan kell bánni. A magam részéről azt hiszem, hogy csak egyetlen gyógyszere van. A bor. Éppen úgy, mint a pietistának. Mert a puritán a pietista, aki már terrorista lesz; a pietista pedig puritán, aki nyafog. A pietista szemét forgatja és ájtatos. Ti-tokban obszcén képeket gyűjt, ha nem látják, iszik, leginkább pálinkát, mert azt tartja, hogy ez nagyobb bűn, s ezért ebbe a nagyobbik gödörbe bukik. A pietista úgy él, hogy szobájának falai a szégyentől szüntelenül vörösen lángolnak. A puritán szobájának falai hulla-sárgák, mert még akkor se meri magát elárulni, ha egyedül van. Csak belül! Ó, szegény, milyen könyörület menthet meg téged, ha nem a bor?

 

 

 

ESZKATOLÓGIAI KITÉRÉS

 

Az emberek általában azt hiszik, hogy minden baj oka a bűn. Bűn alatt értik azt, hogy valaki hazudik, lop, csal, rabol, öl és paráználkodik. Tudatlanságuk odáig megy; hogy e bűn ellen roppant nagyhangú törvényeket hoznak, amelyben még akasztófával is fenyegetőznek. Bár ezek a törvények sok-sok ezer évesek, még semmiféle eredménnyel nem jártak.

Ez ellen az általános hit ellen én most ezennel óvást emelek. Alapos meggondolás nyomán kijelentem, hogy a baj oka nem a bűn. A baj oka mélyebben van. A baj oka a rossz magatartás. A bűn a rossz magatartásnak csak következménye. Ezzel a törvény és a morál területét Pál apostol nyomán felszámoltnak tekintem, és minden emberi tevékenység eredetét a fundamentumban, a vallásban kívánom megalapozni. Teszem pedig ezt nem önhatalmúlag, és nem azért, mert ezt a gondolatot én fedeztem fel. Nem. Ez teremtő eszkatológusok előjoga volt vallásalapító pillanataikban, mint kortársunk mondta. És teszem ezt azért, mert tapasztalatom szerint a törvény és a morál a bűnt legfeljebb csak látszatra szüntette meg, viszont soha egyetlen bajt sem tudott meggyógyítani.

A bűn gyökere, s így a rossz forrása sokkal de sokkal mélyebben van, semhogy a morál és a törvény elérhetné. A büntetőtörvénykönyv által megbélyegzett bűnök a rossz vallásos maga-tartásnak csak végső következményei. Már mondtam, s ezúttal ismét hangsúlyozom, mindenkinek kell, hogy valamilyen vallása legyen és vallástalan ember nincs. Ha valaki nem hisz a jó vallásban, hisz a rosszban. Valamennyi rossz vallás között a legrosszabb az ateizmus.

A lényeg azonban most következik. A rossz vallás a rossz magatartásnak nem következménye. Nem. A rossz vallás maga a rossz magatartás. Ez a rossz magatartás minden rossz tenyészhelye és minden bűn forrása. Forrása elsősorban a morális hibáknak, mint amilyen a hiúság, az irigység, a kapzsiság, a szemtelenség, a kérkedés, az ízléstelenség. De forrása és tenyészhelye a büntetőtörvénykönyv által üldözendő bűnöknek, a lopásnak, a csalásnak, a gyilkosságnak is. Az úgynevezett bűnök a rossz vallásnak csak utolsó konzekvenciái. De az úgynevezett morális hibák is csak következmények. Minek a következményei? A rossz maga-tartásé. A rossz vallásé. Mit kell tehát tenni? Szigorú törvényt hozni? Egyáltalában nem! Ez már a tünetekre vonatkozik, nem az okokra. Morális önfegyelemre nevelni? Aszkézist űzni?

Önsanyargatásba fogni? Nem, és százszor nem. Ezek is csak következmények. A magatartást kell megváltoztatni. A rossz vallást jó vallássá kell tenni. Ezt nem a törvénykönyvek tanítják, nem a jogászok, nem a bírák, nem a királyok, nem a papok, nem a moralisták és nem a szatirikusok és nem az erényhősök és nem a prédikátorok és nem a misszionáriusok, hanem egyes-egyedül a teremtő eszkatológusok vallás-alapító pillanataikban.

Senki se csodálkozzék azon, hogy a rossznak az emberi életben olyan nagy szerepe van. A rossz tulajdonképpen az egyetlen feladat, amit meg kell oldanunk. A kezdetek kezdetén az ember elkövette az első bűnt. Most már tudjuk, hogy ez a bűn micsoda. Nem olyasvalami, ami a törvénykönyvbe ütközik. Még a legszigorúbb erkölcstan szerint se lehetne elítélni. Miért? Mert az első bűn, a legmélyebb bűn, a legrosszabb rossz a rossz vallás volt, a rossz magatartás. Ebben a pillanatban az ember görcsöt kapott. A Biblia eredendő bűnnek hívja. Azóta ezt a görcsöt, amely lényünk alapjában, a vallásos magatartásban következett be, mindnyájan magunkban hordjuk. Mert ez a sokk örökölhető. Saját rossz magatartásunk irritál bennünket és a feloldást eszeveszetten keressük. Az özönvíz nem tudta kimosni belőlünk.

De a szivárvánnyal együtt megjelent a feloldó ital. A bort én csak egyik legmagasabb kegyelmi aktusként tudom megérteni. A bor felold. Van borunk. Az átkozott sokkot fel tudjuk oldani. A bor visszahozza eredeti életünket, a paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk érkezni a végső világünnepen. Ezt a hidat az első és az utolsó nap között az ember csak önkívületben bírja ki. Ez az önkívület a bor.

 

 

AZ OLAJOK

 

A bor hieratikus maszk. Régebben minden ember és minden nép tudta. A maszk megfejtése az, hogy ő az, aki a rossz görcséből felold. Dionűszosz lüsziosz, mondták a görögök, a Megváltó Boristen. Ezzel persze a tárgyat legáltalánosabban éppen csak hogy megérintettem. Éppen csak hogy kimondtam, a bornak isteni arca van. De tudjuk, hogy nincs általános bor, mint ahogy nincsen általános ember. Van János, Pál, Bertalan, Károly, Lajos, és van Sári, Borbála, Anna, Magda. És van somlai, pannonhalmi, arácsi, kiskőrösi. Sőt van bora minden évnek, minden gazdának, minden hordónak. Valamennyi bor egyetlen istenség alá tartozik. De minden egyes bornak külön géniusza van. Ezek is mind maszkok. A maszkot a száj ismeri fel. Vannak nagytehetségű emberek, csodálatos borkóstolók, akik a géniuszokat holtbiztosan felismerik. A felismerés néhány irányelvéről most csak annyit, amennyi feltétlenül idetartozik.

A hieratikus maszkok nagy táblázatából még mindenki emlékszik, hogy a bor a meleg folyadékok közé tartozik, legközelebbi rokona a víz és az olaj. A vízről most egyáltalában nincs mód beszélni, mert ez, ha lehet, még a bornál is nagyobb tárgy Az olajról is csak annyit, amennyi a bor nélkülözhetetlen megértéséhez szükséges.

Feltételezem, mindenki tudja, hogy a bor szőlőből készül. A szőlő pedig növény A növény a világ legcsodálatosabb teremtménye. Virginia Woolf azt mondja, hogy az embereket jobban szereti, mint a növényeket. Ha engem ez elé a kérdés elé állítanának, nem tudnék olyan hamar felelni. És ha arra gondolok, hogy a világgal tökéletes összhangban csak erdőben, kertben, réten vagyok, talán amellett határoznék, hogy inkább a növény, mint az ember.

A teremtés eredeti állapotában, az Édenkertben, a növények őrizték a világ spiritualitásának leggyengédebb és legillanóbb olajait. Minden növény tulajdonképpen géniusz, vagyis angyal, s ezt a kis daimónt alakjáról, vagy színéről, vagy virágáról, vagy gyümölcséről is felismerhetem, de nem közvetlenül, hanem csak absztraktul, ahogy a szem valamit fel képes ismerni. Közvetlenül az élő növényről csak az orr szerezhet tapasztalatot, mert a legmélyebbet benne az élő olaj mondja meg. Az illat a növényi lény titka. Gyermekkoromtól fogva sétáimon a növényekkel úgy ismerkedtem meg, hogy levelüket letéptem, ujjammal eldörzsöltem, és hosszasan szagolgattam. Ezt még ma is megteszem, de már nem találok idegen szagot. Ismerem a mentát, a kakukkfüvet, a bürköt, az ezerjófüvet, a rozmaringot, a bazsalikomot, a zellert, az achilleát, a krizantémumot; ó, a babért, és ismerem őt is, szívem legkedvesebb kis tündérét, a bűbájos levendulát. Bátran elmondhatom magamról, hogy éghajlatunk alatt, de talán a Földközi-tenger vidékén is, ahol annyit jártam, nincs növény amelynek géniuszát ne ismerném személyesen.

Ha már itt tartok, nem mulasztom el az alkalmat, hogy a puritánokat és a pietistákat néhány igen fontos dologra ne figyelmeztessem. Ezek az emberek a nőket csak absztraktul ismerik, csak szemükkel, és fülükkel, és így alig van róluk közvetlen tapasztalatuk. A tapintásig csak ritkán jutnak el. Ha valaki eziránt a tárgy iránt komolyabban érdeklődik, olvassa el az idevágó részeket D. H. Lawrence könyveiből, s akkor sejtelme lesz róla, hogy a kéz a női testen milyen tudást szerezhet. Én még Lawrence-nél is tovább merek menni. Azt mondom, hogy éppen úgy mint a növény esetében, a nő titka is testének illatában van. Ez az illat úgy távolról, absztrakt messzeségből elég egységesnek látszik. De ha az ember közelebb lép és a részletekbe merül, meg fogja látni milyen különbség van például a nyak hátsó részén, a haj tövén levő illat és a csukló, vagy a váll illata között. A női test végtelenül olajosabb és éppen ezért könnyebb, ritkább, geniálisabb, végül is spirituálisabb, mint a férfitest. A női alak bűbája éppen dús olajokban való határtalan gazdagságának egyenes következménye. Igen, az, aki lehetőleg sok közvetlen tapasztalatot óhajt szerezni az olajokról, az a nőt egyáltalában nem hagyhatja ki. Szívja csak be a nő ajkának illatát és elemezze csak egy kicsit, hogy mi van benne: huncutság, fecsegés, kihívás, csábítás, cukor, szédület, mámor, tűz, örvény ragyogás, komiszság, méreg, aljasság, kéjvágy Ezek mind apró géniuszok, akik az ajak illatában bizseregnek.

A magam részéről úgy tapasztaltam, hogy leginkább három zónát kedvelek. Az egyik az ajak, amelyről beszéltem, de különösen a száj sarka, amely a száj közepénél sokkalta fűszeresebb. A második a térd belső hajlása. Akár ostobaság, akár nem, kimondom, hogy számomra a nő itt, ezen a helyen a leginkább nő. Hogy miért, azt nem tudom. Itt, a térd belső hajlásának gödröcskéiben páratlanul forró olajok illatoznak. A harmadik és legillatosabb, fűszeres olajokban a legdúsabb zóna a térd fölött a felső lábszár belső oldala, ott, ahol a bőr a legpuhább és a legsimább. Az illatcentrum a legbelső oldalon a térdtől körülbelül négy-öt ujjnyira

van. Gyakran egy-egy nagy illatélmény után elhatároztam, hogy egész könyvet írok erről az egész világegyetemben található legeslegillatosabb, fűszeres olajokban leggazdagabb, alig két tenyérnyi kicsiny részről. Ezen a helyen bontakozik ki egy nő lénye teljesen. Azt merném mondani, hogy itt érzem erotikus intelligenciájának fokát és karakterét. Ha ezt az illatot megérzem, tudom, hogy mennyi spirituális szerelmi olaj van benne s ez milyen lánggal ég, mennyire világít, milyen meleg, milyen a füstje, fehér, lila, kék, rózsaszín, sárga vagy arany.

Önmagát és életét komolyan vevő embernek ilyen tanítást nem mondanék. Azok az emberek ezt úgyis tudják. A pietistáknak és a puritánoknak szól. Figyelmeztetés, hogy az absztrakt útról térjenek le és a dolgokat ők is vegyék komolyabban. Meg fogják látni, hogy nincs nő (hacsak nem absztrakt az is, de az rendesen azért, mert nem szép, s ezért a játékból úgyis kimarad, szegény), aki ne venné hálásan az ilyen rajta végzett tanulmányt, s ez minél részletesebb, kimerítőbb, hosszasabb, alapvetőbb, annál inkább.

Ezek után most már könnyen kitalálható, hogy a borról mit akarok mondani. Minden bor egyéni. Minden borban (fajta, évjárat, táj, föld, kor) megismételhetetlen és utánozhatatlan sajátos géniusz él. A géniusz az olaj materializált alakja. Maszkja. A női test minden részének különös illata van, s ezt mással összetéveszteni nem lehet. Miért? Mert más-más kis daimón lakja. A bor spirituális olajtartalmú ital. Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül. Amikor az ember iszik az érkező kis géniuszt a már bent lévők énekszóval és virágesővel fogadják. A tündérke el van bűvölve és az örömtől majd meggyullad. Az emberben ez az örömláng árad el, és őt is elragadja. Ez ellen nem lehet védekezni. Ezért mondom, hogy egy pohár bor az ateizmus halálugrása.

 

 

 

UTÓHANG A METAFIZIKÁJÉHOZ (APOLÓGIA)

 

Mindazt, amit a bor metafizikájáról mondani kívántam, ezzel befejeztem. A hagyomány tudása alapján megrajzoltam a bor legközelebbi értelmi megfeleléseit, aztán az absztrakt és a közvetlen élet megkülönböztetésének segítségével kifejtettem az érzéki tapasztalatnak a szájra vonatkozó részét. Felállítottam a hieratikus maszkokról szóló elméletemet és a bor világhelyét megjelöltem. Ezen most már századok alatt sem lehet változtatni. Aki csak a borról ír, ezekre a megállapításokra kénytelen lesz visszatérni. A boristenségről és borgéniuszokról szóló teóriámmal pedig megépítettem a hidat a természet felé. Mielőtt azonban a bor természet-rajzába fognék, valamit el kívánok mondani azoknak, akiknek ezt a könyvet írtam.

Tudom, hogy minden ateista a könyv legelső mondatainál megütközött azon a hetyke hangon, amelyet vele szemben használni merészeltem. A könyv olvasásában minél tovább haladt, ez a megütközés csak annál nagyobb lett, s egyes helyeken ezt a fitymáló hanghordozást már-már csaknem kénytelen volt kikérni magának. Végül kénytelen volt azzal megnyugtatni magát, hogy a könyv írója nem fölényes, csupán fölényeskedő. De rögtön gyanú ébredt benne, és folyton ez motoszkált fejében: micsoda jogon nevezi őt a könyv lelki szegénynek? Honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy szánakozzék rajta, hogy ostobának, félkegyelműnek, nyomoréknak, sőt hülyének nevezze? Micsoda szemtelenség részéről ezt az oktató hangot használni! Hogyan merészel neki tanácsokat adni és úgy beszélni vele, mint az iskolás gyerekkel.

A legjobban az bosszantotta, hogy kenetteljes prédikációt várt, ehelyett azonban ennek csaknem ellenkezőjét kapta. Nos kérem, ha tényleg így van, ahogy az ateista mondja, akkor a bosszús olvasót ezen a helyen megkövetem és kijelentem, hogy sérteni nem volt szándékomban. Engedtessék meg, hogy kimagyarázzam magam, és a fölvetett vádra vonatkozólag védekezésemet két pontba foglalva elmondjam.

Először: fölényeskedő hangot egyáltalában nem óhajtottam használni, azért, mert ezt a vallás tiltja. A fölényeskedő csak látszatra van fölényben. Az ilyen eljárást a vallás nem engedi meg. Azt hiszem, amit az ateista fölényeskedésnek tapasztalt, az nem az volt, hanem minden bizonnyal a valódi fölény Ezt viszont nem voltam hajlandó elrejteni. Valódi fölényről van itt szó, amely nemcsak az enyém ővele szemben, hanem minden jó vallású emberé a rossz vallásúval szemben.

Ezzel igen fontos megállapítást tettem. Már igen régen meg kellett volna tenni, és nem is tudom, hogy miért nem tették meg mások, esetleg nálam sokkalta avatottabbak. Ez a megállapítás az, hogy a jó vallású ember szükségképpen, minden körülmények között a rosszvallásúval szemben fölényben van. Több nála intelligenciában, érzésben, szívben, komolyságban, és ez az én fölfedezésem: több nála az élet közvetlen élvezetében is.

Arra tehát, hogy a jó vallású ember fölényeskedjék, nincsen szükség. Helyzeténél fogva amúgy is mérhetetlen fölényben van. Ki kellett végre mondani, hogy a kereszténység nem csinált, hanem valódi fölény ki kellett mondani, és ki is kellett fejezni ezt, amely minden vonalon öröktől fogva megvolt, és meg is lesz.

Végeredményben nem is nagyon értem, hol van az ateistáknak az a sokszor hangoztatott fölénye, a már említett esetet, vagyis az erőszakkal megszerzett világhatalom esetét kivéve. Zárójelben: ennek a hatalomnak hosszantartó voltáért fillért sem adok. Hogyan terjedhetett el az a tévhit, hogy intelligenciában, életélvezetben, gondolkodásban, gyakorlati érzékben, lélekjelenlétben, emberiességben a vallásos ember fölött áll? Talán nem fölényről volt szó soha, mindössze szégyentelen ripőkségről, amellyel a szemérmesebb vallásos embert megfélemlítette. A dicsőség persze csak eddig a pillanatig tartott. Csak addig, amíg akadt valaki, aki nem ijedt meg. Most, hogy ez lelepleződött, a helyzet minden valószínűség szerint igen hamar meg fog változni.

Védekezésemnek második pontja a következő: nevetségessé tettem az ateistát? Ostobának tüntettem fel? Nyomoréknak neveztem? Nem kellett őt nevetségessé tenni, mert az. Ostobának sem kellett feltüntetni. Olyan dolog ez, amelynek a nyilvánosság előtt való kijelentését nem lehetett többé halogatni. Az ateista eddig erőszakos szégyentelenségében, önző komiszságában, sok pénzében és nagy szájában bízva magáról azt a hiedelmet keltette, hogy a világ korlátlan ura, a legokosabb ember, diadalmas és erős és ügyes és győzhetetlen. Most pedig kiderült, hogy mindebből semmi sem igaz. Éppen ellenkezőleg.

Belátom, hogy e tény felismerése az ateisták számára keserves. De semmit sem tehetek ellene. Az egyetlen, ami módomban áll, hogy vigasztalan helyzetét még inkább feltárom előtte, és megmutatom neki a helyes utat. Ez az, amire vállalkoztam, és ezzel az érzülettel kezdem el a könyv második részét.

 

 

A bor mint természet

 

BOR ÉS IDILL

 

Utazásaim egyik legfőbb tapasztalata volt, hogy van bor-ország és van pálinka-ország. Eszerint van bornép és pálinkanép. A bornépek geniálisak; a pálinkanépek, ha nem is mind ateisták, de legalábbis hajlanak a bálványimádásra. A nagy bornépek a görögök, a dalmátok, a spanyolok, az etruszkok, az igazi borvidékeken az olaszok, a franciák és a magyarok. Ezeknek a népeknek ritkán vannak úgynevezett világtörténeti becsvágyaik; nem vették fejükbe, hogy a többi népeket megváltsák, ha kell, puskatussal. A bor az absztrakciótól megóvja őket.

A bornépek nem világtörténeti, hanem aranykori hagyományban élnek. Ez a magatartás a bor egyik leglényegesebb alkotóelemének, az idillolajnak következménye. A bor-országok és a borvidékek mind idillikusak. Sétálj az arácsi és a csopaki szőlőkben, menj fel a Badacsonyra vagy a Szentgyörgy hegyre, a Somlóról nem is szólva, barangolj a kiskőrösi vagy a csengődi kertek között, és minderről kétségtelen tapasztalatot fogsz tudni szerezni. A szőlőtáblák között lágy füves utak, mint csendes patakok folydogálnak. A pincék bejárata előtt hatalmas diófa, még a legforróbb nyárban is hűs. Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok. S esetleg anélkül, hogy észrevenné, ott érné el a halál.

Ezekről a dolgokról Szigligeten meditáltam és ott készítettem, csupán magánhasználatra, azt az igen régi és közönséges felosztást: van síkvidéki és van hegyi bor. A síkvidéki bor szaporább, de hígabb, igénytelenebb, olajokban szegényebb. Ez nem okvetlen becsmérlés. Mind-össze annyit jelent, hogy ilyen bort nem vennék feleségül. Az izgatóbb olajok állandó hiányában boldogtalan lennék. Aki a nagyobb feszültségeket nem kedveli - ez is méltánylandó -, az együtt tud élni ilyen borral is.

Mindezt a bűbájos Szigligeten gondoltam el, fent a dombon. Alattam a kertek, távolabb a Balaton, mellettem a kulacsban a bor, s ha meditációm akadozni kezdett, egyet kortyintottam. Az ilyesmi az emberrel vele születik. A hegyi bort kedvelem, amely víz mellett termett. A víz az az őselem, amelyben születtem, és ezért jelenlétét mindenben megkívánom. Ezért fekszik tőlem távolabb a Hegyalja, s közelebb Badacsony Csopak, Arács. Kivétel persze itt is van. Mindjárt a Somló. Mert a somlai tűzbor, vulkánon termett. A Somló mellett nincs víz. Nagy síkság közepén emelkedik és korona alakja van. Minden borunk közül a somlai számomra a nincs tovább. Mindjárt megmondom, miért.

Megkülönböztetek szőke hajú (világos) és sötéthajú (vörös) borokat; aztán hím (száraz) és női (édeskés) borokat; sőt megkülönböztetek szoprán, alt, tenor, basszus hangú, egyszólamú és többszólamú, szimfonikus borokat. De meg szoktam különböztetni szoláris (napszerű), lunáris (holdszerű) és asztrális (csillagszerű) borokat is. A borra egyébként mindennemű megkülönböztetés egészen könnyen alkalmazható. Van például logikus és misztikus bor, vizuális és akusztikus, jobbról balra és balról jobbra folyó bor, és így tovább a végtelenségig. Minden bor az embert újabb és újabb megkülönböztetési feladatok elé állítja. Nos, a somlai számomra az a szoláris bariton, de szimfonikus szőke hímbor, amely a legmagasabb teremtő spiritualitás olaját tartalmazza, éspedig boraink közül egyedülálló tömény tisztaságban. Ezért gondolom, hogy minden bor ugyan társas, és igazi lényét akkor tárja fel, ha közösségben isszák, a somlai a magányos itala. Annyira tele van a teremtés mámorának olajával, hogy csak kellően elmélyedt, végleg elcsendesült, kiegyensúlyozott magányban szabad inni. A somlairól (az eredeti, ősi, ma már ritka, csaknem fehér-arany, száraz, tüzes somlairól van szó) egyébként még azt kívánom elmondani, hogy bár minden komolyabb hegyi bor inkább a negyvenen felüli kornak, mint a fiatalságnak felel meg, a somlai az aggastyán bora. A bölcsek bora, azoké az embereké, akik végül is megtanulták a legnagyobb tudást, a derűt. Egészen személyes dolog, és csak azért mondom el, mert szigligeti meditációm egyik nagy eredménye volt: a somlai bor hieratikus maszkjában éreztem magam a legközelebb ahhoz a kiérett derűköz és bölcsességhez, ahhoz az intenzív teremtő mámorhoz, amely ezt a világot megalkotta.

 

 

SZŐLŐ, BOR, DRÁGAKŐ, ASSZONY

 

Sajátságos, hogy a szőlő és a bor nem fedi egymást. A finom szőlőből nem mindig a legjobb bor készül. Most nincs szó a chasselas szőlőről, a kommersz, úgynevezett csemegéről, amely számomra sohasem tudott lényegeset mondani. A nemes Afuz Aliról, a szőlőskertek királynőjéről, Matthias Jánosnéról, sőt a muscat otonelről, és valamennyi szőlők királyáról a muscat black Hamburgről kívánok beszélni. A muscat otonelt kivéve bornak szinte egyik sem alkalmas. Az evésre jelentéktelenebb szőlőkből készül a jó bor. Somlón megkóstoltam az ősi somlai tőke fürtjét. Úgy szemre szép volt, csaknem egészen fehéres zöld, nagy, gömbölyű szemű, áttetszően opálos és üveges, de ízéről semmi különöset nem tudok mondani. A Földközi-tengeren elég gyakran tapasztaltam, hogy a jelentéktelen szőlőkből készülnek a jobb borok. Egyszer valósággal megdöbbentem. A tőkén alig borsó nagyságú szemekből álló ritkás fürt. Beteg ez a szőlő, kérdeztem. Megkóstoltam, elég édes volt, de furcsa, pótkávé ízzel. Héja vastag, és rágós. A dalmát nagyot nevetett. Bort hozott és megkínált. Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy az ivás mennyivel erotikusabb, mint az evés.

Az ivás a szerelem legközelebbi rokona. A bor olyan volt, mint a cseppfolyós csók. Most az egyik legszebb bormeditációmról szeretnék beszélni. A berényi kertek között történt, a pince mellett, a nagy diófa alatt ültem a kőpadon, és kiláttam a tóra. Szemben a Badacsony, a Gulács, a révfülöpi dombok és Szigliget. Forró délután volt. Egész délelőtt fürödtem, aztán ebédeltem, és kis pihenés után kijöttem ide olvasni. De a könyv mellettem feküdt érintetlen, és csak bámultam a nyarat. A tőkéken a szőlő már érlelődött. Ez rizling. Az ott szilváni. Amaz otelló. Burgundi, mézes fehér, portói, milyen különös, gondoltam akkor, hogy ez a sok inkognitó jelenés, ez mind Egy, de értéke éppen abban van, hogy mindegyik csak utánozhatatlanul önmaga, és semmi más. A szőlők és a borok olyanok, mint a drágakövek. Az egyetlen Egy jelenései. De mindegyik az Egynek más és más spirituális esszenciája. Elkezdtem összehasonlítani a smaragdot, a rubint, a topázt, az ametisztet, a karneolt, a gyémántot a neki megfelelő borral. Nem tagadom, hogy ebben a tevékenységemben rendkívüli segítségemre volt a nő. Mint mindig és mindenben, amikor a spirituális esszenciák határtalan változatosságáról tűnődtem. A drágakövek sem egyebek, mint asszonyok és leányok, inkognitó jelenések, szépségüknek csak ezt az egyetlenegy tulajdonságát, a ragyogó bűvöletet tartották meg. Ez a varázslatuk. De a varázslatot nem szabad szemfényvesztés értelmében venni, hanem mint természetes mágiát. Ez bennük a valóságos lény Ez az esszencia. Ha tehetném, például megtenném, hogy egy szép leányból spirituális lényét kivonnám és egészen addig tisztítanám, sűríteném, desztillálnám, szűrném, kristályosítanám, amíg elmúlhatatlan és tömény esszenciáját megkapnám. Minden szép nőből végül is drágakövet lehetne készíteni. Vagy bort. De akkor nem kristályosítani kellene, hanem feloldani. A drágakövet úgy használnám, hogy aranyba foglalnám és esszenciáját a szememen keresztül magamba szívnám. A bort természetesen úgy, hogy meginnám. A Zsoltár azt mondja: Kóstoljátok meg és lássatok. - Persze az lenne a legjobb, ha a drágakövet, amikor akarom, átváltoztathatnám nővé, kigyönyörködném magam benne, aztán újra átváltoztatnám és meginnám, végül ismét drágakő lenne és sose fogyna el. Volna zafír és ametiszt és gyöngy és gyémánt és smaragd és topáz asszonyom és borom.

Mámoranatómiám főtétele: minden mámor gyökere a szerelem. A bor folyékony szerelem, a drágakő kristályosodott szerelem, a nő az élő szerelemlény Ha még hozzáteszem a virágot és

a muzsikát, akkor tudom, hogy ez a szerelem színekben ragyog és énekel és illatozik és él és megehetem és megihatom.

Az alkimisták azt mondják, hogy a drágakő nem egyéb, mint az eredeti teremtésben élt tiszta szellemlény, vagyis angyal, de amikor az ember bűnbe esett, az anyagba magával rántotta. Fővé változott. Ragyogó tisztaságát azonban, mint kő is megtartotta. Ez az elmélet fedi az én teóriámat arról, hogy a borokban és szőlőkben tulajdonképpen szellemi olajok laknak s ezek géniuszok.

Így üldögéltem és meditáltam a berényi kertekben, s amikor napnyugtakor hazafelé indultam, sikerült a termékeny délutánt vidám csattanóval befejezni. Az út mellett nova szőlőtőkét pillantottam meg. Az első percben meghökkentem. Hát ez ugyan miféle drágakő? Abban a pillanatban rájöttem, hogy a bor teljes világ, és mint minden teljes világ, mint például a nő, a gonosznak, az aljasnak, a sötét pokloknak is helyet ad, és kell adjon. A novaszőlő és a belőle készült maró, büdös, borszerű folyadék nem egyéb, mint az ördög ügyefogyott próbálkozása, hogy ő is bort csináljon. Soha ennél sikertelenebb kísérletet! A nova a puritánok, a pietisták, a vénkisasszonyok, az agglegények bora, a kapzsi, a fösvény az irigy, a komisz embereké.

Egészséges ember, ha szagát érzi, az orrát is befogja, s ha megkóstolja, eszeveszetten köpködni kezd és addig kiáltozik, amíg valami rendes itallal száját ki nem öblíti. Mondom, az ördög megirigyelte a Teremtő borművét, és elhatározta, hogy ő is bort fog csinálni. Beletette sárga kapzsiságát, bosszúszomját, mérgét, pimaszságát, grimaszait, gyáva alattomosságát, komikus nyomorékságát, minden ügyefogyott olaját, és hihetetlenül bőtermővé tette. A nova tényleg legalább hússzor annyi szőlőt terem, mint a nemes tőke. De kinek? A kapzsinak és a fösvénynek, akinek csak az a fontos, hogy sok-sok-sok legyen.

Engem nem csapsz be, szóltam a szőlőhöz. Tudom, hogy a borhoz tartozik az is, hogy büdös pokla legyen. Ez vagy te. A te géniuszod a boszorkány A te drágaköved a húgykő. Amikor virágzol, ammóniákszagodra összegyűlnek a döglegyek. Te vagy az ateista szőlő.

Megindultam hazafelé, és azon tűnődtem, hogy vacsorához milyen bort fogok inni. Aztán még eszembe jutott valami. Ez már nem tartozik a szőlőre, mert ezt nem szőlőből készítik. Ez a hamis bor. Ez a derített, ólomcukros, szirupos pancs, a legordenárébb merénylet, aminél csak egy iszonyúbb van, a hamisított, a kifestett, nyafogó, kiállhatatlan, hazug, alattomos, kéjsóvár pénzéhes, hisztérikus nőszemély.

 

 

BORKATALÓGUS (VÁZLAT)

 

Ha megérem és nagyon öreg leszek, de magas koromhoz megkapom azt a nyájas és derűs bölcsességet is, amelyet annyira el kívánok érni, meg fogom írni a magyar borok kimerítő katalógusát, mert ezt megírni nagy-nagy tapasztalat, és még nagyobb nyájasság, derű és bölcsesség nélkül nem lehet. Remélem, elérem a magas kort és az utolsó években nem kívánok dugáruként semmit sem a hátsó zsebemben a túlvilágra csempészni; remélem akkorra már senkinek sem irigylem ki szájából a falatot és karjából a nőt; nem lesz eldugott bosszúm, nem lesz tartozásom, és nem fogok botorul elmulasztott dolgokon keseregni. Akkor, igen, akkor megírom a nagy borkatalógust, ízek, illatok, olajok, drágakövek, nők szerint csoportosítva, vidékenként és tájanként és fajtánként és megkeresem az ételt, a legillőbb évszakot, még napszakot is, amelyben inni tehet, hozzá a muzsikát és a vele rokon költőt. Ez a mostani kísérletem, hogy a legfontosabb borokat katalogizáljam, csupán e nagy vállalkozás előtanulmányának tekintendő. Semmi sem kész, vagy végleges, főként pedig az egész vázlatos és kiéretlen. Ilyen nagy témához még túl fiatal vagyok.

Kezdem a homoki borokkal. A KECSKEMÉTI ivási ideje a nyár és a koraősz. Iható egész nap, munkához, evéshez, társaságban, még reggelire is. A legjobb kártyához, de nem nagyon komoly játékhoz. Tarokkhoz például csak CSOPAKI, vagy ÁRÁCSI való, sok ásványvízzel éspedig parádival, harmatvízzel, vagy füredi savanyúvízzel. A KECSKEMÉTI a legjobb, ha két-három éves. Az újbor túl híg, az ennél idősebb veszít üdeségéből.

A KISKŐRÖSI ivási ideje májustól augusztusig. Könnyű húsokhoz, zöldfőzelékekhez. Egy-szer spárgababhoz ittam, és ez volt a legjobb. Csak tisztán kell inni, a legjobb kisebb társaságban (hat-nyolc ember, vegyesen férfi és nő). Zenét kíván. A magányt nem bírja. Vonzóereje valami kedves lágyság, amelynek legközelebbi karakterét még nem sikerült kielemeznem.

A CSENGŐDI (vele rokon a SOLTSZENTIMREI, amely bort sok szakértő az előbbinél többre becsüli) asszonyosabb, engedékenyebb. Ez a kisközéposztály bora. Jól bírja a zsírosabb ételeket. A CSENGŐDI csodálatos képessége, hogy gyors elhatározásra ösztökél. Ezért, ha CSENGŐDI-t iszol, vigyázz, nehogy valamit elhamarkodj!

A SOLTVADKERTI duhajabb és hangosabb. Egy-szólamú bor, korcsmabor, a hideg ételeket szereti, a kolbászt, a hagymát. Ivási ideje főként a késő ősz, amikor kint köd van, esik az eső és a sár feneketlen. A legjobb újborok közé tartozik. Azzal, hogy korcsmabor, nincs szándékomban lebecsülni. Sőt. A korcsma civilizációnknak egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb, mint például a parlament. Az egyik helyen a sebeket osztják, a másik helyen gyógyítják.

A homoki borokról egyelőre ennyi elég. Még egyszer hangsúlyozom, hogy bonyodalom bennük nincs. Megfejtésük nem nehéz. Asztrális jellegük egyszerű: ha az ember homoki bort iszik, egészen apró csillagszemecskékkel telik meg, s ezek a szemecskék az ember vérében táncolnak, mint a megelevenedett Tejút. Alapvető különbség a homoki borok fajtái között nincs. Mindegy, hogy rizling, kadarka, muskotály, otelló, mézes fehér.

A homoki az egyszerűbb életsebek gyógybora. Ha a korcsmában házsártos és komisz asszonytól meggyötört embert látsz, az homokit iszik. Ha fiatal diák titkos bánattól búskomor, az homokit iszik. Ha borotválatlan arcot látsz, gyűrött ingben, az homokit iszik. Jól teszi. A hegyi bor csak nagy betegségekre való, ha valaki bűnökkel viaskodik, halálos tehetetlenséget akar magában legyőzni. Mindenekelőtt azonban akkor, ha az ember az idealizmus kórjában szenved: abban a hiszemben van, hogy életét megoldaná, ha a dolgokat tudja. Nem elég tudni. Meg kell valósítani. A bor a nagy megvalósító.

A homoki és a hegyi borok között az átmenet néhány FEJÉR MEGYEI, SOMOGYI, BÁNÁTI, TISZÁNTÚLI bor. Egyike a legjellegzetesebbeknek ebből a fajtából a DOMOSZLÓI, a lankás dombok, fél-alföldi borok hercege. Gazdag tapasztalatokat szereztem a FONYÓDI és BERÉNYI borokról. A fajták között a különbség itt már igen nagy Vannak híg, korlátlanul iható kártya- és kvaterkaborok, vannak ünnepélyesebbek, szélesebb fenekű, álmosít