Hamvas Béla

MÁGIA SZUTRA

A kezdetek kezdetén kísérlet történt arra, hogy a szellemi erők magukat függetlenítsék és önmagukat korlátlan birtokukba vegyék. Olyan autokratikus és egocentrikus életrendet akartak megvalósítani, amely mindenki mást kizár. A létezés önmagában való leélésének e kísérletét nevezik sátáni atrocitásnak. Az út járhatatlannak bizonyult. Kiderült, az élet úgy van megszerkesztve, hogy aki meg akarja tartani, elveszti. A sátáni fiaskó következménye, hogy életemet nem bezárni ajánlatos, hanem kinyitni. Annak a kérdésnek felvetése tehát, hogy az élet magántulajdon, vagy sem, értelmetlen. Mihelyt kezemet életem bármely mozzanatára teszem, azonnal visszafordul és elmerül, de oly módon, hogy az a semmi, amiben nyomtalanul eltűnik, az emberbe visszacsap, és az áhított birtok helyét foglalja el. Ezért, ha az életet magántulajdonná lehetne tenni, azt jelentené, hogy az élet zárt lenne ugyan, de tökéletesen üres.

Még semmit sem kell cselekednem ahhoz, hogy más embertől bármit is igényeljek. Puszta létezésemmel máris az igények egész seregét támasztom, és puszta létezésükkel mások is reám igényt tartanak. Az elzárkózhatatlanság, vagyis az élet megérinthetőségének és megérintettségének ténye a szó. Szükségem van arra, hogy más embernek életemre való jogait biztosítsam. Ennek jele: a megszólíthatóság.

Életem olyan tulajdon, amelyet egészen sohasem vehetek birtokba, vagyis az sohasem lehet teljesen az enyém. Én nem vagyok a magamé. S önmagam birtoklásához minél inkább ragaszkodom, annál kevésbé vagyok a magamé. Magántulajdon SZABÓ LAJOS szerint az, amit elvehetnek. Az életet elvehetik? Igen. Mi az, amit nem vehetnek el? Az üdv.

Az emberi élet szerkezete olyan, hogy amit tulajdonba veszek, azért helyt kell állnom. Már a tényből egymagából kitűnik, hogy bármit is hiába veszek birtokba, nem lehet az enyém, mert elszámolással tartozom. Aszerint, hogy helyesen, vagy hamisan számolok el, vagyok részes a jóban és a rosszban.

Teremtésekor az ember e kérdéseket nem ismerte. Nem is volt felelős. Élete nyílt volt, nem volt semmije, amit elvehettek volna, csak üdve, de azt sajátmaga játszotta el. Az élet megtartásának és odaadásának választásában elbukott. Meg akarta tartani, ezért elvesztette. Azóta kell mindenért, amit megtart, helytállnia és elszámolnia.

Ezt így a kinyilatkoztatás mondja, s mindenki tudja. A tudással úgy látszik nincs is baj. A nehézség éppen ez: nagyon jól tudom, hogy magamról, saját érdekemben le kellene mondanom, de sejtelmem sincs arról, hogy ezt miképpen tegyem meg. Miképpen tudok kinyílni, és hogyan tudom magam más rendelkezésére bocsátani. Ha az egészet meg akarom nyerni, mert mindenkivel együtt én is ezt akarom, és ez így rendben is van, miképpen tudom az egészet elveszteni. Isten önmagából önmagának semmit sem tart meg, és öröklétének és mindenhatóságának titka éppen ez az önmagáról való mértéktelen lemondás. És Istenen kívül mindenféle más példa érvénytelen.

Az ember abban a csávában van, hogy tudja mit kell és kellene tennie, de sejtelme sincs arról, azt, amit tud, miképpen kell megtennie. Azt, hogy mit kell csinálni, a kinyilatkoztatás megmondja. Hogyan kell megtenni? Nem tudja senki. A szó adva van. A nehézség a megvalósítás.

Természetes, hogy a szó és a tett nem kettő. Ha így lenne, a célt az eszközöktől el lehetne választani. De tudjuk, hogy aljas tettet semmiféle magas cél nem igazolhat. Ahol a tett alacsony, a cél se magasabb. A létezés alkalmat ilyen kellemes szofizmákra nem nyújt. Ahol tehát a kinyilatkoztatás szavainak megvalósítása körül nehézség merül fel, ott a bajt nemcsak a realizáló képesség bénultságában kell keresni. Ott baj van a kinyilatkoztatás felé való megszólíthatósággal is. Nem lehet valamit maradéktalanul tudni, csak éppen a megvalósítás képessége fölött nem rendelkezni. Aki a szót nem tudja megvalósítani, tulajdonképpen nem is érti miről van szó. De fordítva is. Az eszköz mindig jelzi azt a nívót, amelyen a cselekvő célja mozog. A tett pedig a cselekvő eszméit jelzi.

Az áttörés ezúttal nem a szóból a tett felé történik. Meg kell kísérelni, mi lenne, ha az ember a megvalósításból indulna ki. Ez a módszer a ritkább, sőt az egészen ritka. A kinyilatkoztatás felé való megszólíthatóság elmélyítésére sok, már megszokott lehetőséget ismerünk. Az exegézis, az igehirdetés, a kommentár, az elmélkedés, az értekezés. Hatásukról nem sok biztatót lehet mondani. Később ki fog derülni, hogy miért. Most az áttörésnek a megvalósításból kell a szó felé történnie. Ahogy BAADER mondja, a helyeset előbb tenni kell. Éspedig tekintet nélkül arra, hogy spontán, vagy sem. Ha az ember a helyeset megteszi, a szót is érteni kezdi, amely a tettben él. Elkezdi érteni, hogy a tett nem egyéb, mint a szó aktivitása.

1. A fontos nem a tanítás hirdetése, hanem a sors átalakítása

A sorrendet ezúttal tehát a következőképpen kell felállítani: az első a szó, a második a gondolat, a harmadik tett. A szót azért is az első helyre kell venni, mert tudvalevően gondolat szó nélkül nincs. De főként azért, mert a szó (kinyilatkoztatás) van, még mielőtt én vagyok. A szót minden esetben a kinyilatkoztatás adja meg. Afelől, hogy mi az, amit megad, nem lehet kétség. De ha a gondolat a szót csupán befogadja és megtartja, csak gond és gondolkozás. A szót, hogy tett legyen, be kell váltani (válság, átváltás). Itt van a nehézség. Azt, hogy mit kell tenni, tudjuk, de a beváltás ereje fölött nem rendelkezünk. A szó és a tett között a közvetlen kapcsolat megszakadt és életünket kettészeli. A gondolat oldalán vannak a beválthatatlan ideológiák, amelyek az ember teljesítőképességével, ha akarnának se tudnának számolni. A tett oldalán pedig a hisztériás cselekvők, akik tetteiknek jelentőségét, még ha azt akarnák is, nem tudják felismerni.

(Jegyzet: Amit cselekszem, mondja PÁL apostol, nem értem. Mert nem azt teszem, amit akarok, hanem, amit gyűlölök... az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitele nincs. Mert nem a jót teszem... Én nyomorult ember! Mi szabadít meg engem a halál testéből?)

Kezdetben van a szó; a szónak tetté kell lennie. A szó és a tett között áll a gondolat, amelyben a szónak elhatározássá kell válnia. Így tehát kezdetben van a szó, amely a gondolatban elhatározássá lesz és a tettben kitör. Ez a "Legyen" (Fiat). Az elhatározás elszántságát külön meg kell tanulni.

Arra a kérdésre, hogy mit kell tenni, ha a szavak nagyobbak, és a gondolatok számosabbak, semhogy azokat be lehessen váltani, a válasz ez: látszólag tényleg sokkal több gondolat van, mint amennyi realizálható, és a szavak számosabbak semhogy azok beválthatóak lennének, de ezt a látszatot csak az kelti, hogy a szó és a tett között lévő szakadék (az elhatározás erőtlensége) miatt tartozásban vagyunk (gond), és a be nem váltott szavak (gondolatok) száma megnőtt. Ez a tartozás ledolgozható. Ha valaki gondolatait elszánt elhatározással rendszeresen beváltja, adósságától egy idő múlva meg fog szabadulni. Egy biztos: előnyt nem szerezhet, és sohasem fog többet megvalósítani, mint amennyit a szó igényel. Ez már csak azért sem lehetséges, mert a helyes életrendben a szó, a gondolat és a tett egymástól nem válik el.

2. Nem a háttérből a módszer által hatni, hanem a módszert mindenki kezébe adni

A háttérből való hatás erőtlen. A pap az igét hirdeti, aztán hazamegy ebédelni. Ezt teszi a politikus és a filozófus és a moralista is. Hazamegy legfeljebb, ha módja van rá, szavának érvényt szerez és erőszakot alkalmaz. Mit jelent ez? Először hogy aki az igehirdetést hallotta, nem tehet mást, szintén hazamegy és ebédel. A hirdetés, mintha meg se történt volna. És valóban, ami történt, egészen más. - Valaki száját jártatta.

Olyan módszerre van szükség, amely az ige hatalmát a gondolat válságán keresztül a tett erejébe tudja átvitetni. A szót a gondolatban fel tudja hevíteni. Amikor a szó felrobban, az a tett. Csak, akinek a szó birtokában van, az cselekszik - mondja BAADER.

3. A cél a tudatosan megtisztított életrend

- Vagyis a cél nincs alacsonyra szabva. Nem az egyéni és nem a közösség külön. Mindkettő együtt. Az életrendet többféleképpen tisztítják; szertartással, fegyelmezéssel, önmegtagadással, törvényekkel, szokásokkal. Ezek közül egy vagy több néha beválik, néha nem. A gondolkozást kedvezően befolyásolja, de az elhatározás forrpontját nem éri el. Az egyetlen cél a kinyilatkoztatás igéjének beváltása.

4. Az alap az életszentség

Ez az egyetlen, amiben előzőleg meg kell egyezni. Olyasvalaki számára, aki az emberéletet nem tekinti szakrális ténynek, vagyis ha bármely ember iránt hazudozást, csalást, erőszakot megengedhetőnek tart, semmiféle mondanivalóm nincs. Csak ha az életszentségben megegyeztünk beszélhetünk tovább.

5. Létet alapítani

BENGEL azt mondja, hogy alapítani több, mint építeni. Erről az alapításról van szó. Nem mintha az alap nem lenne meg. A kinyilatkoztatásban megvan, esetleg a gondolatban is, de az elhatározásból még nem tört ki, és nem valósult meg. Ezért az Egyház (amit a kinyilatkoztatás Isten országának nevez) gondolat (gond), de nem életrend. Ou gar en logou hé baszileia tou theou, all en dünamei, az Egyház nem a gondolatban, hanem a hatalomban van, mondja PÁL. Alapítani, és nem építeni, mert alapítani több, és mindig a többet kell választani. Az alap az életszentség. Ezen nyugszik a tudatosan megtisztított életrend.

A kérdés, mit jelent alapítani. A keleti módszerek közül a legtisztább, a tao, azt mondja, hogy az egyetlen, amit az ember tehet, önmagát a tökéletes tisztaság állapotába emeli. A tökéletesen tiszta embernek olyan kisugárzó ereje van, hogy maga körül a homályt átvilágítja. Ha az ország uralkodója taoban él, az egész birodalomra kisugárzik. Megvalósul a béke és a jólét. De ha a magányos remete barlangjában a taot eléri, a fény sok ezer mérföldre sugárzik. BUDDHA hívei is ezt tanítják, és az élő BUDDHA (a Tökéletesen Felébredett) a tiszta lét fényét sugározza. A földön legalább egy felébredt álmodónak mindig kell lenni, különben a világ az éjszakában elmerülne.

A hagyomány többet nem mond. A keresztény emberiség a lét alapítását vagy a hittől, vagy a jócselekedettől teszi függővé. Azzal, hogy a hitet és a jócselekedetet egymástól elválasztotta, el is tévedt. Aki úgy véli, hogy az alapítás feltétele a hit, a gondolatot erősíti, tanít. De a tanítás egymagában be nem váltott gondolat (gond). Aki viszont az alapítást a jócselekedettől teszi függővé a cselekvést a gondolatról leszakítja.

Így vált lehetővé, hogy oly roppant számú gondolat és oly roppant arányúra puffadt szavak támadhassanak, amelyeket már senkinek esze ágában sincs beváltani, sőt azokat beváltani nem is lehet. Ezekből a megdagadt és belül üres és realizálhatatlan szavakból egész nyelv keletkezett, és ez a nyelv az úgynevezett idealizmusban kulminált. Az idealizmus nyelve olyan nyelv, amelynek szavai a megvalósítás lehetőségének köréből kiléptek, sőt amelyeknek megvalósulása nem az ember létezésének, hanem az ember nemlétezésének megalapítását jelentené. Miért? Mert az idealizmus az eszmét megvalósulásának lehetőségére való tekintet nélkül, sőt az emberi lét természetének ellenére fenn akarja tartani. Mint kiderült, az, idealizmus életellenes gondolkozás. Ki kellett derülnie, amikor az eszméket rémuralommal akarták - mert csak azzal tudták - nem megvalósítani, hanem a megvalósítást kötelezően elrendelni. De mégse ment. Az úgynevezett pozitivizmusban és pragmatizmusban pedig így vált lehetővé a gondolattalan és ideátlan cselekvő rovarember, aki csak tevékeny, de semmi más. Ez az ember a hajóból a gondolatot hajította ki, akár az élet tökéletes elszegényedése árán is.

Mindkettő khiméra. S a mai emberiség létét két oldalról ez a két khiméra rágja, hogy milyen eredménnyel, azt látjuk.

A taot kétségkívül fenn kell tartani. Lét alapítását az meg se kísérelheti, aki életét legalább részben nem oldotta meg. El nem intézett személyes problémákkal közös kérdésekhez nyúlni? Szennyes vízzel ruhát mosni. A tao azonban nem elég. Miért?

Mert a személyes üdv nem elég. Az ige megvalósításának elhatározásában kell élni.

Az Egyház (az igazak közössége) hirdeti az igét, és a cselekvés számára teret nyújt. Az Egyház azért, mert a létezés megalapítása, nem valamely nép vagy osztály vagy vallás vagy nemzet előjoga. Az Egyház az egyetemes emberiség közössége. Már csak azért is, mert egyetlen valóságos közösség van, és ez az emberiség. A közösség alapja pedig a nyelv. A nyelv gátat vet a szabad közösség felbomlásának (Die Sprache tilgt die Tilgung der freien Gemeinsachaft - BAADER). Aki beszél, az közösségbe tartozik. A lét alapítása Isten országának megvalósításától el nem választható. Isten országát pedig nem lehet úgy berendezni, mint a nemzeti parkot.

Az elhatározás mindig személyes feladat, az is volt, az is lesz. A lét alapítása azonban az Egyháztól nincs külön. Minden létezés az Egyházon kívül vagy beválthatatlanul megdagadt szavakhoz, vagy cselekvéshóborthoz vezet.

6. A létezés minden emberben állandóan és teljes egészében esedékes

Az ember, szól BAADER, nem mikrokozmosz, hanem mikrotheosz. Az ember létében az ásványok és a kövek és a fémek és az elemek léte kényelmesen elfér. Hogyan kell ezt érteni? Úgy, hogy az ember az ásványokat és a köveket és a fémeket és az elemeket megismeri és megérti, és azokat használja, és azok fölött uralkodik. De az ember létében a növények és az állatok léte is kényelmesen elfér. Még ennél is több, az ember létében az egész emberiség minden nyelvével szokásaival és törvényével és egész történetével elfér. Ha nem így lenne, nem tudnánk megtanulni a nyelveket, nem értenénk a törvényeket, és nem tudnánk átélni a történetet. De még ennél is több, az ember létében az egész kozmosz is kényelmesen elfér. Ha nem így lenne, nem lenne csillagászatunk és kozmológiánk. Az ember létében azonban a keletkezés és elmúlás, a kezdet és a vég, az értékek és javak és mítoszok és számok is elférnek, és elfér a lélek és a szellem egész birodalma, és az egész hierarchia. Vagyis az ember létében az egész teremtett világ elfér, éspedig a látható kozmosz és az érzékfeletti lélek és szellem. Ezért van az embernek morálja és metafizikája és vallása. És ezért az ember nem kis világ (mikrokozmosz), hanem a kis Isten (mikrotheosz).

Ezzel tulajdonképpen mindenki, azt a tételt, hogy az emberben a lét teljes egészében esedékes, már meg is értette. Most, ha a létezés lefokozott állapotában (amit BERGYAJEV szociális hétköznapnak hív) egymást és önmagunkat képességeink és tulajdonságaink és egyoldalúságaink és tört-voltunk szerint is ítéljük meg úgy, hogy e törtek a létezésnek csak bizonyos részében élnek és csak bizonyos szelvényeket látnak - a létezés hevében mégis tudjuk, e törtek kiegészülnek, észre nem vett tulajdonságok felbukkannak, képességeink meghatványozódnak, és egyoldalúságunk egyetemessé lesz.

Az embernek nem környezete van, hanem világa.

Az ember világa nem valamely földrajzi hely vagy nép vagy osztály vagy faj vagy vallás vagy világszemlélet, hanem az egész teremtett kozmosz, éspedig lélek- és szellemvilágával együtt vagyis az egész természet.

Az ember mindig egész.

A szociális hétköznapon az életfenntartás, a becsvágy, a siker, a szenvedélyek, az ösztönök, a raj-eszmék, a kényszerek, a megalkuvás, az alkalmazkodás temperatúrájában ennek az egésznek kibontakozására nincs se mód, sem alkalom.

De: a létezés hevében (alkotás) minden ember olyan egészként viselkedik és gondolkozik és ítél és értékel és beszél és cselekszik, amely egésznek birtokában van az egész egyén, vagyis nem a tulajdonságoktól határolt környezet, hanem a világ.

S amikor az ember élettervét alkotja, tekintet nélkül a képességre, a műveltségre, a tudásra, a fajra a nemre a korra a vallásra, a helyre, az egész bázisára épít.

Az emberben a létezés egészének jelenléte nem kivételes és nem kivételezett, és semmiféle kívülről adott körülménytől nem függ. A körülmény legfeljebb arra lehet és van befolyással, hogy az egész jelenlétéről való tudat igen vagy nem, hogyan és mikor bontakozik ki. Az egész állandóan jelen van, éspedig szüntelenül és minden pillanatban. Ezt az embernek nem tehetsége és nem műveltsége növeli, és nem kivételesek birtoka, és nem tudás kérdése. Az emberi létezés annyi, mint az egész létezés állandó jelenlétében és esedékességében lenni.

7. A valóságot a maga teljességében el kell ismerni.

Ez az előbbi szutra feltétele és következménye. Feltétele azért, mert semmi sem ismerhető meg önmagában, az összes többi megismerése nélkül. A részletismeret az egész ismeretét feltételezi. Minden noétikus mozzanat a részlet közvetítő tárgyán keresztül az egészre vonatkozik. A részletek megismerésében az egyik részlet feltételezi (kiegészíti) a másikat, s az ismét a másikat. A részletek összefüggése azonban a részletekből nem olvasható ki.

Hogy egy részlet a másikhoz miképpen tartozik, és egyáltalán hozzátartozik-e, a részletből magából nem állapítható meg. Az összefüggésnek már előzőleg jelen kell lennie. Az embernek nincs olyan szava, gondolata, tette, amelyben ne lenne megismerés-törekvés. Ha a gondolkozás (tudomány) ez a megismerés, nem jelenti azt, hogy a művészet, a vallás, a morál stb. ne lenne noétikus aktusokkal szaturálva. A létezés közönyt nem tűr, hanem az a valami, amiben feltétlenül állást kell foglalni úgy, hogy abban a nemállásfoglalásnak is állásfoglalás jellege van.

Következménye pedig azért, mert ha a létezés jelen van, meg is kell ismerni, el kell ismerni. A részletek megismerésében természetesen sohasem állhatok meg. Ezt a kérdést újabban a természettudománynak a részletismeretre törekvésével többször és többen is feszegették, és a végső eredmény a következőkben foglalható egybe: minden részletismeretre vonatkozó erőfeszítés valamely az egészre vonatkozó ismeret feltételezéséből indul ki.

Minden konkrét kutatás bázisa okvetlenül valamely egyetemesre vonatkozó ismeret feltételezése. A modern természettudománynak a részletekre (fizika, kémia, élettan stb.) vonatkozó ismeretei láthatóan kivétel nélkül az egésznek egyetemes bázison való megismerésén nyugszanak. Végül is minden részletkutatásnak ontológiai fundamentuma van, amelyből kiindul, és amelyet előzőleg el kell ismernie, és csak azután foghat a megismeréshez.

A szutrában azonban új szó szerepel. Ez az új szó a valóság. Ezúttal tehát nem a létezőről, ha nem a valóságról van szó. Lehet a létezést és a valóságot egymással azonosítani? Nem lehet. A létezés állandóan, teljes egészében jelen van, és a létezés valóságát a maga teljességében el kell ismerni.

Ezt a gondolatot az európai hagyomány alapján nem is lehet megérteni. Európában a metafizikai készültség (kivéve BÖHMÉT és tanítványait) soha sem állt olyan színvonalon, hogy a létezés és a valóság összefüggésének minden további lépést eldöntő ismeretelméleti kérdéséhez komolyan hozzá tudjon nyúlni. A hindu metafizikához kell fordulni. Amivel tehát mi szemben állunk, nem a valódi, hanem a megzavart létezés. Nem a lét, hanem a káprázat (májá). Sokan azon a véleményen vannak, hogy a hindu metafizika (mint az európai idealizmus) a természet világának valóságát (és valódiságát) vonja kétségbe, és a természet létezését tagadva azt mondja: ez a világ minden porszemével és sejtjével együtt májá. Ilyesmit csak az tételez fel, aki az idealizmus téveszméiből és a félreértett metafizikából (PLATÓN) indul ki. A hindu hagyomány nem azt mondja, hogy tapasztalataink és érzékelésünk és értelmünk a nemlétezőről azt hiszi, hogy létező, hanem azt, hogy elhomályosodott éberségünk következtében látásunk és értelmünk és érzékelésünk is megzavarodott és a létezést nem a maga valódiságában, hanem azt homályosan és eltorzulva és álomképszerűen látjuk.

Az ember jelen állapotában nem a létezés valódiságában él. Amiben él, az a káprázat (májá) egy különös neme, amely szerint valóságát egyfajta varázslatnak észleljük. Meg vagyunk zavarodva. Kábulatban élünk. Félálomban és különös derengő állapotban és lefokozott látásban, amelyet a hindu hagyomány avidjának nevez. Az avidjá nem tudatlanság, hanem tompult éberség. Abhimána, vagyis őrületszerű megzavarodás. A bennünk feldúlt és összerombolt létezés következtében démoni erők és szenvedélyek és alacsony ösztönök és botor vágyak és kívánságok szálltak meg, amelyek a tiszta látásban (éberség, vidja) megakadályoznak. Értelmünk és kedélyünk, ítéletünk és akaratunk, ízlésünk és erkölcsünk megrongálódása következtében a létezést mi nem a maga valóságában éljük és látjuk és ismerjük meg, hanem saját káprázatunktól megzavarva és a világot pont olyan hamisnak látjuk, amilyen mértékben bennünk az eredeti tiszta látás elhomályosult.

Nem a világ káprázat, hanem az, ahogyan mi azt derengő állapotunkban (avidja) látjuk.

Ha pedig most és ezúttal arról van szó, hogy a valóságot a maga teljességében el kell ismerni, akkor amiből ki kell indulni, az sem az érzékek számára adott tapasztalati valóság, sem az úgynevezett szellemi valóság. Miért? Azért, mert a káprázat itt is jelen van, éppen úgy, mint ott. Amiből ki kell indulni, az, hogy mi avidjában (káprázat, lefokozott éberség) élünk, és a valóságot nem látjuk, ezért nekünk mindenekelőtt és fölött az éberséget (vidjá) kell megszereznünk.

A dolog persze, amint majd azonnal ki fog derülni, távolról sem ilyen egyszerű. A hindu hagyomány a kérdést csaknem ismeretelméleti kérdésnek fogja fel, és azt mondja, hogy értelmünk épségét kell helyreállítanunk. A héber hagyomány azonban azt állítja, hogy létezésünk megzavarodásának nem értelmi, hanem erkölcsi oka van. Létünk rongált. De az eredendő bűn következtében rongálódott meg. A modern tudomány viszont abban a hiszemben van, hogy értelmünk és erkölcsünk is azért rongált, mert testi egészségünkkel van baj, és a korrekturát a testen kell kezdeni. A probléma nem hogy a megoldás csomópontját jelenti, hanem éppen az egész kérdésvilágot megnyitja.

A tisztázás még elég messze van.

8. Az összes lehetőséget birtokba kell venni.

Újabb bonyodalom és újabb nehézség. A létezés teljes egészének, minden emberben való, állandó jelenlétét konstatáltuk.

Tudjuk azt is, hogy a valóságot teljes egészében el kell ismerni. Hogyan történik ez az elismerés? Úgy, hogy értelmemmel átgondolom és elismerem? Semmiképpen. Elsősorban úgy, hogy cselekvésemben abból indulok ki. Vagyis az összes lehetőséget birtokba veszem.

A modern világ egyik címszava a világnézet. Világnézet lehet spiritualista, idealista, materialista, realista, misztikus, szkeptikus, nihilista, vallásos, ateista, hisztorista, abszolútista, egzisztencialista, és aki valamennyire kíváncsi, vegye elő a filozófiai szótárt. Kétségtelen azonban, hogy a világnézetekben - többnyire nem is egészen jóhiszeműen - valaki valamely részt az egésszel azonosít. Mert az ember valódi létezésében (a teljes egész jelenlétében) spiritualista is, szkeptikus is, abszolútista is és realista is, éspedig valamennyi egyszerre, és az ember nem akkor tanúsít helyes magatartást, ha valamely világnézet búvóhelyét elfoglalja, hanem ha valamennyi számára megnyílik, és valamennyinek lehetőségeit birtokba veszi.

Ugyanez a magatartás egyéb területeken is érvényes. Önmagamat (és mindenki mást) az egész vonalon minden lehetőségben fel kell szabadítanom, hogy az egész valóságot ténylegesen és aktívan elismerhessem, és így az egész létezést jelenlevővé tegyem. A bennem (a világban) levő abszolút aktivitást tökéletesen és minden momentumával mozgósítanom kell. A dolog megismerésének feltétele, mondja VICO, hogy azt megteszem. Scio quae facio - szól BAADER - csak azt tudhatom, amit megteszek.

9. Létezés - megismerés - megvalósítás.

Az egyetemes ember. A három axióma, amelyre a Mágia szutra felépül, a következő:

* a létezés minden emberben állandóan és teljes egészében esedékes,

* a valóságot a maga teljességében el kell ismerni,

* az összes lehetőséget birtokba kell venni.

Az, első a létezésre, a második a megismerésre, a harmadik a megvalósításra vonatkozik.

Az első természete ontológiai, a másodiké ismeretelméleti, a harmadiké morális (gyakorlati).

Egyik a másiktól és harmadiktól nincs külön. A létezés egésze csak akkor van jelen, ha minden lehetőséget aktívan birtokba veszek. A jelenlét cselekvésemben van. De cselekvésem a valóság elismerésében van, és az elismerés (megismerés) a cselekvésben, és mindkettő az egész jelenlétében. Cselekvés a megismeréstől és az egész esedékességétől nem választható el. Ontológia, ismeretelmélet és morál egy.

Amit a Mágia szutra kezdeményez, hogy megpróbál a megvalósításból kiindulni, de nem úgy hogy azt önkényesen kezdetnek teszi meg, hanem úgy, ahogy BAADER gondolja, amikor kijelenti, hogy a tett mint merő külső megnyilatkozás sohasem érthető. Miért? Mert nem egyéb, mint a létezésben jelenlevő és a valóságot megismerő személy aktivitása. A tettnek minden esetben teremtő jellege van. Valamit megvalósít. De ugyanakkor csak azt tudom gondolni és mondani, amit megteszek, és amit állandóan teszek. De viszont csak azt tudom tenni és mondani, aminek jelenléte bennem esedékes.

10. Kiindulás.

Az első kilenc szutra a bevezető alapvetés volt. Maga a dolog most következik. Miről is van tulajdonképpen szó? Azt a helyet kell megkeresni amelyen az ember a szót realizálni képes. A kiindulás az, hogy az emberben a szándék megvan. Mint ahogy a legtöbb esetben tényleg meg is van. De nem a szándékon múlik.

11. Az egész állandó jelenléte.

Vagyis ez az, amit szüntelenül ébren kell tartani. Az ember létezése egyetemes létezés. Minden teremtett lény között egyedül az ember az, akinek a létezése egyetemes. Nemcsak az egész emberiség, hanem minden idők emberisége. Jelen van benne nemcsak az emberi világ, hanem az állati és a növényi és az ásványvilág is. Az egész világegyetem, az angyali és a szellemi hierarchiák is. Az ember nem mikrokozmosz, hanem mikrotheosz. Az egész teremtett világ (természet) jelenléte.

(Jegyzet: Az emberre a mikrokozmosz kifejezését BÖHME is használja de BAADER nyomán főként az oroszok (SZOLOVJEV, BERGYAJEV, BULGAKOV) a mikrotheosz kifejezésre tértek át, és ezen a bázison a theandria alapjait fejtették ki. A theandria gondolatain nyugszik a tulajdonképpeni antropológia. Az ember lénye, mint kozmosz analógia nem érthető. "A világ elmúlik." És a kozmosz elmúlásával számolni kell. Az ember azonban tovább él. Az ember létezése közvetlenül nem a kozmosszal, hanem Istennel kapcsolódik. Ez minden antropológia fundamentuma. Ezért az ember nem a kis világ, hanem a kis Isten.)

12. Következménye a partialobjektiváció.

Mit jelent a létezés egészének állandó jelenléte? Hogy mindaz, amit észlelhetek, ennek az egésznek részleges tárgyiasodása. Paradoxul hangzik de nem paradox. Amit az ember láthat, kivétel nélkül minden egymástól külön álló határolt objektum. Nem is észlelhet mást, mint ilyen objektumot, amely minden más objektumtól el- és leválasztható. Ez az objektum ugyanakkor, amikor a szemlélő szubjektummal szemben áll, bele van ágyazva valamibe, amibe a szubjektum is bele van ágyazva és amibe minden objektum és minden szubjektum bele van ágyazva. Ez a valami amibe bele van ágyazva, az alap, éspedig a közös alap. Ez az egész. Ez az egész pedig egy. Ez az egész az, amit úgy hívunk, hogy létezés, és ennek az egy létezésnek minden, amit az ember észlelhet, részleges objektiválódása. Persze nemcsak tárgyakról van szó, mint amilyenek a kövek, fák, az égitestek, a használati eszközök, vagy az élőlények testi alakja. Ilyen részleges tárgyiasulás valamely szó vagy gondolat vagy élmény vagy kép vagy tapasztalat vagy álom is Egyik sem egész olyan értelemben, ahogy a mindenség egész. Az ember minden egésznek mindössze partialobjektivációjával áll szemben. És egyáltalán el sem képzelhető sem olyan gondolat, sem olyan kép, vagy élmény, eszme, vagy fogalom, amely ne okvetlenül részleges tárgyiasodás lenne. Az egész amelyben minden együtt van és egy, vagyis a létezés maga nem részlegesen tárgyiasult, hanem a maga teljességében van jelen, éspedig állandóan, éspedig minden emberben.

Nem tartozik ugyan szorosan a gondolat kifejtéséhez, de megértéséhez hozzájárul, ha az ember az Egy, az Egész és a Minden kifejezéseit közelebbről szemügyre veszi. Az aritmológia szerint az, Egyet minden esetben az 1-gyel jelöljük. Az Egész jele azonban nem az 1, hanem a 3. Mert amikor az Egy egésszé lesz, először résszé válik (2) és csak azután lehet újra egész (3). A Minden jele pedig 10, mert ahhoz, hogy az Egy Mindenné legyen, előbb mindent (2-3-4-5-6-7-8-9) át kell szenvednie, és csak így lehet Minden (10), vagyis minden szám együtt. E műveletet már csak az utolsó követi, s ez az Összes. Az Összes jele a 12. Az Összest nem szabad összetéveszteni a Mindennel. Mert a Mindenben ugyan minden szám együtt van, és ami ezután elképzelhető az semmi egyéb, mint e mindenen belül levő számok variációja és haladványa. Valahol azonban e variációknak és haladványoknak is be kell fejeződniük. Ahol befejeződne, ott az összes számok együtt vannak, és ez az, összes a 12. ezért az Összes az idő száma.

13. Így érthető a szabadság

A szabadság nem társadalmi és nem morális és nem pszichológiai és nem tudományos, hanem létezés-fogalom. Az ember nem a társadalomban, nem erkölcsi alkatában, lelki életének irányításában, fizikailag, vagyis nem az egész (minden, összes) létezés valamely részleges tárgyiasodásában szabad, hanem az egész létezésben. Részleges objektiváció területére a szabadságot alkalmazni hiba. Ha az ember szabadságát például a társadalomban akarja érvényesíteni, a mértékeket összezavarja. A szabadság alkalmazása partialobjektiváció területén kivihetetlen. A szabadság csak a létezés egészének állandó jelenlétéből érthető, és a szabadság csak a létezés egészére alkalmazható. Nem, mint fizikai test, mint erkölcsi személy, mint a társadalom tagja, mint gondolkozó, érző stb. lény vagyok szabad, hanem mint a létezés egyetemességében élő ember. A szabadság nem egyéb, mint az a mérték, amelyen létezésem távlatát, vagyis az Egész, a Minden és az Összes jelenlétét le tudom mérni. Aki önmagát leszűkíti, távlatát lezárja, az Egész egy részét lezárja, önmagát szabadságától megfosztja. Aki a távlatot kinyitja, az Egészet megismeri és birtokba, szabad. A szabadság ontológiai fogalom.

A realizálás legfontosabb feladata a szabadság megszerzése és tevékeny alkalmazása.

14. A rongáltság

A rongált létezés kifejezését először és ilyen értelmezésben FERDINAND EBNER használja (Daseingebrochenheit).

Az első kérdés, természetesen, amely itt felmerül, ha a létezés rongált, akkor mihez képest rongált? A válasz pedig a következő:

- ha az ember azt mondaná, hogy az első és eredeti ember létéhez képest rongált, nem kielégítő módon felelne. Az első és eredeti ember létének esetleg más emberre kötelező érvénye nincs;

- tehát nem az eredeti, hanem a normális emberhez képest rongált. Mert a normális ember normális voltáról való biztos tudatot mindenki magában őrzi. Mindenki tudja, hogy e normális embertől hol tér el, vagyis mindenkinek tudomása van arról, hogy létezésünk a normális ember létezéséhez képest töredék és tört és homályos és elrajzolt és elrontott, végül is megrongált lét. Az ember a lét teljességének és épségének és normális voltának képét magában hordja. Tudja, hogy érzékei és gondolatai és erői és képességei és tulajdonságai e normális emberéihez hasonlítva gyengültek és tompák és elcsorbultak és célszerűtlenek és nem kielégítőek.

15. Mindhárom körre kiterjed

Más szóval a rongáltság ontológiai defektus. Nem valamely részlet rossz. Az egész meg van törve.

Persze itt most fontos megjegyzést kell tenni. Újabban (de régen is megtették) sokan azt hirdették, hogy a lét megtörtségének legelső következménye az egyénekre való felmorzsolódás. Ez a nézet rossz. Az egyéni lét és az. általános lét összetartozik. Ezért vagyunk egyetlen és egyszeri és meg nem ismételhető emberek, amikor és ugyanakkor bele vagyunk ágyazva népbe és nemzetbe és osztályba és fajba, végül pedig az emberiségbe. Az egyetlenség és az egyetemesség összetartozik, és ez a kettő az Egyház alapja.

A rongáltság ténye azonnal világossá lesz, mihelyt az ember abban a három körben nézi, ahol az megnyilatkozik.

16. A szellem bűne,

- miért? Mert a bűn sajátos területe a szellemvilág. Ez a felfogás a közhiedelemmel szemben áll. Általában, főként a félreértett keresztény dogma alapján mindenki a bűnös testről beszél. Az ilyesmi teljesen hibás. A testnek bűnt elkövetni nincs is módja, mert létezése nem morális, hanem élettani körben folyik le. A test rongáltságát betegségnek hívjuk. A bűn morális defektus. Elkövetésére csak a szellem képes. Az első bűnt kezdetben a szellemvilágban a fény angyala követte el, és a bűn azóta is mindig csak a szellem színvonalán érthető. A bűn a szellemvilág szentségének beszennyezése.

17. A lélek őrülete

Ugyanaz a megtörtség, ami a szellemvilágban a bűn, a lélek világában az őrület. Az őrület a lélek normális voltának megbomlása és megzavarodása. A hindu hagyomány azt mondja, hogy a megtört lét legmélyebb sebe ez, az, avidja, a lélek éberségének és érzékenységének és világos látásának elvesztése, a megvakulás és a süketség és az eltompulás. A lélek őrülete a lélek homálya. Aluszékonnyá válik, kába, irányt és célt veszt, tévelyeg, rögeszmék szállják meg, képzeleg, valóság érzéke elvész, a másik lélekkel való kapcsolata meglazul és meg is szakad. Ha a bűn a szellemvilág megzavarodását idézte, az őrület a humánum világát bontotta fel. Az őrült nem tud közösségben élni. Amióta a lélekben az őrület uralkodik, az államok és a népek és a nemzetek és a fajok és a rendek viszályban élnek. Az Egyház megvalósítására nincs lehetőség.

18. A test betegsége,

vagyis ugyanaz a rongáltság, ami a szellemvilágban a bűn, a lélekvilágban az őrület, a testi világban a betegség. Bűnökkel születünk és őrülteknek születünk és nyomorékokként születünk. A betegség csíráját nem minden esetben lehet a szellemben, vagy a lélekben keresni. Gyakran az őrület, vagyis a bűn csírája a testben van. De, ami a testet megtöri, az sohasem bűn és sohasem őrület, hanem mindig a betegség.

19. De a három egy,

ami most már csaknem magától értetődik, és e hármat egymástól elválasztani e perctől fogva nem ajánlatos. A héber hagyomány a bűn jegyében állt, és a kereszténység (dogmatika) is, bár az Evangéliumban a bűnnek szerepe elenyésző, és csak PÁL apostolnál lép előtérbe. A héber hagyományból vette át. Szükségképpen át kellett vennie. A mulasztás az volt, hogy amikor a szellem megrongálódásának oly különös figyelmet szentel, ugyanakkor a lélek megtörtségével nem foglalkozik. Ezzel a többi között azt az évezredes zavart támasztotta, hogy az ember azt se tudta, a bűn gyökerét hol, a szellemben, vagy a lélekben, esetleg még a testben is kell keresnie. Amikor a korai kereszténység a héber hagyomány befolyására a bűnt, mint fundamentális rongáltságot, a középpontba helyezte, megfeledkezett a héber hagyomány rejtettebb tanításairól, a Kabaláról, amely a gnózissal együtt nem a szellemből, hanem a lélekből indul ki, és azt vallja, hogy a lélek megtörése az őrületben jelentkezik. A Kabala és a gnózis a kereszténységben néha-néha megtört, de többnyire eretnek tevékenységet fejtett ki, főként azokban a misztikusokban, akik nagyon jól látták, hogy a szellem megzavarodását (bűnt) a lélek megzavarodásától (őrület) elválasztani lehetetlen. De még a misztikusok sem látták a létezés megrongáltságát a maga teljes egészében. Ezt csak az alkimisták (PARACELSUS) vették észre. A megrongált létezés kérdésvilágát a maga teljességében először BÖHME fejtette ki. BÖHMEnél a bűn, az őrület és a betegség egymást abban a hierarchikus rendben fedi, amely rendet azóta elfogadottnak lehet és kell tekinteni azért, mert kielégítőbbet e tárgyról eddig mondani senki sem tudott.

A kérdés tisztázásához, újabban két körülményre volt szükség. Az első a modern materialista természettudomány kutatása, amely éppen olyan apodiktikusan, ahogy a korai keresztény dogmatika a létezés rongáltságát a bűnből vezette le, a középpontba a testet helyezte, és azt állította, hogy minden zavar első oka a test betegsége. A második körülmény a hindu (görög orfikus, iráni, kínai, egyiptomi stb.) hagyomány térhódítása, amely különleges hangsúllyal a Kabala, a gnózis és a misztika igazát emelte ki, és lélek rongáltságát (őrületet) hangsúlyozta.

20. Amire a példák száza van.

Íme mindjárt az egész úgynevezett filozófia története, amely SZENT ÁGOSTONtól kezdve csaknem teljes egészében, amilyen komoly szándékú, éppen olyan hitelesség nélkül való. SZENT ÁGOSTON erejének igen nagy részét arra összpontosította, hogy a héber hagyomány mellett kiálljon (a gnózis ellen küzdjön) és a létezés rongáltságának minden kérdését a szellemi megtörtségre, vagyis a bűnre vezesse vissza. Ezzel az egész európai legitim és hivatalos gondolkozás útja meg volt szabva. A filozófia oly rossz és főként egyoldalú értelemben vett spirituális gondolkozás lett amelynek végül a teljesen létüres idealizmushoz kellett vezetnie, az idealizmusra természetesen az éppen olyan létüres materializmus válaszolt, és a két doktrína küzdelme közepette mégis az egész vonalon a legnagyobb zavar és tájékozatlanság lett úrrá. Az ember akármelyik európai gondolkozót, akár valamelyik skolasztikust, vagy platonistát, vagy arisztoteliánust, később úgynevezett realistát, vagy szkeptikust, vagy misztikust, vagy racionalistát vegye is elő, mindjárt az első lapon azt fogja tapasztalni, hogy az egész filozófia jellegét arra kérdésre adott válasz dönti el, vajon a létezés rongáltságának primordiális oka szellemi (bűn), lelki (őrület), vagy testi (betegség). A bűn határozza meg az őrületet és a betegséget; vagy a betegség a bűnt és az őrületet; vagy az őrület a betegséget és a bűnt. A legmesszebbre még KANT jutott, amikor azt állította, hogy a lélek megzavarodása következtében a végső dolgokról (szellemről) ismeretet ugyan nem szerezhetünk (őrület), de azért a szellemet mégis ajánlatos komolyan venni. A végső következményeket HEGEL vonta le, akinél a szellem zsákjában a lélek és a test világa teljesen felszívódott és nyomtalanul eltűnt. Utána már igazán csak azok következhettek, akik a lélek és a szellem világát testi funkciónak tartották, sőt a lelki és szellemi funkciókat a betegség (lét megzavarodása) egy nemének tulajdonították.

21. Az összes határok érvénytelenek,

kell mondani ezek után, éspedig a következő indokolással:

- a létezés rongáltságának hármas természetéről tudni lényegbevágó tudás. Miért? Mert a primordiális egészség helyreállítása (reintegráció) is hármas, éspedig:

esztétikai

logikai és

morális

feladat. E hármas párhuzamos tevékenység más szinten fedi az érzéki (testi), az értelmi (lelki), és az erkölcsi (szellemi) tevékenységet. Senki sem lehet szellemében bűntelen, aki lelki világában nem értelmes, és testében nem egészséges. A szövevényen belül a létezés-szférák megkülönböztetésének csak azért van helye, nehogy a létezés hármas összetettségéről egy pillanatra is megfeledkezzünk. Határt vonni azonban, különösen oly értelemben, ahogy azt az európai filozófia (tudomány, vallás) alapján megszokták, nem lehet és nem is szabad, mert végül is a szellem világa a lélek és a test világát is átsugározza; a lélek a szellemet és a testet is minősíti és formálja; a test a lélek és a szellem világát is megalapozza.

(Jegyzet: A reintegráció műveletét, a lét eredeti egészségének újra való helyreállítását a hindu hagyomány a különböző jóga-módszerekkel kívánta végrehajtani. A jóga ilyen értelemben tulajdonképpen a megvalósítás és a megvalósulás (realizáció) művelete volt. A hindu hagyomány a jógának három faj táját különböztette meg:

1. karma-jógát

2. dnyána-jógát

3. hatha-jógát.

E három jóga módszert a rádzsa jóga egyesítette. A karma jóga nem egyéb mint az ember morális (szellemi) önfegyelme és a sors erőin való erkölcsi (morális) hatalom megszerzése. Ilyen karma-jógának tekinthető a görög-római sztoikus iskola is. A dnyána-jóga nem egyéb, mint az ember értelmi (lelki) önfegyelme és a lélek (tudás - látás - ismeretek) világának megtisztítása. A dnyána-jóga megfelelője a mediterrán világban gnószisz (dnyána szó a gnószisz azonos indogermán tőszó). Ez az értelmi megtisztulás (felébredés) folyamata. A hatha-jóga nem egyéb, mint a test fizikai (biológiai) erőin való hatalom, vagyis a testi egészség helyreállítása. A görög-római világban a jóga-gyakorlat jelenlétét igazolja a testedzés (modern világunkban a sport). A három jóga-módszert a rádzsa jóga egyesíti. A rádzsa jóga természetéről alant az imaginációval kapcsolatban lesz részletesen szó.)

22. mert az egyetlen morál a szabadság.

Ezt a tételt BAADER nyomán kell kimondani és fenntartani. A gondolatmenet a következő: a magasabb az alacsonyabb törvénye (morálja), az alacsonyabb a magasabb bázisa. Ezért:

A lélek a test morálja, de

a test a lélek bázisa.

A szellem a lélek morálja, de

a lélek a szellem bázisa.

A szabadság a szellem morálja, de

a szellem a szabadság bázisa.

Így jut el BAADER ahhoz a gondolathoz, hogy a legmagasabb (egyetlen) morál a szabadság.

Ha most valaki a megtett útra visszatekint, nehézség nélkül belátja, hogy az összes határok valóban érvénytelenek. Lehetetlen a létezés bármely szféráját elkülöníteni anélkül, hogy az ember egyúttal azt ne fosztaná meg először is moráljától, másodszor is bázisától. Ugyanaz a kapcsolat és viszony, amely a test és a lélek között fennáll, áll fenn a lélek és a szellem között is (a lélek a szellem bázisa, vagyis teste). De ugyanaz a viszony áll fenn a szellem és a szabadság között is (a szellem a szabadság bázisa, vagyis teste). Ezért, ha a test törvénye a lélekben van és a lélek törvénye a szellemben van, a szellem törvénye a szabadságban van.

23. BÖHME érdeme volt

BÖHMÉről már éppen eleget volt szó ahhoz hogy a helyzet gondolkozói jelentőségének kiemelésére megérjen. Ez elől most már nem lehet kitérni. BÖHME volt Európában az egyetlen gondolkozó, aki a létezés egységéből (az összes határok érvénytelenségéből) indult ki. BÖHME azt mondja: a létezés rongáltsága ontológiai defektus s így nemcsak az helytelen (egyszersmind egészségtelen és immorális), hogy az ember a totális törést egyoldalúan a bűnből vagy az őrületből vagy a betegségből magyarázza. Mert ha valaki a bűnből indul ki, a reintegráció súlyát a szellem területére helyezi; ha valaki az őrületből indul ki, a reintegráció súlyát a lélek területére helyezi; ha pedig a betegségből indul ki, a reintegráció súlyát a test területére helyezi. A reintegrációnak mindhárom esetben tökéletlennek kell lennie. Senki sem válhat a szellem területén éppé, aki ugyanakkor az épség helyreállítása érdekében a lélek és a test területén is ne tenne erőfeszítést. A határok érvénytelenek. Azzal, hogy az ember a rongáltság természetét félreismeri, az épség helyreállításáért folytatott művét is a legnagyobb mértékben veszélyezteti. Tudomásul kell tehát venni, hogy ontológiai defektusról van szó, és a defektus totális létünket érintette és érinti. Részletek helyreállításának művelete tökéletesen céltalan. A reintegráció munkájának arra a pontra kell irányulnia amely ponton a defektus történt. Ez a pont nem a szellemben és nem a lélekben és nem a testben van, hanem a létezés középpontjában. E közép pontról csak akkor van módom tudomást szerezni, ha a három részre tagolt létezést ismét össze rakom és a három rész között levő határvonalat eltörlöm.

Ezúttal az alkímiára ismét, ha csak néhány szóval is, utalni kell. Az alkímia három princípiumból indul ki. A három princípium (három kezdet éspedig három örök kezdet: ewiger Anfang, mint BÖHME mondja) a sal, a sulphur és a merkur. E három kezdet, az európai test-lélek-szellem egységének nem pontosan felel meg. De nem felel meg pontosan a hindu hagyomány három princípiumának, a tamasz-radzsasz-szattva egységnek sem. Nem felel meg, főként azért, mert az alkimista koncepcióban (princípiumokban) a sal karakterisztikuma éppoly testi, mint amilyen lelki és szellemi; a sulphur karakterisztikuma szintén lelki-szellemi-testi, és ilyen a merkur karakterisztikuma is. Kár lenne most azon vitatkozni, hogy mely princípiumok helyesebbek. Amit e percben különös hangsúllyal ki kell emelni, az, hogy BÖHME a test-lélek-szellem egységét az alkimistáktól erősen befolyásolva olyan ontológiai totális összefüggésben látja, hogy az embernek a doktrínák test-lélek-szellem megkülönböztetését nincs is alkalma megvonni.

BÖHME gondolkozói nagysága egyebek között abban is megnyilatkozott, hogy a létezés egészében gondolkozik, s ezzel minden úgynevezett filozófián túl ahhoz az eredeti gondolathoz csatlakozik, amely csak a szent könyvekben (a kinyilatkoztatásban) jut kifejezésre, sehol másutt.

24. az univerzumban rendet teremteni,

mert számára már magának a kiindulásnak döntő jelentősége van. BÖHME szerint a helyzetet nyugodtan ilyen módon is meg lehet fogalmazni:

- aki a létezés rongáltságát a bűnből akarja levezetni, és így a szellem-princípiumból indul ki, nemcsak őrületben él, hanem beteg és bűnt is követ el,

- aki a létezés rongáltságát az őrületből akarja levezetni, és így a lélek-princípiumból indul ki, őrületben él, és beteg és bűnt követ el,

- aki a létezés rongáltságát a betegségből akarja levezetni, és így a test-princípiumból indul ki, őrületben él, és beteg és bűnt követ el.

Miért? Mert bűn, őrület és betegség egymástól nem választható el. A bűn azonnal kihat a lélek világára is, és a lélekben őrületet teremt, de kihat a test világára is, és a testben betegséget teremt. A kezdet szempontjából egyik sem előzi meg a másikat. Mi volt az első defektus? A bűn? Az őrület? A betegség? Egyik sem. A principális defektus a szellem területén mint bűn (a szellem megromlása), a lélek területén mint őrület (a lélek megromlása), a test területén mint betegség (a test megromlása) jelentkezett. Ha most a létezés eredeti építését helyre akarom állítani, a rossz kezdetből hiába indulok ki, eredményt nem fogok tudni elérni, erőfeszítésem hiábavaló és munkám kárba vész. Reintegráció (PÁL apostol metanoiának mondja, BÖHME és az alkímia transzmutációnak nevezi) ilyen módon nem hajtható végre. Ezen az úton a realizálás (realizálódás, megvalósulás, megvalósítás) lehetetlen.

BÖHME érdeme volt, hogy ebben a zűrzavarban rendet teremtett.

Miből kell kiindulni?

A kinyilatkoztatásból. Miért? Mert ha az ember nem a kinyilatkoztatásból indul ki, okvetlenül már valamely rongáltságból kell kiindulnia. A kinyilatkoztatás szava létezésünkben az egyetlen valóság, amelyet a törés nem érintett, vagyis, amelyet sem a bűn (szellemi törés), sem az őrület (lelki törés), sem a betegség (testi törés) nem ért el. A kinyilatkoztatás a szellem és a lélek és a test megzavarodása fölött áll, s amikor az ember a realizálás (transzmutáció, metanoia) módját és lehetőségét keresi, bázisnak és fundamentumnak csakis a defektusmentes szót tekintheti. Helytelenül járok el, ha a héber hagyományt fogadom el, és a realizálást a bűn likvidálásával kezdem. A kezdet rossz. Helytelenül járok el, ha a hindu hagyományt fogadom el, és a lélek területéről indulok el, és a realizálást az őrület (a lélek megzavarodásának) kiirtásával kezdem. A kezdet rossz. Helytelenül járok el, ha a görög testedzőket, vagy a modern tudományt fogadom el, és a test területéről indulok el, és a realizálást a betegség likvidálásával kezdem. A kezdet rossz.

25. A középen kell kezdeni.

Efelől kétségek voltak és állandóan kétségek vannak. A gondolkozók egy része a szellemi kezdetet hirdeti. Kezdetben van az idea. A gondolkozók más része az anyagi kezdetre esküszik. Kezdetben van a matéria. De tudjuk, hogy a zűrzavarban BÖHME rendet teremtett.

A spiritualizmus a szellem világának, a materializmus az anyag világának felel meg. Mi azonban abban a világban élünk, amelyben a szellem és az anyag egybeolvadt. Ennek a világnak neve természet. Vagyis középhely. Teremtmény. Vagyis: lény. Szelleme is van, lelke is van, anyaga is van, de ő maga sem nem szellem, sem nem anyag. Megnyilatkozik a szellemvilágban, megnyilatkozik a lélekvilágban is, megnyilatkozik az anyagvilágban, de valódi helye a természet.

Végül is le kell számolni azzal a botor balhittel, hogy

először: a fontos az élet - mert a fontos nem az élet, hanem az üdv;

másodszor: az élettervet (üdvtervet) az ember készen kapja, - mert az élettervet (üdvtervet) mindenkinek magának kell megcsinálnia;

harmadszor: az életterv (üdvterv) elkészítése észszerű munka - mert az élettervet (üdvtervet) az imagináció teremti.

Nem lenne helyes ezt az alkalmat a princípiumokról (kezdetekről) szóló metafizikai fejtegetésre felhasználni. Aki eziránt érdeklődik, BÖHME műveiben úgyis mindent, ami lényeges, megtalál. Ezúttal csak ennyit:

A szellemnek hatalma van

az anyagnak tömege van,

a léleknek értelme van;

a szellemnek ereje van,

az anyagnak súlya van,

a léleknek alakja van,

a szellem tevékenysége a hatás,

az anyagé a tehetetlenség,

a léleké a szemlélet;

a közép: az imagináció.

26. A lélek és látomása

Az imagináció szó kimondásával a Mágia szutra döntő helyére érkeztünk. Az imagináció a szutra középponti szava. A siker attól függ, hogy az ember e szót milyen mértékben érti meg.

Arról már volt szó, hogy a vallás, vagyis a szellem területe, a szellem rongáltságát kívánja megjavítani. A megrongált szellem a bűnös szellem;

- arról is volt szó, hogy a természettudomány, vagyis az anyag területe, a test megrongáltságát kívánja megjavítani. A megrongált test a beteg test;

- arról is volt szó, hogy a metafizika és a művészet, vagyis a lélek területe, a lélek megrongáltságát kívánja megjavítani. A megrongált lélek az őrült lélek.

Szellem, anyag, lélek nincs külön. Mint ahogy nincsen külön értelem, érzelem és akarat, és nincsen külön bűn, betegség és őrület. De éppen mert nincs külön, a három világnak van közepe.

Az imagináció szó annyit jelent, hogy: élet-képzelet. Az élet-képzelet az, ami az ember élettervét készíti. A terv minden esetben üdvterv. Ezért a Mágia szutra nem az életből indul ki (amit elvehetnek), hanem az üdvből (amit nem vehetnek el). Hiszen nem az üdv áll az élet, hanem az élet az üdv szolgálatában. Üdvöm fontosabb, mint életem.

Az imagináció életterve (üdvterve) minden esetben látomás. E látomás az emberre visszahat, és a visszahatás bűvölete az érzület (kedély), amelyet üdv-testnek hívnak, mert az üdvlátvány, éspedig női alakban, ebben a testben (alakban) lakik. A megromlott és összetört üdvlátomás testét boszorkány, a tisztult és átvilágított üdvlátomás testét szűzleány alakjában ábrázolják. E megszemélyesítésben az a tudás nyilatkozik meg, hogy az ember üdvtervével azonosul és látomásának alakját fölveszi. Mert az ember azzá válik ami látomásának gyújtópontjában áll. Anima est ubi amat. A régiek nagy könyvei, főképpen az egyiptomi Pert em heru és a tibeti Bardo Tödol az embernek ezt a határtalan látványérzékenységét és átváltozó képességét alapvetően tárják fel.

Az imagináció az a hely, ahol az emberi lélek üdvtervét látomásában őrzi, és erre a látomásra építi fel életét, vagyis önmagát életterve szerint formálja meg. Az életterv elkészítés tehát nem a szellem műve, más szóval nem ésszerű, spiritualizmusnak helye nincs. De az életterv elkészítése nem is a test műve, más szóval nem ösztönös, materializmusnak helye nincs. Az élettervet az ember létezési középpontjával teremti, éspedig imaginációjával (életképzeletével). Ez az imagináció nem külön értelem és külön érzelem és külön akarat, hanem a három egysége és középpontja, vizionárius mámor és a kép felrobbanó villáma végül is elementáris és primordiális teremtő aktus.

BÖHME a szellem világát mágikus világnak nevezi. Ez az érzékfölötti hatalmak (akaratok, erők, dünameisz, ahogy PÁL apostol mondja) helye. A szellem világa érzékfölötti, a tiszta hatások, az ábrák világa ez, amit KEATS viewless wings-nek nevez, a láthatatlan szárnyalás. Az anyag világa, BÖHME szerint, a varázs (csoda) világa. Ez az ájult tehetetlenség és alaktalanság. A természet pedig a mágia és a varázs között a közép, ahol a mágia tiszta hatalma és a varázs tehetetlen passzivitása találkozik, de nem egyenlítődik ki semlegességben, hanem explodál (BÖHME villámnak nevezi). Külön a mágia is, a varázs is néma. A kettő együtt az explózió. A villám, vagyis a szó, vagyis a mennydörgés. Ez a mennydörgés a kezdet: "Kezdetben vala a szó... "

Nem gondolat, nem tett, hanem kép = szó.

Szó - kép - (látvány, látomás) - képzel - képez - képes - képesség - képzet- képzett.

Önmagát képességével képére képezi.

Az imagináció ez a képzelet (képesség, képzés). Az élet az imaginációban készül.

E helyen azonban azt a felvilágosító megjegyzést kell tenni, hogy senki se higgyen abban a primordiális paradicsomi (édenkerti) helyzetnek helyreállításában, amelyből az első ember lehullott, és amelyről a vallások oly sokat szeretnek beszélni. Aki élettervét (üdvtervét) ilyen szolgálatba állítja, hibát követ el. A kinyilatkoztatás a paradicsom (amely a kezdetek kezdetén volt) helyreállításáról soha sem beszél, ellenben igenis beszél Isten országáról, amely ha a világ száma betelik, az idők végén elkövetkezik. Ez az Apokalipszis Új Jeruzsálemje. A két üdv között a különbség az, ami a kezdet és a vég, vagyis a Kert és a Város, ami az Egyén és az Emberiség között van. A paradicsomi üdv az emberi lét megtörésében elveszett, és visszahozhatatlan, és mögöttünk fekszik, és a romlás helyrehozhatatlan. Isten országának üdve (az Evangélium) a megváltásban a feltárt kapu, amely előttünk fekszik és ennek megvalósításában az édenkerti üdv meghatványozódik. A paradicsom és Isten országa egymással olyan viszonyban áll, mint a Teremtés és a Megváltás világa. A megváltásban pedig, mint BAADER mondja, Istennek önmaga erőit mélyebben kellett megragadnia, mint a teremtésben. Az üdvtervnek a megváltás jegyében kell állnia.

27. Tehát: nem élet,

Azt mondják, hogy a tizennyolcadik század középponti szava a természet. Az a szó, amely az összes többit megette. A természet volt az izgalom és az érdekesség és a mélység és az utolsó értelem.

A tizenkilencedik század középponti szava az élet. A tudomány szava és a költészet szava. Minden lényeges gondolat és minden nagy gondolkozó szava. A kutatás és a szenvedélyek célja. A jelszó: élni.

A huszadik század megkísérelte, hogy az életet továbbra is a középpontban tartsa, de visszavonhatatlan csődbe került. Az élet elhasználódott és félelmetesen ellaposodott. Értelmét elvesztette. A létezés elvékonyodása a felszínen merő olajfolt lett az óceánon. Az élet szó már semmit sem tudott megmagyarázni. Kihűlt és elszegényedett. Élet mint bázis belülről felemésztődött és eltűnt. A merő élet ma nem egyéb, mint az ájultság egy neme. Aki csak él, annak arcán üres és csalódott szomorúság, hiába van része fiatalságban és gazdagságban, gyönyörökben és kényelemben, kiváltságokban és kitüntetésekben, dicsőségben és diadalokban. Aki csak él, álmodik. Az a hit, hogy az abszolút jó az élet, elborzasztó következményekre vezetett. Tudjuk, hogy aki életét megmenti, elveszthet valamit, ami ennél fontosabb. Az emberi létezés határait a világi életre leszűkíteni nem lehet, s ha valaki mégis megteszi, csődbe kerül. Az utolsó betűig így került csődbe a múlt század egész életdicsőítése, és követte a merő életből való tökéletes kiábrándulás. Ha az ember érvényüket a maira is ki akarja terjeszteni, a költők és gondolkodók, mint GOETHE és NIETZSCHE érdektelenek, a tudósok, mint DARWIN és SPENCER, nevetségesek. A merő evilágiságról, ami az élet, kiderült, hogy keret, amelyen belül nincs semmi. Élet addig van ténylegesen jelen, amíg az embernek hiánya van. Sehnsucht, das größte Glück des Menschen - ahogy GOETHE mondja, az élet lényege a sóvárgás, mert önmaga üres. Leben ist kein Wesen, sondern Begierde des Wesens - az élet nem szubsztancia, hanem a szubsztanciára való éhség, írja BAADER. Élettel nem lehet jóllakni. Életet nem lehet befejezni. Életet nem lehet kielégíteni. A merő élet hiányérzet és szomjúság valamire, ami nem élet, hanem táplálék és ital és tartalom és szubsztancia. Az élet izgalom és nyugtalanság és kívánság, amely éhséget eszik és szomjúságot iszik és álomról álmodik. Ami csak élet és semmi más, a szenzációk ájultsága, ez azoknak az élete akik csak élnek.

A mohóság megkísérelte felkorbácsolni, de nem ment. Mindig szegényebb lett, és üresebb és tartalmatlanabb és ájultabb. Végül következett az élet nagy inflációja. Az élet a tömegben. Mesterségesen kitenyésztett és álomvilágban tartott rovar. Az élet dicsőítése odavezetett, hogy nincsen olcsóbb, mint éppen az élet.

28. hanem üdv,

már csak azért is, mert nem az élet mozgatja és irányítja az üdvöt, hanem az üdv az életet. Az üdv az élet értelme. Az üdv az élet szubsztanciája. És feltéve, ha biztosak lennénk abban, hogy túlvilág és ítélet és öröklét nincs, mert a lélek és a szellem a testtel együtt feloszlik, az üdv gondolatát már csak felelősségérzetből, feltétlenül, csupán tisztességből is kötelezővé kellene tenni, nehogy bárkinek is eszébe jusson az embert csibésznek tartani, aki fizetés nélkül akar távozni.

Ezen a helyen nyer az ember választ olyan kérdések egész seregére, amelyek egyébként soha megoldhatók nem lennének. Tudjuk, hogy a tragédia az élet csődje és bukása és összetörése. De tudjuk azt is, hogy a tragédiában az élet hiába tört össze, az ember felmagasztosult. Mert az élet csődjéből diadal és a bukásból győzelem lehet. Az élet elvész? Nem baj. Csak az üdv legyen megmentve. És tudjuk, hogy van élet, amely látszólag sikerült, valójában meg van gyalázva. Miért? Mert az ember üdvét eljátszotta. A teljesült és sikerült élet még nem megszerzett üdv. A tragédia mélysége éppen az, hogy a hérosz az üdvért az életet dobja oda. Ezért van szegénységnek, önmegtagadásnak, aszkézisnek, lemondásnak, szenvedésnek üdvértéke.

29. Az életterv nincs készen,

az élettervet úgy kell felépíteni, hogy az az üdvöt szerezze meg. Az ember önmagát ezen a ponton nyeri meg, vagy veszti el. Aki életének sikeréért küzd, üdvét csaknem minden esetben eljátssza, akár felelőtlenségből, akár könnyelműségből, gyengeségből, élvvágyból, jellemhibából, léhaságból, tudatlanságból, vagy mert magát becsapta és elhitte, hogy a fontos az élet.

Még egyszer: az élettervnek úgy kell felépülnie hogy az ember üdvét elérje. A tervet mindenkinek magának kell elkészítenie. Üdvömet senki más helyettem nem szerzi meg. Megszerzésében pedig teljesen szabad vagyok.

Minden időben voltak olyan általános irányelvek, amelyek programokat nyújtottak és generális üdvterveket hirdettek. Egyetlen ilyen üdvterv sem volt botorabb, mint a közelmúlt haladáselve. A haladás azt tanította, hogy az embernek semmi dolga, csak hagyja magát haladtatni. A világ önmagától amúgy is egyre tökéletesedik. A tökéletesedére bizonyító példák a világháborúk a munkatáborok és a tömegmészárlások. A haladás csak az életet ismeri s az üdvről sejtelme sincs, vagyis a haladás nem egyéb, mint az élet korszakából való rekvizitum.

Az életterv nincs készen. Amit az ember részben készen kap, az a terv felépítésének bizonyos szabályzata, nagyobbára igen rejtett helyeken mert ami a nyilvánosság számára hozzáférhető, többnyire kellemes, lapos moralizmus. Az alkímia az életterv készítését Ars magnának (magas művészet), a kész élettervet pedig Opus magnum-nak (nagy mű) hívja. Az alkímia (PARACELsus, BASILIUS VALENTINUS, FLUDD, HELMONT, LAW és mások, de mindenekelőtt és fölötte BÖHME, LOUIS CLAUDE SAINT-MARTIN és BAADER, részben SZOLOVJEV, BULGAKOV és BERGYAJEV) módszerére az életterv készítésében jellegzetes először az, hogy az élettervnek az üdvtervet maradéktalanul fednie kell, másodszor, hogy a terv építésében tovább egyetlen lépést sem lehet tenni, amíg az ember a már elért gondolatot meg nem valósította. Ez minden alkímia ismertetőjele. Az életterv felépítése annak megvalósításával lépést kell tartson és mialatt a terv elkészül, az emberben és az emberen annak realizálódnia kell. Éppen ezért a magas művészet művelése és a nagy mű megalkotása egybeesik. Mai ismeretünk szerint az alkímia az egyetlen tudás, amely az üdvterv kiépítésére kielégítő elméleti alappal rendelkezik.

A keletről származó jóga-rendszerekről vagy a középkori misztikáról ugyanez nem mondható el.

A mozlim fatalizmus, a kálvinista predesztináció és a múlt század szcientifikus determinizmusa azt tanítja, hogy az élettervet az ember számára a magasabb hatalmak világában elkészítették, és az embernek ezen változtatni, sajnos, módjában nincs. A mozlim és a kálvinista hiedelem spirituális, a szcientifizmus determinizmusa materiális természetű. Tudjuk, hogy a kezdet mindkét esetben rossz. A középen kell kezdeni. Aki a középből indul ki, azonnal látja, hogy sem fátum, sem predesztináció, sem determinizmus nincs. A dolog nehezebb és egyszerűbb. Szabadság van. Vagyis kockázat van és áldozat van és mérlegelés van és lélekjelenlét van és tudás van és akarat van. És az életbe bevetett kockázatnak és áldozatnak és mérlegelésnek és tudásnak és akaratnak üdvértéke van.

30. Az imagináció teremti

A realizálásnak (metanoia, reintegráció, transzmutáció) ugyanarról a pontról kell kiindulnia ahol a létezés primordiális defektusa bekövetkezett. Már régen tudjuk, hogy ez a defektus nem a szellemben és nem a lélekben és nem a testben történt, hanem ott, ahol az emberben az egész, létezés állandóan esedékes, ahol az ember a valóságot a maga teljességében elismeri, s ahol az összes lehetőségeket birtokába veszi. Ez a bűn és az őrület és a betegség pontja, de ugyanakkor ez a tisztaság és az éberség és az egészség pontja is vagyis ez az átváltó pont, ahol a létezés vagy megzavarodik, vagy megtisztul, aszerint, hogy önmagába milyen kép fényét, vagy sötétségét helyezte.

Az életterv nincsen készen. De az élettervet nem az ész teremti. Abban az esetben, ha csak életünk lenne és üdvünk nem, az ész teremtené, mert az élet berendezéséhez az ész, elég. De az ész az üdvöt meg sem tudja érteni. Amilyen viszonyban áll az élet és az ész, ugyanolyan viszonyban áll az üdv és az imagináció. És tudjuk, hogy ma századunkban az élet fogalma kiégett, és ami ma bennünket mozgat, az az üdv. Az üdvtervet (és a szorosan hozzátartozó élettervet) az imagináció teremti, éspedig teremti azzal a képpel, amelyet önmagába fogadott és amelyet realizálni elhatározott és amelyet szüntelenül megvalósít.

Ezzel a szóval persze, hogy kép, határtalanul óvatosnak kell lenni. Mert az imagináció ugyanakkor, amikor szem, amely a képet látja, kép is, amely a látványt magára veszi, és maga e látvánnyá alakul és változik. Az imagináció ugyanis a metanoia (megfordulás, fordulat) és a transzmutáció (változás, átlényegülés) helye. Amit az ember imaginációjába helyez, azzá alakul. BÖHME azt mondja, hogy az ember a kezdetek kezdetén az állati párzást megbámulta (a képet magába vette), s ezért kellett az állati létezésbe süllyednie. De az imagináció nemcsak szem, amely lát, és nemcsak kép, amelyet a szem lát, hanem a hozzájárulás (azonosítás) helye. Mindenképpen az akarat mágikus pontja és az elhatározás (választás, válság) helye. Távolról sem tudattalan, bár az emberek Nagy többségében az, de nem azért, mert az imaginációnak tudattalannak kell lennie, hanem azért, mert az imagináció tudatosítása (felébresztése, napfényre hozatala) igazán nem egyszerű és könnyű feladat.

Ha az imént le kellett számolni azzal a balhittel hogy a fontos az élet és nem az üdv, akkor most elérkezett az ideje annak, hogy az ember leszámoljon azzal a balhittel, hogy az, embert tevékenységében (gondolkozásában, munkájában, alkotásában) az ész vezeti. Az embert az imagináció vezeti, és ezt fokozott mértékben hangsúlyozni kell, amikor felmerül a kérdés, mi az, ami az élet(üdv)-tervet készíti. Az üdvtervet minden esetben és kivétel nélkül és mindenkinél az imagináció teremti, éspedig arra a képre alakítja, amely képet magába fogadott és amely kép mágikus bűvöletében magát átengedte, hogy akaratát e kép megvalósításának szolgálatába állítsa.

A lét megzavarodása az imaginációban következett el, amikor az ember a megzavarodást megkívánta és e megzavart képet önmagára mágikusan alkalmazta (realizálta) és magát a zavarral azonosította. A reintegrálódásnak a fordított utat kell követni. Ebben kivétel nélkül minden szentkönyv és minden kinyilatkoztatásból kiinduló gondolkozó megegyezik. Élet megfordítása (metanoia). Imagináció nem bent, nem kint, hanem az életcentrumban van; a teremtő szó teremtő tevékenységének helyén.

31. Vigyázat, nem összetéveszteni sem az álommal,

Ez a figyelmeztetés az előbbiek után már fölösleges is lenne, ha az imagináció szóval annyi visszaélés nem történt volna. Hozzánemértők e szót mindannyiszor alkalmazták, amikor mással már kudarcot vallottak. Azt tudjuk, hogy amit álomnak nevezünk, teljes egészében az élet körébe tartozik és az, üdvöt nem érinti még akkor sem ha mint igen sok esetben és sok embernél, az álom okosabb, mint az ébrenlét tudat, vagyis az ember álmában tudja, hogy amiért él az az üdv, de ébrenlétében erről megfeledkezik.

32. sem a fantáziával,

BÖHME azt mondja, hogy a fantázia (mint az ész) merőben az asztrál-kozmosz erőinek felfogására, és ezek szerint a fantázia (és az ész) merőben a kozmoszban folytatott életben való tájékozódásra alkalmas.

33. mert teremtő tevékenység.

Más szóval az imagináció kulcsszava a valóság. Végül is a kulcsszó: a megvalósítás. Az életképzelet az a hely, ahol az ember a pneumatikus világból induló ösztönzéseket fogja fel és azokat a természet világába átviszi. Ezt a műveletet hívjuk azzal az egyszerű szóval, hogy realizálás.

Az európai gondolkozás terminológiájában az életképzelet csinál a teóriából praxist, vagyis elméletből gyakorlatot. Ezek szerint az imagináció olyan transzformátor (transmutator), amely két valóság (a pneumatikus és a természeti) között pontosan a határon áll, és a pneumát természetté váltja át, vagyis a pneumát a természetben alkalmazza. A baj soha sem az volt, hogy nem pneumatikus hatalom volt az, amit megvalósított és alkalmazott. A baj az volt, hogy nem a világosság, hanem a sötétség (bukott pneuma, sátán, ördög, megzavart, megtört, bűnbeesett, nem éber, nyomorék létezés) világából imaginált. Az imagináció teremtő tevékenység. Teremtésnek nevezzük azt a tevékenységet, amely valamely pneumatikus világból való vitalitást megteremt (a természetben), megvalósít. Ezért az imagináció kulcsszava a valóság.

(Jegyzet: Amit az ember imaginációjába helyez, azzá alakul.

Ez nemcsak arra a közismert tényre utal hogy valódi varázsereje csak a példának és nem az elvnek van, hanem utal főként arra, hogy milyen határtalanul óvatosnak kell lenni, nehogy az ember életképzeletében olyan bűvös erejű képet hordozzon, amely üdvét megronthatja. Mert ha a kép az életképzeletben helyét elfoglalta, mindaddig imaginálni fog (az élet minden mozzanatában befolyását addig érvényesíti), amíg ezt onnan az ember nem emeli ki. A kiemelés és más képnek az imaginációba helyezése pedig az emberi élet legnehezebb műve. Ismét és hangsúlyozottan a legeslegnehezebb műve. A művelet technikájáról később igen részletesen szó lesz. Az életképzelet ténylegesen életet képző (teremtő) képesség. Ezért nem a szándék fontos és nem az elv, hanem egyedül az imaginációba helyezett kép

34. Ez a mágikus aktus

Soha egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy a realizálásról van szó. Nehogy az ember egész sereg igen magas és szép eszme birtokának káprázatában legyen, amelyek közül egyet sem vált be és nem is tud, talán nem is akar beváltani s ezért végül is fájdalmasan üres maradjon. Az élet nem önmagáért adatott, hanem, hogy az ember életével üdvét megszerezze. Persze nem a magáét. Az egyéni és a közös üdv nincs külön. Aki meg nem valósított eszmék káprázatában él, a maga számára botrányosan hazug, más számára botrányosan nevetséges. Ez az emberi létezésben a dupla skandalum, ha valaki száját járatja és papol és tanít és oktat és dorgál és büntet és a nagy igéket hirdeti és semmit nem teljesít. És ez a skandalum az első ok, amiért a föld nem Egyház, hanem kórház és fegyház és őrültekháza. Az embernek, mondja BÖHME, hatalma van arra, hogy az egész természetet megváltoztassa, de előbb önmagát Kell megváltoztatnia, másképp nem megy. Tudjuk, hogy életünk uralkodó ereje nem a bőség és a gazdagság és a tudás, hanem éppen ellenkezőleg az ínség és a szegénység és a tudatlanság. Létezésünk rongált létezés. Nincs értelme annak, hogy magunkat kívülről magas eszmék képeivel mázoljuk be. Egyetlen, még oly kicsiny megvalósított eszme is több, mint egész színpa