Hamvas Béla

TABULA SMARAGDINA

* * *

Kommentár a

Tabula Smaragdina

(Hermész Triszmegisztosz)

tizenhárom mondatához, egyben bevezetés az

Alchimiába

(a hermetikus gondolkozásba)

* * *

I.

TÖRTÉNETI BEVEZETÉS

Nem gyanútlanság, hanem rosszhiszeműség lenne, ha valaki a Tabula Smaragdinát a XX. század közepén oly értelemben kísérelné meg magyarázni, ahogy azt bizonytalan néhány ezer évvel ezelőtt szerzője értette és leírta. A Tabula Smaragdina az őskori hagyomány nagy és jellegzetes műve. Keletkezése óta a hagyomány korszaka lezárult, az emberiség a történet korszakába lépett, és minden jel arra vall, hogy a történeti korszak is vége felé tart. Ami e hermetikus alapmű korhű és filológiailag hiteles magyarázatát lehetetlenné teszi, nem az, hogy attól bennünket néhány ezer év, hanem hogy két világkorszak választ el.

Persze ez nemcsak a Tabula Smaragdinára érvényes. Vonatkozik az archaikus kor minden hasonló művére, a kínai, a hindu, az egyiptomi, a héber, a görög hagyomány minden fennmaradt sorára, sőt festett és faragott és épített művére. A filológia és a kommentár nem lehet tisztességes, ha az ember nem azzal kezdi, hogy e korszakok között levő fundamentális különbséget tudomásul kell venni.

Az őskori műveket kommentálni mégis nemcsak gondolatilag érdekes, hanem azokat - különösen most - a történeti korszak végével újra kommentálni kell. Kell pedig azért, mert éppen ma semmi sem látszik fontosabbnak, mint a korszakok gondolkodását egymáson lemérni. Tárgyilagosabb mérték, mint a mai gondolkodástól - ha nem is tökéletesen távolálló - de alapvetően különböző archaikus gondolat, nincs. Amire szükség van, nem is filológiai kommentár, hanem oly mérték, amely a két gondolkodást megkülönbözteti, hogy a kettő egységét meg tudja teremteni. A Tabula Smaragdina világa számunkra helyreállíthatatlanul elmúlt. Ahogy elmúlt a Tao-te king és HÉRAKLEITOSZ, a Mahabharáta és AISZKHÜLOSZ világa. Különös naivitás kell ahhoz, hogy az ember a művek restaurációjában hinni tudjon. A szcientifikus filológia ma részben még ebből a hiszékenységből él. Az őskor művei azonban mindinkább az idő túlsó feléről való atmoszférájukkal egyedülálló módon alkalmasak arra, hogy ösztönzéseikkel és gondolataikkal azt, ami bennünk rejtett, kibontsa, ahogy a modern fizika és geometria önmagát PTOLEMAIOSZon és EUKLEIDÉSZen, a matematika önmagát PÜTHAGORASZon tudja mérni, a kémia az alkímia gondolatain tudatosítja önmagát.

NIETZSCHE is Apollón és Dionüszosz orfikus isteneinek neveit veszi elő, hogy korunk döntő feszültségeit megértse. A történet előtti és történet utáni korok affinitása, úgy látszik, tény. Amit a szcientifikus filológia az affinitásról tudomást nem szerezve és önmagát objektív eredmények látszatával hitegetve csinál, merő ismeretszerzés. De nem ismeretekre, hanem tudásra van szükség.

A Tabula Smaragdina latin nyelven maradt fenn. Egyesek szerint görög szövege is volt, de elveszett. Mások szerint a Tabula Smaragdinát eredetileg is latinul fogalmazták. Ennek a feltevésnek a szövegben levő görög szavak ellentmondanak. A Tabula Smaragdina tizenhárom mondat. Szerzője a szöveg szerint HERMÉSZ TRISZMEGISZTOSZ (háromszor legnagyobb Hermész). Hermész nevét a gnosztikus és alexandriai iratok jól ismerik. A legvalószínűbb hipotézis, hogy egyiptomi származású ember volt, bár a név nem személynév, hanem úgynevezett beavatási fokozat. Lehet, hogy Toth volt, Toth pedig az egyiptomi leviták magas kasztja, mint Iránban a Zarathusztra, vagy Indiában a risi. Ma úgy mondanánk, hogy mester volt. Kora bizonytalan. Vannak, akik keletkezését az özönvíz után az első generáció idejére teszik, de nem tudni, hogy Kr.e. 8000-ben, vagy Kr. e. 12000-ben történt özönvízre gondolnak-e. HERMÉSZ TRISZMEGISZTOSZ tekintélye igen nagy volt. Felőle még az egyházatyák is különös tisztelettel beszélnek.

Az alexandriai korból HERMÉSZ TRISZMEGISZTOSZ neve alatt egész sereg, főként dialogizált értekezés maradt fenn. A gyűjtemény általában a Corpus Hermeticum neve alatt ismeretes. Ezek az értekezések - ha töredékesek is - világosan jelzik, hogy valamely beavatás oktató művei. Túlnyomó részük inkább kései gnosztikus iratnak látszik, könnyen feltételezhető, hogy itt nem magáról Hermész személyes tanításáról, inkább a hermetikus hagyományba való beavatásról van szó. A Corpus Hermeticumban csak néhány mű van, amely a konvencionális katekizmus stílusnál magasabb nyelvet használ, s e művek gondolatainak folyamatos jelenléte különböző szerzőknél úgyszólván a mai napig követhető. Ezek az értekezések, főként a negyedik (az úgynevezett szent beszéd) és a tizenhatodik (Ammonhoz), a többitől már tömörségüknél fogva is különböznek, sok tekintetben a gnóziszt, az orfikát, a Kabalát és az egyiptomi hagyományt kötik össze, ma már meg nem állapítható módon szintetikusan, vagy mindössze szinkretikusan. Gondolataik az egyházatyák műveit is át- meg áthatják, ORIGENÉSZét és ALEXANDRIAI KELEMENét éppen úgy, mint NIZZAI és NAZZIÁNI GERGELYét, DIONÜSZOSZ AREOPAGITÁét és MAXIMUS CONFESSORét. Később e gondolatok az alkímián kívül a középkori misztikusoknál élnek tovább. BÖHME, SAINT-MARTIN, OETINGER, SCEUS, BAADER, MOLITOR gondolatvilága egész SZOLOVJEVig, BERGYAJEVig és BULGAKOVig a legkönnyebben innen érthető.

A hermetikus művek a hellenisztikus Alexandriából kelet felé is elterjedtek, és Európába bizonyos megfogalmazások az araboktól kerültek át. Vannak, akik az egész alkímiát arab eredetűnek mondják. Ez a feltevés ilyen mereven egészen biztosan hamis. A hermetika olyan hagyomány, amelyen amíg a középkorban Európába került, sok iskola dolgozott. Abban az alakjában például ahogy PARACELSUSnál, vagy BÖHMÉnél felmerül, az eredeti egyiptomi és későbbi görög orfikus, püthagoreus és kabalista és arab elemeket meg különböztetni már teljesen lehetetlen. Olyan formájában pedig, ahogy SAINT-MARTIN után jelenik meg, az egész őskori hagyománynak csaknem tudatos egyesítési kísérlete.

II.
A SZÖVEG

1. Verum, sine mendatio, certum et verissimum	– ’Való, hazugság nélkül, biztos és igaz’.
2. Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius	– ’Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd’.
3. Et sicut omnes res fuerunt ab uno, meditatione unius: sic omnes res natae fuerunt ab hac una re, adaptatione	– Ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett.
4. Pater eius est Sol, mater eius Luna, portavit illud ventus in ventre suo, nutrix eius terra est	– Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.
5. Pater omnis thelesmi totius mundi est hic	– Ő a théleszma, az egész világ nemzője.
6. Vis eius integra est, si versa fuerit in terram	- Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.
7. Separabis terram ab igne, subtile a spisso, suaviter, cum magno ingenio	– Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől, tudással, szenvedéllyel.
8. Ascendit a terra in coelum, iterumque descendit in terram et recipit vim superiorum et inferiorum. Sic habebis gloriam totius mundi. Ideo fugiat a te omnis obscuratis	– A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat az egész világ fölött így nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség kitér.
9. Hic est totius fortitudinis fortitudo fortis. Quia vincit omnem rem subtilem, omnemque solidam penetrabif	– Minden erőben ez az erő ereje, mert a finomat és a nehezet áthatja.
10. Sic mundus cratus est	– A világot így teremtették.
11. Hinc adaptationes erunt mirabiles, quarum modus est hic	– Ez az átvitel varázslata, és ennek ez a módja.
12. Itaque vocatus sum Hermes Trismegistos, habens tres partes philosophiae totius mundi	– Ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mert a világegyetem tudásának mindhárom része az enyém.
13. Completum est quod dixi de operatio solis	– Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.

AZ ARAB VÁLTOZAT

1. Való, való, nincs benne kétség, biztos, megbízható.

2. Íme, ami fent van, alulról jön, ami lent van felülről. Az Egy műve a varázslat.

3. Ebből az Egyből egyetlen művelettel minden létező így keletkezett.

4. Apja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.

5. Ő a varázslat nemzője, őrzője, ereje tökéletes, a fények élesztője.

6. Tűz, amely földdé válik.

7. Válaszd el a tüzet a földtől, a könnyűt a nehéztől, vigyázva, mesteri kézzel.

8. A földről az égbe száll, úrrá lesz a fény fölött, s ismét leszáll a földre. Megszerzi a felső és az alsó erőket. Így lesz úrrá afölött, ami fent van, s ami lent. Mert veled van a fények fénye, s ezért a sötétség előled kitér.

9. Az erők erejével leszel úrrá a finom fölött, és hatolsz be a nehézbe.

10. Olyan ez, mint a világ teremtése.

11. Az ilyen tett varázslat, és ez a módja.

12. Ezért neveztek Háromszor Nagy Hermésznek.

13. Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.

Gabir ibn Khajjam (Al Gabir)

*

A Tabula Smaragdina mondanivalója a következő. Ha az ember az Egy varázslatának műveletét végre akarja hajtani, műveletéhez az, ami lent van és ami fent van, egymásnak megfelel. Mert ahogy minden dolog az Egy gondolatából származik, úgy a természetben is - átvitellel ugyan, de - minden az Egyből keletkezett.

Hogyan származott és hogyan keletkezett?

Nemzője a Nap. Anyja a Hold. Méhében a Levegő hordozta és a Föld táplálta. Mert ő (a théleszma) az egész világ nemzője. Ereje a legmagasabb fokra akkor lép, ha a földre ér és onnan visszafordul. Ez pedig a művelet teóriája, mondjuk, ez volt az ismeretelmélet.

Most következik a gyakorlati útbaigazítás. Mit kell tenni? A tüzeset a földtől és a könnyűt a nehéztől el kell választani. Az elválasztásban a tudás éppen olyan fontos, mint a szenvedély. Megkülönböztetni és megkülönböztetni. Ez a legfontosabb.

E művelet közepette (a théleszma) fölemelkedik, aztán leszáll, hogy a felső és az alsó erőket is magába szívja. Ilyen módon az ember a dolgok fölött levő hatalmat elnyeri. A sötétség pedig eloszlik. Az ember oly hatalom birtokába jut, amely a légneműt is megfoghatóvá és legyőzhetővé teszi, a nehéz anyagot pedig áthatja.

A világot ilyen módon teremtették és ez az átvitel módja is. Mindez tulajdonképpen nem egyéb, mint a Nap művelete.

PARACELSUS a Tabula Smaragdinához azt a megjegyzést fűzi, hogy a tizenhárom mondat az az univerzális recept, amely szerint a dolgok természetes, vagy tökéletes állapotukba helyezhetők. Különbség a földi, ásványi, növényi, állati, lelki, szellemi körök között nincs, mindegyikre egyaránt alkalmazható.

A legeslegelső gondolat, amit meg kell érteni, hogy mit jelent az Egy varázslatának műveletét végrehajtani. (Az arab szöveg szerint: Az Egy művelete a varázslat. PARACELSUS: auszurichten die Wunder eines einzigen Dinges. Ad perpetranda miracula rei unius.)

Ez a művelet:

1. Az embert a dolgok fölött való hatalomhoz juttatja.

2. A világot is ilyen módon teremtették.

3. Tulajdonképpen nem egyéb, mint a Nap művelete.

Akármilyen nehéz is legyen megtanulni és gyakorolni, érdemes. A dolgok fölött való hatalmat ígéri (nem az önkényt!). A légnemű legyőzhetővé lesz (az ember repül!) és a nehéz anyag átlátszóvá (mint a röntgensugarakkal). Az arab szöveg azt mondja: olyan ez, mint a világ teremtése.

Hogyan kell kezdeni? Úgy, hogy az ember megkülönböztet. A könnyűt a nehéztől elválasztja. A példa mindjárt világosságot fog teremteni: Pál Apostol azt írja, hogy az ember élhet test szerint és szellem szerint. Ugyanő más helyen hármas megkülönböztetést tesz, testi, lelki és szellemi között. Szarkikosz, pszükhikosz, pneumatikosz. És ugyancsak PÁL a természeti és a szellemi ember megkülönböztetését tanította.

A Tabula Smaragdinában az elválasztást ilyen módon kell értelmezni. Ez a belső chemia alapművelete: megkülönböztetni. A dolgokat egymástól elválasztani és azokat külön tartani és azokat elnevezni és külön-külön azokat megismerni. Az első lépés a tüzes és a földes elemek megkülönböztetése. Testemben - mondja PÁL - más törvényt látok, amely ellen értelmem szembefordul.

Amit tehát a Tabula Smaragdina tanít, az a belső chemia analitikus módszere. Egyfajta beavatás, amely szerint az ember a dolgokat, de elsősorban önmagát, mint Paracelsus mondja, a tökéletesség állapotába helyezheti. Olyan transzmutáció (átváltozás), amely minden létezőre alkalmazható.

Mi ennek az átvalósulásnak ismertetője? Az, hogy pontosan olyan, mint amilyet a Nap végez, amikor világosságával és melegével és sugarainak egyéb életkeltő tulajdonságaival életet fakaszt és nevel. Senkinek se jusson eszébe ezt a hasonlatot elcsépelt metaforának tartani. A szellem és a Nap műveletei között analógia van, s az analógia nem hasonlat, hanem egyfajta logika. Erről még éppen eleget lesz szó.

A Tabula Smaragdina azt mondja, hogy ugyanazt a sugárzó, életfakasztó meleg világosságot, amellyel a Nap a természetet elárasztja, az ember önmagában megvalósíthatja és azt a sugárzást életének tartalmává teheti. De ugyanezzel a sugárzással a dolgokat is áthathatja. Ez a művelet az, amit később alkímiának neveztek el. Aranycsinálásnak azért mondják, mert az arany a Napnak megfelelő fém és amikor az ember önmagát fénnyel és meleggel itatja át, önmagát Nappá, vagyis arannyá változtatja.

Az alkímia azt mondja, hogy a lények és a dolgok meg- és átváltoztathatók. Annál is inkább, mert ahogy a lények és a dolgok itt a földön élnek, az nem is természetes, nem is tökéletes.

De van olyan eljárás, amellyel az ember önmagát a tökéletességbe helyezheti, és ez az eljárás ugyanaz, mint amellyel a dolgokat is tökéletessé teheti. Az alkímia az a tudás, mely a tulajdonságok és az elemek megváltoztathatóságát tanítja oly módon, hogy abból indul ki: a környező jelen világ nem az eredeti természet, hanem annak elrontott alakja. Ezt a romlást ki kell küszöbölni és az eredeti természetet helyre kell állítani. Az analógia nyelvén ezt úgy fejezték ki, hogy az elemeket arannyá lehet változtatni.

A Tabula Smaragdina ezek szerint nem egyéb, mint annak a műveletnek receptje, amely szerint a világ (ember, tulajdonság, dolog, elem, fém, stb.) eredeti és valódi állapotába visszahelyezhető. Ilyen művelet van. A művelet tulajdonképpen és végeredményben egyetlen mondatban kifejezhető. Esetleg egyetlen képletben. Ezt a képletet az alkímia az analógia nyelvén a Bölcsek kövének nevezi. Kőnek nevezi azért, mert ez minden egyéb gondolat és művelet fundamentális alapja.

III.

SORS ÉS ARITMOLÓGIA

Aki az újkori európai filozófiából indul ki, archaikus gondolkodást soha megérteni nem fog, nem tud és nem is tudhat. A filozófia Európában a létezés minden egyéb mozzanatát leválasztva egyedül az ismereteket kívánta rendezni és ezért végül is teljes egészében tudománnyá óhajtott lenni. Mivel azonban a realitással tevékeny kapcsolatban a tudomány állott, a filozófia az elő és az utótudomány sajátságos faja lett, éppen olyan önkényes, mint amilyen mulandó.

Az archaikus gondolkodás minden esetben beavatás. Ilyen a hindu szánkhja, a kínai Ji king, a héber Kabala, a görög orfika, a kaldeus asztrológia és a bizonytalan, talán egyiptomi eredetű alkímia. Az a tény, hogy az archaikus gondolkodás beavatás, a következőt jelenti: olyan teoretikus praxis, illetve olyan praktikus teória, amely az ember számára a létezés alapkérdéseiben való elméleti beavatással gyakorlott élettervet nyújt. E kettő egymástól nem választható el. Az utolsó archaikus beavatás PLATÓNé, igen sápadtan azt az elrajzolt orfikát tanította, melyet később idealizmusnak neveztek, s amely oly számos khimérát nemzett. Az európai filozófiákat egyszer érdemes lenne oly módon megvizsgálni, hogy melyikben milyen tudattalan beavatási kísérlet rejtőzik. Valószínű, hogy az embernek BACONt, SPINOZÁt HUME-ot, KANTot, HEGELt, SPENCERt aszerint kellene értékelnie, hogy azok milyen beavatás alapján milyen élettervet kínálnak, az értelmetlenségek feneketlensége, főként azonban a tengernyi laposság fölött szégyenkeznie kellene.

Minden archaikus beavatás bázisa az aritmológia. Az európai filozófiák alapja is az, ha nem is tudnak róla. Aritmológiának nevezik nemcsak a számértelmezést, hanem az értelmezés összes következményeit is. Az archaikus aritmológiák közül Európa kettőt vett használatába. Az egyik az orfikus tízes, amelyet számrendszerének alapjává tett, a másik a kaldeus tizenkettes, amellyel az időt méri. A hagyomány ismerte a kínai (64-es), a szánkhja (25-ös), a Kabala (22-es) aritmológiát. Egyebek között a különböző mitológiák, sőt a naptárak (tolték), a betűjelek bázisa is az aritmológia. A beavatás azért nyugszik az aritmológián, mert a dolgok megismerése, az életterv felépítése és megvalósítása is a számok rendje szerint történik.

Ha az ember csak rövid és futólagos szemlét tart azok fölött az aritmológiák fölött, amelyek Európában, természetesen ismét teljesen tudattalanul, a dolgok megismerését, az életterv felépítését és megvalósítását irányították, abból a reménytelen zűrzavarból, amelybe Európa végül is került, mert abba kerülnie kellett, sokat megért. Mindenekelőtt, a szcientifikus matematika számértelmezése. A matematika és kezdeményezésére az egész természettudomány megkísérelte a számot minőségétől megfosztani. Olyan kvalitástalan számot konstruált, amellyel tartalmától függetlenül, mint merő formális elemmel (tényezővel) lehet operálni. E percben az ember ne keresse a formai és tartalmi (kvalitás-kvantitás) elemek szétválaszthatatlanságának, mégis szétválaszthatóságából származó meg nem oldható bonyodalmakat. Semmi egyébre ne legyen tekintettel, csak arra, hogy a szcientifikus számértelmezés szükségképpen milyen módon vált az eldologiasodás bázisává, más szóval, hogy e steril szám, miképpen sterilizálta a gondolkodást, vagy ami ugyanaz, az életvezetést.

A szám értelmezése minden egyéb létezési mozzanat értelmezésének fundamentuma. A számkoncepció dönti el annak a világnak szerkezetét és képét, amelyben élek, s így annak az életnek alakját és értelmét és súlyát és értékét, amelyet élek. Az eldologiasodott számkoncepció következménye az emberi létezés területén azt az irreális helyzetet teremtette, amelyben annak színtelenné és értelemüressé és absztrakttá és személytelenné kellett válnia.

A kvalitástalan számkoncepció megteremtette a kvalitástalan embert. Vagyis a kvalitástalan ember megvalósítása törvényes és hivatalos életterv lett. Ez az ember azonban természetesen nem realizálható. Nem volt és nem is lesz soha. A kvalitástalan ember az ember számára egyáltalán nem jelent olyan életterv-kísérletet, amelyet ha valamely mértékben megvalósít, annak arányában boldogul. Sőt éppen ellenkezőleg. És ez a dologban az elhihetetlen botorság. Minél inkább megvalósítja, annál üresebb és boldogtalanabb, mert annál személytelenebb és sterilebb. A kvalitástalan ember nem ember, hanem dolog (termelőeszköz), de még dolognak is tarthatatlan és absztrakt. A gondolkodók azt a mozzanatot, amikor az eltömegesedés megkezdődött, sokat keresték. Az eltömegesedés időpontja helyenként más. De forrása minden esetben egy: amikor az ember létezésére a minőségtelenséget alkalmazni kezdte. Abban a percben az ember eldologiasodása elkezdődött. Ami csak más kifejezés arra, hogy merő mennyiséggé kezdett lenni. Ez a minőségtelen, merőben mennyiségi ember, akit úgy ismerünk, hogy tömeg.

A matematika számértelmezése a másik oldalon természetesen szabad utat nyitott azoknak az éppen olyan önkényes, mint amilyen tarthatatlan számértelmezéseknek, amelyek az eldologiasodott tömegemberrel szemben az anarchikus és autarchikus egyén (én) élettervét kívánták megvalósítani. Az ilyen számkoncepciókkal az európai gondolkozás és irodalom és művészet tele van. Néhány ilyen számértelmezés: az idealista, a realista, a romantikus, a klasszikus, a szubjektív, az objektív, a pszichológiai, a szociológiai, a mágikus, a konkrét, az absztrakt, a mítikus, a történeti, a teológiai, az eszkatológiai, a konvencionális, a naiv, az egzisztenciális, a pragmatista, a pozitivista.

A XX. században a számértelmezések jelentőségére rájöttek. Csaknem komikus, de mindenesetre botrányos körülmények között. A fasizmus azt kezdte tanítani, hogy az árja és a nem árja fizika, kémia, technika, orvostudomány, stb. egymással nem azonos. Kezdetleges nyelven tehát a fasizmus kijelentette, hogy az árja és nem árja számértelmezés különbözik. Van árja és nem árja szám. Később a bolsevizmus is erre az alapra helyezkedett és különbséget kívánt tenni a kapitalista és kommunista szám között. Ez volt a XX. században a legnagyobb skandalum. Az ember megrökönyödve hallotta, és volt kénytelen tudomásul venni, hogy a fizikát és a kémiát és a biológiát és természetesen a matematikát világnézeti és hatalmi rendszerek függvényévé teszik. Nem egyéb ez, mint a szám egzisztencializálása, vagyis nem egyéb, mint a másodlagosan felépített ideológiának az alapokra való visszavetítése, illetve a sorrend megfordítása. Mert az értelem nem az ideológiából kerül a számba, hanem a számból az ideológiába. Ezen felül persze még gondjuk volt arra is, hogy ezt a fejreállást úgy nevezzék el, hogy: végre a talpunkra állottunk.

Ha az európai matematikát reális számértelmezésre építették volna, e skandalózus lépésre nem nyílt volna lehetőség és alkalom. A matematikai (szcientifikus) számértelmezés azonban önmagában olyan nonsens volt, hogy ahhoz képest még az egzisztencializált szám (szociologizált, fajelméleti, osztálytalan, stb.) is valósággal megkönnyebbülés. Ugyanakkor kitűnt, hogy a kvalitásától megfosztott, merőben mennyiségi szám (tömeg, eldologiasított) következtében az ember ha e számmal operál és ezt a számot alkalmazza, tud olyasmit csinálni, mint a technika, de viszont már nem tud különbséget tenni a létezésről való gondoskodás és az élet kiirtása között. A technika ugyanis semmi egyéb, mint az élet és az élet minősége és szépsége és gazdagsága és tenyészete iránt tökéletesen közömbös (személytelen) szám alkalmazása. A technika ugyanannyi életet pusztít el, mint amennyiről gondoskodik, hogy azt az életet, amelyet fenntart minőségtelenné és eldologiasítottá teszi.

Azzal, hogy a számkoncepcióból a szám kvalitását kihagyhatónak vélték, teret engedtek annak a jelenségnek, amit a leghelyesebb száminflációnak nevezni. Amit tartalmától megfosztanak, az ritkulni kezd. A száminfláció ilyen fogalmakat teremtett: végtelenség, végtelen számsor, végtelen hatalmas, végtelen világegyetem, határtalanság, határtalan haladás, korlátlan lehetőség, végtelen fejlődés. A száminfláció démoni természetét GOETHE a Faust második részében a papírpénzről írt jelenetében úgy ábrázolja, hogy azt egzaktabbul nem is lehet. HEGEL e jelenséget schlechte Unendlichkeitnek nevezte. A szám azzal, hogy lényegéhez tartozó minőségi (személyes, egyszeri, megismételhetetlen) jellegét az egyik oldalon leválasztották, a másik oldalon mennyiségben felhígult. Ez az egyre híguló túltengés az infláció. A szociológusok csodálkoznak, hogy Európa lakossága 1800 és 1900 között - holott azelőtt több mint ezer évig stabil számban élt - száz év alatt közel megtízszereződött. Miért?

Aki az előbbiek következményeit belátja, nem kérdez. Azt azonban már senkinek sem jut eszébe megkérdezni, hogy ez az eltömegesedés milyen mérvű élet-devalvációval járt együtt. Az európai aritmológia alkalmazásában ez a folyamat nyomról-nyomra követhető. A tömeg korszakában az emberi lény felhígulásával és rapid devalvációjával kell számolni. Az európai aritmológia nem vette észre, hogy az inflációs számsorban az, egyre nagyobb szám egyre kisebb, vagyis a devalváció nem egyéb, mint az egész számoktól való egyre nagyobb mérvű és gyorsabb távolodás. Minél kisebb a szám, az ember annál olcsóbb. A száminfláció (végtelen világegyetem, végtelen fejlődés, korlátlan lehetőség) a másik oldalon természetesen a devalvált egyénhez vezetett. A devalvált egyént, az eldologiasított tömegemberrel szemben az anarchikus (határtalan) szabadságtörekvés jellemzi, helyesebben: az egyéni önkény. Ugyanaz a felhígulás. Ugyanaz a határnélküli és formanélküli és túltengő és mértéktelen és elértéktelenedő túltombolás, amely nem egyéb mint enyészet.

Az, európai számértelmezés e futólagos elemzéséből az ember fogalmat szerezhet arról, hogy mi az aritmológia és hogy minden gondolkozás bázisa a számkoncepció. Mert a dolgok megismerése, az egyéni és közös életterv felépítése és megvalósítása a számok rendje szerint történik. Az európai filozófiák is beavatások, csak nem tudnak róla. Az európai filozófia (szcientifikus) bázisa is aritmológia, csak nem tud róla.

A sors kérdése itt jelenik meg. A sors az életkerék forgása, de oly módon, hogy a kereket maga az ember forgatja és önmagán önmagát forgatja és a forgás aszerint kényszer, vagy szabadság, hogy az ember kényszerből forgatja a kényszer irányába, vagy szabadon, a felszabadulás irányába. A sors tulajdonképpen dráma. Végül is nemcsak a végzet, hanem a megszabadulás kiindulópontja is. Mert ha a kerék forgásában össze is lehet törni, ezt olyan irányban lehet forgatni, hogy a kerék önmagát felszámolhatja. A sors akkor göngyölíthető fel, ha az ember azt magára veszi és éberen feloldja.

A sors felszámolása és az aritmológia között összefüggés van. Amit ez a kifejezés, hogy felszámolás, kitűnően jelez. Az életkerék forgatása a számok rendje szerint történik. A szám a végső gyök (gyökér, matrix, radix), az életképlet jelképe és hieroglifája, amelynek segítségével az ember minden lappangó sorscsíráját fel tudja bontani, át tudja világítani, és a megszabadulást eléri.

E kommentár elején futólagos utalás történt arra, hogy a Tabula Smaragdina hiteles hermetikus megértése lehetetlen. Lehetetlen azért, mert ki van zárva, hogy az ember a hagyományt a kereszténység bázisa nélkül autentikusan fogja fel. Mi a hagyományból többet értünk, mint amennyit a hagyomány gondolni vélt. Ez a megjegyzés most újból aktuálissá lett. Miért? Mert a sors és az aritmológia összefüggésével kapcsolatban most sorrendben az a döntő számelemzés következik, amely minden archaikus hagyományhoz és minden kereszténységhez tartozó gondolatot egymástól elválaszt.

Az archaikus szám minden esetben limes. Határ. törvény, ahogy PÁL apostol mondaná. Definitív. Olyan szám, amelynek alakja geometrikus. Minden hagyományos aritmológia példa rá, a kabalisztikus és az orfikus éppen úgy, mint a szánkhja, a Ji king, vagy a tolték naptár. A keresztény szám pedig infinitezimális. Vagy ha így jobban tetszik: zenei. Meghatározhatatlan. Vagyis szabad. A szcientifizmus ezt az infinitezimális jelleget értette félre, amikor a végtelen számsor, a végtelen világegyetem, stb. rémképeiről beszélt. Nem végtelenségről, különösképpen pedig nem a rossz végtelenségről, hanem a meghatározhatatlan és szabad centrumról van szó. Ez az infinitezimális és szabad centrum a személy. A keresztény aritmológia számértelmezése a személyes, egyszeri, egyetlen, megismételhetetlen szám. Akadhatna valaki, aki talán HEGEL befolyására azt mondaná, hogy a keresztény szám par excellence történeti szám. Persze pont ellenkezőjét állítaná annak, mint ami a tényleges helyzet. Mert a szám nem a történet terméke, hanem éppen ez az egyszeri és megismételhetetlen szám teremtette és teremti folyton azt, amit történetnek hívunk. Mert a történet nem egyéb, mint az infinitezimális szám permanens realizálódása, a személy és a szám egységének folyamatos megvalósulása. Ez a szám a hagyomány definitív és geometrikus limesével nem áll ellentétben. Mint ahogy a hagyomány és a kereszténység sehol, egyetlen pontban sem áll ellentétben.

A kereszténység a hagyomány beteljesedése. A hagyományt a kereszténységtől nem azért kell óvatosan és minden pontban elválasztani, mert azok szemben állnak, hanem azért, nehogy az ellentétekből konfúzió támadjon. Csak a kettőt különválasztva lehet őket egyesíteni (distinguer pour unir). RUDOLF KASSNER (Zahl und Gesichtjében, de egyebütt is) a hagyományt a szám, a kereszténységet a személy (arc) jegyében érti meg, és e kettőt szembeállítja. E kísérlet hibás. Hibás, mert feltételezi, hogy aritmológiája csak a hagyománynak volt, a kereszténységnek nincs. Éppen ezért a személyes szám értelmét nem találhatta meg. KASSNER nem ismeri BÖHMÉt és a böhmei hagyományt. KASSNER az infinitezimális számnak a modern fizikában (PLANCK, HEISENBERG, EINSTEIN, BOHR, RUTHERFORD, DE BROGLIE, stb.) történt elementáris áttörését, a festészetet és zenét és költészetet (VAN GOGH, KLEE, CHAGALL, PICASSO, SZTRAVINSZKIJ, BARTÓK, PROUST, JOYCE, ELIOT, stb.) sem képes megközelíteni. E területeken az egész vonalon a személy és a szám egysége nyilatkozik meg. A modern társadalmi, politikai, gazdasági és államtörekvéseket úgy kell felfogni, mint desperát kísérleteket, hogy a személy és a szám e már megnyilatkozott egységét megbontsák (a kereszténység aritmológiáját hatálytalanítsák) és az emberiséget ismét a hagyomány limesébe (törvény) kényszerítsék vissza. Ez a terrorisztikus rémállamok és a kapitalisztikus bábeldemokráciák közös arcvonala. Sok reményük nincs a sikerre. A keresztény aritmológiát főként az orosz emigráció fejtette ki (BULGAKOV, BERGYAJEV, SESZTOV), amelynek SZOLOVJEVen és BAADERen keresztül egyenes kapcsolata van BÖHMÉvel, az alkímiával és az archaikus hagyományokkal.

Ha most az ember e kétféle számértelmezés szerint a sorshoz nyúl, természetes, hogy más képletet kell felállítania, más műveleteket kell végrehajtania és más eredményhez jut, ha a hagyomány számából és máshoz, ha a kereszténység számából indul ki. A dolgot rendkívül bonyolítja, hogy mi a történetben a hagyomány számából ténylegesen nem is tudunk kiindulni, mert hiszen létezésünk teljes egészében a kereszténységbe van ágyazva. Amit tudhatunk, legfeljebb annyi, hogy a hagyomány aritmológiáját nagy igyekezettel magunkra kívánjuk erőszakolni, de természetesen ebből eredmény sohasem lesz, csak stagnálás, és a helyzet fokozódó zavara. A hagyományos számértelmezés azzal, hogy történetben élünk, érvénytelenné lett. Tényleges életünk bázisa a személyes (infinitezimális) szám.

A hindu svadharma azt tanítja, hogy minden aktivitás forrása a minőség. Ha csak mennyiség lenne, nyugalom lenne.

A sors az életkerék forgásának képlete oly módon, hogy a kereket az ember maga forgatja és ezzel önmagát forgatja. A forgatás és a forgás egy. A hagyomány sem kívánt mást, mint a forgatás egy bizonyos módja segítségével a forgástól megszabadulni. A sorsképlet megoldása mindig a szabadság volt. De a hagyomány a megszabadulás minden műveletét a definitív (limes, határ, törvény) szám alapján végezte s ezért az eredmény, amit elért sem lehetett más, mint hogy ismét a törvényben és a határok között találta magát. A kereket hiába forgatta, a forgatásból (körforgásból) nem lehetett más, csak a határok közé való visszatérés. Ezért minden archaikus sorsmegoldás mögött az újratestetöltés (reinkarnáció) gondolata áll. A definitív aritmológia számértelmezése a határok (kényszer, szükség, ínség, törvény) közül nem vezet ki, hanem újra visszaforgat. A kereszténység azt a megszabadulást, amit a hagyomány óhajtott, úgy érte el, hogy más számértelmezés alapján más műveletet alkalmazott. A kereszténység azt a szabadságot, amelyet a hagyomány kívánt, meg tudja valósítani. Megvalósítani úgy, hogy a képletet másként állítja fel. Hogyan történik ez? Úgy, hogy a középpontba a személyes számot állítja. A személyes szám egyszeriségét és megismételhetetlenségét és infinitezimális voltát. E művelet értelme és jelentősége, a logika és a mathészisz, összefüggéséről szóló részben, főként azonban az Egy elemzésénél teljesen világossá fog válni.

Eddig be lehetett érni azzal a lazább Baader-féle fogalmazással, hogy a dolgok megismerése, az életterv felépítése és megvalósítása és a sors megoldása a számok rendje szerint történik Most azonban már a helyzet szigorúbb és véglegesebb fogalmazást kíván. Az életterv felépítése és a szám között való kapcsolat sokkalta szorosabb. A szám eredetileg az élettervtől nem állott külön. A hagyományból ismert minden számértelmezés már minden valószínűség szerint a primordiális számértelmezés eléggé sápadt alakja. Sápadt és absztrakt, vagy ami ugyanaz, eredeti természetét elég világosan már nem jelzi. A szám eredeti természete konkrét és teljes egészében nemcsak az élettervbe volt beépítve, hanem azt meg is alapozta és tartotta és irányította, de nemcsak az élettervet, hanem mindazt, ami ezzel bármilyen kapcsolatban és vonatkozásban állt, a gondolkozást, a tapasztalatot, a morált, a törvényt, a társadalmat, a gazdaságot, a művészetet, a metafizikát és a vallást. A szám primordiális koncepciója hieratikus volt, ebből a jellegéből minden aritmológiában valamit meg is tartott, s ezt csak az európai szcientifizált aritmológiában vesztette el, vált profánná, szekularizálódott, s az európai szám eredetileg az élet (sors) megoldásának jelképrendszere. Az eredeti értelmet a szám a kereszténység aritmológiájában visszanyerte, s ezzel újra oly mértékben konkréttá lett, hogy az élet felépítésében és megoldásában középponti helyét ismét elfoglalta. Ebben az aritmológiában az arithmoszt (szám) és a logoszt (értelem) külön gondolni többé nem lehet. Az arithmosz és logosz közepe pedig a személy, aki a számoknak értelmet és az értelemnek a számot adja, és ezzel a mennyiséget és a minőséget (tartalmat és formát, szubjektumot és objektumot) ismét összeköti.

A sors és az aritmológia között levő összefüggés ezek szerint az, hogy a sors egyedül és csakis az aritmológia alapján és annak segítségével oldható meg. A sors megoldása nemcsak a számok rendje szerint történik, hanem a sorsot a számok vezetik. Minden sorshelyzetnek szám felel meg és a szám egyúttal a helyzet megoldását is jelzi. Még a legbonyolultabb esetekben is. Minden nyelv tudja, hogy amikor az ember számol, valakire számít, vagy nem számít, sőt ami számít, vagy nem számít, számot vet, leszámol, felszámol (likvidál), számon tart, számba vesz, elszámol, milyen műveleteket végez. A szám szó (arithmosz) számítás, számadás, beszámíthatóság, számbavétel, minden esetben az értelem (logosz) szó szinonimája. Ez már mind aritmológia, éppen úgy, mint költészet, zene, szobrászat, építészet, festészet, tánc. A világ létét a számok irányítják, mint PÜTHAGORASZ mondta. S ahogy, mint a régiek mondták, az ember számol, ha zenét hallgat, számol, ha gondolkozik, számol, ha cselekszik, ha emlékszik és az élet minden mozzanatának számértéke és számértelme van.

Az aritmológia sorsszámolás (sorsmathészisz), amit az ember azért végez, hogy műveleteivel mátrixát felfedje, az abban levő feszültségeket feloldja és felszámolja, ezáltal önmagában az adósságszerűen számontartott drámák sorozatát a mátrixra visszavezesse (redukálja), vagyis ahogy mondják: felszabaduljon. Az ember, különösen a válságok jelen halmozódásában, sorstorlódásban él. A torlódás a sorsvonalak, életirányok, célok és kötelességek, végül is a drámák megsokszorozódását jelenti. A műveletekben az ismeretlenek száma rendkívül megnövekedett. Az ember egyszerre több, sőt sok dráma szereplője. Minden dráma egyenletrendszernek felel meg. Aki ennek tudatában nincs, azt az ismeretlenek felmorzsolják. A sors az, ami vagy az embert számolja fel, vagy azt az ember számolja fel. Az emberek hasonlíthatatlanul nagyobb része ma is ilyen egyre hatványozódó deficitben él. Aki azonban sors szövevényébe betekintést nyer, az ismeretleneket kiemelheti és a szövevényt rendezheti. Vigyázni kell arra, hogy az ember a műveletet minden esetben személyére, ne pedig eszközeire alkalmazza. Ha a műveleteket eszközökre alkalmazza és közben személye érintetlen marad, úgy jár, mint a modern ember, aki a civilizáció minden külső előnye ellenére a ragadozó dúvadtól nem sokat különbözik, vagy az a tudós, aki roppant ismereteket halmoz fel és maga idióta marad. A hagyomány, de a középkori gondolkodás is e veszélyre figyelmeztet. Elég, ha valaki LAO-CE, HÉRAKLEITOSZ, PLATÓN, CSUANG-CE intéseit olvassa. Az ismeretek halmozása veszély. Nem a dologi tudást kell növelni, hanem a személyes élet színvonalát kell emelni. Ha a dologi tudás nő, a személyes élet színvonala süllyed, de ha a személyes élet színvonala emelkedik, nem a dologi tudás csökken, hanem megvilágosodik és leegyszerűsödik az egész, de nem úgy, hogy szimplább lesz, hanem úgy, hogy az ember minél magasabbra lép annál mélyebbre és távolabbra lát. Egyetemes tájékozódás. Átlátszó egzisztencia.

A személyes élet színvonalának emelését az Upanisádok vidjának nevezték el. A vidja éberséget jelent. A vidja felső fokán (paravidja) az ember a világ teljes egészének látására képessé válik. Ez a visvarupa darsana, a nagy világlátomás, amelyet a Bhagavadgíta leír, s amelyben az ember a létezést teljes gazdagságában látja: lényeivel és tulajdonságaival, a kozmosz csillagaival és az óceánokkal és a hierarchiákkal és a kezdetekkel. Európában egyedül Böhme látta egyszerre az egészet. Újabb korban J. C. POWYS ezt a látomást komplex víziónak nevezi. Nem az ismereteket halmozni. Az éberséget emelni. Mert életemet nem a dologi tudás, hanem látásom világossága dönti el. E látás oly mértékben fokozható, hogy az ember lénye gigantikus alakot ölthet. POWYS e lényt ichthyosaurus-ego-nak hívja. Ez az én-kolosszus a létező világot teljes egészében magába veheti, a baktériumok cikázásától, a kozmikus napokig, nem mint rajta kívülfekvő látványt, hanem mint lényén belül történő személyes tapasztalatot; a mikrobáktól az üstökösökig, a színek ízeit, a hangok illatát, a lények alakját és természetét, az értelem és az érzékek rezdülését, rég kihalt növények színét és szagát, örökre elnémult nyelveket, a jövőben születő lényeket, városokat és ételeket, képeket és gondolatokat, és az ős fényörvény érzékfeletti ragyogását.

IV.

AZ ELEMEK

A Tabula Smaragdina kommentálása megkezdődhet. Nem azért, mert bevezetésül elég lényeges dolgok hangzottak el, hanem főként azért, mert az a nélkülözhetetlen atmoszféra, amely a Tabula Smaragdina mondatainak megértéséhez elemi előfeltétel a konkrét és a reális szám (sors) fogalmának meghatározásával megteremtődött. Az elemek egymáshoz hétféle művelettel kapcsolódnak. Ez a hét operáció a következő:

a probléma,

az axióma,

a paradoxon,

a hüpothészisz,

a provizórium,

az improvizáció,

a doxa.

1. LOGIKA ÉS MATHÉSZISZ

A szám és a sors összefüggése nem egyéb, minthogy a sors megfejtése a számok rendje, irányítása és vezetése szerint történik. A sors megfejtője maga is a szám. Ebből a szám műveleteinek és a gondolkodás műveleteinek összefüggése magától értetődően következik. Az összefüggés a logika és mathészisz kapcsolatának nevén ismeretes (matematikai logika). Tudjuk hogy a szám primordiális értelmében és alakjában a sors jele. A mathészisz eredetileg a sors képletét állította fel, vezette le és oldotta meg. Mindannak, amiről ma azt hisszük, hogy absztrakt, eredetileg konkrét természete volt, és az ember minél régebbre megy vissza, annál konkrétabb. Az a tény, hogy a szám a sors műveleteit vezette, nem jelenti a sorsnak sem egyéni, sem közösségi voltát. Sorsa volt mindannak, ami a sors kerekén forgott, egyénnek, népnek, királyságnak, földrésznek, családnak, csillagnak. A kerék forgását szám irányította. Éppen úgy, mint a dolognak a kerék körében való elhelyezkedését. Mint a forgás sebességét és irányát. Mint a periféria felé való távolodást, vagy a centrum felé való közeledést. Ezért kozmológia és asztrológia és asztronómia és fizika és alkímia és kémia és biológia és pszichológia alapja, ugyanaz a szám, mint amely a zene, a vers és az építészet alapja. Az imént háromféle aritmológiáról, vagyis a szám háromféle értelmezéséről volt szó.

- Az első a hagyomány körébe tartozó mindennemű aritmológia, mint amilyen a kabalisztikus, az orfikus, az egyiptomi, a tolték, a kínai, a többféle hindu, iráni, kaldeus és babiloni. Ezt az aritmológiát minden esetben a szám definitív volta jellemezte.

- A második a devalvált, merőben mennyiségi számértelmezésen alapuló aritmológia, amelyet az újkori szcientifizmus fogadott el.

- A harmadik a keresztény aritmológia, amely a kettészakadt szám és értelem közé a személyt helyezte, és ezzel a kettőt ismét összekötötte. A keresztény számértelmezés személyes aritmológiája pedig trinitárius. Hogy miért trinitárius, az még e fejezet folyamán szóba kerül.

A háromféle aritmológiának az emberiség három bázisa felel meg. A három bázis: az archaikus őskor, a történeti kor és a megváltás kora. Az archaikus őskor száma az aranykori szám, a történetié az apokaliptikus szám, a megváltásé a szabadság száma.

E helyen is, mint az imént, ismét hangsúlyozni kell, nem szabad abba a tévedésbe esni, hogy az ember a számot és annak értelmezését az, egyes korszakoktól függővé tegye, s így a számot meg nem engedett módon historizálja. Később a trinitásról szólva ez a hibalehetőség újra szóba kerül, s akkor végleges elintézést fog nyerni. A háromféle aritmológiának és az emberi létezés három bázisának (a három korszaknak) három logika felel meg. Az első az analógia, a második az azonosság (ellentét), a harmadik az egység logikája.

1. Doxa: Az aritmológia és a logika kapcsolata a számsor transzlogizálása (értelem teljessé tétele). Nem azért, mintha a számnak eredetileg értelme nem lenne. A szám értelme a szám alapjában van (ld. 57. pont). Ez az alak mennyiségszerű minőség, vagyis minőségszerű mennyiség. Ez az alak a szám értelme. S ez az értelem a szám alakja. A transzlogizálás nem egyéb, mint az az értelmező művelet, amely a szám mennyiségében a minőséget, és így alakjában az értelmet konstatálja.

2. Hüpothészisz: A logika és a mathészisz egymással háromféle kapcsolatot vehet fel, aszerint, hogy a logika a számnak milyen értelmezést nyújt.

3. Axióma: A szám és értelem egymástól nem választható el. A háromféle értelem: a definitív, a számtömeg és az infinitezimális. A háromféle értelem három korszaknak felel meg: az archaikus őskorszak, a történeti korszak és a szabadság korszakának. A háromféle korszak háromféle logikának felel meg: az analógia, az azonosság (ellentét) és az egység logikájának.

4. Paradoxon: Az aritmológiából úgy látszik, hogy ez határozza meg a logikát és teremti meg a korszakokat is. A korszakból úgy látszik, hogy a történet teremti meg az aritmológiát is, a logikát is. A logikából úgy látszik, mintha a logika lenne az aritmológiának és a történeti korszaknak is a bázisa.

5. Probléma: A szám (arithmosz) és az értelem (logosz) és a személy egysége megfelel-e az aritmológia, a logika és a történet egységének? Mindenekelőtt a hagyomány logikája. A hagyomány számértelmezése definitív. Lezárt alakzat, mint az euklideszi geometria és a ptolemaioszi kozmosz. E lezárt rendszerben az értékfokozatok véglegesek. A rend ugyanakkor rendszer és a rendszer törvény. Az értékfokozatok létszférák, a lét (érték) szférák neve hierarchia. A hierarchiák egymás fölött vertikálisan helyezkednek el. A látható világ hierarchiái az ásványok, a fémek, a férgek, a rovarok, a halak, a madarak, az állatok, a növények, az emberek világa. Az emberek világában a hierarchiák a kasztok: a szellemi, a kormányzó, a gazdasági és a szolgáló kaszt. Hierarchia van a drágakövek között. Hierarchia van a túlvilág szférái és a túlvilági lények és a bolygók és a csillagok között.

6. Doxa: Minden hierarchiának száma van. Ez a tanítás az orfikus, kabalisztikus, védikus, iráni hagyományokból ellenőrizhető. A hagyományok azt tanítják, hogy a világot nem közvetlenül a teremtő alkotta, hanem kisugárzó hatalmai. E kisugárzó hatalmakat (emanációkat) nevezték a héberek szephiráknak, a hinduk pradzsapatiknak, az irániak amsapadoknak. Ilyen kisugárzott hatalom tíz volt. A számsor első tíz egész számának értelme, hogy ez a tíz teremtő hatalom száma. Ez a legfelsőbb hierarchia.

7. Doxa: Az analógia nem egyéb, mint az egyes hierarchiák között levő megfelelés. A Tabula Smaragdina ezt a következőképpen mondja: ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, s ami lent van, az megfelel annak, ami fent van. A hierarchiák, vagyis a létezési színvonalak (valóságnívók) egymásnak megfelelnek. A legközönségesebb példa erre a 7-es szám analógia sora. A naprendszer hét bolygójának a szivárvány hét színe a diatonikus hangsor hét hangja, a hét hét napja, a hét emberi alapjelleg, hét fém, hét drágakő, hét növény, hét állatfaj, a hét magánhangzó, stb. felel meg. E sor elemei egymásnak nagyobbára úgy felelnek meg, mint pl. valamely egész alapszám a 10-es, húszas, harmincas, stb. számsorban.

8. Axióma: A nyelv-színvonal valóság-színvonalnak és az érték-színvonalnak felel meg. E színvonalakat először az archaikus hierarchiáktól meg kell különböztetni és csak azután szabad azokat egyesíteni.

9. Axióma: Az aritmológia igénye, hogy benne a legmagasabb valóság-színvonal - és így a legmélyebb nyelv- és érték-színvonal érvényesüljön. Az aritmológia még szcientifikus mathészisz alakjában is éppen úgy, mint akár a kabalista vagy Püthagoreus, a legmagasabb valóság-értelmezést kívánja nyújtani. Ez a létezés-művelet megfejtése. Ezért az aritmológia primordiális alakjában sors- (élet-) mathészisz. Ezért a szám primordiális alakja és értelme, hogy sorskulcs.

10. Doxa: A szám mindig ábrázolható (mindig értelem és alak egysége). Az őskor hieratikus geometriája a számábrázolás tudománya. Az őskori orfikus hieratikus geometria kései, de még tiszta alakjában az ún. EUKLEIDÉSZ-féle geometria. Az EUKLEIDÉSZ-féle geometria ma (lásd EINSTEIN) nem érvénytelenebb, mint 2500 évvel ezelőtt volt, csak ma nem orfikus számértelmezésük van, s ennek a számnak más geometria felel meg.

11. Doxa: A nyelv-színvonalak, valóság-színvonalak, érték-színvonalak összefüggését és megfelelését újabban parallel-koordinációnak nevezték el (MAX WEBER, SCHELER, MANNHEIM, SOROKIN). E megfelelésekhez még a lélektani, szociológiai és világszemléleti (JASPERS) megfeleléseket is sikerült hozzákapcsolni. E megfelelések alapja az archaikus hieratikus analógia. A modern, főként társadalmi, ideológiai, lélektani, ismerettani parallel-koordináció azonban nem hierarchikus, hanem a modern számkoncepciónak megfelelően anarchikus (nem objektív, hanem személytelen) természetű. A szcientifizmus azt, hogy a társadalmi, lélektani, tudományos, ideológiai, stb. valóságszínvonalak közül melyik a primer, eldönteni nem tudja. Ezért nem tudja az összes valóságszínvonalakat egyszerre esedékessé tenni. A parallelkoordináció (párhuzamos egymásmellé rendelés) gondolata éppen olyan értékindifferens, mint a szcientifizmus kivétel nélkül minden gondolata. Az értékindifferencia a devalvált számkoncepció következménye.

12. Hüpothészisz: A történetben egyre több értékmozzanat jelentkezik, vagyis szükségképpen egyre személyesebbé válik. Az örök egyszeriség és az örök ismétlődés között, az egyetlenség és az általánosság között, az Én és a közösség között egyre mélyül az egység. A személy. Ma ez még csak kifejlődőben van. A történet helyébe azonban majd az egység folyamatossága lép.

13. Improvizáció: Az analógia nem metafora. Ebbe a tévedésbe az újkori ember akkor esik, amikor feltételezi, hogy például a költészetben a jókedv és a szép idő megfelelésére való utalás önkényes. Ezért az újkori ember csak nehezen érti meg, hogy az asztrológia az év hónapjai és az emberi alapkarakterek között analógiát teremt. Az asztrológia abból indul ki, hogy van január (Bak) természetű, február (Vízöntő) természetű ember és ezt a természetet az határozza meg hogy az ember születésének időpontjában az állatkör melyik jegye volt éppen felkelőben. De az állatkörnek az állatokról való elnevezését is csak az analógia alapján lehet megérteni.

Az alkímia az az analógia, amely az emberi tulajdonságok és a fémek (ásványok) megfeleléséből indul ki. Az egész újkori tudomány téved, amikor abban a hiszemben van, hogy az alkímia az ásványokkal, a fémekkel foglalkozik. Téved akkor is, ha azt hiszi, hogy a sal, a sulphur, a higany a markazit, az antimon, stb. elnevezések metaforák. Téved akkor is, ha azt hiszi, hogy az alkimista mondanivalóját feleslegesen misztifikálja. Az alkímia az analógiás logika alapján áll, és a fémek és az emberi tulajdonságok hierarchiájának (valóságnívóinak) megfeleléséből indul ki.

14. Axióma: Az analógiás logika alaptörvénye: "Ami fent van, az megfelel annak, ami lent van és ami lent van, az megfelel annak, ami fent van".

15. Axióma: Az analógiás logika valóságnívóinak végső alapja (gyöke) a szám. Ez a tétel a következőképp értendő: az emberi tulajdonság megfelel valamely fémnek, a fém megfelel valamely színnek, a szín a hangsor valamelyik hangjának, a hang megfelel az, egyik bolygónak, a bolygó valamely szellemi hatalomnak, a szellemi hatalom valamely számnak. Tovább nincs. A szám az analógia végső alapja.

16. Hüpothészisz: Az archaikus emberiség az analógiás logika szerint gondolkozott.

Az őskorban a gondolkozás alapművelete a megfelelések felismerése volt. (Ami fent van, az megfelel annak, ami lent van.)

Ami a csillagos égen van, az megfelel annak, ami az emberi természetben s ez annak, ami a föld mélyében s ez végül annak, ami a számban van. A kasztrendszer olyan hierarchia, amely a szellemvilágban levő hierarchiának, s ez végül a számok között levő rendnek felel meg.

17. Improvizáció: A világ zárt egész, amelynek minden eleme más és más elemnek felel meg. Az összes tudásszínvonal (asztronómia, asztrológia, kémia, alkímia, stb.) között megfelelés van. Az összes megfelelés alapja az aritmológia. A végső elem, amely minden más elem analógiáját tartja és irányítja, s amely a megfelelést az elemek között megteremti, a szám. Az analógiás logika megfelel az, analógiás aritmológiának. Az analógiás logika is és az analógiás aritmológia is zárt egész. Azért zárt egész, mert aritmológiájának számkoncepciója definitív szám.

E definitív számon nyugszik az őskor zárt kozmosza, zárt társadalma (kaszt), zárt hierarchiája, zárt metafizikája (Kabala, Ji king, szánkhja, stb.)

AZ AZONOSSÁG (ELLENTÉT) LOGIKA

A történeti emberiség, amikor ARISZTOTELÉSZ az azonosság (ellentét) logikai törvényeit felállította, abban a hiszemben volt, hogy az egyedül lehetséges gondolkozás törvényeit ismerte fel. ARISZTOTELÉSZ előtt egy nemzedékkel PLATÓN még erőfeszítéseket tett, hogy az archaikus szám értelmezését stabilizálja. Tisztában volt azzal, hogy a gondolkozást s így az emberi sorsot a társadalom és az állam rendjét a szám vezeti (Timaiosz, Nomoi, stb.), látta azt is, hogy az őskorban a definitív szám az emberiségben definitív rendet teremtett. Öregkori nagy műveiben megkísérelte, a definitív (orfikus, püthagoreus) szám értelmezését helyreállítani. PLATÓN még az analógiás logikát részesítette előnyben, holott tulajdonképpen már az azonosság (ellentét) logikája szerint gondolkozott. PLATÓN Szókratésze volt az első gondolkozó, aki az azonosság (ellentét) logikát alkalmazta. E gondolkozás alapja már nem a törvény volt, hanem a dialektika.

18. Hüpotheszisz: Analógiás és azonosság (ellentét) logika egymáshoz úgy viszonylik, mint a törvény és a dialektika.

19. Axióma: Az analógiás logika egyetlen alaptörvénye: minden valóság (létezés) nívó között megfelelés van. Az azonosság (ellentét) logika egyetlen alaptörvénye: A = A

20. Probléma: Az azonosságlogika az azonosság megjelölésével megérinti az ellentétet. Minden azonosságtétel magába foglalja a vele nem azonossal való ellentétet.

21. Axióma: Az analógiás logika különbségekben, az azonosságlogika ellentétekben gondolkozik.

Az analógiás logika megkülönböztet, az azonosságlogika szembeállít. Ezért az analógiás gondolkozásból a rendszer (törvény) következik, az azonosság gondolkodásból dialektika.

22. Paradoxon: A végtelen dialektika egyenlő a végtelen számsorral. Infláció. Devalváció. Rossz végtelenség.

23. Provizórium: Az analógiás gondolkodás alakja a kijelentés (apodiktikus), az, azonosság gondolkozás alakja a dialógus.

24. Axióma: Az analógiás gondolkozás az Egy, az azonosság gondolkozás a Kettő jelében áll.

25. Axióma: Az analógiás gondolkozás hierarchikusan alá- és fölérendel, értékelve megkülönböztet és elválasztva összefoglal. Az azonosság logika egymással szembeállít.

26. Improvizáció: Az analógiás logika a látás logikája. Az azonosság logika a döntés logikája. Az előbbi epikus (lírikus), az utóbbi drámai.

A hagyomány azt tanítja, hogy minden analógia egyetlen lényeges és alapvető megfelelést világít meg és támaszt alá. Ez az egyetlen alapmegfelelés a tapasztalati (látható) és tapasztalaton túli (láthatatlan) világ között levő analógia. De a hagyomány azt tanítja, hogy a látható és láthatatlan világ között analógia van. Ami fent van, az megfelel annak, ami lent van. A látható és a láthatatlan valóságszféra között az a szféra, amely a láthatót láthatatlanná, és a láthatatlant láthatóvá váltja át: ez az átváltó pont a szám.

Az analógiás logika azt mondja, hogy a látható és a láthatatlan világ egymásnak megfelel, éspedig a kezdemény minden esetben a láthatatlanban van, és e kezdeményt a valóság minden síkja követi. A kulcsa pedig a szám. Az azonosság (ellentét) logika azt mondja, hogy a látható és a láthatatlan világ azonos-ellentétes. Az azonosság-ellentét kulcsa a szám.

27. Improvizáció: Az analógia metafizikai koncepciója, hogy a primordiális világ a láthatatlan (szellemi) világ. A természet nem egyéb, mint a szellem kolosszális analogonja. Az azonosság metafizikai koncepciója, hogy a szellemvilág a természettel azonos (ellentétes), és azt a kérdést, hogy a kettő közül melyik a primordiális, kikapcsolja. Az azonosságlogika értékindifferens. Az azonosságlogika értékindifferenciája és a modern szám kvalitástalansága összefügg. De nem úgy hogy a logikus értelem iránt való közöny teremtette meg a minőségtelen számot. sem pedig úgy, hogy a történeti korszak teremtette meg a mennyiségi (minőségtelen) számot és logikai értékközönyt. A számértelmezés teremtette meg a logikai értékindifferenciát és a történeti korszak jellegét.

Az értékközöny a mennyiségi szám logikai megfelelése. A mennyiségi (minőségtelen) szám logikai értékindifferencián keresztül teremtette meg a számtömeget (halmazt), illetve a tömegszámot, az eltömegesedést és eldologiasodást. Az azonosság-elv teremtette meg a társadalomban élő ember azonosságát, értékekre való tekintet nélkül az egyenlőséget.

28. Paradoxon: Nincs tény. Ami van, csak értelmezés (Nietzsche). Nincs szám. Ami van, csak értelmezés.

Nincs értelmezés. Ami van, csak szám.

Értelmetlen szám nincs.

Ha minden egyéb csak értelmezés, egy tény van, s ez a szám.

29. Doxa: Az analógiás logika alá és fölérendelő. Az azonosságlogika mellé és szembeállító. Az analógiás logika a kaszttársadalom. Az azonosságlogika a demokrácia. Az ellentétlogika viszály.

30. Paradoxon: Az azonosság csak a kirakatban van. A dolog az ellentét kihívására megy ki.

31. Provizórium: Az analógiás logika elhelyezése: nagyobb, vagy kisebb (fölöttem, vagy alattam). Az azonosságlogika elhelyezése: velem, vagy ellenem.

32. Provizórium: Az analógiás logika folytonos átmenet a különbözésből a hasonlóságba és a hasonlóságból a különbözésbe. Az azonosságlogika vagy az azonosságot, vagy az ellentétet állapítja meg. Ami nem azonos, az ellentétes. Harmadik eset nincs.

33. Improvizáció: Az azonosságlogika konstrukciói: azonos-ellentétes, objektív-szubjektív, pozitív-negatív, konkrét-absztrakt. Az azonosságlogika bipoláris logika Az azonosságlogika konfliktus-logika.

34. Paradoxon: Az azonosságlogika gondolkozása ugrás az elsőből az utolsóba. (Végletes). Csak ez a kettő van.

35. Doxa: Az azonosságlogika és matematikai jele az egyenlőség. Az egyenlőségjel teremti meg az emberiségben a társadalmi egyenlőség eszméjét.

36. Improvizáció: Ha a dolgok között - írja KASSNER - egyenlőség lenne, vagyis ha a test és a lélek ugyanaz lenne, a zene nem lenne más, mint rendszer.

37. Probléma: Vajon egyenlő-e az, ami azonos, és vajon azonos-e az, ami egyenlő?

38. Hüpothészisz: Az egyenlő száma és az azonos száma sem nem egyenlő, sem nem azonos.

39. Paradoxon: Az azonosság megállapítása ellentétet hív ki. Ez az ellentét az egyenlőség.

40. Doxa: Mindaz, ami a kettő jegyében áll, ellentétes.

41. Axióma: A kettő az a szám, amelynek nincs közepe.

42. Axióma: Aminek nincs közepe, merő periféria.

43. Doxa: A perifériális szám a minőségtelen, merőben mennyiségi szám.

44. Axióma: Az analógiás logika az Egy, az azonosság (ellentét) logika a Kettő, az egységlogika a Három jegyében áll.

AZ EGYSÉGLOGIKA

45. Provizórium: Platón az analógiás és az azonosság-ellentét gondolkozás határán áll. Oly módon, hogy bár az azonosságlogika szerint gondolkozik, de az analógiás logikát kívánja fenntartani. PLATÓN helyzetéhez hasonló HEGELé, aki azonban, bár az egységlogikát kívánja megteremteni az azonosságlogika szerint gondolkozik. HEGEL háromütemű gondolkozása valójában szillogisztikus, és teljes egészében az azonosság (ellentét) logika világába tartozik. HEGEL logikája áltrinitárius, és tulajdonképpen csak két üteme van.

Az egységlogika megteremtője BÖHME.

46. Doxa: Az egységlogika bázisa az inqualieren (közös áthatás) fogalma. Az inqualieren a következőket jelenti: a gondolkodás műveletében, amikor azonosítok, két elemet egymás felé közelítek egészen addig, amíg a kettő azonossá válik. Ez az

A = A

- De:

mielőtt az azonosulás (egyenlőség) megtörténik, mivel a két elemben mindig marad egyetlen pont, amely nem azonosítható, a pont ellenhatást vált ki. Az azonosulás helyett a két elem egymástól ismét távolodni kezd. A távolodás egészen addig halad, amíg a két elem az ellentét határát eléri.

- De:

ellentetté nem válik, mert a két elemben mindig marad egyetlen pont, amely azonos marad. Az ellentétté távolítás helyett a két elem közeledni kezd. A közeledés egészen addig halad, ameddig a két elem az azonosság határát eléri, de azonossá nem lesz. És így tovább.

Az inqualieren fogalma azt jelenti, hogy minden azonosnak tartott minőség centrumában lappang egyetlen pont az ellentétes minőségből, és minden ellentétesnek tartott minőség centrumában egyetlen pont az azonos minőségből. E nehézség azzal a művelettel, amit a minőségtelen, merőben mennyiségi számkoncepció megkísérelt, nem küszöbölhető ki. Miért?

Mert a mennyiségben is van egyetlen pont a minőségből. A szubjektumban az objektumból. A pozitívban a negatívból. A két elem soha sem ellentétessé, sem azonossá nem tehető.

Ha az elemek sem azonossá, sem ellentétessé nem tehetők, mi az, amit tenni lehet? Az elemek egyesíthetők. Az inqualieren az egyesítés művelete.