Baranyi Tibor Imre

A METAFIZIKAI HAGYOMÁNY

 

A tradíció (traditio) legmagasabb és e helyütt előtérbe tolt értelmében egészen más jelentést hordoz, mint amit kifejezésként az általános köznapi szóhasználatban hordozni szokott. A modernkori nyelvromlás szélsőségesen kiütközik ott, ahol a hétköznapi világon túlmutató fogalmakról van szó: az ezeket jelölő szavak vagy teljesen kikerülnek a köznyelvi használatból vagy többé-kevésbé tudatos meghamisítás áldozataiként más, alacsonyabb rendű tartalmak jelölésére kezdenek szolgálni. A „tradíció” szóra főként ez utóbbi vonatkozik; manapság többnyire pusztán emberi eredetű konvenciók jelölésére alkalmazzák; holott kiteljesített értelmében a tradíció még annál is messzemenőkig több, ami a nyugati vallási gondolkozás szerint a szóban átadottak összességének felel meg, vagy ami – egy teljesen más síkon – a népművészetek vagy népszokások megőrzésével kapcsolatos.

A tradíció eredetileg – továbbá az itteni szóhasználatban – mindig univerzális szellemi és metafizikai tradíciót jelöl. Etimológiailag megvizsgálva néhány archaikus nyelvi ekvivalensét, azt látjuk, hogy a 'tradíciót' jelölő latin traditio (a trans-do vagy trado-ból), a görög paradosis valaminek az 'átadás'-át, 'továbbadás'-át fejezi ki; a szanszkrit pãramparya emellett 'követés'-t, 'megszakítatlan láncolat'-ot, 'örökletes folytonosság'-ot is jelent.

A metafizika szót szintén nem abban a – főként a filozófia által – alászállított értelmében használjuk, miszerint ez elsősorban azt a filozófiai gondolkozási és megismerési módot jelöli, amely „a dialektikával ellentétben a dolgokat, a jelenségeket egymástól függetleneknek, elszigeteltnek, változatlannak, egyszer s mindenkorra adottnak veszi”; de nem is a filozófiának egy, az úgynevezett „anyagi” világon kívüli és túli valóságot filozófiai módszerekkel kutató részét értjük alatta, mivel megközelítésünkben a metafizika egy mindazt meghaladó perspektívában vetődik fel, ami a teljességében vett filozófia.

A metafizika szó a görög 'ta meta ta physika' kifejezésre vezethető vissza. Ennek – mutat rá László András – két értelmezési szintje lehetséges: az egyik – az alacsonyabbik – szerint a metafizika azokat jelöli, amelyek 'a természeten túliak', a másik – a magasabb szintű – jelentése szerint pedig 'a létesülteken (a létezőkön) túliakra' vonatkozik. A metafizika tehát egyrészről 'a természetieken túliak', másrészről 'a létesülteken túliak' tudománya. Azt az őseredeti, értelemfeletti tudást jelöli,1 amely a legtágabb értelemben vett lét (és tudat) léten (és tudaton) túli középpontjából a létesüléssel együtt bontakozik ki. A tradíció ennek az értelemfeletti (tehát szupra- és nem irracionális!) tudásnak a fenntartását, a fenntartás általi jelenlétét és az ebből következő továbbadását jelenti. Annak az axiális és centrális hatalmi–uralmi tudásnak a fenntartását és továbbadását, amely tehát egyrészről a 'természetieken túliakra', másrészről – kitágítva – a 'létesülteken túliakra' vonatkozik és a létesüléssel együtt száll alá a létesült létbe, ahol is miközben kifejeződési formáját tekintve a tér és az idő szabta feltételekhez igazodva szükségképpen mindig más és más módon nyilvánul meg, lényegére nézve azonban örök és változatlan.

A metafizikai tradíció és tradicionalitás nem „irányzat” és nem „iskola” sem filozófiai, sem világnézeti értelemben, ahogyan – más oldalról – nem is misztika, mégpedig olyannyira nem, hogy minden valamibe/valakibe való passzív beleolvadással és feloldódással kapcsolatos végcélt – amit sokszor a misztikával azonosítanak – teoretikusan is elutasít, rendkívül távol állva mindennemű irracionális gondolkozási koncepciótól. Amiről joggal beszélhetünk az, hogy meghatározója az egyetlen valóban egyetemes érvényű és kiterjesztettségű létszemléletnek.

A lehetséges félreértéseket tisztázandó, László András ilyen tárgyú munkáját2 folytatva, rögtön az elején tenni kell néhány kritériumértékű megállapítást azzal kapcsolatban, hogy mi tekinthető a metafizikai tradicionalitás létszemléleti megfelelőjének (pusztán a manapság leginkább „divatos” gondolkozásbeli alkotóelemeket vizsgálva):

– minden vulgáris "újpogány" keresztényellenesség elvetése; 

– a panteizmus tévtanként való elutasítása;

– a dualizmus és a monizmus egyöntetű elutasítása, a nem-dualitás vagy nem-dualizmus doktrínájának elfogadása;

– az egykor hiteles tradicionális tudományok és kozmológiák mindennemű vulgarizációjának elutasítása, így: anti-vulgárasztrológizmus, anti-vulgáralkímizmus, anti-vulgármágicizmus stb., ezek eredeti formájának a nekik megfelelő szinten, határozott pozitívumként való értékelése és lehetőség szerinti életre keltése;

– a modern tudományosság forszírozott igenlésének (szcientizmus) elvetése;

– általános és radikális antimodernizmus (értve ezen az ember világát elárasztó antitradicionális erők offenzívájával való tudatos és nem-tudos együttműködés elutasítását);

– anti-vulgárreinkarnacionizmus;

– az úgynevezett „kozmikus tudat” (globális – és nem univerzális – gondolkozás, „átélem (individuumként) egységemet a mindenséggel”) elvetése;

– „magasabb tudatállapotok” (létállapotok) passzív úton való elérhetőségének cáfolása;

– az ember átalakulása („transzformáció”) automatikus végbemenésének („jócselekedetek”, „jóga-torna” és egyebek fejében vagy „láthatatlan meseterek” közbenjárására) elutasítása;

– antiszinkretizmus és antieklekticizmus (irányzatok, vallások összekeverése, vallás- és tradíciómixtúrák elvetése), valamint antiszektarianizmus, ám az esetleges szellemi pozitívumot vagy igazságtöredéket (a maga szintjén) értékelve;

– az úgynevezett energia-miszticizmus elutasítása;

– az emberi individualitás minden lehetséges formájú túlértékelésének (vulgáris individuális „önmegváltás”, „magad ura vagy”, „Isten vagy”) és egyszersmind lebecsülésének elutasítása;

– „túlvilági” lények, intelligenciák (angyalok, démonok stb.) létének határozott tételezése mellett mind a burkolt, mind a nyílt spiritizmus, démonizmus, vagy más síkon a többnyire kriptomessianisztikus színezetű ufó-hit elutasítása (nem zárva ki természetesen a földönkívüli élet lehetőségét, ahogyan ennek ellenkezőjét sem: ez metafizikai szempontból mintegy „nem érdekes”);

– mindennemű „bálványimádás” (a partikuláris abszolutizálása) elvetése;

– antipszichológizmus, különös tekintettel a Freud-féle pszichoanalízisre, illetve a „tudatalatti” hatalmának – ahogyan azt közönségesen felvetik – tévedésként való elutasítása;

– a férfi és nő közötti szexualitás bűnnek való minősítésének elutasítása, ugyanakkor a nemi függőség minden formájának felszámolására való törekvés igenlése;

– a nőtlenség, a monogámia és a poligámia szellemi lehetőségeinek igenlése; a poliandria általában vett ellenzése (a Tibetből ismert sajátos esetet leszámítva);

– a homoszexualitás mint öröklött születési rendellenességnek a pusztán földi lehetőségek körébe való utalása mellett az elsajátított és főként férfiúi homoszexualitás, valamint a transzvesztitizmus szellemi lehetőségként való értékelésének és terjesztésének elutasítása;

– a nők mint nők tisztelete mellett, a feminizmus mint a nők lealacsonyításának és eltévelyítésének elutasítása, a „női elv” előtérbe helyezésének elutasítása (antigynekokratizmus, az úgynevezett „lunarizmus” „szolarizmus” mögé utasítása);

– pénzszerzési lelki technikák, gazdagodás „mágikus” úton: otromba szellemtelenségekként való elvetése;

– a közönséges úgynevezett „pozitív gondolkozás” és hipnózis, önszuggesztió és regressziós hipnózis elvetése;

– az úgynevezett „New Age” mint markánsan antitradicionális irányzatnyaláb és metódus radikális elutasítása;

– kimondott vagy kimondatlan "tabutémák" el nem ismerése; minden lehetséges tematikum elfogulatlan és a szabad gondolkozás jegyében való pártatlan és szabad vizsgálatának igenlése;

– az antiszemitizmus, a magyarellenesség és minden más népcsoport mint népcsoport elleni izgatás vulgáris szellemtelenségként való elutasítása;

– az úgynevezett "kisebbségi" mivolttal való politikai, hatalmi és gazdasági célzatú visszaélések elutasítása; a valódi kisebbség - és másság -, ami per definitionem mindenekelőtt egy valódi értelemben vett szellemi elit, igenlése és támogatása; e kisebbség támadásának és szegregálásának (ami csakis burkolt vagy nyílt erőszak révén valósulhat meg) a legsötétebb módszerek körébe való utalása; 

– az úgynevezett "totalitárius diktatúrák" antitradicionalitásának negatívumként való értékelése; 

– a "nácizmus" (nemzetiszocializmus), a fasizmus pártatlan kritikai analízise; az ezeket tudatos vagy nem tudatos módon összemosó, meghamisító és az elfogulatlan vizsgálatot megakadályozni próbáló törekvéseknek a szabadgondolkozás jegyében való elutasítása; mind a „nácizmustól”, mind a „fasizmustól”, mind - és fokozottan - az antinácizmustól és antifasizmustól mint puszta korszenvedélyektől való elhatárolódás, továbbá mások dehonesztáló célzatú és alaptalan "lenácizásának ", "lefasiztásának" vagy "lefasisztoidozásának" alantas zsurnalisztikai módszernek való tekintése;

– minden megtörtént emberi "holokauszt" (gör. 'teljesen elégő áldozat') mélységes részvéttel való szemlélése: beleértve - csak néhány kevesebbet emlegetett példát véve - az észak-amerikai indiánok közel teljes elpusztítását; a tasmániai bennszülöttek angolok általi teljes kiirtását; Hirosima és Nagaszaki nukleáris támadást szenvedett százezreit, vagy az európai történelem eddigi legbrutálisabb gaztettét, Drezda 1945. február 13-14-i terrorbombázását; és általában minden háború és genocídium ártatlan és jobb sorsra érdemes áldozatait; ugyanakkor minden ezzel kapcsolatos politikai és/vagy gazdasági célzatú hazugság és csalás leleplezésének támogatása;

– a szabadossággal és a pszeudo-"liberalizmus" "csak azt szabad, ami nekünk jó" elvével és gyakorlatával szemben a valódi szabadság és szabadgondolkozás pártolása, aminek ki kell terjednie a gazdasági és anyagi dolgokon messze túlmutató és azoknál mérhetetlenül fontosabb szellemi, spirituális és intellektuális témák tudományos igényű (de nem szcientista) és tradicionális vonalvezetésű kutatására és vizsgálatára.

Továbbmenve, megállapítható, hogy az, ami/aki köré a tradíció legegyetemesebb szintje, a – guénoni kifejezéssel élve – Primordiális Tradíció vagy Tradíciófeletti Tradíció a legbensőbb lényegét tekintve kiépül, a közölhetőség vagy definiálhatóság legmagasabb szintjein is túl van; még szimbólumokban sem fejezhető ki (más lehetséges kifejezési formákról nem is beszélve), mert mint valóban közölhetetlen titok és kifejezhetetlen szent, csak a közvetlen átélés során tárulhat fel a vele maradéktalanul azonosuló megvalósító számára. A Primordiális Tradíció centrális–ezoterikus esszenciája, kezdettelen és végtelen lényege a legtitkosabb tanításban sem adható át senkinek; csak a metafizikai realizáció legvégső stádiumában tárulhat fel kizárólag az ön-magával azonosuló realizáló számára.

A Primordiális Tradíció abszolút egyetemességéből következik abszolút egyedülvalósága: egyetlen Primordiális Tradíció van, amely örök, abszolút érvényű és kikezdhetetlen. Történeti vonatkozásban szemlélve, az egyetlen Primordiális Tradíció azután – a létesüléssel együtt kibontakozva, s az originalitástól önmagát eltávolítva – különböző partikuláris tradíciókban nyilatkozik meg.

Mind a partikuláris tradíciók, mind – és kiváltképp – a Primordiális Tradíció esszenciálisan vallásfelettiek (szuprareligionálisak): úgy kifejeződésük lényegközelibb módjában, mint időbelileg megelőzik a vallásokat, amelyek a tradíciókból és végső soron a Primordiális Tradícióból származnak. E helyütt azonban felmerülhet a kérdés, hogy itt közvetlen egyenes vonalú leszármazásról van-e szó vagy valamilyen másról? Egyenes vonalú leszármazásról inkább lehet beszélni a tradíciók – ahogy Julius Evola fogalmaz – „ezoterikus” vagy mélységi dimenziója kapcsán, amelyek között a megfelelő spirituális vagy intellektuális intuíció révén egy transzcendens egység fedezhető fel, amely egységet és az ennek jegyében álló doktrinális esszenciákat amennyiben egy szuperdoktrínaként fogjuk fel, az tulajdonképpen megfelel a Primordiális Tradíció tanításának. Voltaképpen történeti síkon sem kizárt, hogy létezett egy Primordiális Tradíció, ami a szokásos módszerekkel természetesen nem bizonyítható, csak – az említett intellektuális intuíció révén – a posteriori tételezhető, de olyan szinten, hogy elmélyültebb megfontolás után feltétlen bizonyossággal mondhatjuk, hogy úgyszólván nem lehetett, hogy ne legyen. Óvakodnunk kell azonban az egyes tradicionális formáknak a Primordiális Tradícióból való vulgáris, materialisztikus származtatásától, mert könnyen lehet, hogy valamely helyen és korszakban minden kimutatható és úgyszólván kézzel fogható folytonosság nélkül lépnek működésbe olyan erők, amelyek valamely más, korábbi, magasrendű tradícióra vagy akár magára a Primordiális Tradícióra voltak jellemzőek. Ennek elemei az emberi világciklus folyamán tehát elvileg bárhol és bármikor megjelenhettek, függetlenül attól, hogy egy közvetlen és folytonos, vagy úgyszólván történeti leszármazás fennállt-e vagy sem.

A történeti síkot vizsgálva, megállapítható, hogy a jelen világkorban, az úgynevezett Kali-Yugában, a Primordiális Tradíció már csak főként partikuláris tradíciókban, majd – többnyire többszöri áttételek és megszűrődések után – különféle „exotériákban”, például vallásokban, úgyszólván vallásokba öltözötten, vallásokba burkolózva nyilvánította és nyilvánítja meg önmagát. Az igazi vallások tehát a tradíció szelleme által mindig áthatott és szellemileg irányított vallások. A vallások és a tradíciók egységéről tehát kizárólag a Primordiális Tradíció intellektuális intuícióval feltárt valóságának, mint közös eredő- és végpontnak a tételezése mellett lehet – és kell – beszélni. A tradíciók és a vallások egysége ilyenformán transzcendentális egység. Nyilvánvaló továbbá, hogy egy vallás igaz voltát nem pusztán régisége határozza meg, ami önmagában tulajdonképpen még nem sokat jelent, hanem az, hogy megnyilatkozásaiban és képviselőiben a tradicionalitás milyen erővel és elevenséggel van jelen. Ilyen értelemben akár egy, a ciklus legvégén születő vallás is lehetne célravezető erejű, jóllehet egy ilyen vallás konkrét megvalósulásának esélye – éppen a tradicionalitásnak az egyetemes involúcióval szimultán egyre fokozottabb háttérbe húzódása következtében – gyakorlatilag zéró. Ezért tanítja az időben utolsóként megjelent nagy tradicionális vallás és tradíció, az iszlám, hogy Muhammad a „próféták pecsétje”, vagyis az utolsó, aki – szóhasználatunkra visszatérve – a Primordiális Tradíció egy olyan hiteles vallási adaptációját adhatja meg, amely még egész népcsoportok számára érthető és realizálható lesz. Ezt követően világméretekben meghatározó jelentőségű új adaptáció az egyre fokozódó involúció miatt már vallási szinten sem lehetséges. Ennek ellenére a hiteles tradicionális szellemiség természetesen nem tűnik el teljesen, hanem egyre zártabb és egyre nehezebben hozzáférhető centrumokba (rendekbe, társaságokba stb.) húzódik vissza, és legvégül egy-egy önálló, magasrendű személyiség tartja már csak fenn.

Ahogyan a vallások a tradíciók alászállásai révén jönnek létre, úgy keletkeznek a kultúrák a különböző vallásokból; a kultúrák pedig civilizációt, művészeteket és tudományokat teremtenek, amelyek – amennyiben princípiumaikat tradicionális doktrínákból merítik – egy kitágított értelemben szintén a tradíció körébe tartoznak. Egy vertikális alászállás révén – amely visszafelé olvasva természetesen a fel- és visszaemelkedés útja is lehet – a következő sorozat állítható fel: centrális Primordiális Tradíció, különböző partikuláris tradíciók, vallások, kultúrák (civilizációk, művészetek, tudományok).

A tradíció vertikális tagolódásában eredetileg két fő szint különíthető el, amelyből az egyik a tisztán metafizikai és doktrinális szint, míg a másik ennek társadalmi adaptációjának szintje. Miközben az előbbi kizárólag egy szűk elit privilégiuma (ati-varna), amely ennek effektív realizációjára képes, addig a társadalmi tradíció és ennek inherens ereje – az ind-hindu kasztintézmény fogalmait használva – is csak az első három kaszt, az ãryák ('nemesek') vagy „kétszer születettek” sajátja.

A tradíció eredetileg természetesen szupranacionális, azaz „nemzetek” feletti, tudniillik a modern nyugati értelemben vett elkülönült „nemzetek” éppen a tradíció társadalmi szinten való eliminációjának a következményei és mint ilyenek ipso facto antitradicionális képződmények. Itt természetesen nem az eredeti értelemben vett nemzetről van már szó, amely kizárólag a nemességet jelentette, hanem arról, amit korábban hozzávetőlegesen a regnicola, vagyis a királyság vagy 'ország lakosain' értettek, ám egy sajátos merőben újszerű értékítélettel összekapcsolva, miszerint az ehhez való tartozás – függetlenül egyéb kvalifikációktól – különleges értéket képvisel. Eredeti értelmében a nemzetet (nemességet) az általa birtokolt tradicionális doktrína és ebből adódó rítus különbözteti meg a másiktól, ez a nemzeti tradíció azonban, mivel normálisan transzcendens eredetű és áthatottságú, „égi” eredőpontja által össze is köti a nemzeteket vagy nemességeket. Ez az eredetileg többnyire tisztán szóbeli doktrína – amelyet normálisan tehát egy nemzetfeletti szintről, de a nemzethez szoros benső koherenciával kapcsolódó szakrális személytől vagy uralkodói dinasztiától nyer a nemzet – határozza meg a nemzet létmódját (dharma), mint – egyetlen példával élve – történt az a Turul-dinasztia esetében is, aminek esszenciáját kondenzáltan fejezi ki az a turul-szimbólum, amely egy feltartóztathatatlan akarat magyar nemzeten keresztüli manifesztációját volt hivatott jelképezni.

A tradíció társadalmi adaptációjának vertikális tagozódásában a tradíció ortodox megőrzésének és továbbadásának, valamint a tradíció benső ereje átadásának feladata elsősorban a poláris (és lunáris) jellegű brãhmanák sajátja, aminek az európai papság csak többé-kevésbé távoli megfelelője.

A katonai és jogi hivatással együtt járó kiváltságra jogosultak, tehát az ind ksatriyák megfelelőinek hagyománya eredetileg egy akcionális és (eltekintve ezúttal a titáni deviáció esetétől) heroikus, valamint a szolaritással összefüggő doktrína és rítusegyüttes.

A vaisya kaszt kapcsán, mivel többé-kevésbé vitathatóan ezt és az ez alatti szintekhez tartózókat tekintik a „népnek”, rövid kitérőt kell tenni, egyszersmind rögtön előrebocsátva, hogy ha „nép” alatt valaki a modern antitradicionális társadalom egyenjogúsított tömegeit érti (vagyis ha úgy tetszik a proletariátust, amely elszakad a tradicionális sùdrákra jellemző szerves hierarchikus kötelékektől), az esetben hagyományról mint „néphagyományról” beszélni eleve egy contradictio in adiecto alkalmazását jelenti, mert e jellegzetesen antitradicionális társadalmi képződményt éppen a tradíció nélküliség, illetve olykor a tradíció ellenesség jellemzi. Amennyiben a népen valaki pusztán a tradicionális társadalom kézműves, valamint kereskedői rétegét (az úgynevezett „polgárságot” vagy „harmadik rendet”) értené, vagyis a vaisyák megfelelőit, ennek mint normálisan ãrya kasztnak kétségtelenül megvan a maga hagyománya, szemben a kétszer-születettek szolgálatára termett sùdrákkal, akik nincsenek a tradíció birtoklásához szükséges létrendi szinten, s ily módon kizárólag e szolgálat révén részesülhetnek abból, ami valóban tradicionális és spirituális. A tradíció a vaisyák szintjén, a kaszt alapvető jellegzetességéből kifolyóan, döntően lunáris jelleget ölt, tehát közvetett, tükrözött és emocionális, más oldalról fokozottan kollektív és társadalmi, megint más oldalról túlnyomórészt exoterikus. Mivel a tradicionális doktrína elsőrendűen poláris, majd ezután szoláris, a vaisya kaszt – lunáris mivoltából kifolyólag – csupán egy kétszeresen tükrözött hagyományt tudhat magáénak. A tradíció e lunáris vetületének azonban a tradicionalitás háttérbe húzódásának idejében (kiváltképp a Kali-Yuga, a 'Sötétség Korszakának' vége felé) kétségtelenül megvan a maga – akár fokozott – jelentősége, a helyzet mindössze annyi, hogy a Primordiális Tradíció centrális, ezoterikus tanításának és valóságának megvalósítását célul kitűző út bejárásához e lunarizálódott „hagyománynak” a maga szintjét nem transzcendáló igenlése és realizációja nem lehet elégséges.3

A metafizikai tradíciótól elválaszthatatlan a metafizikai realizáció. Mivel nem puszta elméletről van szó, amelynek egy vertikalitás mentén mérhető létrendi konzekvenciája hozzávetőlegesen ugyanannyira nulla annak a számára, aki elfogadja azt, mint aki elutasítja, hanem egy olyan megbonthatatlan egységről, amelyben a teória és a praxis kölcsönösen feltételezi egymást, a metafizikai tradíció mindig éppen annyira teoretikus, mint amennyire praktikus. Metafizikai realizáció ugyanakkor régóta nem létezhet beavatás (initiatio) nélkül, amely elsődlegesen az édeni állapot (a guénoni état primordial) restaurációja, s lényege a közönséges partikuláris (pszicho-fizikai) autoidentifikáció helyett annak a szellemi orientációnak vagy állapotnak a visszaszerzése, amelyből az abszolút (szellemi–alanyi) autoidentifikáció újramegvalósítása lehetővé válik. Lényeges továbbá, hogy mindaz, ami a tradícióból dialektikus tanításként megnyilvánul, csupán egy segédeszköz jelentőségével bír, amely bár egy bizonyos létrendi szituációban kétségtelenül fundamentális szerepet játszik, mégis – mint minden segédeszköz – pusztán relatív jelentőségű. A beavatás és a metafizikai realizáció útja döntően a tudati funkcióknak (gondolkozás, érzés és akarás) a tudati szubjektivitás, a tudati funkciók alanya felé és alanyába való redukciója.

Amennyiben a tradíció a kezdetről és az eredetről szóló feltétlen bizonyosságként adódó tudás, valamint ennek realizációja, annyiban a világot a tradicionalitás élteti: a tradíció a világ Fénye. Ha a világból a tradíció valamilyen módon maradéktalanul eltűnne, a világ azon a napon megsemmisülne; ez a lehetőség azonban sohasem következik be. Amiről viszont joggal beszélhetünk az, hogy bizonyos korokban – az egyetemes megnyilvánulás utolsó szakaszaiban – mintegy háttérbe húzódik a tradíció; pontosabban a világ – a metafizikum elsötétülésével párhuzamosan – egyre jobban elfordul, eltávolodik a metafizikai középponttól, vagy ami ugyanaz a kezdettől és az eredettől, miáltal a tradíció fényét egyre kevésbé képes érzékelni s elsötétedik. A tradíció azonban – mintegy önnön hiányaként – a teljes körű tradícióellenesség és ellentradicionalitás korában is jelen van. Ez a hiány a lét és a tudati területek egyre nagyobb fokú megmérgeződésével és elsötétülésével áll összefüggésben, miként azt napjaink anyagi civilizációjában mind a külső, mind a benső világ tekintetében folyamatosan és egyre intenzívebben tapasztalhatjuk.

A metafizikai tradicionalitásnak az emberi világban való jelenléte, fenntartása és akár áttételes reprezentációja kapcsán a legújabb korban, ezen belül is a huszadik században s elsősorban a Nyugaton egy sajátos, eddig ismeretlen helyzet állt elő: az antitradicionalitás erőinek fokozott offenzívája és térnyerése következtében felmerült annak a szükségessége, hogy az, ami korábban a földi–emberi létben megfogalmazatlanul is egy mindent átható és meghatározó – és éppen ezért külön megfogalmazást nem igénylő – erőként és szemléletmódként volt jelen4 – vagyis a tradicionális szellemiség –, teoretikusan vagy úgyszólván „ideológiailag” és a jelenkor embere számára érthető módon egy átdolgozást, egy új kinyilatkoztatást nyerjen, mivel ekkorra olyan fokon került ki a közvetlen elérhetőség köréből, hogy gyakorlatilag a teljes feledésbe merülés veszélye fenyegetett. A tradíció ezen jelenkori újraélesztése kapcsán e helyütt néhány nevet feltétlenül külön meg kell említeni: mindenekelőtt a „jelenkor mesteréét”, René Guénonét, akinek – amellett, hogy művei a tradicionális szellemiség mind a mai napig talán legkiemelkedőbb, irányadó reprezentációit képezik – némi előzmény után a nevéhez kell kötni a fenti problematika első világos felismerését és a helyreállítás érdekében végzett fundamentális jelentőségű tevékenységét; Julius Evolá-ét, aki Guénon és ezáltal a tradíció alapvető eszméjének zászlaját átvéve, a nyugati mágikus–akcionális tradíció jelentőségét is fokozottan kiemelte, s elsősorban a tradicionális doktrínák jelenkori – akár irreguláris úton való5 – gyakorlati megvalósítására is összpontosító műveivel szerzett elévülhetetlen érdemeket; Frithjof Schuonét, aki többek között – egyik fő művében6 külön is felmutatva a vallások transz-cendens egységének ideáját – az egyes partikuláris tradícióknak és vallásoknak az Univerzalitáshoz és ennek jegyében egymáshoz való viszonyuk kapcsán fejtett ki rendkívüli jelentőségű tanításokat. Magyar vonatkozásban mindenekelőtt Hamvas Bélát kell megemlíteni, a legnagyobb magyar írót, aki a tradíció ilyen értelmű gondolatának első hazai felvevője, és aki a tradicionalitás exisztenciális vonatkozásait is páratlan atmoszféra-teremtő erővel tárgyalja főként világszínvonalú esszéiben; valamint a teoretikusan világviszonylatban eddig mindenki másnál mélyebbre hatoló László Andrást. Továbbá ide kell még sorolni több lényegileg, netalán részlegesen fontos vonatkozásban mindazon külföldi és hazai gondolkozókat, akiknek írásai a Tradíció évkönyv korábbi, jelenlegi és további számaiban olvashatóak, de akik jelentőségének részletes vizsgálata nem ezen írás feladata. 

 

A metafizika szó pontos jelentése

Mint azt az előző szakaszban megállapítottuk, a metafizika szó a görög 'ta meta ta physika' kifejezésre vezethető vissza, aminek két értelmezési szintje lehetséges: az egyik – az alacsonyabbik – szerint a metafizika azokat jelöli, 1) amelyek 'a természeten túliak', a másik – a magasabb – jelentése szerint pedig 2) 'a létesülteken (a létezőkön) túliakra' vonatkozik.

1) A természet (természetiek) a tradicionális értelmezésben a megnyilvánuló lét individuális, vagy ami ugyanaz, alaki (rùpa) területét öleli fel, amely a legdurvább felosztás szerint a korporális ('testi') világ, illetve a szubtilis ('lelki') világ együttesének felel meg.

Az ind–hindu tradíció vedãnta darsanája értelmében a természet körébe tartozik az, amit a sthùla-saríra és sùksma (linga)-saríra együtt foglal magában, nevezetesen az annamãya-kosa; a prãnamaya-kosa, a manomaya-kosa és a vijnãnamaya-kosa teljessége.

Másfelől, a tudatállapotok szintjére vetítve, természeti mindaz, ami az ébrenléti állapotban, illetve az álomállapotban nyilvánulhat meg; vagyis mindaz, ami közönségesen a jãgrat és a svapna állapotokkal függ össze, nem nevezhető többnek, mint természetinek. Ebből következően közvetlenül a természet körébe tartozik az asura-loka ('titáni világ'), a nara-loka ('emberi világ'), valamint – elveszítetten – a tiryag-loka ('állati világ') által egybefoglalt világok mindegyike; másfelől – az ezoterikus kereszténység felosztása szerint – a teljes antropoi és angeloi, beleértve a hierarchia infima egészét, úgy mint az angeloit ('angyalok') az arkhangeloit ('arkangyalok') és az arkhait ('fejedelemségek').7

A természet mindazoknak a létezőknek a körét jelenti, amelyek a térrel, az idővel és az állagiság bármilyen formájával valamilyen kapcsolatban állnak. Természeti az elemek tradicionális teóriájában szereplő föld, a víz, a tűz, a levegő és az éter; mindaz, ami szagolható, ízlelhető, látható, tapintható és hallható. Természetiek azok, amelyeket a hindu tradíció bhùtáknak, karma-indryáknak, buddhi- vagy jnãna-indryáknak, továbbá tanmãtráknak ('elemi esszenciáknak') nevez, valamint az ahankãra. Ide tartozik a manas, a 'benső érzék', a 'mentális képesség', az individuális alaki gondolkozás, a memória, az imagináció. A ki- és belégzés, az emésztés és minden mozgás.

2) A létesültek (létezők) körébe a fentiek összességén túlmenően a nem-alaki vagy alakon túli (arùpa) megnyilvánulás tartozik, ami egyrészről már univerzális rendű, másrészről még exisztenciális.

Legfelsőbb szinten a létesültek körében kell megemlíteni a kãrana-saríra teljességét és ezzel összefüggésben az ãnandamaya-kosát, ami a hyperkozmikus salus vagyis 'üdvözülés' létszinti megfelelője. Azt, ami a prakrtivel vagy a materia primával függ össze. A buddhit, a Dionysios Areopagités-féle teljes hierarchia mediát, úgy mint az eksousait (erők), a dynameist ('uralmak') és a kyriotétest ('hatalmasságok') világainak egyetemességét. Mindazt, ami az álomtalan mélyalvással mint tudatállapottal, a szanszkritül susuptinak nevezettel kapcsolható össze, elsősorban a teljes deva-lokát ('Isteni világ'), illetve ezzel inverz megfelelésben, a közvetlen átélésből kizuhant preta-lokát ('szenvedő lelkek világa'), a növényi és minerális világot.

A magasabb szintű értelmezés szerint is metafizikai tehát az Egyetemes Lehetőség nem megnyilvánuló univerzalitása. Az ezoterikus kereszténység hierarchia supremája, úgy mint thronoi ('trónusok'), kherubim ('kerubok') és seraphim ('szeráfok'), illetve – első és végső soron – Isten. Az, ami elveszítetten a 'comaticus' vagy holt tudati állapotban valósul meg, s ami beteljesülve megfelel az – ind-hindu tradíció szerinti – turíya ('negyedik') mindenen túli abszolút valóságának. A turíya beteljesedése: a status absolutus, a sunyatã ('üresség') „felső” és végső, abszolút lehetősége; az upeksã (tökéletes 'neutralitás'), az anuttara-samyak-sambodhi ('teljesen-tökéletesen tökéletes metafizikai felébredés'), az asamprajnãta-samãdhi ('nem megkülönböztetett hypersystasis vagy contemplatio suprema'), a moksa ('felszabadulás'), a kaivalya ('elkülönülés'), a nirguna Brahma ('transzkvalitatív Isten') állapota, az advaita (nem-kettősség), a mahãparinirvãna ('abszolút transzcendentális ellobbanás'), amelyekre a hindu tradíció, a yoga-darsana vagy a bauddha-vãda (a 'felébredés doktrínája') úgy utal, mint az állapotokon túli abszolút állapotra.

A Hagyomány (latin – traditio, görög – paradosis, szanszkrit – pãramparya) tehát az időtlen, tértelen és állagtalan metafizikai szellemiség időben, térben és állagban való – realizációval egybekötött – fenntartottságát, továbbadását és áthagyományozását jelenti.

 

 

Függelék

A keresztény egyházak helyes viszonyulása a metafizikai tradicionalitáshoz

 

Jóllehet az integrális és egyetemes metafiziko-tradicionalitás – mint egy valódi és legitim reneszánszhoz szükséges létszemléleti armatúra – alapjainak lerakása immáron fél évszázada jószerivel befejeződött, valamifajta okkult tehetetlenségi ellenállás következtében mind ez ideig csupán néhány kivételes személyiség, esetleg kisebb kollektívum körében fejtette ki a maga megelevenítő, újra szellemivé tevő hatását. A teljes vagy úgyszólván „langyos” közöny, ha el nem is fogadható, mindenesetre érthető a kezdetüktől fogva antitradicionális beállítottságú és irányultságú ideológiák, létátélési metódusok, organizációk és egyebek részéről, amelyek ezen hozzállással tulajdonképpen nem fejeznek ki mást, mint ami a „lényegük”; mindez azonban a Nyugat szellemi vezetésére hivatott organizációk, s ezen belül is főként a római katholikus egyház részéről, mélyen elgondolkoztató szituációt teremt.

Nyilvánvaló, hogy a szóban forgó problematika érdemben való felfogásához az elsődleges feltétel mind az egészében vett modernitás, s ezen belül ennek földrajzi bölcsője, a Nyugat mélyreható válságának az észlelése, és azé, hogy e gigantikus létrendi válságnak egészen a középkor óta egyrészről elszenvedője, másrészről lehetővé tevője a katholikus egyház, amely mára a modern antitradicionális vagy úgyszólván – és ez lényegében ugyanaz – antikrisztusi világ szerves részévé, statisztájává lett. Csak ennek a szituációnak a tisztán látása és emellett egy a hiteles, tradicionális kereszténység és katholicizmus iránti csillapíthatatlan szeretet esetén merülhet fel a jelen helyzettel való gyökeres szakítás és a legitim változtatás igénye.

A jelen problamatikát a lehető legmélyebben értő tradicionális szerzők szerint e vátoztatáshoz semmi „újra” nincs szükség; Guénon szerint a katholikus egyháznak semmi mást nem kellene tennie, mint saját tanítását kellene valóban megértenie, legalább olyan szinten, amelyre a középkor összeségében jó példát nyújt. Ennek a saját tanítást illető readaptációnak a munkája – az ugyanígy nevezettel ellentétben egy valódi reneszánsz jegyében – kizárólag a még meglévő hiteles és magával a kereszténység fő áramával ellentétben még nem antitradicionalizálódott (vagyis elsősorban keleti) spirituális doktrínák elmélyült tanulmányozása és ezek hiteles képviselőivel való kapcsolatteremtés révén történhet meg. A jelen helyzet e tekintetben a század első feléhez képest annyiban más, hogy időközben magát a Keletet és a keleti spiritualitást is nagymértékben és meglehetős sikerrel inváziós területté tették az antitradicionális felforgatás erői. Időközben, a XX. század folyamán azonban a felbecsülhetetlen jelentőségű keleti spiritualitás (és ezáltal maga a tradicionalitás) princípiumai – elsősorban éppen a tradicionális szerzők jóvoltából – olyan fokon lettek (olykor a sokadrangú adaptációk szintjéig is lehatolóan) átültetve az Európai szellemi környezetre, hogy a jelen pillanatban már joggal beszélhetünk arról, hogy ennek nem meglátása a szellemtelen restség valóságos iskolapéldája.

Ennek ellenére, a katholikus egyház a szóban forgó megelevenítő szellemi esszencialitásból mindezidáig gyakorlatilag semmit nem fogadott magába, a Tradíció fényét nem ismerte fel, olyanképpen, hogy azt hivatalos szinten, tehát néhány marginális jelentőségű elemet leszámítva8, se el nem fogadta, se el nem utasította. Homályosan érezve a szellemi partikularizmus tarthatatlanságát, létrejöttek ugyan például olyan szervezetek, mint a Római Kúria nem-keresztény titkársága, amely a nagy világvallásokkal tart fenn kapcsolatot, illetve megfogalmazódtak olyan nyilatkozatok, mint amilyen a „Nostra Aetate” kezdetű konstitúció, miszerint elvben „A katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami a nem-keresztény vallásokban igaz és szent”, ezeket azonban úgy tűnik alapvetően más okok kényszerítették ki; az, amin ellenben láthatólag rendkívüli erőbevetéssel munkálkodik az egyház az ezredfordulón, az alapvetően antitradicionális protestantizmussal való kiegyezés kivitelezése, olyan doktrinális engedmények eszközlése árán is akár, amelyeket csak az tesz meg ily könnyen, aki számára a szóban forgó doktrínaelemek valódi értelmezése mellékes, netalán felesleges.

Ezzel a lefelé szállással szemben a helyes szellemi magatartás természetesen éppen a felfelé emelkedés lenne; annak a tényleges katholicizmusnak ('egyetemességnek') a megvalósítása, amellyel a kereszténység kitörne végre a zsidó–hellenista kultúrkör partikuláris kereteiből és az összes hiteles szellemi tradíció egyetemes ortodoxiá-jának fundamentumán értelmezné újra, elevenítené meg saját tradícióját. Lényeges, hogy a partikuláris keleti tradíciók vagy a tradicionális szerzők forma feletti, univerzális műveinek tanulmányozása – ami a saját tanítások nem vagy nem kellő értése miatt tűnik elengedhetetlennek – korántsem jelentené egyetlen keresztény intellektus számára sem e más formákra való áttérés szükségét, hanem a saját tradíció alaposabb megértését és az ezen keresztül való tökéletesebb megvalósítását segítené elő.

Egy evangéliumi képpel élve, a hiteles tradicionális szellemiség vagy úgymond a Tradíció és az originális kereszténység egymáshoz való viszonya úgy is felfogható, mint a „napkeleti bölcseké” („Magi ab oriente”, 'mágusok keletről')9 és az újszülött Emberfiáé: e bölcsek vagy mágusok a Primordiális Tradíció hiteles képviselői, akik egy szabályos tradicionális invesztitúra során hitelesítik és beiktatják a megszülető partikuláris tradíciót és vallást, a kereszténységet. Ily módon e szimbolikus alakok többek között azt a felső szellemi konvergenciapontot képviselik, amelynek benső realizációja révén a tradicionális vallások és tradíciók közötti transzcendens egység és ezáltal a valódi egyetemesség megvalósulhat. Ennek megfelelően a modern világ káoszába tévedt katholicizmus számára csakis a hiteles tradicionális szellemiséggel való effektív kapcsolatfelvétel és az ezen keresztül aktualizálható szellemi univerzalitás jelentheti a kiutat a jelenlegi, önnön lényegére nézve tetszhalotti állapotából.

Nyilvánvaló, hogy a „sötétség erőinek” egyik elsőrendű érdeke az, hogy a kereszténység ne értse meg a Tradíció üzenetét, és ily módon ne legyen képes feltámadni, mindazonáltal ha ennek lényegi és érdembeli megértése mégis megtörténne, ezt egy valódi újjászületés jegyében „megelevenítő szellemként” üdvözölhetné, de mindenképpen legalábbis igaz szövetségesként; és még véletlenül sem tévesztve össze azzal, ami például valóban „New Age” és az ezzel ekvivalens antitradicionális eltévelyedések és herezisek körébe tartozik, amelyek megjelenési aránya a jövőben várhatólag fokozódni fog főként a lényegre nézve egyre tömegesebb apostasia keretében, talán nem teljesen függetlenül azoktól, akiket a Szentírás „vak vezéreknek” nevez, s akik nagy igyekezetükben és buzgalmukban olykor éppenséggel a „sötétséget világossággá és a világosságot sötétséggé teszik”10.

 

 


Jegyzetek

1 A félreértéseket elkerülendő, le kell szögezni, hogy bár a metafizikai tradicionalitás – egyebek mellett – fokozottan gnosztikus orientáltságú, in concreto semmivel sincs sem több, sem kevesebb köze a Markion- vagy Basilides-, vagy Valentinus-féle, II. században a kereszténység fő vonulata által kiátkozott gnosztikus keresztény irányzathoz, mint ennek ellenfeleihez.

2 Lásd, László András: Mi a metafizikai tradicionalitás? Őshagyomány, 1. sz. 2. o.

3 Csak futólag említem meg azt az eljárásmódot, miszerint egyes, fogalmi zavarokkal küzdő, külföldi és hazai szerzők különböző forrásokból jól-rosszul megismerve azokat a fundamentális princípiumokat és tanokat, amelyek a tradíciók és vallások összességének szinopszisából lettek intellektuális intuícióval úgyszólván „megalkotva”, úgy tesznek, mintha ezek közvetlenül felismerhetőek és kimutathatók lennének alacsonyabb síkokon és területeken is, ahol ezekkel úgyszólván operálnak, amely utóbbi tulajdonképpen nem lenne baj, ha értesüléseik valódi forrását különböző okokból kifolyólag nem hallgatnák el, illetve ezeket az adaptációkat, partikuláris alkalmazásokat vagy éppenséggel reziduumokat nyíltan vagy burkoltan nem tüntetnék fel úgy, mint amelyek az eredeti donktrínákat s princípiumokat magukban foglaló tradíciókkal egyenrangúak, netalán ezeknél eleve magasabb rendűek volnának.

4 Ez teszi érthetővé azt, hogy korábban például a filozófiában – kezdve Descartestől, egészen napjaink postmarxista postmodernjeiig – miért szinte kizárólag antitradicionális filozófiai elméletek születtek; vagy a politika síkján vizsgálva ugyanezt a jelenséget, látható, hogy egészen a XX. századig, néhány kivételt leszámítva, szinte kizárólag baloldali és forradalmi ideológiák láttak napvilágot.

5 Irregularitáson itt egy olyan megvalósítást értve, amely nem kötődik valamely szabályos, mesterektől tanítványoknak való folyamatos szellemi átadás rendjéhez vagy „regulájához”, ám ez a „másság” kizárólag a formát érinti, a lényeg szigorúan ugyanaz; az irregularitás tehát semmiképpen sem azonos a heterodoxiával (noha kétségtelenül vannak olyanok, akik – tévesen – azt kizárólag ezzel azonosítják).

6 Frithjof Schuon: De l'Unité transcendente des religions. Párizs, 1979.

7 Vö. Szent Dionysios Areopagités: Peri tés ouranis hierarkhis. [A mennyei hierarchiáról.] In Az isteni és emberi természetről. 2. köt. Budapest, 1994, Atlantisz. /A kútnál./.

8 Az úgynevezett „New Age” veszélyét ugyan helyesen felismeri, azonban a tradicionális szellemiség durva félreértelmezésése kapcsán egy eklatáns hazai példa Gál Péter zavaros, A New Age – keresztény szemmel című mindent mindennel összekeverő, nivelláló könyve. Vö. Gál P.: i. m., 3. kiadás. Abaliget–Budapest, 1994, Lámpás–Szegletkő. 35–37., 132., 137. o. 

9 Akik azt mondják az írás szerint: „vidimus enim stellam eius in oriente” ('láttuk az ő csillagát napkeleten'). Evangelium Secundum Matthaeum 2:2.

 

VISSZA