László András

NÉHÁNY ÉSZREVÉTEL AZ EMBERI ÉLET IDŐBELI TAGOLTSÁGÁT ILLETŐEN

 

Az időnek – mint áramló tartamnak (duratio fluensnek) – három adekvát szemléleti módja lehetséges: a) lineáris idő és időszemlélet, – b) ciklikus idő és időszemlélet, – c) radiális idő és időszemlélet. Az idő, az időiség és az időbeliség e háromféle felfogása nem csupán – mindegyiket tekintve – érvényes, hanem csakis ezek együttes figyelembevétele fogadható el.

Az idő – mint áramló tartam – egyszerre lineáris és ugyanekkor ciklikus. Az áramló tartam (duratio fluens) és az álló tartam (duratio stans) interrelációjában jelenik meg a radiális idő. Ez az időnek – mint álló tartamnak – az időbe – mint áramló tartamba – való belépéskénti ideje, és egyszersmind az áramló tartamból való kilépéskénti idő is, közvetlenül a teremtett álló tartam (duratio stans creata) síkjára, közvetve pedig a teremtetlen álló tartam – végső fokon az abszolút időfeletti időtlenség – felé.

A földi–emberi világ síkján a korporális ember individuális–perszonális léte–élete az időben (in tempore) kezdődik és az időben (in tempore) ér véget, de mindig jelenlévő magasabb létsíkjaiban mindig jelen vannak a más kezdetek és végek, a más tartambeliségek, a linearitás, a ciklicitás és a radialitás kétirányúságának az együttese. Ezek összjátéka alakítja ki a teljes emberi élet kvázi-ritmikus tartambeli tagoltságát.

Az emberi élettartam normatív minimuma – a tradicionális felfogás értelmében – 72 év; a Távol-Keleten szívesen beszélnek 81 évről, vagy éppen 120 évről, – de – asztrológiai szempontból – a 96 év, a 100 év és a 108 év, valamint – némely irányzat szerint – a 60, a 64 és a 84 év is kitüntetett jelentőségű tartamnak tekinthető.

A hármas tagoltság elfogadása – elengedhetetlen, ám mégis elnagyolt. Az ifjúkor, az érett kor és az időskor: érvényes megkülönböztethetőség, de nem ad teret az árnyaltságra irányuló igény kielégítésére.

A négyes felosztás – úgy tűnik – mindenképpen érvényesebb, különösen akkor, ha – a yugákhoz hasonlóan – az 1:2:3:4 arányt – mint tartambeli növekedési haladványt – állítjuk szemléletünk előterébe.

Itt a 70 éves és a 90 éves – másodrendű – kitüntetettséget kell alapul vennünk, – mert ezek bázis évei, a 7 év és a 9 év viszont elsőrendű jelentőségűek. Vagyis:

 

1 x 7 év = 7 év 0–7 éves korig gyermekkor

2 x 7 év = 14 év 7–21 éves korig serdülőkor/ifjúkor

3 x 7 év = 21 év 21–42 éves korig előérettkor

4 x 7 év = 28 év 42–70 éves korig érett- és utóérettkor

 Ebben a tagoltságban az időskor 70 év felett kezdődik, s a kifelé irányuló tevékenységnek – nagyjából – ez a befejező időszaka. Az igazi befelé fordulásnak ekkor kellene megkezdődnie.

Másképpen:

1 x 9 év = 9 év 0–9 éves korig gyermekkor

2 x 9 év = 18 év 9–27 éves korig ifjúkor

3 x 9 év = 27 év 27–54 éves korig érettkor

4 x 9 év = 36 év 54–90 éves korig időskor

Az aggkor e tagoltsági felosztásban a 90. életév betöltése után kezdődik.

Világosabb és árnyaltabb képet ad az, ha a fentebbi élettartam-felosztásokat az asztrológia planetáris felosztásaival kombináljuk.

A 9 éves alaptagoltság szerint:

0–9 éves korig Luna 

9–18 éves korig Mercurius 

18–27 éves korig Venus 

27–36 éves korig Sol 

36–45 éves korig Sol 

45–54 éves korig Sol 

54–63 éves korig Mars 

63–72 éves korig Jupiter 

72– ? éves korig Saturnus 

 

A 7 éves alaptagoltság szerint:

0–7 éves korig Luna 

7–14 éves korig Mercurius 

14–21 éves korig Venus 

21–28 éves korig Sol 

28–35 éves korig Sol 

35–42 éves korig Sol 

42–49 éves korig Sol 

49–56 éves korig Sol 

56–63 éves korig Mars 

63–70 éves korig Jupiter 

70– ? éves korig Saturnus 


A 12 éves alaptagoltság szerint:

0–12 éves korig Luna 

12–24 éves korig Mercurius 

24–36 éves korig Venus 

36–48 éves korig Sol 

48–60 éves korig Sol 

60–72 éves korig Mars 

72– 84 éves korig Jupiter 

84– ? éves korig Saturnus 

Ez a három különböző tagoltsági fel- és beosztás együttesen érvényes és együttesen veendő figyelembe a kétféle tetraktys-tagolás messzemenő figyelembevétele mellett.

A 7 éves alaptagolás részletezése az élet első 7 évének a vonatkozásában:

0–1 éves korig Luna – Luna

1–2 éves korig Luna – Mercurius

2–3 éves korig Luna – Venus

3–4 éves korig Luna – Sol

4–5 éves korig Luna – Mars

5–6 éves korig Luna – Jupiter

6–7 éves korig Luna – Saturnus

Ez a részlettagolódás az élet későbbi fázisaiban is megjelenik, de korántsem ilyen pregnáns és egyértelmű módon.

A Hagyomány szerint a Satya–Krta-Yugában – az Aranykorban – az emberi élettartam 4000 vagy 4320 év volt, de ennél tovább is tarthatott; a Treta-Yugában 3000 vagy 3240 év volt a földi–emberi élet időbeli tartama; a Dvápara-Yugában már csak 2000 vagy 2160 év volt ez az idő; a Kali-Yugában – a Sötét Korszakban – pedig 1000 vagy 1080 évnél kevesebb, – a lefutási időszakban pedig vagy 100, vagy 108 év az általánosan érvényesülő maximum; többnyire ennél rövidebb ideig élnek az emberek és csak igen kivételesen élnek tovább.

Az asztrológia 60, 72, 84, 96, 108, 120, (132,) 144 éves életköröket vesz figyelembe, de sok híve van a 100 éves A. Frank Glahn-életkörnek is. Post mortem pedig elkészíthető a tényleges élettartam = 360°-os kulcson alapuló életkör is, és ez retrospektíve minden más életkört előz a validitás tekintetében.

Az élettartam ideje quantitative – a propektivitás értelmében és vonatkozásában – rendszerint nem ismeretes, ezért a spirituális életterv nagy vonalakban történő meghatározásához leginkább a 72 évig tartó életben való gondolkozás lehet irányadó, noha az élet lehet jóval rövidebb és jóval hosszabb is. Ha valaki már betöltötte a 72. életévét, áttérhet a 108 évig tartó élettartammal való kalkulációra, erről pedig – esetleg – a 144 évig tartóra (a 36-tal való oszthatóság különösen kiemelt érvényt mutat).


Az életkorokhoz – életfázisokhoz – sajátos életvezetésbeli modalitások, feladatok és feladatkörök tartoznak, amelyeknek be-nem-tartása nagymérvű – esetleg végzetesnek minősülő – hátrányok felhalmozódásához vezethet az autotransmutatio spiritualis et metaphysica vonalán.

Voltak, vannak, lesznek szorosan kivételes esetek, kivételes életek, kivételes individuum personalék/persona individualisok, amelyek és akik meghaladták-meghaladják az egyébként feltétlenül érvényes keretek által meghatározódó életvezetést, egyebek között az életkorokhoz kapcsolódó feladatok vonatkozásában is. Ilyenek azok, akik például a Yoga valamelyik reguláris – kivételesen: irreguláris – ösvényén haladnak. A Yoga – mint a metafizikai megvalósítás aszkézise – felmentést ad vagy adhat a kaszt-törvények – a varna-dharmák – és az életkor-törvények – az ásrama-dharmák – feltétlenül kötelező volta alól.

Az ind–hindu tradíció által meghatározott világban a bráhmana-varna varna-dharmájához a következő ásrama-dharma-kör tartozott, fokozati fázis-szintek szerint:

1. brahmacári(n) fázis

Ez az ifjúkort jelenti, amely a tanulmányokban való elmélyedés korszakának felel meg, a későbbi – egyre inkább spiritualizálódó – életvezetés megalapozásának az értelmében.

2. grhastha fázis

A ház urának, a férjnek és családapának a korszaka. Családalapítást, világi gyarapodást, gyermek nemzését és felnevelését jelenti ez a korszak, de úgy, hogy ennek minden mozzanata alárendelődjék a szellemi–metafizikai irányultság princípiumainak.

3. vánaprastha fázis

Ha a bráhmana-apa legkisebb gyermeke is az önálló életvezetés útjára lépett, és egyéb – feltétlen érvényű – feladata nincs többé, – az apának–férjnek el kell hagynia otthonát s egy erdei remetetelepre kell vonulnia, hogy kizárólag az életfelettiségre koncentrálódjék az élete.

4. sannyási(n) fázis

Az erdei remetetelepen megért időskor újabb feladatot állít a bráhmana elé: az erdei remetetelepet is el kell hagynia, hogy vándorló, teljesen otthontalan remeteként–aszkétaként élje le végső életszakaszát, maradéktalanul a metafizikai felszabadulás – a moksa – megvalósítása felé fordulva.

Ezek az életfázisok lazán kapcsolódtak az időbeli tagolódásból következő életfázisokhoz, de a viszonylag szoros kapcsolódás az optimalitás megközelítését jelentette, s ha ezt valami nem zárta ki vagy akadályozta meg, lehetőleg az ezekhez való hozzásimulást is – mint kvázi-feladatot – szem előtt tartották.

Némileg ironikus kisarkítással azt mondhatnók, hogy az „átlagember” mintegy 36 éves koráig infantilis, ezt követően pedig – szinte átmenet nélkül – szenilis, vagy legalábbis szenilissé kezd válni.

A kilencévenkénti fordulók – plusz-minusz egy-két-három évnyi pontossággal – rendkívül jelentősek. A legtöbb ember 27 éves kora körül „leáll”, mintegy megfeneklik; szemléletét addigra rögzíti, s ha képes is váltani, ez már nem lesz igazi váltás, – a meglévő, kialakult és megmerevedett keret-szkhématikumokon belül marad, ha pártállást változtat, ugyanúgy fogadja el az újabbat, mint a levetett korábbit fogadta el korábban és tartotta meg egy ideig. A nagyon alacsonyrendű emberek már a 18. életévük körül megtorpannak, további életüket – elsősorban szemléletileg – az fogja táplálni és meghatározni, amit addig magukba építettek. Ma már a 36. életév körüli lezáródás is kezd „teljesítménnyé” válni, a 45. vagy 54. életév körüli pedig egyre inkább kivételes lesz.

A szellemi embernek soha nem lenne szabad lezáródnia, s ha valóban szellemi emberről van szó, tudjuk, hogy nem is záródik le, nem tokozódik be százéves kora felett sem, ha megéri, és egyáltalán soha.

Voltaképpen közvetlenül a halál előtt (és persze a halál pillanatában) kell a legmagasabb spirituális niveau-n állni, bármikor következik is az be. Lehet, hogy egy biophysiologiai „lelassulás” bekövetkezik, ez még „megengedhető”, de tényleges mentális leépülésről szó sem lehet.

A test „örökifjúsága” a Kali-Yugában csak egészen kivételes ösvények egészen kivételes viatorai számára lehetséges, és ez is egyre kevésbé. A lélek – jelentős – megtartottsága és alig-kikezdhetősége a szellemi ember esetében azonban követelmény, a szellem épsége pedig condicio sine qua non, és ez – úgy véljük – teljesen magától értetődik.

A szellem a Kali-Yuga jelenlegi előrehaladottságában kevéssé tud a testre hatni, arra azonban képes, hogy megakadályozza a testet meghatározó hatásának az érvényesülését a szellemet és a szellem épségét illetően. A test a lélekre általában erősen képes hatni, és ezen keresztül a szellemre is hatást gyakorol. A test közvetlen–közvetett lélekre–szellemre való hatásának a meghatározó erejét feltétlenül vissza kell fognia annak, aki spirituális–metafizikai törekvőként akarja definiálni önmagát. Az erre irányuló feladatok teljesítésének a nehézsége rendkívüli, és – a korszak függvényében – egyre nehezebb lesz.

Ha egy ember felnövekszik, teljesen felnőtté kell válnia, – ez az éberség érett megtartásához és fokozásához elengedhetetlen; ezt azonban úgy kell elérnie–megvalósítania, hogy – minden infantilizmus kizárása mellett – megőrizze magában a gyermeket. A magamban lévő gyermek elveszítése a spirituális–metafizikai realizációt kizárja, – ugyanúgy, mint a felnőtté-válás perfektuálódásának az elmaradása. Az infantilis felnőtt az, aki felnövekedése ellenére úgy marad meg gyermeknek, hogy az igazi, érett felnőttséget voltaképpen soha nem éri el. A felnőttség – ha ebből a gyermek meg- és fenntartása elvész – rövid úton a szenilitás kezdetébe megy át. A bennünk – szigorúbban fogalmazva: a bennem – lévő gyermek meglétének az elenyészése a szenilitás kialakulásának a legfőbb metaszómatikus oka.

Összefoglalóan fogalmazva: az infantilitás és a szenilitás más és másképpen, de egyaránt kizárja a spirituális–metafizikai megvalósítást.

A gyermek (főként a csecsemő) közelebb van az eredethez, ezen keresztül a kezdethez, emögött pedig a kezdettelenhez. A felnőtt viszont az érett éberség, az éber érettség birtoklásához jutott vagy jut közelebb. A csecsemő állapota – ha folytonosan csökkenően is, de – adott, – a felnőtté viszont – az „életút közepétől–delétől” fogva – a naturális kontingenciáknak kitetten – hanyatlik, és ez csak akkor van másként, ha határozott benső – mondhatnók: ember- és életfeletti – akaratlagos ellenhatás alakul ki e hanyatlással szemben. Emelkedésre törekvő–irányuló ellenmozgásra van szükség: nem csupán a tényleges emelkedéshez, hanem a hanyatló alászállás leállításához, sőt ennek az ütembeli lassításához is. Aki a naturalitásra hagyatkozik, annak fiatalon kell meghalnia ahhoz, hogy ne az emberalattisághoz közelítve öregedjék meg, így fejezve be földi életét.

A praeexsistentia és postexsistentia a földi–emberi időbeliséghez képest az időtlen létezéshez tartozik. Ez azonban még messze nem az abszolúte időfeletti–időtlen örökkévalóság (aeternitas), csak egy annyira más időiség–időbeliség, ami az általánosan átélt tartambeliséghez viszonyítva, ha relatíve is, ám ténylegesen: valamiféle kvázi-időtlenséget jelent.

Az emberi praeexsistentia és postexsistentia valóságának a feltétlen bizonyosságát hangsúlyozottan valljuk, ugyanekkor az ezzel kapcsolatos theológiai állásfoglalásokat – amelyek egymástól nagyon különbözőek lehetnek – általában – „helyükre téve” – elfogadjuk. A redincarnationismus vulgarist illetően az állásfoglalásunk elutasító; a visszafogott postulatio redincarnationis állításait sem tudjuk igenlően elfogadni. A regeneratio tendentionalis – metafiziko-tradicionális szempontból általánosan és egyértelműen elfogadott. Ez valóban nem lehet vita tárgya. A kérdés az, hogy a tendenciák – karmikusan maghatározódó – visszaáramlásán túlmenően elfogadható-e olyasmi, ami összefüggésbe hozható az árnyalt s visszafogott újraszületés-tan alapvető állításaival. A válasznak szintén árnyaltnak, visszafogottnak, sokrétűnek és többértelműnek kell lennie. Ennek a tárgyalása szerzőgárdák köteteit igényelné. Minthogy e tanulmánynak nem ez a tárgya, még érintőlegesen sem foglalkozhatunk a kérdéssel–kérdéskörrel. Annyit mondhatunk csupán, hogy a redincarnationismus vulgaris határozott elutasítása, a redincarnationismus subtilis el-nem-fogadása alaptételeink közé tartozik, ezek azonban nem vonják maguk után feltétlen szükségességgel a factualitas redincarnationis maradéktalan tagadását.

Az élet – az életfelettiség kereteibe ágyazottan – nem a születéssel, nem a biológiai fogantatással, de még csak nem is az okkult fogantatással kezdődik, ahogyan nem a klinikai, nem a biológiai és nem is a perfektuált halállal (vagy valamilyen azt követő időbeli ténnyel) végződik. A praefecundalis és a postmortalis életentúli-élet mikéntje mérhetetlenül komplex, sokrétű és többértelmű, a vonatkozó kérdések és válaszok is multiasszpektuálisak és multidimenzionálisak.

Az élet totalitása messze túlmutat az életkorok rithmicitásán, ciklicitásán, tagolhatóságán és tagolhatatlanságán. Ez azonban semmiképpen nem mond ellent az élet időtartamának a különböző fázisokra tagolásának – mint messzemenően indokolt és megalapozott eljárásnak, sem az érvényesség, sem a jogosultság értelmében.

Az élet kevéssé tervezhető. Az esetlegesen sikeres életmegtervezés – metafiziko-tradicionális szempontból – több-, de legalábbis kétértékű. Amennyiben mégis lehetségesnek és pozitíve értékelhetőnek tekintjük, – az életkorbeli fázisok legkifejezettebb és legelmélyültebb tekintetbevétele: elengedhetetlen. általában is tanulmányozni kell ezeket, de önmagunk–önmagam életére vonatkoztatottan is. Az előbbi az utóbbit segíti elő, és – a princípium-felismerés vonatkozásában – az utóbbi az előbbi alátámasztására szorul.

Az időbeli–tartambeli létezés a ciklusok sokaságához kapcsolódik. A legkisebbek tízezred-időmásodperc nagyságrendűek vagy még ennél is rövidebbek, a legnagyobbak quadrillió-években „mérhetőek”. Ezeknek a tanulmányozása nem tartozik a szorosabb értelemben vett metafizika körébe, de a metafizikailag meghatározott kozmológia és anthropológia fontos elő- és melléktanulmányt jelent éppen a metafizikai elmélyülés megalapozásához.

A modern ember érzéketlen mindaz iránt, ami földi–emberi exszisztenciáján – a vertikalitás értelmében és felfelé – túlterjed és túlmutat. A jelenkori ember azonban nem szükségképpen modern ember (noha általában az). A modern ember akkor sem veszi figyelembe az élet tartambeli és fázis-szerinti tagolódását, ha informatíve tud is ezek meglétéről, ha olvasott–hallott az élet fázisairól és az ezekhez kapcsolódó konzekvenciális vonatkoztathatóságokról.

A jelenkori és a modernitástól elszakadni képes ember érdeklődése feltétlenül kiterjed az élet – joggal okkultnak mondható – háttérösszefüggéseire. Ez még nem metafizikai orientáltság, de – optimális esetben – előkészítheti, bevezetheti, megalapozhatja azt. éppen ezért – általában – pozitíve kell megítélnünk minden ilyesmit, mindaddig, amíg nem jelent rögzülést a „csak-okkultnál”, minthogy ez a rögzülés éppen a metafizikai felé való fordulás egyik elsőrendű akadályává válhat. A jelenkori – sok tekintetben modern – okkultisztikus irányzatok megismerése feltárja az említett veszély meglétét és sokszorosan komplex voltát. (Az okkultisztikus irányzatok átfogó és részletekbe betekintő megismerését nem tartjuk ugyan mellőzhetetlennek, de – érdekessége mellett, legalábbis – fontosnak minősítjük.)

A földi–emberi élet a legkevésbé sem földi eredetű. A Kali-Yuga – ami elsősorban tudatállapot – általánosan fennáll. (Ennek határozott kimondása a legcsekélyebb mértékben sem mond ellent szolipszisztikus alapállásunknak.) Az emberi élet a Kali-Yuga keretei között áll fenn és megy végbe, de maga a Kali-Yuga sem független magasabb tudatbeli-létbeli valóságoktól. Ennek a tudatosítását kell az emberi élet fázisainak az értelmezésébe belevetíteni.

 

VISSZA A TARTALOMHOZ

VISSZA A FŐOLDALRA