László András

 

A METAFIZIKAI MEGVALÓSÍTÁS REGULARITÁSA ÉS LÉNYEGE

 

A prodiniciáció, az iniciáció és a metafizikai megvalósítás vonatkozásában újból és újból felmerül a regularitás és az irregularitás kérdése, ezek egymáshoz való viszonya, a regularitás elengedhetetlensége vagy az irregularitás megengedhetősége.

Ezzel összefüggésben azt kell elmondanunk, hogy lényegileg a prodiniciáció is, az iniciáció is, és a metafizikai megvalósítás is regularitáson alapul. Az, amit meg kell valósítani, amire a törekvő törekszik, ami ennek az egész folyamatnak a célja, a lényege, csak regularitás alapján valósítható meg. A regularitást azonban többféleképpen lehet értelmezni. Beszélhetünk konvencionális regularitásról, amely konvencionális regularitás vonatkozásában a metafizikai tradicionalitás szerzői–gondolkozói különböző nézeteket vallottak.

A konvencionális regularitás fogalmának bevezetése lényeges, mert voltaképpen irreguláris metafizikai megvalósítás nincs; ám azt is ki kell mondanunk, hogy a megvalósításnak nem kell szorosan kapcsolódnia valamilyen konvencionális iskolához, szorosan vett úthoz, valamilyen centrumhoz vagy valamilyen centrum által képviselt láncolathoz. Ez a kérdés részletesebb megvilágítást és alaposabb elemzést igényel.

Amit a konvencionális regularitás szempontjából irregularitásnak neveznek, az a szó valóban szigorú értelmében nem okvetlenül tekinthető és tekintendő irregularitásnak, csupán azt jelenti, hogy a konvencionális reguláris vonalak bizonyos esetekben kikapcsolhatók, háttérbe szoríthatók vagy mellőzhetők. Tekintetbe kell venni, hogy a jelen korban a konvencionális regularitást képviselő irányzatok és centrumok vagy kimerülőfélben vannak, vagy már kimerültek. Ez azt jelenti, hogy ha fenn is tartják ezeket, nem okvetlenül képesek valódi iniciatikus lehetőségeket biztosítani. Tekintetbe kell venni azt is, hogy európai vonatkozásban és az Európa függvényében megjelenő civilizációk vonatkozásában egyetlen olyan vallás vagy a vallásoknak egyetlen olyan köre létezik, amely elvileg háttért biztosíthatna a reguláris és konvencionális beavatásnak és megvalósításnak. Ez a vallás a kereszténység – nem az iszlám, nem a hinduizmus, nem a buddhizmus, hanem a kereszténység.

A kereszténység – mint vallás – nem lehet kerete és feltétele olyan irányzatoknak, amelyek mivoltuknál fogva erősen különböznek a kereszténységtől, sőt némely tekintetben szemben állnak azzal. Ha valaki valóban vallásos akar lenni, mondjuk római katolikus, akkor nem csatlakozhat egy olyan irányzathoz, amely irányzat belső doktrínáit tekintve is, de tulajdonképpen céljait és a törekvés egész menetét tekintően oly mértékben különbözik a katolicizmustól, hogy e különbözőség sok tekintetben 

ellentétesnek fogható fel a katolicizmussal. Nem követhető egy olyan vallás mint keret, amely sem a metateizmust, sem az autoteizmust nem ismeri el, sőt kifejezetten szemben áll azzal, és kifejezetten egy objektív realitás, méghozzá egy tudatomtól független objektív realitás értelmében posztulálja Istent, nem ismeri el az Isten-felettiséget, s ebből következően lényeges kérdésekben nem tud támaszt adni és így akadályt jelent a metafizikai megvalósításra törekvő számára. Nagyon lényeges, hogy csak olyan vallás lehet megfelelő keret, amely vallás nem mond ellent a fent említett tételeknek. Ha valaki követ egy vallást, akkor azt komolyan, teljes elkötelezettséggel, lényének mélyéből kell, hogy kövesse. Lényének mélyéből kell, hogy kövesse azokat a doktrínákat a megvalósítási utakkal és metodikákkal együtt, amelyek a megvalósításhoz közvetlenül kapcsolódnak. Ez a vallási keretek kérdését érintő megállapításunk meggyőződésünk szerint helytálló. Más a helyzet az iszlám, más a helyzet a hinduizmus, más a helyzet a buddhizmus vagy a taoizmus esetében, ahol ezeknek a vallási formái bizonyos tekintetben, kellő megközelítéssel és kellő átéléssel valóban támaszt és keretet biztosítanak.

A másik kérdés magának a megvalósítási útnak a regularitása, a jelen esetben konvencionális regularitása. Az előbb említettük, hogy konvencionális megvalósítási utak – bár metodikájuk ismert lehet – a megfelelő közvetítésre ma már sem Nyugaton, de igen sok tekintetben Keleten sem képesek. A beavatásra és megvalósításra irányuló centrumok, valamint az ezekkel összefüggésben megjelenő láncolatok fontosságát, alapvető jelentőségét egy pillanatig sem vonjuk kétségbe, de ezeknek csak akkor van érvényük, ha a megvalósítás reális megvalósítás, a beavatás valóban beavatás, ha valóban megvannak azok az emberi feltételek mind a mesterek, mind a tanítványok részéről, amelyek között ezek tökéletesen gyakorolhatók és kivitelezhetők. Bár nem tagadjuk, erősen kétségbe vonjuk annak a valószínűségét, hogy ma lennének ilyenek, és valószínű, hogy a jövőben még kevésbé fognak létezni. Ismételjük, ez nemcsak Nyugaton, hanem Keleten is fennáll. Az olyan kísérletek sikerének a valószínűsége, amelyek egyfelől egy vallási keretet arrogálnak, másfelől egy a szó szoros értelmében konvencionális regularitást (vagyis egy konvencionális regularitáshoz kapcsolódó metodikát, egy konvencionális regularitáshoz szorosan kapcsolódó, azt képviselő centrumot és láncolatot), megközelítően nulla.

A kérdést mélyebben vizsgálva, meg kell néznünk azt is, hogy mit jelent az, hogy láncolat. A láncolat nem csak azt jelenti, hogy olyan értelemben érkezik hozzám az iniciáció, miszerint van egy mesterem és a mesteremnek is volt egy mestere és annak is volt egy mestere – és így tovább egy bizonyos pontig elmenően. Ez tulajdonképpen az iniciációnak, a megvalósításnak, az átadásnak és a láncolatnak egy merőben exoterikus, tehát samsárai vetülete. A láncolat voltaképpen bennem van, amely buddhista terminológiával élve az Ádi-Buddhától eredve érkezik el az én tudati és átélésbeli létszintemhez. Ez a bennem lévő láncolat, ha nem kapcsolódik a külsőleg megnyilatkozó láncolathoz, vagy fordítva, ez a külsőleg megjelenő láncolat nem kapcsolódik ehhez a benső láncolathoz, akkor a láncolat valósága, ahogyan azt konvencionálisan értelmezik, nem létezik. Ha létezik, akkor bennem létezik. Bennem mély–magas intuíció révén felismertté válik – ekkor tartozom egy láncolathoz, az igazi láncolathoz, amely különböző guru-szinteken át egészen az Ádi-Buddháig terjed, önnön Ádi-Buddha valóságomig; abból származik le, abból közvetítődik számomra. A ’mester’, a guru minden esetben egy benső guru kivetülése. A guru, akivel találkozom, akár a külső világban, akár egy benső, internális átélésben, én-magam vagyok a szó legszigorúbb értelmében. A guru önnön guru fokozatomat képviseli, önnön momentán átélhető cela [’tanítvány’] fokozatomhoz képest és cela fokozatom felé.

Lehetségesek olyan megvalósítási, és ezt megelőzően iniciatikus, és ezt is megelőzően prodiniciatikus utak, lehetőségek, amelyek semmiféle konvencionális regularitáshoz nem kapcsolódnak, ilyen módon, ebből a szempontból „irregulárisak”, de mélyebb–magasabb értelemben nagyon is képviselnek egy regularitást, centralitást és egy láncolat-szerűséget is.

Ahol ez utóbbi külső feltételei megvannak, ott van egy exoterikusan értelmezhető láncolat és centrum, ahol autentikus mesterek tanítanak; ehhez autentikus tanítványok kapcsolódnak, és én autentikus tanítványként kapcsolódom az autentikus mesterhez. Ez az út biztosabb, szilárdabb, megbízhatóbb, mintha nem így történik. De ez a lehetőség már legalább egy emberöltő óta nem áll fenn; a benső törekvés viszont fennállhat.

A benső törekvésnek és a benső törekvést képviselő törekvőnek ebben az esetben nem a világot kell bejárnia addig, amíg esetleg valamiféle centrumot nem talál, hanem egy olyan látszólagos irregularitáshoz kapcsolódhat, amely azonban bensőleg és lényegileg igenis reguláris, és amely döntően benső felismerésekre alapozódik, benső felismerésekből indul ki, és benső felismerések révén talál olyan reguláris metodikát, amely a külső reguláris keret nélkül, de bensőleg a legszigorúbb regularitás és metodici-tás értelmében tud és képes működni.

Regularitás és metodika nélkül nincs megvalósítás. Ezt a leghatározottabban állítjuk, posztuláljuk és képviseljük mindenkor, minden időben, mindenki felé. Ez azonban nem szükségképpen olyan, mint amilyen általában szokott lenni vagy amilyennek általában elgondolják.

A külső regularitásnak is csak akkor van érvénye, ha azt egy benső regularitás esz- szencialifikálja, máskülönben a külső láncolat nem láncoltat. Az, hogy egy hiteles mesterrel kerülök kapcsolatba, akinek még hitelesebb mestere volt, és így tovább, önmagában semmit nem biztosít, még akkor sem, ha ez korrekt módon fennáll. De a jelenkorban ez nem is áll fenn. A törekvő arra kényszerül, hogy egy sokkal labilisabb, bizonytalanabb és védtelenebb megoldáshoz folyamodjék, mert nem tehet mást, mert nincs más.

A modern ember iniciációképtelen. Csak az archaikus tudat avatható be. Abban az esetben, ha az archaicitás iránti affinitás és irányultság fennáll, a tudatot prodiniciáció révén előarchaicifikálni kell, hogy a megvalósítás – egyelőre még az iniciáció szintjén – valóban elkezdhető legyen. Az iniciációt prodiniciációnak kell megelőznie, és ezt is sok mindennek meg kell előznie. Biztos, hogy valamilyen módon reguláris utak doktrinális emlékeihez lehet fordulni. Nagyon óvatosan ugyan, mert ezekhez hozzátartozott a guru által való prezentáció és a guru ezzel kapcsolatos útmutatásai. A metodikát is megtalálhatja valaki, különös figyelemmel arra, hogy az egész folyamat még a legfelgyorsítottabb változatában is apró lépésekben történik. Egy embernek magát először korrektifikálnia kell, ezzel teszi magát alkalmassá a prodiniciációra. A korrektifikációnak is vannak előkészítő fázisai. Felfokozódó esetben ezekkel az apró lépésekkel azonban egy olyan benső luminozitást tud elérni, amely apró lépések során az egész folyamatra való rálátása határozottan megnövekszik. Az apró lépésekben tett műveletek feltáró érvényű műveletek lesznek. Aki ezen a vonalon az önkorrekció legelemibb szintjén elindul, az a következő lépést már nagyobb benső fényteljesség értelmében tudja elvégezni, azután még nagyobb fényteljesség birtokában tudja folytatni. A kisiklás lehetősége állandóan fennáll, még akkor is, ha egy guru irányítása alatt áll. Teljesen guru nélkül nem lehet haladni. „Akit nem egy mester vezet, azt a sátán vezeti.” A guru, ha külső guru, akkor is benső guru, kivetülve az úgynevezett külső guruba, ami rejtetten bennem van, és ami rejtettségéből folyamatok során meg tud valósulni. A veszély óriási, de a veszély akkor is nagy, ha van külső guru, ha egy láncolathoz, ha a konvencionális regularitás értelmében egy szervezett centrumhoz kapcsolódom. E nélkül még nagyobb mértékben fennáll, de ma már ez az egyetlen út, ami még lehetőségeket tár fel számomra.

Egy nagyon lényeges kérdéshez érünk el. Mi voltaképpen a megvalósítás esszenciája? A megvalósítás esszenciája nem a metodika. Metodika nélkül nincs megvalósítás, de a megvalósítás nem a metodikán múlik. Ha bennem egy igazi, erős és leküzdhetetlen törekvés él az Igazság keresésre, amely ebben az esetben az Önmagamban gyökerező Igazságot jelenti, és amely ebben az esetben végső fokon az Önmagamhoz való elérést jelenti, – ha ez a törekvés ténylegesen és felfokozódó mértékben, az élet feletti élet értelmében jelen van bennem, akkor ez a törekvés lesz az egyetlen lehetőségem a megvalósításra. Ez a megvalósítás lényege és nem a metodika. A metodikát évmilliókig gyakorolhatja valaki, úgy, hogy jó esetben nem ér el sehová. Kevésbé jó esetben a felbomlás, szétesés és aláhullás irányába lép el. Ha yoga-gyakorlatokat végzek – akár egy mester felügyelete alatt – és ez a törekvés nem él bennem, akkor sehova nem juthatok el. Tegyük hozzá azt, hogy a mester, aki ilyen tanítványt elvállal, nem lehet teljesen autentikus mester. Éppen a tanítványok iránti „nagylelkűség” tehát az egyik legpregnánsabb jele annak, hogy a mesterek nem autentikus mesterek vagy nagyon kevéssé autentikus mesterek.

A lényeg az Igazság keresésére irányuló igazi, erős és leküzdhetetlen törekvés. Ez vezet el a megvalósításig. Ezt a törekvést azonban koordinálni kell, regularizálni kell, koordinálttá, rendezetté, strukturálttá kell tenni, mert különben az egész folyamat egy szétfolyó menetbe, duktusba megy át. Ha azonban ez a törekvés megvan, akkor a metodika – bár ismétlem: elhanyagolhatatlan és kikerülhetetlen – másodrendű. Soha nem a metodika hiánya miatt nem érték el azt, amit nem értek el, és soha sem a metodika megléte miatt érték el azt, amit elértek. Minden bizonnyal azt kell mondani – mint ahogy Keleten ezt így is fogták fel –, hogy aki kellően éretté válik, az meg fogja találni a megfelelő metodikát. Külső guru vagy benső guru formájában rá fog lelni. Meg fogja találni azokat a segítő mozzanatokat és műveleteket, amelyeket el kell végezni. Metodika nélkül nincs megvalósítás, de csak metodika alapján elgondolhatatlan a megvalósítás – és erre mérhetetlenül kevés figyelmet fordítanak. A legtöbb mai irányzat azt mondja: csináld! Csinálni kell! De ha nem él az, ami az egésznek a lényege, akkor hiába csinálja. És ha egy mester magához vesz egy olyan tanítványt, aki a lényegre éretlen és képtelen, akkor a mester nem igazi mester, a tanítvány pedig nem igazi tanítvány. Ez egyértelmű, biztos.

Ha valakinek valamilyen módon – szinte csodálatos módon – lehetősége van autentikus centrumhoz csatlakozni és benne ez a törekvés él, akkor tegye. Helyes, ha ezt teszi, és helytelen lenne, ha nem tenné. De ismétlem, ez ma már nem egy nyitott lehetőség. Nem sok autentikus centrum létezik, és ezek ma már nem igazán centrumok, viszont rengeteg nyilvánvalóan álcentrum áll fenn. Meg kell jegyeznünk, hogy a valóban komoly irányzatok komolyságával szemben is joggal táplálhatunk nagyon is megalapozott kételyeket. Lehet valaki privátim komoly ember, hiteles és intelligens, de valamit elvét és valami hiányzik. Látszólag fenntartani centrumokat, ha lehet is, tulajdonképpen bűnös dolog. Bűnös dolog a beavathatatlan emberek mégis beavatása, a megvalósításra képtelen emberek megvalósítási utakra való rászorítása. A tanítvány részéről is az, mégpedig azért, mert nem látta át svadharmáját. Nem kötelesség, nem feladat és nem is helyeselhető, ha egy beavatásra képtelen ember mégis beavatásra törekszik. Egy most még beavathatatlan ember esetleg tud olyan benső műveleteket végrehajtani, amelyektől beavatható lesz, de vannak olyan emberek, akiknek a svadharmája messzemenően nem ebbe az irányba van beállítva; az ilyenek törekvése eleve hibás. Ha egy mester ilyen embert tanítványul fogad, akkor a mester mester volta – és ez a legfinomabb megfogalmazás – megkérdőjelezhető. Szigorúbban fogalmazva: kétségbevonható és tagadható.

Mi regularitás-pártiak vagyunk, metodicitás-pártiak vagyunk, és nem lehetünk mások, ha ezt a kérdést komolyan vesszük. De ennek a regularitásnak nem kell okvetlenül konvencionális regularitásnak lenni. A metodika, a metódusok együttese még nem biztosítja a megvalósítást.

A praexsistentialis–transscendentalis bázis és tradicionáltság – mint kvalitás –, valamint az irányultság és a törekvés lesz az, ami – a princípiumok szem előtt tartása mellett – az internális regularitást az externális irregularitás ellenére is biztosítani képes.


 

VISSZA A FŐOLDALRA