Julius Evola
A FIATALSÁG, A BEAT-EK ÉS 
A JOBBOLDALI ANARCHISTÁK
 

 

Az új generáció és a „fiatalok” problémájáról sokat írtak már, sőt, túl sokat. A témában született felvetések túlnyomórészt nem érdemelnek figyelmet, s a jelentőség, amit manapság a fiatalságnak általában tulajdonítanak – bizonyos mérvű lebecsülésével annak, aki „nem fiatal” – egyszerűen abszurd. 

A feloldódás korában élve, kétségtelenül egyre inkább azok érvényesülhetnek, akik „gyökértelenek”, akik számára a „társadalomnak” nincs már jelentése, akik számára azok a kötöttségek sem léteznek többé, amelyek a minket közvetlenül megelőző időkben – s bizonyos térségekben még ma is – a létezést szabályozták, vagyis amelyek a polgárság erkölcsének és világának sajátjai voltak.

A fiatalság természetesen érzékenyen reagált erre a helyzetre, s a jelenkori kilátástalanságban néhány probléma felvetése indokolt lehet. Itt azonban feltétlenül el kell különíteni azt az esetet, amikor az említett helyzetet egyszerűen megéli valaki, vagyis abba nem valamely egyéni kezdeményezés révén kerül   mint a tegnap csekély számú intellektuális indíttatású, individualista lázadója esetében.

Az új generáció ezt az állapotot tehát tényként fogadta el; különösebb gondot nem csinált belőle, sőt kötöttségek nélküli helyzetével meglehetősen ostobán visszaélt. Amikor ez a fiatalság azt állítja magáról, hogy nem értik meg, az egyedüli válasz, ami erre adható, hogy nincs bennük semmi megértendő. S ha fennállna valamiféle normális rend, kizárólag egy dolog jöhetne szóba: rövid úton rendreigazítani őket, ahogy a gyermekekkel szokás, amikor ostobaságuk terhessé, komisszá s arcátlanná válik. Bizonyos magatartásformák látszólagos antikonformizmusa (banalitásukról nem is beszélve) egyébiránt egyfajta divatot, új konvenciót követ, aminek a fennen hangoztatott szabadsághoz természetesen semmi köze.

Az általunk más helyütt már vizsgált jelenségek   amilyen a közönségesség kedvelése, bizonyos új erkölcsök   kapcsán javarészt erre a fiatalságra lehet utalni. Közéjük tartoznak (mindkét nemből) az üvöltve éneklők, az úgynevezett dalszerző énekesek rajongói,   e sorok írása idején   a ye-ye-sessions kollektív marionettizmusának megszállottjai, a tetováltak, az ezeknek megfelelő magatartással egyetemben. Mivel szánalmas jelentéktelenségük érzékelésének hiánya lehetetlenné teszi, hogy bárki bármiféle hatást gyakoroljon rájuk, nincs mit tenni: magukra hagyhatjuk őket ostobaságukban. S ha esetleg ezekben a fiatalokban fel is merül valamilyen kétkedő vélemény olyan témákban, mint például a kiskorúak szexuális emancipációja, vagy a család értelme, ennek sincs semmiféle jelentősége.

Ez a fiatalság az évek múlásával, a szükség által kényszerítve, s leginkább az élet anyagi jellegű, gazdasági problémáival szembekerülvén, megadóan alkalmazkodik a korunkat fémjelző munkahelyi, termelői és társadalmi rutinokhoz, s ezzel a jelentéktelenség, a senkiség egyik formájából egyszerűen átlép a másikba. Itt nem létezik semmiféle probléma, ami megérdemelné figyelmünket.

Az ilyen, csupán az életkora által definiált fiatalság (merthogy az ifjúság egyéb lehetséges   benső, szellemi   jellegzetességeiről itt egyáltalán nem beszélhetünk) főként Itáliában tömeges. Ugyanakkor Nyugat-Németországban némileg más a helyzet: az említett bamba, link típus sokkal kevésbé elterjedt. Itt azonban az új generáció minden további nélkül elfogadta egy olyan lét tényét, melyben nem kell problémákat felvetni, egy olyan életét, melynek nem kell kutatni az értelmét vagy célját, s csupán arra gondol, hogy a Németország új gazdasági kibontakozása által kínált javakat s könnyítéseket élvezze. Itt a „gond nélküli” fiatal típusáról lehet beszélni, amely esetlegesen sokféle konvenciónak fordított hátat, ám az új lehetőségekre anélkül tett szert, hogy konfliktusokat teremtett volna ezen a kétdimenziós cselekvési szinten, amitől egyébként minden magasrendű érdeklődés, mítoszok, tanok, isteni ideák felé való fordulás idegen.

Elképzelhető azonban, hogy mindez Németországban csak átmeneti állapot, tudniillik ha megnézzük azokat a nemzeteket, ahol korábban jutottak el a szinte mindenre kiterjedő „jóléti társadalom”, a bebiztosított, racionalizált élet atmoszférájába   mint Dániában, Svédországban és részben Norvégiában  , ott végül bizonyos visszajelzések, váratlan, erőszakos kitörések formájában, rendre megjelentek. E ponton a jelenség érdekessé válik és a figyelemre érdemes lehet.

De, hogy a legjellegzetesebb példát ragadjuk meg, Amerikát, illetve részben Angliát kell megvizsgálni. Amerikában az új generáció szellemi traumájának és lázadásnak jelenségei már átláthatókká váltak. Az úgynevezett beat generationre utalok itt: a beatekre vagy beatnikekre, vagy egy más változatukban a hipszterekre, akiket másutt már említettem. Ezek egyfajta anarchikus, társadalomellenes egzisztencializmus képviselői voltak, ez az egzisztencializmus azonban kezdettől fogva inkább gyakorlati, mint szellemi jellegű volt (noha néhány csekély jelentőségű irodalmi alkotás is született). E sorok írásakor a mozgalom divatja, virágkora már elmúlt: vagy teljesen letűnt a színről, vagy széttöredezett.

Mindazonáltal mint a jelenkori „kultúra” kórtünete, jelentőségét megőrizte; joggal számíthatunk rá, hogy amíg ez a kultúra fennmarad, hasonló megnyilatkozások   ha más formában s más elnevezésekkel is   újra fel fognak bukkanni. Ugyanakkor mivel az egész jelenkori rendszer korlátoltságát, sőt teljes képtelenségét az amerikai társadalom képviseli leginkább, itt a beat-ek lázadási formái paradigmatikus jelleget öltöttek, amelyeket az imént, főként Itáliával kapcsolatban említett bamba nemzedék megnyilatkozásaival természetesen nem helyezhetünk egy szintre.

Nézőpontunkból néhány probléma rövid vizsgálatának ebben az összefüggésben van létjogosultsága. Tudniillik   szemben a pszichiáterek, a pszichoanalisták, a „szociális gondozók” vélekedésével   osztjuk néhány beatnek azt a nézetét, miszerint, a jelenkori „társadalmakban” s „kultúrákban”, s kiváltképp az amerikaiban, kizárólag a lázadó, a nem alkalmazkodó, az aszociális ember számít egészségesnek. Egy abnormis világban az értékek megfordulnak: könnyen lehet, hogy éppen a környezete szemében „abnormálisnak” látszó a „normális”, akiben valami az egészséges életérzésből még pislákol. Szó sem lehet róla, hogy egyetértsünk azokkal, akik ezt a típust   neurotikusnak bélyegezve   „gyógyító nevelésnek” akarják alávetni, hogy „visszaszerezzék” a „társadalomnak”. Mindezt a pszichoanalista Robert Linder is képes volt elismerni. Ezen túlmenően azonban e helyütt minket az az ember érdekel, akit „jobboldali anarchistának” lehetne nevezni. Látni fogjuk a távolságot, amely ezt a típust a beatek és hipszterek nonkonformizmusán átderengő deviatív irányulástól szinte minden esetben elválasztja.

A beatek lázadásának kiindulási pontja, alaphelyzete nyilvánvaló. Vádolják a rendszert, amely jóllehet nem mutat „totalitárius” politikai formát,  az életet elnyomja, a személyiséget megnyomorítja. Ehhez társul a jövő létbizonytalansága, mert   mint mondják   egy esetleges atomháború kilátásai miatt az egész emberiség léte vált kérdésessé (hozzá kell tenni, hogy az ilyen jellegű felvetések, egyfajta végítéletszerű értelmezésben, túlzóak). Ám mindenekelőtt a szellemi halál veszélyét érzik, ami a fennálló, sokszorosan függővé tevő rendszerhez való alkalmazkodás elkerülhetetlen velejárója. Amerika „rohadó ország, burjánzó rák minden sejtjében”; „passzivitás (konformizmus), szorongás, unalom: az amerikai álom”   mondják. Ebben a légkörben teljes a gyökértelenség, az egyén elveszett atom a „magányos tömegben”: „a társadalom egy frázis, semmitmondó kifejezés”. A tradicionális értékek elvesztek, az új mítoszok lelepleződtek, s ez a „mítoszvesztés” szertefoszlat minden új reményt: „szabadság, szociális forradalom, béke   valamennyi álszent hazugság”. „Az elidegenedés megszokott állapot”   szól a fenyegető helyzetjelentés.

Mégis, itt már rá lehet mutatni a leglényegesebb megkülönböztető vonásra, amely a „jobboldali anarchistát” és a beatet elválasztja: a beat nem valami pozitívumból kiindulva reagál és lázad – szilárdan ragaszkodván bizonyos fundamentális értékekhez –, s arról, hogy milyen lenne a normális, értelmes rend, fogalma sincs. A kritikus helyzetre csupán egyfajta kaotikus életmóddal,  úgyszólván ösztönösen reagál, szinte csak bizonyos biológiai reakciók keretein belül. Ezzel szemben a jobboldali anarchista tudja, mit akar, van alapja arra, hogy NEM!-et mondjon. A beat a maga kaotikus lázadásában nem csak nélkülözi ezt az alapot, de gyanítható, hogy amennyiben felmutatná neki valaki, visszautasítaná. Éppen emiatt lesz „zászló nélküli”, „cél nélküli lázadó”. Ez súlyos fogyatékosságot jelent, s ellentmondást, abban az értelemben, hogy a beat, a hipszter, aki annyira tart attól, hogy mások által meghatározottá, „heterokondicionálttá” váljon, egy sajátos értelemben ezt végül mégis elszenvedi, s éppen a szemközti oldalról, hiszen magatartásformáit   az állandó, szinte kötelező szembenállás jegyében   mindig a fennálló helyzet határozza meg. Pedig ha valaha, most igazán a szenvtelenség, a hűvös eloldódás lenne a legmegfelelőbb magatartás. 

Ebből kifolyólag a beat, amikor   a külvilág felé irányuló lázadásán és tiltakozásán túl   felteszi magának a kérdést saját, személyes, benső életére vonatkozóan, a megoldást keresve szükségképpen ingoványos, csapdákkal teli területen találja magát. Miután híján van valamely szilárd belső centrumnak, az élet értelmetlenségével, ürességével kapcsolatos gondolatok mélyítése számára nemhogy előrelépést, de még mélyebbre zuhanást jelent, amivel egyenesen vesztébe rohan. Az adott válaszok zöme illuzórius: a beatek egyik előfutára, Thoreau például – megoldás gyanánt – a természeti ember, a természetbe való menekülés csaknem rousseau-i mítoszát ásta elő: túlságosan egyszerű recept ez, szellemtelenségéről nem is beszélve. Van aztán, aki a nomád élet, a csavargás új, keményebb bohémságának útjait taposta (mint Jack Kerouac hősei On the Road című regényében), egy olyan rendszertelen, kiszámíthatatlan élet útjait, amelytől minden átgondolt, határozott vonalvezetés és tudás idegen (itt Henry Miller első, bizonyos részben önéletrajzi hátterű regényeire is utalhatnék), s csupán arra törekszik, hogy pillanatról-pillanatra élje az életet, s válogatás nélkül falja az élményeket („a jelen perzselő tudata, »jó« és »rossz« nélkül”).

A helyzet csak súlyosbodik a szélsőséges megoldási kísérletek esetében, amikor is erőszakos cselekedetekkel, sőt bűncselekményekkel igyekeznek kitölteni a belső űrt és próbálják valódinak érezni magukat, ezáltal téve bizonyságot saját maguk előtt valamiféle magasabb rendű szabadságról (illetve egy „törvények, szükségszerűségek nélküli Én”-ről). E cselekedeteket egyfajta önmegerősítésnek tartják, a végső ellenállás, a fennálló rendszerrel és minden szokványos, racionális dologgal szembeni tiltakozás melletti elkötelezettségnek. Ezzel „erkölcsi” alapot adtak az ok nélküli bűnözéshez, amelyet nyerészkedési és érzelmi motivációk nélkül folytattak, „elkeseredett érvényesülési vágyból”, „embervoltuk önmaguk előtti bizonyítása végett”, mert „nem félnek önmaguktól”, s mert „a halállal és az alvilággal hazárdíroznak”. Ugyan-ebbe a vonalba esik minden olyan élmény keresése, ami megrázó, esztelen és erőszakos   mindegy, hogy „a teremtés vagy a rombolás megrázó vágyát” tapasztalja.

E ponton a hasonszőrű megoldási kísérletek kétessége és csődje világosan szembetűnik. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy az ilyen esetekben egy sajátos életérzés elkeseredett keresése szolgál egy valódi Én-érzés illuzórius pótlékaként.

A szélsőséges, esztelen tettekkel kapcsolatosan egyébként el kell mondani, hogy ilyen jelleget nem csupán az ölthet, ha például valaki kilép az utcára és az első szembejövő emberre rálő (ahogy a maga idejében André Breton ajánlotta a „szürrealistáknak”), avagy megerőszakolja a húgát, hanem az is, ha mondjuk elajándékozza vagy elherdálja mindenét, vagy kockára teszi az életét, hogy megmentsen egy ismeretlen hülyét. Ezekben az esetekben az illetőnek azt kellene meggondolnia, hogy amit „ok nélküli” szélsőséges tettnek vél, azt esetleg olyan rejtett impulzusok sugalmazására cselekszi, amelyeknek a rabszolgája, ahelyett, hogy egy magasabb rendű szabadságot tanúsítana és valósítana meg. Általában, súlyos ellentmondás az anarchista individualistában, hogy miként lehet „ő kötöttségek nélkül önmaga”, ha eközben saját maga rabszolgája. Kétség kívül igaz Herbert Gold azon esetekre tett megállapítása, melyekben ez a benső vizsgálódás hiányzik: „A hipszter a legnyomorúságosabb rabszolgasors áldozata, olyan rabszolgasorsé, amellyel   mivel nincs tudatában   még büszkélkedik is, és szabadságnak hívja”.

Sőt, mi több, sok intenzív tapasztalat, amely tűnékenyen a „valóság” érzetét adhatja, hosszabb távon a beatet még kevésbé valóságossá teszi, mert függésbe taszítja. Wilson erre regényének egyik szereplője révén elég világosan mutat rá. Ez a figura, aki egy nagyjában-egészében beat légkörben szadista kéjgyilkosságok sorozatát követi el, hogy „reintegrálódjon”, s megszabaduljon a frusztrációtól, „mert megfosztottak bennünket a jogunktól, hogy istenek lehessünk”, végül is torz, „irreális” lényként lepleződik le. Olyanná lett „mint egy sajátos paralízisben szenvedő beteg, akinek egyre erősebb stimulánsokra van szüksége, törődni pedig már nem képes semmivel.” Egy másik szereplő mondja: „Azt hittem, (a gyilkosság) csak egyfajta lázadás a modern világ és fogaskerekei ellen, hiszen minél többet beszélnek rendről és társadalomról, a bűncselekmények száma annál inkább nő. Úgy hittem, bűntettei csupán a kihívás jelei... De rájöttem, hogy egyáltalán nem azok: ő ugyanazon okból gyilkol, ami az alkoholistát inni kényszeríti, aki az ital nélkül már képtelen meglenni.” Mindez természetesen a többi „szélsőséges” élményre is érvényes.

Hogy újabb pontos megkülönböztetést tegyünk, futólag utalni kell rá, hogy a Tradíció világa ismert egy utat, az úgynevezett „bal kéz útját” (erről A szexus metafizikája című könyvünkben már beszéltünk, ld. 28. fejezet), amely szintén a fennálló törvény megszegését, a pusztítás és az orgiasztikus élmények különböző formáit kontemplálja, de pozitív, szakrális és „szakrifikális” kiindulópontról, „a magas felé”, a transzcendencia felé irányulva, amivel minden korlát összeegyeztethetetlen. Itt tehát szó sincs arról, hogy valaki azért kövessen el például erőszakos cselekedeteket, mert bensőleg összeroskadt és szétesett, és hogy ezáltal valamelyest talpon maradjon. Ezért Wilson könyvének címe: „Ritual in the Dark” (Rítus a sötétben) igen találó: mintha fény nélkül, a homályban ülnék meg azt, ami más összefüggésben akár egy átlényegítő rítus rangjára emelhet.

Ugyanezen a vonalon, a beatek gyakran nyúltak különféle drogokhoz, hogy ezek segítségével törjék  át s nyissák meg valahogyan a közönséges tudati szintjüket. Legalábbis a jobbak szándékai ezek voltak. Egyik legismertebb képviselőjük, Norman Mailer azonban végül rádöbbent, hogy a drogok használata valójában „hazárdjátékot” jelent. A „nagyobb világosság”, a „valóság eredeti, friss és újszerű érzékelése” mellett, amely „az átlagember számára immár ismeretlen”, és amire némelyek a drogokhoz folyamodván törekednek, ott van a „mesterséges paradicsomok” veszélye, az eksztatikus gyönyöröknek, az intenzív érzéseknek, sőt vizionálásoknak való alárendelődés. Nem beszélve arról, hogy ezek az élmények mindennemű szellemi és megvilágosító tartalmat hiányolnak, kísérőjelenségük pedig   a közönséges állapotba való visszazuhanást követően   egy olyan depressziós állapot, amely az illető egzisztenciális válságát csak tovább súlyosbítja. Ismét itt vagyunk a saját lét alapmagatartásának milyenségénél: az egyes drogok ilyen vagy olyan kimenetelű behatásánál szinte mindig ez a perdöntő. Tanúsítja ezt például Aldous Huxleynak a meszkalin hatásáról tett beszámolója is (aki a szer elfogyasztásakor már valamennyire tájékozott volt a tradicionális metafizikában). Szerinte a meszkalin hatására átélt élmények és a magas-rendű misztika bizonyos tapasztalatai között analógiát lehet vonni, amit viszont az egészen más alapállásból és személyes felkészültségből kiinduló Zaehner   aki meg kívánta ismételni Huxley tapasztalatait, hogy „ellenőrizze azokat”   cáfolt, a saját maga által átélt meglehetősen semmitmondó hatásokra hivatkozva. Nos, hasonlóan a beat, amikor mint súlyos válságban szenvedő lény nyúl a drogokhoz, ezek használatától semmi jót nem várhat   vakon tapogatózva biztosan a vesztébe rohan. Szinte elkerülhetetlenül a rosszabbik változat kerekedik felül, az eredeti várakozást ellenkezőjére fordítva. A problémát természetesen a „Valóságra” való esetleges, tűnékeny rányílások nem oldják meg, ha ezek után az illető ismét egy kilátástalan életbe zuhan vissza. Hogy az e területen való kalandozáshoz a legfontosabb előfeltételek hiányoztak, abból a tényből is világosan kitűnik, hogy a beatek és a hipszterek esetében nagy-részt olyan fiatalokról volt szó, akik nem rendelkeztek a szükséges érettséggel, az önképzés lehetséges formáitól pedig eleve elzárkóztak.

Volt, aki szerint a beatek (vagy legalábbis egy részük) a homályban tapogatózva tulajdonképpen egy új vallás kerestek. Mailer, aki azt akarta,  „hogy Isten megmutassa neki  arcát”, egyenesen azt nyilatkozta, hogy ők egy új vallás hordozói, és kicsapongásaik, lázongásaik átmeneti formák, amelyek „holnap egy új vallást szülhetnek, olyat, mint például a kereszténység”. Erre a kijelentésre akkor sem volt sok alap, ma pedig, amikor számot lehet vetni az eredménnyel, semmi ilyesmit nem látunk. Nem nehéz belátni, hogy az ilyesfajta erőfeszítésekből éppen a magasabb rendű, transzcendentális vonatkozási pontok hiányoznak, azok, amelyek a vallásokéhoz hasonlóan támpontokat és helyes orientációt adhatnak. „Egy olyan vallást keresnek, amely megmentené őket”   mondta valaki. De mivel „Isten életveszélyben van” (Mailer), a nyugati theisztikus vallás Istene itt nem jöhetett szóba. Ily módon az úgynevezett mystic beat másfelé, a keleti metafizika, kiváltképp a Zen felé tapogatózott. Ez utóbbi tekintetben azonban joggal élhetünk gyanúval, már ami a motivációkat illeti. Tudniillik a Zen a kérdéses egyénekre főként tanításainak azon eleme révén gyakorolt vonzóerőt, amely a Valóságra való váratlan, előzmények nélküli megvilágosító erejű megnyílásokat helyez kilátásba (az úgynevezett satorikkal), amiket minden racionális felépítmény visszautasítása, lerombolása, a tiszta irracionalitás, valamennyi bálvány kíméletlen ledöntése, s erőszakos eszközök esetleges alkalmazása képes előidézni. Érthető, hogy mindez nagyon vonzó a gyökértelen nyugati fiatal számára, aki a tanulmányokat nem szenvedheti, lázong és a kalandoknak él. Ám az igazság az, hogy a Zenben hallgatólagosan egy többévszázados tradícióban való előzetes jártasság úgyszólván alapkövetelmény, továbbá bizony igen kemény próbák sincsenek kizárva (elegendő néhány Zen-mester életrajzát elolvasni   Suzuki, aki elsőként ismertetett Zen doktrínákat Nyugaton, a satori előzményeként joggal beszélhetett a szó szoros értelmében egy bizonyos „tűzkeresztségről”). Arthur Rimbaud a látnokká válás olyan módszeréről beszélt, amely valamennyi érzékszerv szisztematikus összezavarásán alapul, és nem zárhatjuk ki, hogy egy olyan életben, amely folytonosan halálos veszélyeknek teszi ki magát, vezető nélkül, egyedül haladva is olyasféle „megnyitások” következzenek be, amelyekre a Zen utal. Azonban mindig kivételekről lesz szó, amelyek valóban egyfajta csoda jellegével bírnak: szinte mintha az illető erre lett volna predesztinálva, vagy valamiféle védőszellem oltalma alatt állna. Okkal gyaníthatjuk, hogy a vonzás oka, amelyet a Zen és hasonló doktrínák képesek gyakorolni a beatekre, feltételezhetően leginkább abban áll, hogy ezekben egyfajta spirituális igazolást látnak a maguk számukra a negatív anarchiára való hajlamukat illetően, s a merő féktelenségre, így kerülvén ki az elsődleges feladatot, azt a feladatot, ami az ő esetükben saját maguk benső megformálását jelentené.

Ez a homályos vágy egy magasabb rendű, metaracionális vonatkozási pontra, s ahogy valaki fogalmazott, „a Lét titkos intésének” megragadására, aztán teljesen vakvágányra térül, amikor ezt a „Lét”-et összekeverik az „Élet”-tel, engedve az olyan teóriák sugallatainak, mint amilyenek Jungé és Reiché, továbbá amikor az orgazmusban, s a jazzhez hasonló dolgok által kínált, lefokozott és rohamokban jelentkező dionysizmusnak való önátadásban látnak újabb érvényes utakat ahhoz, hogy „valósaknak érezzék magukat”, s kapcsolatot teremtsenek a Valósággal.

A szexust illetően a témával kapcsolatos állásfoglalásainkat egy másik tanulmányban fejtettük ki bővebben, ahol az úgynevezett „szexuális forradalom” apostolainak nézeteit vizsgáljuk (a tanulmány címe: A szexus szabadsága   szabadulás a szexustól). Wilson már említett regényének egyik hőse azt kérdi önmagától, vajon „a vágy, amit egy nő iránt érzünk, nem csupán egy nagyobb intenzitásra való sóvárgás-e”, és nem valamiféle fennsőbb rendű szabadságra irányuló ösztönzés terelődik-e át, tudtunkon kívül, a szexusra való késztetésbe. Ez a felvetés jogosult lehet. Már felhívtuk a figyelmet rá, hogy a szexualitás nem biológiai vagy szenzualista, hanem egy sajátos transzcendens felfogásának pontos, nem ritkán előforduló vonatkozási pontjai lelhetők fel a tradicionális tanításokban. Azonban vissza kell térnünk arra a problematikára, amelyet „A szexus metafizikája” című művünkben vizsgáltunk, ahol is a szexuális tapasztalat ambivalenciájára világítottunk rá, azaz mind a benne rejlő pozitív, mind a regresszív, „derealizáló” s függővé tévő lehetőségekre. Nos, amikor az alaphelyzet egyfajta egzisztenciális szorongás   olyannyira, hogy a beat valóságos megszállottja a „tökéletes orgazmus” el nem érése rémképének (az általunk már említett Wilhelm Reich és részben D. H. Lawrence nézetei befolyására, akik ebben látták az eszközt, hogy a Léttel és a szellemmel összetévesztett élet primordiális energiáját magukba integrálják)   ebben az esetben minden okunk megvan gyanítani, hogy a szexuális tapasztalat negatív és feloldó aspektusai fognak túlsúlyba kerülni. Még egyszer: minthogy hiányoznak azok a kiindulási egzisztenciális feltételek, hogy az ellenkezője menjen végbe, a szexus és az orgazmusban előtörő erő fogja uralni az Ént, és nem fodítva, úgy ahogy az szükséges volna ahhoz, hogy mindez egy útként szolgáljon számára. Miként a drogok esetében, nem egy, a centralitástól távollevő új generáció az, amely képes az efféle tapasztalatokkal való szembesülésre, amelyeket egyébként a „bal kéz útja” is az első helyen vesz tekintetbe. Ami a korlátlan szexuális szabadságot, mint merő lázadást és antikomformizmust illeti, merő banalitással van dolgunk, aminek szellemi felvetésekhez semmi köze.

A negatív irányulás tünetei akkor körvonalazódnak igazán, amikor a beatek a jazzből egyfajta vallást csinálnak, és további pozitív eszközöket látnak benne „elidegenedésük” legyőzésére, s hogy megszabadító erejű pillanatokat ragadjanak meg. A jazz néger eredete (ami mint alap nem enyészik el ezen ritmusok kidolgozott formáiban sem, amikor is a swing és a be bop session jön létre), ahelyett hogy gondolkozóba ejtené őket, felértékelve jelenik meg szemükben. Másutt már rámutattunk arra a tényre   mint Amerika szellemi „elnégeresedésének” egyik megjelenésformájára  , hogy éppen Mailer, egy ismert írásában a beat helyzetét a négeréhez tudta hasonlítani, úgy beszélve a beatről mint „fehér négerről”, miközben az irracionális, „természetes”, ösztönös, erőszakos néger természet bizonyos aspektusait nem győzi csodálni. Ezen túlmenően, a beatekben szexuális téren is jelen volt egy feltűnő tendencia a keveredésre, még fehér leányokban is, akik szembefordulván a konvenciókkal és „előítéletekkel” négereknek adták oda magukat. Ami a jazzt illeti, ezekben a körökben a jelen írás elején említett, ostoba, nem amerikai fiatalságnak a kritikátlan lelkesedésénél komolyabb szerepet kapott. Azonban éppen emiatt nagyobb is a veszély: minden okunk megvan rá, hogy azt gondoljuk, a frenetikus és elementáris ritmusokban való feloldódáskor az „én elhagyása” lefelé történik; a személyalattiba, a pusztán vitálisba, a kezdetlegesbe való regresszió formái lépnek előtérbe, s részleges megszállottságok, amelyek az intenzív, már-már extatikus kitörésekkel fűszerezett, rohamszerű őrjöngések percei után minden korábbinál üresebbé és irreálisabbá teszik a résztvevőket. 

Ha figyelembe vesszük a néger rítusok s kollektív ceremóniák atmoszféráját, amelyekre eredetét és kezdeti formáit tekintve mindez visszavezethető, a jazzben ez a fajta irányulás ugyanannyira szembetűnő, mint az amerikai négerek által még mindig gyakorolt macumba és cadombé szertartásokban. Vitathatatlanul a démonizmus és a transz formáival állunk szemben, sötét képességekkel, amelyektől bármiféle nyitás egy magasabb világra távol áll.

Sajnálatos módon szinte lehetetlen többet összeszedni az elemzéshez arról, amire a beatek és hipszterek egyéni egzisztenciális téren törekedtek a fennálló rendszer elleni jogos lázadásuk mellett, hogy betöltsenek egy bizonyos űrt és megoldják a szellemi problémát. A krízishelyzet továbbra is tart. Csupán kivételes esetekben, amikor egy „jobboldali anarchistáról” van szó, kerülünk közel valami olyasmihez, aminek némi pozitív érvénye lehet. A kérdés végérvényesen az emberi lényeg. Pusztán azon, ami gyakorlati antikonformizmus, demitizálás, hűvös elhatárolódás a polgári társadalom intézményeitől, semmi kifogásolnivaló nincs   hogyha egy új generáció komolyan követi ezt a vonalat. A beat-nemzedék némely képviselőjének felhívása alapján mozgalmukat nem valami múló divatként tettük vizsgálat tárgyává. El kellett időzni fölötte jellegzetes megjelenési formái miatt, hiszen problematikája a jelenkor szükségszerű velejárója. És ez azok után is megőrzi jelentését, hogy az említett formák Amerikában aktuálisukat és meghatározó jelentőségüket elveszítették.

Ezek után, a fiatalok nemzedéke kapcsán, még egy különleges esetet kell röviden számba vennünk. Léteznek fiatalok, akik lázadnak Itáliában a fennálló politikai-társadalmi rendszer ellen, egyszersmind érdeklődést is mutatnak azon horizontok iránt, amit általában a Tradíció világának szoktunk nevezni. Miközben egyrészről gyakorlati téren szembeszállnak a fenyegető módon előretörő baloldali erőkkel és ideológiákkal, másrészről, legalábbis elméletileg, gyakran vetik tekintetüket szellemi horizontok felé, egy ősi bölcsesség diszciplínái iránt érdeklődvén, pozitívabb terminusok között, mint ahogy az a mystic beat zavaros megközelítéseiben történt.

Vannak tehát erőink, amelyekkel elvileg „lehetne kezdeni valamit”. A kérdés az, kaphatnak-e megfelelő útbaigazítást, amely a helyes irányba fordítaná működésüket.

A Tigrislovaglás (Cavalcare la tigre) című könyvünk, amelyet „a jobboldali anarchista kézikönyvének” is neveztek, bizonyos fokig megoldja a problémát, amennyiben egy meghatározott, megkülönböztetett embertípushoz fordul, melynek a magas fokú érettség a sajátja   ezt talán nem mindig emeltük ki eléggé. Így azon fiatalok csoportja számára, akikről az imént beszéltünk, az ebben a könyvben ajánlott utak nem mindig megfelelőek és általában nem realizálhatóak.

Ezen fiatalok számára az első dolog, amit tanácsolhatunk, hogy éljenek gyanakvással az olyan dolgokkal szemben, amelyek csupán a biológia törvényeiből fakadóan, vagyis életkorukból kifolyólag kelthetnek bennük érdeklődést és lelkesedést. Meg kellene vizsgálni, hogy a felnőttkor közeledtével, amikor a létezés konkrét problémáit kell megoldaniuk, az a magatartásuk változatlan marad-e. Személyes tapasztalatunk sajnos megmutatta, hogy erről ritkán van szó. Úgy harminc év körül kevesen maradnak álláspontjukon.

Beszélhetünk arról a fiatalságról is, amely nem csupán biológiai, hanem van egy benső, szellemi megjelenési formája is, vagyis nem a kortól függ. Az egyik fiatalság azonban   a magasabb rendű   megnyilvánulhat a másikban. Nem mondjuk, hogy ezt az „idealizmus” jellemzi, mert e kifejezés gyanús a vele való visszaélések miatt, és mert az ideálok demitizálásának a megszokott értékek teljes fölszámolásáig elmenő képessége olyan jellegzetesség kellene, hogy legyen, amelyet egyéb, esetleg erősen különböző tájékozódású áramlatokkal közösen képviselhetnek ezek a fiatalok. Inkább a lelkesedés és a lendület, a feltétel nélküli odaadás bizonyos képességéről kell beszélni, a polgári léttől s a pusztán anyagias, önös érdekektől való függetlenségről.

Nos, az első feladat az lenne, hogy a magunkévá tegyük ezeket a képességeket   amelyek a jobbakban együtt jelennek meg a fizikai fiatalsággal   olyannyira, hogy állandó tulajdonságainkká legyenek, ellenállva minden ellenkező befolyásnak, amelyeknek az évek múlásával sorsszerűen ki vagyunk téve. Ami az antikonformizmust illeti, az első követelmény a polgárival határozottan ellentétes életvezetés. Első időszakában Ernst Jünger volt olyan bátor, s ezt írta: „Jobb, ha az ember bűnöző, mint ha nyárspolgár”. Nyilván nem szó szerint kell venni ezt a fordulatot, mindazonáltal az általános tájékozódási irányt jól megjelöli. A mindennapi életben azután elsősorban azoktól a csapdáktól kell óvakodni, amiket a házassággal és a családdal kapcsolatos érzelgős feladatok jelentenek, s azoktól, amelyek az abszurdnak mutatkozó társadalom meglevő felépítményeihez még hozzátartoznak. Ez egy alappróbakő. A szóban forgó típus számára, viszont néhány tapasztalat, amelynek a beatek és a hipszterek esetében problematikus voltát láttuk, nem feltétlenül jelenti ugyanazokat a veszélyeket.

Ennek ellenpárjaként benne felébred az igény a kötetlen formájú önképzésre, függetlenül mindenféle társadalmi vagy „pedagógiai” elvárástól. A fiatalok számára alakulásukról, formálódásukról van szó, a legobjektívebb értelemben. Itt egy nehézség jelentkezik arra nézve, amit minden formálódás mint vonatkozási pontot feltételez: bizonyos értékeket. Csakhogy a lázadó fiatal többnyire minden értéket visszautasít, s a fennálló és különösképpen a polgári társadalom összes „erkölcsét” elveti.

E ponton egy lényeges különbségtételhez kell folyamodnunk. Léteznek „értékek”, amelyek konformista jellegűek, igazolásuk szinte teljesen külsődleges, társadalmi; amelyek azért lettek ilyenek, mert eredeti alapjaik maradéktalanul elenyésztek. Más értékek viszont alapkövekként jelentkeznek, amelyek az ember számára szilárdságot, igazi tartást biztosíthatnak. A bátorság, az egyenesség, a becsületesség, a hazugságtól való idegenkedés, a képtelenség az árulásra, a minden alantas érdek s szánalmas egoizmus fölött állás ilyen jellegű értékek, melyek bizonyos értelemben fölötte vannak mind a „jónak”, mind a „rossznak”, tehát nem „erkölcsi”, hanem ontológiai síkon működnek: pontosan azért, mert „létet” adnak vagy megerősítik azt, szemben a labilis, tűnékeny, amorf természet képviselte állapottal. Itt nincs érvényben semmiféle „imperativus”. Egyedül az egyén természetes rendelkezése hozhat döntést. Hogy egy hasonlatot használjunk, a természet legalább annyi tökéletesen kikristályosodott anyagot mutat, amennyi tökéletlen és a kristályosodási folyamat végéig el nem jutottat, málékony anyakőzetbe keveredve. Nyilvánvalóan nem fogjuk morális értelemben „jónak” nevezni az előbbieket, „rossznak” az utóbbiakat. A  „valódiság” különböző fokairól van szó. Ugyanez érvényes az emberre. A fiatal nevelési problémáját és a tanulmányok iránti vonzódását ezen a síkon létező dolgoknak tarthatjuk, a társadalmi morál minden kritériuma és értéke fölött. F. Thiess jogosan írta: „A közönségesség, gonoszság, hitványság, állatiasság, csalárdság mellett létezik az erényesség, a bigottság, a törvény iránti konformista tisztelet ostoba gyakorlata. Semmit sem ér sem egyik, sem a másik.”

Általánosságban minden fiatalt az energiák túláradása jellemez. Felmerül így ezek lekötésének problémája, főképp egy olyan világban, amilyen a jelenlegi. E tekintetben mindenekelőtt a „fejlődés” folyamatának fizikai téren végbement legutóbbi fejleményeit kell figyelembe venni. Óvakodnék attól, hogy a modern sportok bármelyikének gyakorlását tanácsoljam. A sport kifejezetten a modern tömegek elbutulását jelző s előidéző tényezők egyik elsőrendűje, amelytől a közönségesség szinte elválaszthatatlan. Néhány speciális fizikai tevékenység azonban esetleg szóba jöhet. Példaként állhat a hegymászás, ha visszavezetik eredeti formáiba, technikai felszerelés nélkül, és anélkül, hogy merő akrobatizmusba torkollna. Ezek ugyanis deformálták és lélektelenné tették a legutóbbi időkben. Az ejtőernyőzés is kínál pozitív lehetőségeket   ebben és az előbbi esetben a veszély tényezőjének jelenléte lehet hasznos segédanyag a benső megerősödéshez. Egy másik példa a japán harcművészet lehetne, ha megvan az a szerencsés lehetőség, hogy az ember az eredeti hagyomány szerint sajátítsa el és nem a Nyugaton immár annyira elterjedt formákban, amelyek nélkülözik azt a szellemi kiegészítést, melyek révén az efféle tevékenységben való mesteri tudás szorosan összefonódhatott benső és szellemi diszciplinák kifinomult formáival.

Nem is olyan régen Közép-Európa bizonyos diákszervezetei, az úgynevezett Korpsstudenten, a Mensurt   azaz a pontos szabályokat követő, nem halálos kimenetelű, véres párbajokban zajló „összecsapásokat” (nyomaikat sebhelyek őrizték az arcon)   azzal a céllal gyakorolták, hogy növeljék a bátorságot, az állhatatosságot, az elszántságot, a fizikai fájdalommal szembeni ellenállóképességet; miközben nagyra tartották a magasabb erkölcs bizonyos értékeit, a becsületet és a bajtársiasságot. Jóllehet esetlegesen nem riadtak vissza bizonyos túlzásoktól, különféle lehetőségeket kínáltak. Lévén azonban, hogy az ennek megfelelő társadalmi-kulturális keretek elenyésztek, ma nem lehet semmi hasonlóra gondolni, különösen Itáliában nem.

A túláradó energiákat a politikai-társadalmi területen való „tevékenység” különböző fomáiba is át lehet vinni. Ebben az esetben lényeges lenne mindenekelőtt egy komoly belső vizsgálat, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy az általános hangulattal ellentétes nézetekkel való esetleges foglalkozás nem csupán ürügy-e az energiák levezetésére (olyannyira, hogy más körülmények között akár ellentétes nézetek is ugyanúgy megfelelhetnének e célnak), tehát hogy a kiindulópont és a mozgatóerő egy valódi azonosulás-e azokkal a nézetekkel, ami a bennük rejlő érvény felismerésének köszönhető. Ezenfelül azonban e tevékenységet illetően fennáll a nehézség, hogy ha az a fajta fiatal, akire utalunk, esetleg világosan látja is, mely nézetekért érdemes síkra szállni, a jelenlegi társadalmi miliőben nehezen fog találni olyan csoportosulásokat vagy pártokat, amelyek valóban és megalkuvást nem ismerve ilyen nézeteket vesznek védelmükbe. Az a körülmény, hogy a jelenlegi helyzetben már-már elképzelhetetlen, hogy az immár fölényben levő, sőt uralkodó politikai-társadalmi áramlatokkal szembeni harc jelentős, átfogó eredményekhez vezessen, egy végső elemzésben nem lehet meghatározó tényező, hiszen a normának itt annak kell lennie, hogy tegyük, amit tenni kell, harcra készen, esetlegesen még vesztett állásból is. Végül is mindig hasznos lehet a mai időkben tettekkel is demonstrálni egy bizonyos „jelenlétet”.

Ami az anarchista tevékenységet mint merő tiltakozást illeti   ami egyes országok fiataljai által (jeleztük már az észak-európai országok esetét, ahol a „jóléti társadalom” uralkodik) „vagánynak” ítélt erőszakos megnyilvánulásaitól egészen az olyan terrorista cselekményekig terjedhet, amilyenekre a régi típusú nihilista-anarchista politikusok vetemedtek  , ha kizárjuk, ahogy ki kell zárnunk, néhány beat motivációját, vagyis a valamiféle erőszakos cselekedetre való szükségérzetet, csupán az általa nyújtott érzésre való szükséget, vagy egyszerűen mint az energiák levezetésének módját, nos az efféle tevékenység nem tűnik túlságosan meggondoltnak. Természetesen, ha ma meg lehetne szervezni egyfajta működő Santa Vehme-t, olyat, amely a jelenkori felforgatás fő felelőseit állandó fizikai bizonytalanságban tarthatná, az nagyszerű lenne. Csakhogy ez nem olyan dolog, amit fiatalok meg tudnának szervezni, másrészről pedig a jelenlegi társadalom védelmi rendszere nagyon jól felépített ahhoz, hogy az efféle kezdeményezéseket csírájában elfojtsa, az ekkor fizetendő ár pedig túlságosan magas.

Még egy dolgot szemügyre kell vennünk. Azon fiatalok csoportjában, akikről beszélünk és akiket a jelenlegi környezethez képest jobboldali anarchistákként lehetne meghatározni, találhatóak olyanok is, akikre vonzást gyakorolnak a tradicionális szellemiség komoly képviselőinek tanulmányaiból megismert  szellemi megvalósítás perspektívái, régi bölcseleti és beavatási doktrínák vonatkozásában. Itt valami komolyabbról van szó, mint a Zen rosszul értelmezett irracionalizmusa által néhány tengeren túli beatben keltett kétes érdeklődés esetében, már az értesülés forrásainak eltérő minősége miatt is. Ez a vonzódás érthető, ha figyelembe vesszük azt a szellemi űrt, ami a Nyugaton uralkodóvá vált vallásos formák hanyatlása s érvényességük kérdésessé válása révén keletkezett. Meg lehet tehát érteni, ha ezektől elszakadván nem üres szurrogátumok, hanem valami ténylegesen magasabb rendű után áhítozik valaki. Mindazonáltal nem szabad túlságosan nagyratörő és a valóságtól távol eső reményeket táplálnunk, amikor fiatalokról van szó. Nem csupán a kellő érettség elérésére van szükség, de szem előtt kell tartanunk, hogy az az út, amelynek a korábbiakban adtuk meg az értelmét, különösen magas színvonalat kíván meg, s kívánt is meg mindig, s valami ahhoz hasonlót, amit a vallási Rendek körében, sajátos értelemben „elhivatottságnak” neveznek. Tudvalevő, hogy az ilyen Rendekben bizonyos időt hagytak a novíciusnak, amíg az megbizonyosodhatott saját elhivatása valóságossága felől. Ezzel összefüggésben el kell ismételnünk amit egy általánosabb elhivatottsággal kapcsolatosan mondottunk, melyet a fiatalság körében tapasztalni lehet: meg kell győzödnünk róla, hogy vajon ez az évek múlásával nemcsak, hogy nem gyengül, hanem még erősödik is-e.

Az általunk jelzett doktrínáknak nem szabad olyan illúziókat ébreszteniük, amelyeknek a neospiritualizmus számos jelenkori hamis formája kedvez (teozofizmus, antropozófia és hasonlók), azaz nem szabad azt gondolni, hogy a legmagasabb cél kitűzése minden ember hasznára válnék, és mindenki számára megvalósítható volna ilyen-olyan szükségmegoldásokkal, ahelyett, hogy úgy tűnnék, mint valamely messzi csúcs, amely felé csak egy hosszú, rögös és bizonytalan út vezethet. Annak számára azonban, aki valódi érdeklődést táplál, mindig kilátásban lehetnek bizonyos nem kis jelentőségű előkészítő feladatok. Mindenekelőtt az élet- és világszemléletre vonatkozó tanulmányok sorának szentelhetjük magunkat, ami az említett doktrínáknak természetes kiegészítője, egy új szellemi formálódás céljából, ami valaminek az állítása alapján megerősítheti a mindarra kimondott NEM!-et, ami ma létezik, továbbá a modern kultúrának betudható mély, szinte mindenre kiterjedő megmérgeződés kiküszöbölése céljából. 

A következő lépés, a következő feladat az lenne, hogy túllépjünk a pusztán intellektuális síkon, „organikussá” téve az eszmék adott együttesét úgy, hogy ez egy alapvető egzisztenciális irányulást határozzon meg, és ezzel együtt elidegeníthetetlen, összerombolhatatlan biztonságérzetet ébresszen. Az az ifjúság, amely lépésről-lépésre idáig érkezne, már nagyot haladt volna előre. Nyitva maradhatna számára a harmadik fázisra vonatkozó „ha” és „amikor”, amelynek során, az előző kettő után, az eredeti feszültség fennmaradása esetén meg lehet kísérelni bizonyos, az emberi lét határaihoz viszonyított „dekondicionáló”, feltétel nélkülivé tevő tetteket. E tekintetben mérhetetlenül finom tényezők léphetnek működésbe, és az egyetlen értelmes dolog, amit tenni lehet, a megfelelő felkészülés. Egy fiatalnál valami váratlanra várni   képtelenség.

Személyes tapasztalataink alapján úgy tűnt, van létjogosultságuk ez utóbbi rövid meggondolásoknak és pontosításoknak, amelyek nyilvánvalóan a nem konformista ifjúság egy meglehetősen magasan kvalifikált csoportjára tekintenek: azoknak a csoportjára, akik a megfelelő helyen érzékelték a sajátságosan szellemi problémát.

Mindezzel meglehetősen túlmentünk azon, amit közönségesen a fiatalok problémájának neveznek. Meg lehet érteni a „jobboldali anarchistát” mint kellően körvonalazott, elfogadható típust, szemben akár az elbutított fiatalokkal, akár a „zászlótlan lázadókkal” és azzal, aki fejest ugrik a mélybe s olyan tapasztalatokkal szembesül, amelyek, ha valaki nem rendelkezik bizonyos belső tartással, nem vezetnek semmiféle valós megoldáshoz, nem hoznak magukkal semmi pozitívumot. Szigorúan véve azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy ez a tartás egy korlátozás, egy megkötöttség, hogy ellentmond az eredeti elvárásnak, az anarchizmus abszolút szabadságának. Ám mivel  nehezen elképzelhető, hogy aki ezt az ellenvetést tenné, az ezt a valódi értelemben vett, abszolút transzcendencia álláspontját birtokolva tenné – olyan álláspontról, amilyenre, hogy egy példával éljünk, a magas szintű aszkézis tekint a maga területén –, csak azt válaszolhatjuk, hogy a másik alternatívát egy olyan bélyeget viselő ifjúság jelenti, amely miután semmiféle szilárd mag nem maradt benne az általános feloldódás jelentette próbatétel során, joggal tekinthető e feloldódás egyszerű egzisztenciális produktumának, s ebből következően vele kapcsolatban szabadságról beszélni merő értelmetlenség. Egy efféle ifjúság, legyen akár lázadó, akár nem, kevéssé érdekel bennünket, s nem is igen kezdhetünk vele semmit. Pusztán egy korszak kórképét általánosságban leíró tanulmány epizódja lehet.