Julius Evola 
A KÉPESSÉGEK FELSZABADÍTÁSA* 
 
 

Amíg külső vagy belső természetű akadályok állnak fenn, az iniciatikus megvalósításban működésbe lépő erők nem képesek aktiválódni. 

Jelen írásban csak a külsőleges karakterű akadályokat vizsgáljuk, és olyan életvezetési gyakorlatokat fogunk bemutatni, amelyek révén ezek eltávolítását elő lehet mozdítani.

*

Az első feltétel a teljesen világos gondolkozás megvalósításában áll. Ennek eredményeként, mégha csak nagyon rövid időre is   akár csak pár percre (aztán később lehetőség szerint egyre hosszabb időre)   a gondolkozást meg kell szabadítani  csapongásától. 

A saját gondolatvilágunk felett át kell venni az uralmat. Nem vagyunk urai ennek, ha a szokások, a munka, a külső, társadalmi körülmények, a napszak, az éppen adott elfoglaltság, stb. gondolatainkat és ezek kibomlását meghatározzák. Ebben az időszakban tehát a tudatot saját szabad akaratból meg kell tisztítani a gondolatok szokásos hétköznapi áramlásától, mégpedig oly módon, hogy egy adott gondolatot kiválasztva, saját elhatározásból azt elménk központjába állítjuk. Egyáltalán nem szükséges, hogy e gondolat emelkedett vagy érdekes legyen. Sőt a cél elérése végett kezdetben helyesebb kiválasztani egy lehetőség szerint érdektelen, csekély jelentőségű gondolatot. Ebben az esetben a gondolkozás önálló aktivitása méginkább ösztökélve van, s ez az, ami fontos; egy érdekes gondolattal foglalkozva viszont, ez az elménket passzívan magával ragadhatná. A gondolkozás ellenőrzésének e gyakorlatát jobb egy gombostűre, mintsem Napóleonra gondolva teljesíteni. Önmagunknak azt kell mondani, hogy: „most ebből a gondolatból indulok ki és saját elhatározásból összekötöm ezzel mindazt, ami objektíve ehhez kapcsolódhat”. A kiválasztott gondolatnak éppolyan egyértelműséggel és élénkséggel kell az elme középpontjában állni a gyakorlat végén, mint kezdetben. E gyakorlat naponta végzendő, legalább egy hónapig. Minden nap egy új gondolatot lehet venni, de lehet néhány napon keresztül ugyanannál a gondolatnál is maradni. Miközben e gyakorlatot folytatjuk, egyre inkább törekedni kell, hogy a szilárdság és a magabiztosság benső érzését teljesen tudatossá tegyük, ami figyelmesen szemlélve lelkünket, egy idő után megjelenik. E második fokozat után a feladat azzal végződik a harmadik részében, hogy tudatunkat az orr-gyökér feletti, szemek között elhelyezkedő pontra koncentráljuk, ahonnét mindkét oldalra horizontálisan, a homloktól egészen a fej hátulsó részéig, az élő vizualizáció segítségével egy érzést teszünk folyékonnyá, hogy aztán az innen a hátgerinc mentén, a hát közepén alászálljon, amivel a meghódított érzést átvisszük a test ezen részeibe s összekötjük a következő két szóval: 

SZILÁRDSÁG, MAGABIZTOSSÁG. 

*

Azt követően, hogy az említett gyakorlatokat körülbelül egy hónapig végezzük, eljutunk a második gyakorlatsorhoz. 

Ebben egy olyan cselekedetet kell kiválasztani, amit az ember megszokott életvitelében egyébként biztosan nem tenne. Mindennap ugyanezt a cselekedetet, önmagunktól, mint egyfajta kötelességet hajtjuk végre. Olyan cselekedetet érdemes választani, amelyet egy kellően hosszú időszakon keresztül mindennap meg lehet ismételni. Itt szintén helyes jelentéktelen ténykedéssel kezdeni, amit tehát különben nem tennénk és amit most mégis megteszünk. Például valaki elhatározhatja, hogy a nap egy adott időpontjában megöntöz egy növényt. 

Bizonyos idő elteltével elkezdhetjük a második hasonló jellegű cselekedetet, aztán a harmadikat, és így tovább: végül minél több végrehajtandó belőlük, anélkül hogy a szokásos teendők elhanyagolódnának. 

Ez a gyakorlat is körülbelül egy hónapig végzendő. Amennyire lehetséges, az első gyakorlat folytatódjon egyúttal a második hónap alatt is   bár nem szükséges az első időszakot jellemző feltétlen rendszeresség  , másképpen észlelni fogjuk, hogy az első hónap gyümölcsei milyen gyorsan elenyésznek és visszaesünk az ellenőrizetlen gondolatok nemtörődöm közönyösségébe. Fokozottan ügyelni kell arra, hogy az egyszer már megszerzett eredmények ne vesszenek el. 

Miután e második gyakorlatsorral ilyen, saját elhatározásból véghezvitt cselekedetet hajtottunk végre, lelkünk szubtilis megfigyelésén keresztül a tevékenységünkben jelenlévő benső ösztönzés meghódított érzése tudatosul, majd pedig ez az érzés, a fejből a szív felé áradva, szétterjed a testben. 

*

A harmadik hónapban életünk középpontjába egy új gyakorlatot kell helyezni, amely a léleknek az öröm és szomorúság, élvezet és fájdalom ingadozásaival szembeni egyensúlyát célozza elérni. Tudatosan kell kiépíteni egy olyan lelki állapotot, ami a lelkesedés és a csüggedés alkalomszerű váltakozásával szemben kiegyensúlyozott. Olyan felügyeletről van szó, ami képes megakadályozni, hogy az örömök túlságosan magukkal ragadjanak, a fájdalom leverjen minket, egyes élmények túlzott haragra gerjesszenek, az eljövendő események különös reménnyel vagy félelemmel töltsenek el bennünket, valamely szituáció zavarba hozzon és a lélekjelenlétünk ezáltal elvesszen, stb. Nem szabad félni attól, hogy egy ilyen gyakorlat közönyhöz vezet; sőt, hamarosan megfigyelhetjük, hogy mindannak a helyén, ami e gyakorlat következtében elvész, a lélekben megtisztított képességek fognak kiemelkedni. Bizonyos idő elteltével a test legmélyén   különösképpen szubtilis figyelemmel szemlélve   egy benső nyugalmat vehetünk észre (második időszak). A nyugalom eme érzését a már leírt két esethez hasonlóan kell szétárasztani testünkben, kisugároztatva a szívből a kezekhez, majd a láb mentén, végül a fej felé (harmadik időszak). Mindig újból vissza kell vezetni az érzést a szívbe és e centrumból kell ismét kisugároztatni. Természetszerűleg ezt nem lehet megtenni minden egyes gyakorlat után, mivel itt valójában nincs szó különálló gyakorlatokról, hanem a saját benső élet felé fordult folyamatos figyelemről. Azonban legalább egyszer egy nap e benső nyugalomnak jelenvalóvá kell válnia a lélekben és azután végre kell hajtani e nyugalom szívből történő kisugároztatásának gyakorlatát. Miként az alábbi ábráról kiderül, a sugárzás egy pentagramma vonalát követi. 

*

A negyedik hónapban új gyakorlatsorként az úgynevezett pozitívumgyakorlatot kell művelni. Ez abban áll, hogy minden élmény, létező és dolog kapcsán a bennük lévő pozitívumot kell szemlélni. A lélek e képességét egy Krisztusról szóló perzsa legenda által lehet a legjobban leírni. Miközben Krisztus egy nap az úton tanítványaival sétált, egy rothadó, döglött kutyát láttak meg az út szélén. Minden tanítvány elfordította a fejét, hogy elkerülje az undorító látványt. Egyedül Krisztus állt meg és elmélyülten figyelve az állatot, így szólott: „Milyen gyönyörű fogsora volt ennek a kutyának!”. Ott, ahol mások egyedül a csúnya és visszataszító oldalt vették észre, Krisztus meg tudta látni azt, ami mindennek ellenére szép volt. Hasonló módon kell arra törekedni, hogy minden megnyilvánulásban és minden létezőben felderítsük a pozitív oldalt. 

Ez a gyakorlat összefüggésben áll azzal, amit a kritika felfüggesztésének lehetne nevezni. Nem szabad azonban azt hinni, hogy emiatt a feketét fehérnek kell nevezni. Egy jelentős eltérés van ugyanis a kizárólag saját, lefokozott individualitásból kiinduló, a pozitívat és negatívat, a szépet és csúnyát csak ezen individualitás szempontjából megítélő vélemény, illetve annak magatartása között, aki a jelenségek és a külsőleges létezők kapcsán képes személytelenül felvenni a szabad lélek pozícióját, minden esetben feltéve a kérdést: „Miből ered, hogy ez a dolog, ez a létező ilyen és ilyen?”. 

Aki bizonyos ideig   mondjuk egy hónapig   gyakorlatként törekszik arra, hogy minden élményben tudatosan feltárja a pozitív oldalt, egy sajátos érzésre lehet figyelmes: mintha a bőre minden oldalról áthatolható lenne, mintha mindenféle titkok és a környezet olyan szubtilis folyamatai előtt nyílna meg a lelke, amelyek eredetileg teljesen elkerülték a figyelmét. Pontosan erről van szó: le kell győzni a közönyt és az ilyen szubtilis jelenségekkel szembeni általános figyelmetlenséget. Miután valaki elérte, hogy képes figyelemmel kísérni az említett érzésnek a lélekben örömkénti megnyilatkozását, meg kell próbálnia a gondolkozás révén ezt az érzést a szív felé irányítani, majd onnét a szemek irányába, végül a szemeken kívülre, a szemek előtti és az ezeket körülvevő térbe. Rögtön észlelhető lesz, hogy ily módon a térrel egy bensőséges kapcsolat fog megszilárdulni: az ember mintegy önmagát terjeszti ki a térbe: eléri, hogy a környező világ egy részét saját magához tartozóként fogja tapasztalni. Sokat kell összpontosítani e gyakorlatra; főként fel kell tudni ismerni, hogy minden szenvedély, minden indulatos és heves megnyilatkozás e műveletre rombolóan hat. Ami az első hónapok gyakorlatainak ismétlését illeti, a fentebb már megadott szabály itt is érvényes. 

Az ötödik hónapban arra kell törekedni, hogy az ember önmagában egy olyan hozzáállást alakítson ki, amely képes bármilyen új élményre teljesen nyitottan és szabadon tekinteni. Maradéktalanul meg kell szabadulni attól a mentalitástól, ami egy új dologgal szemben ezt mondatja velünk: „Sohasem láttam, sohasem hallottam ehhez hasonlót, tehát nem hiszek benne, ez illúzió!”. Egyfajta gyakorlatként késznek kell lenni arra, hogy minden pillanattól valami merőben újat várjunk. Mindaz, amit eddig megszokottnak ismertünk, mindaz, ami eddig lehetségesnek látszott, nem szabad, hogy megkössön, meggátolva ezzel egy új igazság elfogadását. Ha valaki ezt mondja nekünk: „Figyeld meg, a templom harangtornya ma éjjel oldalra fog hajolni”, képesnek kell lennünk arra gondolni, hogy egy látszólag felfoghatatlan tény következtében a mostanáig fennálló természeti törvények elvben módosulhatnak vagy kiegészülhetnek. Aki az ötödik hónapban egy hasonló gyakorlatnak szenteli magát, észre fogja venni, hogy tudatában egy érzés jelenik meg: mintha a negyedik gyakorlat kapcsán bemutatott térben valami megmozdulna, mintha valami élővé válna. Ez az érzés rendkívül szubtilis. Arra kell törekedni, hogy (e gyakorlat második szakaszában) a környező világ eme szubtilis vibrációit figyelmesen megragadjuk, majd ezeket az öt érzékszervben áramoltassuk egy sajátos módon; különösen a szemen, a fülön és a bőrön keresztül, amennyiben ez utóbbi tartalmazza a hőérzékelést is (a gyakorlat harmadik szakasza). 

Az ezoterikus műveletek e szakaszában kisebb figyelem fordítandó az alsóbb rendű érzékszervek reakcióihoz kötött benyomásokra, vagyis az ízlelésre, szaglásra és tapintásra. Ekkor még nem lehet jól megkülönböztetni mindazt a sok negatív befolyást, amelyek az e területen működő, pozitív befolyásokkal keverednek. A gyakorlatsor alsóbbrendű érzékszervekre történő minden kiterjesztése ezért mindaddig mellőzendő, amíg valaki egy magasabb fokozatot el nem ér. 

A hatodik hónapban újból meg kell kísérelni szisztematikusan és ciklikusan mind az öt gyakorlatot megismételni. Az eredmény a lélek különleges nyugalma lesz. Az ember főképp azt figyelheti meg, hogy a világ jelenségeivel és lényeivel szemben adott esetben fellépő csalódottsága tökéletesen eltűnik. A lélek előtt eddig teljesen rejtve maradt dolgokat lehet ekkor megérteni. E gyakorlatok hatására az embernek még a mozgása és taglejtése is átalakul, egy nap pedig kiderül, maga a kézírás is változáson ment keresztül; az ember alkalmassá vált, hogy a szellemi előrehaladás felsőbb szakaszába lépjen. 

A kezdeti gyakorlatsorozatok együttese három részt foglal magában. Az első: a szemlélődés megvalósítása. A második: folyamatos figyelése mindannak, ami bennünk történik, amit átélünk. A harmadik pedig a meghatározott állapotokat felölelő testiség szubtilis, rejtett részébe való behatolás: e szakaszra vonatkoznak az itt leírt gyakorlatok. Ezek különböző zónákba lépnek be: 

I. fej és a gerincoszlop zónájába; 
II. a fejtől a szíven keresztül a testbe; 
III. a szívből az egész egyénbe; 
IV. a szívből a szemen keresztül a környezetbe. 
Ami az ötödik gyakorlatot illeti, ez a megelevenedett környezetből felénk visszatérő mozgást segíti elő. 

Még két fontos dologról. Először is, e hat gyakorlat megbénítja azt az ártalmas befolyást, amely más ezoterikus gyakorlatokból érkezhet, miközben ezekből csak a kedvező oldalt őrzi meg. Másodszor, e gyakorlatok rendíthetetlen alapot képeznek a koncentráció, a meditáció és a kontempláció műveleteiben. 

 

Kommentár 

Ahhoz, hogy megértsük az itt említett gyakorlatok fontosságát és valódi jelentőségét, nem szabad figyelmen kívül hagyni az emberben jelenlévő, a modern pszichológia által is megsejtett, úgynevezett „komplexumokat”, az önálló élettel bíró pszichikus energiák csomópontjait, amelyek az ébrenléti én ellenőrzése alól nagymértékben kivonják magukat. Ezidáig főként olyan „komplexumokra” irányult a figyelem, amelyek egyfajta patologikus jelleggel rendelkeznek. Ugyanakkor az ilyen „komplexumok”, mély és tartós alakzatok a legnormálisabb emberben is léteznek. Ezek hatására semmilyen benyomás vagy tapasztalat tisztán nem érheti el az  ént, hanem a korábbi benyomásoknak és élményeknek megfelelően minden egy változáson megy keresztül, és bennünk a múltban már kijelölt pályákat követve ösztönösen és automatikusan hat vissza, még akkor is, amikor a tudatosság zónájában elvben a korábbi benyomások reakcióinak legyőzése már végbement. Létezik tehát az emberi lélekben valami, ami minden új kibontakozást megsemmisíteni törekszik és amelyen keresztül homályos erők bénító és eltérítő hatást gyakorolnak, olyan erők, amelyeket „ellen-iniciatikusaknak” lehet nevezni. 

Mindez a különféle pszichikus területeken, így a gondolkozás, továbbá az akarat, az érzés, a képzetalkotás és a memória területén figyelhető meg. Az itt említett négy gyakorlatsor arra irányul, hogy e területek mindegyikén az autonóm aktivitás princípiuma szilárduljon meg. A két első gyakorlatnál e törekvés nyilvánvaló: egy olyan témához kapcsolódó gondolkozás folyamatát kell kibontakoztatni, amely téma különösebben nem érdekekel bennünket, miközben erre mégis tudatos módon aktívan koncentrálunk, valamint ehhez hasonlóan, egy adott időpontban olyan cselekvést hajtunk  végre szabályosan, amelyhez semmiféle különösebb érdekünk nem fűződik, és nincs semmiféle jelentősége; mindezzel az automatizmusok és a rendezetlen, pillanatnyi befolyások erejét korlátozva, a gondolkozás és az érzés helyes állapotát mozdítjuk elő. Ezzel kapcsolatban felidézhetjük, hogy Lojolai Szent Ignác „Spirituális gyakorlatok” című művében az aktív aszkézis előzetes alapfeladatait szintén az általa inordinatae affectionesnek hívottak legyőzése alakotja. 

A harmadik gyakorlat a kiegyensúlyozottság elérését célozza, vagyis az élvezettel és általában véve az érzelmi reakciókkal, a fájdalommal szembeni egyensúly megvalósítását, elérve ily módon, hogy e reakciók ne  jelenjenek meg automatikusan bennünk. A reakciókat közvetlenül megfékezni képes hatalom megszerzéséig kell eljutni, nehogy egyes élmények vagy érzetek a lélekben túlsúlyra jussanak; majd később a lélek teljes egyensúlyában minden befolyást azok elfogadása és visszautasítása végett újból meg lehet vizsgálni. Amikor egy adott észlelés vagy tapasztalat jelenik meg bennünk és az ilyen jellegű élményhez a múltban öröm és fájdalom is társult – amelynek emlékezete fennmaradt – , akkor az emlék egyúttal automatikusan visszavisz a mindezeket tároló befolyáskomplexumhoz, ami által reakciónk a világ felé közvetlenül befolyás alá kerül. A harmadik gyakorlatsor révén viszont eljutunk oda, hogy az érzések területén nem történik többé automatikus visszahatás, hanem minden esetben az adott élmény kapcsán az érzésvilágban egy szabad hozzáállás őrződik meg, és az események a teljesen tudatos állapotunk fényében kerülnek mérlegelésre. A harmadik szabadság, az érzés szabadsága így valósulhat meg. 

Ami a negyedik gyakorlatsort illeti   amikor is a dolgokban és a létezőkben csak a jó és pozitív oldalra összpontosítunk, nem vizsgálva ezek negatív vonatkozásait  , nem szabad, hogy félreértéseket szüljön: nincs szó arról, hogy a világot naiv idealistaként járja valaki, s a valóságról torz képet kialakítva, mindent szépnek  látva az élet összes csapdájába beleesik. Hanem ez azt jelenti, hogy az ember egy idő múlva megszerzi azt a képességet, hogy a dolgokat pozitívan lássa, mert a tényleges individuumfeletti énnel a dolgok pozitív és kreatív oldala áll kapcsolatban, miközben a negatív oldal az esetleges egyéni korlátozottságokra vonatkozik. Egy ilyen úton lehet előrehaladni valójában a negyedik felszabadítás, az ítélőerő megtisztítása felé; az ítélőerő megszabadításában el lehet jutni addig, hogy a létezők egy individuumfeletti, felsőbb, egyedül valóságos rendhez kapcsolódjanak. Ily módon még annak a megsejtése is kialakulhat, ami az egyéni életben magát ezt az életet múlja felül és ami magát a földi és emberi születést előzi meg. 

Noha az utolsó gyakorlat kapcsolódik a korábbihoz, attól mégis különbözik: ekkor semmit sem szabad elfogadni mint már határozottan megítéltet és mindent a saját tudatunk teljes fényébe kell helyezni, majdhogynem úgy, mintha a tények és a benyomások a tudatnak először jelennének meg. Ez az emléklezet felszabadításához vezet. Ha valamely ténnyel szemben rögtön ítéletet alkotok, akkor automatikusan, tényleges összevetés nélkül egy, az emlékezetben már meglévő  tényt hozok működésbe. Ha viszont ezt mondom magamnak: „e dolgot mint merőben újat akarom vizsgálni”, s az észrevétellel egy objektív módon helyezem szembe az én aktuális ítéletemet, lassanként megfigyelhetem, hogy az adott emlékezet tartalma honnan származik, bejárhatom az emlékezet útját, egészen addig a pontig, amely nem üresség, hanem egy objektív terület, amit szabadon felkutathatok és ami előttem világosan kibomlik. 

Az itt említett gyakorlatokat ilyen értelemben lehet úgy tekinteni, mint a képességek felszabadítására irányuló beavatási művelet előzetes eszközeit. 

Fordította: Németh Norbert 

 
 

* In: Gruppo di Ur, Introduzione alla magia, Vol. III., Fratelli Melita Editori, Genova, 1987.