László András 
TANTRIKUS YOGA 

 
 

A Tantrikus Yogának, mint témakörnek nem kell külön aktualitást adni. Ennek a kérdéskörnek az aktualitását éppen az adja, ami minden lényegi és alapvető kérdésnek aktualitást ad, olyan kérdéseknek, amelyek az ember alanyi létére irányulnak, alanyi létével foglalkoznak és minden olyan kérdéskörnek, amivel kapcsolatban az értetlenség, a félreértés, a jó- vagy rosszhiszemű félremagyarázás szinte általánossá vált. 

Néhány szempontból   hogy megértsük ezt az összetételt: „Tantrikus Yoga”   meg kell világítanunk, hogy abban az értelmezésben, amelyben elő szeretném adni, mit jelent a Yoga és mit jelent a Tantra. És milyen létszemléleti és milyen elvi alapok szükségesek ahhoz, hogy ezt akár teoretikusan, akár egy praxisra felkészülve helyesen tudjuk felfogni és értelmezni. 

A Tantra szanszkrit szó, és azt jelenti, hogy „kiterjesztés”. Ez a legrövidebb, legegyszerűbben összefoglalható megjelölés valóban illik rá   a kiterjesztés pedig azt jelenti, hogy a Tantrá-t mint elvet és mint gyakorlatot az emberi lét minden szférájára ki kell terjeszteni. 

A Tantrá-t ugyanakkor összefüggésbe lehet hozni bizonyos metafizikai tradíciókon alapuló vallásokkal. Ezek a vallások elsősorban a hinduizmus, a buddhizmus és a jinizmus (vagy jainizmus), továbbá átvitt, de lényegileg szoros értelemben kapcsolódik olyan vallásokhoz is, mint a taoizmus, vagy az úgynevezett univerzizmus, tehát a különböző kínai hagyományokhoz, valamint a tibeti tradícióhoz. Egészen más összefüggések szempontjából a Tantra kiterjesztett értelméhez még olyan irányzatok is hozzákapcsolhatók, amelyek inkább a nyugati világban terjedtek el, vagy a közel-keleti világban, tehát például a hermetizmus, szorosan véve, de a közönséges értelmet kitágítva valóban hozzátartozik a tantrizmushoz. 

Ha a Yoga megfelelő fordítását keressük, akkor nem elégedhetünk meg a szokásos és szótári elemzéssel, amelyben ugyanis a „yuj” gyökre vezethető vissza és nagyon sokféle   leigázás, megfékezés, összekötés, stb.   jelentése van. A leghelyesebb értelemszerűen a görög aszkézis szóval kapcsolatba hozni, úgy, ahogy az valóban és eredetileg előfordult, ami egy szellemi megvalósításra irányuló gyakorlást jelent. A Yoga célja minden esetben olyan Cél, amelyet a szó legszigorúbb értelmében metafizikainak kell nevezni. 

A metafizikának két lehetséges és elsőrendű értelme van. Maga a megjelölés a „ta meta ta physika”, vagyis az, ami a létesülteken túli. Éppen ezért a metafizika egyik értelme egyszerűen a természeten túlira utal, ez az alacsonyabb értelme, a magasabb értelme pedig: minden létesültön, minden létezőn, minden entitáson túlira utal. Tudjuk egyébként, hogy filozófiatörténeti szempontból még sok más értelme is előfordult. A filozófia egyik ágát jelentette, ami nagyjából a lételmélettel esik egybe, valamint egy metódust, amit például a hegeliánusok élesen elutasítottak, vagy amit a Heidegger-féle egzisztenciális filozófia kritizált. A metafizikán nem metódust és nem filozófiai diszciplínát fogunk érteni, hanem a fentebb megjelölt két értelmet: ez egyrészről az, ami a természeten túl van, másrészről az, ami minden létesültön túl van. 

A Yoga célja: metafizikai megvalósítás. Metafizikai önmegvalósítás abban az értelemben, hogy a Tudat magában a Metafizikumban gyökerezik, és a Tudatban véghezvitt visszavezetés az ember alanyiságát visszavezeti ahhoz az Egyetemes Alanyisághoz, amely túl van a létesült világon, ami túl van minden létesült szférán. A Yoga tehát megvalósítás   abszolút önmegvalósítás, olyan önmegvalósítás, amely az embert kiemeli az emberi világból, kiemeli a létesültek világából és egy önmagában megnyitott úton keresztül a lét léten túli Centrumához vezeti. 

A Yogával kapcsolatos szemléleti és elméleti háttér meglehetősen szigorú. A népszerűsítő és propagandisztikus irodalom, amit akár keletiek is terjeszthetnek, általában teljesen függetleníti minden létszemlélettől. Ez azonban, ha szigorúan és komolyan akarunk ezzel foglalkozni, tehát ha önmagunkat egy olyan vonalra próbáljuk ráállítani, amelyről helyesen tájékozódhatunk, akkor fel kell ismernünk, hogy egyáltalán nem közömbös az a létszemlélet, amivel ez a téma egyáltalán érdemben és érvénnyel megközelíthető. 

Az első dualitás, amit a megértés szempontjából fel kell számolnunk, az a Tudat és a Lét egymáshoz viszonyított elsőbbsége, vagy egyiknek a másikhoz való alárendeltsége. A Yoga szemléletében a Tudat   kiterjesztett értelmében, ami általában azt is magában foglalja, amit „tudatalattinak”, vagy „tudatfelettinek” szokás nevezni  , tehát ebben a kiterjesztett értelemben a Tudat és a Lét ugyanaz, egybeesik. Tudati Lét van, nem határozza meg egyik a másikat. A Lét tudati Lét, másféle Lét nincs, tehát Tudattól elválasztott Létről beszélni teljesen értelmetlen. Maga az objektivitás, amit feltétlenül el kell ismerni, nem Tudattól független, hanem tudati objektivitás. Minden folyamat tudatfolyamatra vezethető vissza és tudati alanyiságra, szubjektivitásra. Ezeknek a tudati viszonylatoknak különböző fokozatai vannak, s a megvalósítással kapcsolatban egyre erősebben és intenzívebben realizálhatók. 

Ha ezen a vonalon továbbmegyünk, akkor a helyesen értelmezett szubjektivizmus szintén elengedhetetlen elvi bázissá válik. Ezt olyan mélyen és annyira teljességében kell felfognunk, hogy ki kell mondanunk: ha az Alanyt Önmagammal (egyes szám első személyben fogalmazva) Én-magammal azonosítom, ebben az esetben az egész Létben egyetlen Alany van. Ez nem a személyes önmagammal való azonosítás. Sok személy van, sok emberi személy, sok individuális személy van, de egyetlen Alany. Egyetlen olyan Alany, amely lehetőségeinek a teljessége és egyetemessége mintegy nincs kibontakoztatva, mert az Alany centrális állapota az átélésben nem valósul meg olyan mértékben és erővel, amilyen mértékben   tulajdonképpen normálisan   meg kellene nyilatkoznia. Köztudomású, hogy ezt a szemléletet   amely az Alany egyetlenségét tételezi   a filozófia szolipszizmusnak nevezi. A Yoga megértéséhez a szolipszizmus elvi felvétele nélkülözhetetlen. Egyébként az önmagamban rejlő Abszolút Metafizikai Középpont megvalósításáról nem is lehetne beszélni. 

Ha a szolipszizmust még szigorúbban meg akarjuk határozni, akkor mágikus szolipszizmusnak kell nevezni. A mágia a Lét feletti hatalmat és uralmat jelenti. Tehát ez azt is jelenti, hogy a végső és abszolút állapoton túli állapot megvalósítható, ez a megvalósítás egyedül rajtam múlik, semmiféle más külső szellemi hatalom nem avatkozhat ebbe bele. Ebből a szempontból nézve például annak a kérdésnek a felvetése, hogy Isten van-e, vagy nincs   értelmetlen. Isten egy potencialitás, az Alany végső, hatalmi teljességét jelenti, amely annak megfelelően van, hogy az egy megvalósításban megvalósul. Tehát ez a kérdés, hogy van, vagy nincs   értelmetlen. 

Továbbmenve ezen a vonalon, rá kell térnünk, vissza kell térnünk a Tantrához, amelynek vannak vallási lecsapódásai, de elsősorban a metafizikai megvalósítással, vagyis a Yogával hozható kapcsolatba. (Ennek   az egyáltalán nem érdektelen   történeti hátteréről nincs időnk beszélni. Aki világnyelveken olvas, az ezzel kapcsolatban nagyszámú, értékes irodalommal találkozhat. Igen sok könyv foglalkozik ezzel, jóllehet a könyvek tekintélyes része hibás beállítottságú.) A tantrikus Yogát a „Hatalom Yogájának” kell nevezni. A hatalmi princípium minden Yogában szerepet játszik, a tantrikus Yogában azonban kivételesen megnő a jelentősége és ezért „a Hatalom Kiterjesztése Yogája” nevet is viselheti. Kitüntetetten mágikus karakterű útról van szó, olyan útról, amely az összes lehetséges út között a legnehezebben járható, és ugyanakkor egyre inkább bekövetkezik az a helyzet, hogy ez lesz az egyetlen nyitva maradt út (az ember számára egyetlen nyitva maradt út). 

Annyit még meg kell jegyezni a Yogá-val kapcsolatban, hogy általában rendkívül felelőtlenül használják ezt a kifejezést. Aki néhány testgyakorlatot végez, az úgy képzeli, hogy a Yoga útján jár, holott régóta ismeretes az a kifejezés, hogy Prayoga, vagyis elő-yoga, ami az igen magasra haladott embernek a Yogá-hoz való előkészítő útja volt, ám a jelenkorban az eredeti princípiumoktól annyira eltávolodott az ember, hogy még a Prayoga sem járható közvetlenül: ahhoz is egy hosszú, előkészítő művelet kell. De a teoretikus síkon is mindent meg kell előznünk, hiszen teoretikus zavar mellett semmiféle praxis elkezdése, vagy folytatása el sem képzelhető. 

Mit jelent ez az említett „hatalmi kiterjesztés”? És miben különbözik azoktól a Yoga-irányzatoktól, ahol ez nem lépett előtérbe? A tantrikus szemlélet   és tulajdonképpen minden spirituális szemlélet   a szükségszerű vagy esetleges evolúcióval és evolúciós elméletekkel szemben az involúció realitását fogadja el, vagyis hogy az ember és a Tudat az időben nem emelkedik, hanem általánosan süllyed. Vagyis nincs semmilyen felfelé vezető törvényszerűség, vagy felfelé vezető esetlegesség. A felemelkedés csak tudatos lehet, csak akaratlagos és csak szabad. Itt a szükségszerűség, vagy esetlegesség fel sem vethető. Mindaz, ami a szükségszerűséggel, vagy esetlegességgel, vagy ezek valamilyen amalgamációjával van kapcsolatban, az hosszú távon mindig a leszállást, alászállást, aláhanyatlást segíti elő. 

A keleti doktrínákban a Sötét Korszak, a Kali-Yuga általános tanítás. Ezt a kort a történelem kezdetével hozzák összefüggésbe, tehát a Kali-Yuga, a Sötét Korszak akkor kezdődik, amikor a voltaképpeni történelem; ezt összekötik egy dátummal: Krisztus előtt 3102-vel (de ez csak egy irányt adó dátum). A történelemmel kezdődik tehát a Kali-Yuga, és egyre inkább fokozódik, egyre inkább egy elsötétülés lép előtérbe, az elvek szerint nem a Világban és nem a Tudatban, hanem mindkettőben, hiszen csak tudati Lét és tudati Világ van.  Az alászállás a Yogában és a Yoga-előkészítésben átalakul felemelkedéssé. Ez már egy akaratlagos és szabad saját akcióra van utalva. A Kali-Yugát megelőző korszakokban a lét- és tudatstruktúra nagy mértékben lehetővé tette, hogy mindaz, amivel egy ember a szellemi önmegvalósítása kapcsán kontaktusba került, olyan lehessen és könnyen olyanná tehető legyen, ami eleve magát a felemelkedést segítette és lehetővé tette. Ahogy a Kali-Yuga egyre inkább fokozódik, egyre inkább ki kell terjeszteni a megvalósítás eszközeit. Olyan életterületeket kell bevonni az átalakítás folyamatába (hiszen a Yoga az életfolyamatoknak és területeknek és tudati terrénumoknak az átalakítása), amelyek nem segítik elő közönséges formájukban a megvalósítást, sőt, közönséges formájukban ellentétesek a megvalósítási törekvésekkel. Az úgynevezett. „nem tantrikus Yogák” tehát csakis olyan területekre irányulnak, amik eleve elősegítették az emelkedést, a tantrikus utak pedig tulajdonképpen fokozatosan minden területre kiterjednek. (A Yoga számos irányzatát felesleges lenne felsorolni, különféle könyvekben erről tájékozódhatnak.) 

„Minden Yoga Urát” az indiai szemlélet Sivá-ban látja. Siva egy olyan hatalmi potencialitást jelent, amely egy regeneráció feletti uralmat jelent. A Tantrikus Yoga-utak különösen összefüggnek a Siva-i princípiummal, és ezek közül is különösen azok, amelyek a Vamacara, vagyis a „Bal Kéz Útjának” a nevét viselik. A bal kéz mindig az elhárítás szimbóluma volt (például Indiában soha nem vehetett valaki be ételt, vagy gyógyszert a szájába bal kézzel). A Bal Kéz Ösvénye azt jelenti, hogy ki kell terjeszteni a megvalósítást, vagyis azt, ami egyébként elhárítandó, be kell vonni a gyakorlatok körébe és aszketikusan gyakorolni lehet. 

A buddhizmus bizonyos irányzatai, amelyekbe például a Tibetben elterjedt Vajra-yana (a Gyémánt-Villám hordozó útja) tartozik, vagy szintén ennek körébe tartozik a kínai Csan-buddhizmus, vagy a japán Zen-buddhizmus, tehát a buddhizmus nem vallási, hanem vallás feletti és megvalósításra törő irányzatai, mind tantrikus utaknak számítanak. Fontos tehát megjegyezni, hogy a Csan és a Zen   tantrikus utak. Megállapíthatjuk, hogy nem csupán a szorosan vett meditatív lelki-szellemi utak tartoznak ide, hanem azok is, amelyek például olyan életterületeket vonnak be az aszkézis körébe, mint a harc: a harc és a harci művészetek. Gondoljunk a Taoista Yogára, akár a Csan, vagy akár a Zen Yogájára. A harc és a harci művészetek, a harc mint élet-forma realizációs úttá tehetők. Közönségesen a harc olyan benső aktivitást jelent, amely ellentétes a realizációval. Azt tehát, ami a legnagyobb indulatokhoz kapcsolódik (általánosan), olyan benső neutralitással is lehet folytatni   anélkül hogy az erő lecsökkenne benne, hogy az végül is a szellemi emelkedés szolgálatába állítható. 

A tantrizmussal kapcsolatban, amiről általában tudni szoktak, az a megvalósítás és a szexualitás összekapcsolása. Erről külön kell bizonyos dolgokat mondani, hogy mennyiben igaz, és hogy ez mit jelent. 

A legkülönfélébb mitológiák   akár az úgynevezett  Androgynos-mythos   arról beszélnek, hogy az ember egy primordiális és még nem materializált állapotában  Androgynos  volt, vagyis olyan,  aki mind a két nemet teljes egészében önmagába foglalta. Nem félig férfi és félig nő volt tehát, hanem egyszerre egészen férfi és egészen nő. A mythos szerint az Olympos-t  ostromló androgynos-embereket az apollói istenek kettévágták és azóta a két félbevágott lény egymást keresi és ily módon az Olympos-t nem tudják birtokba venni. Maga a sexus  szó valószínűleg a „szétvágni” jelentésű secare szóból származik; tehát a „szétvágottsággal” függ össze és eredeti rendeltetése az lenne, hogy a két lény ismét létrehozza az Androgynos-t és legitim módon birtokba vegye az Olympos-t. Közönségesen a szexualitás a szellemi és metafizikai megvalósulást nem segíti elő, hanem arról a belső orientációt eltereli és ily módon akadályozza a megvalósítást. A tantrikus utak sajátos benső hozzáállás kialakításával lehetővé tették, hogy maga a szexualitás úttá válhasson. Magát a szexualitást, mintegy mágikus utat alkalmazták, az eredeti rendeltetés (Androgynos restauráció) értelmében, s kiküszöbölve minden olyan vonását, ami az útról való eltéréssel függ össze. 
Természetesen a harc, és a realizáció körébe vont szexualitás   szélsőséges példák. De a tantrizmus körébe tartozik távolabbról olyan partikuláris út vagy lehetőség is, mint például a tea-szertartások útja, vagy a virágrendezés, az úgynevezett. ikebana. Mindaz tehát, ami általában nem a megvalósítást segítette elő, sőt annak ellenében működik (megfelelő kontroll híján), az most az út érdekében eszközzé lett téve. A tantrikus megfogalmazás úgy beszél erről, hogy „a mérgek elixírré változtatása”. Ami tehát közönségesen halálos méreg, azt gyógyszerré, sőt éltető erővé kell alakítani. 

A tantrikus irányzatok aktualitása az idők folyamán megnövekszik, mert egyre több folyamat válik negativisztikussá, válik olyanná, ami az emberi önmegvalósítás ellenében hat. Lassan, a Kali-Yugában előrehaladva, körülbelül a jelen korban már az olyan képességek is, mint a tiszta gnosztikus, tehát transzcendentális képességek, egyre inkább olyan degeneráción mennek keresztül, hogy közönségesen már ezek is negatívvá válnak. Maga a gondolkozás tehát, amely önmagában a legkézenfekvőbb, bármilyen útról legyen is szó   ez is veszélyben van. Nem a gondolati, hanem a gondolkozási út, a gondolkozás funkcionális átalakítása   minden irányzatban az első feladat. Ez alól nincs kivétel. Ezt valamikor tantrikus jellegűnek nem lehetett nevezni. Ma, miután a gondolkozás olyan átalakuláson ment keresztül, tehát annyira testhez kötötté válik, annyira a testi-idegrendszeri hordozókra támaszkodik   főképp annak racionális, diszkurzív formája, nem is beszélve az automatikus, asszociatív, „gondolkozás alatti gondolkozásról”  , hogy ma már a gondolkozás közönséges formájában inkább negatívumnak, mint pozitívumnak számít, tehát olyan erőnek, amely erő voltaképpen (egyes szám első személyben fogalmazva) az Én magam ereje, de miután önmagamat nem élem át ennek az erőnek az uraként, akkor ennek az erőnek az ura valami más (heteron) lesz  ami voltaképpen szintén önmagam, de nem felismert Önmagam  , egy más, idegen erő által mozgatottá válik. 
A tantrizmussal kapcsolatban bizonyos alapfogalmakat feltétlenül tisztázni kell. Az egyik ilyen fogalom a Sakti. A szó indogermán etimológiája nagyon kevéssé tisztázott. A Sakti jelentése egészen szorosan az, hogy „hatalom”. Hatalom és erő. A tantrikus szimbolikában a Sakti-t nőneműnek fogták fel, és azt, aki a Sakti-t  birtokolja (ennek a neve Sakta), azt pedig hímneműnek. A Sakta voltaképpen Siva. 

Önök közül valószínűleg többen hallottak már arról a különös kígyószimbolikáról, amely a Sakti-t reprezentálja, és ami alvó állapotában összetekeredve alszik. Ennek a kígyóként összetekeredett Kundalí-nak, vagy nőnemű formájában Kundaliní-nek a felébresztése és egyesítése a Saktá-val   vagyis Sivá-val   a cél. A Sakti, a hatalom birtokbavétele nélkül   vagyis, ha a hatalomnak nem az Alany az átélője, a birtokosa   mint féktelen erő jelenik meg. Tehát egy fékevesztett erő, amely bomlaszt és rombol. Magával a Kali-Yugával is összefügg, hiszen egyik ilyen Sakti reprezentáns istennőnek a neve Kalí (fekete, sötét). A destrukciónak és a pusztításnak a princípiumát képviseli és a  Sakti itt ezzel függ össze. Itt a Sakti fölötti uralom a cél, vagyis egy pozíció megvalósítása, amely pozíció a Sakta pozíciója, a Hatalom birtokosáé. 

Ez alkalom arra, miután a Sakti-t a nőnemmel hoztuk összefüggésbe, hogy   egy részben szimbolikus, részben egy mélyebb realitás alapján   meglássuk azt, hogy itt nem pusztán egy biológiai megalapozottságú kettősségről van szó, hanem olyan kettősségről, ami ontikusan, létbelileg fennáll, tehát a Lét mélyén gyökerezik, és amely a világ minden szférájában, minden síkján valamilyen módon megnyilvánul. A létbeli teljességben ez úgy jelenik meg mint a Szellem (Purusa) és mint a létesült világ (Prakrti) kettőssége. Biológiailag csak nagyon kevés és nagyon szánalmas érvet lehet felhozni azért, hogy a biológiai, bipoláris szexualitás fennáll, s ennek miért kell fennállnia. Ez valójában nem támasztható alá. Az ezzel kapcsolatos argumentáció nagyon utólagos és hozzáragasztott benyomást kelt. A világban lévő nemi bipolaritás a Lét, a tudati Lét teljességének felel meg, amely szintén bipolárisan tagozódik és az Egységen belüli dualitást jelenti. 

Az Egység helyreállítása, egyszersmind a Megvalósítás teljességének a helyreállítását is jelenti. Minél primordiálisabb tehát egy létforma, annál inkább tükrözi ezt a szexuális bipolaritást, és ez is alátámasztja azt, hogy a nagyon egyszerű élőlények    ahol ez már nem található meg   sohasem voltak elsőrendűek, hanem mindig egy involúció végső produktumai voltak. Ahol tehát a kvalitatív különbségek egyre inkább elmosódnak, eltűnnek, annál inkább egy leépüléssel lehet számolni. A szexuális bipolaritás az embernél azonban   rendes körülmények között   tökéletesen megvan, és a tantrikus irányzatokban ezt nagyon nagy mértékben figyelembe vették, és mint említettem a megvalósítás körébe vonták. Ennek a részleteiről felesleges lenne beszélni, azonban azt ki kell jelenteni, hogy a metodika mindenekelőtt a saját nem előzetes teljes megvalósítása legyen, vagyis a férfi legyen teljesen férfi, és a nő minél inkább nő. Ne úgy akarja tehát az egységet létrehozni, hogy ezen az úton a másik nemet közelítse meg. Csak a teljes szeparáció az, ami a bipoláris egységet létrehozhatja. 

A tantrikus irányzatok között is meg kell különböztetni kettőt, az egyik a Divya irányzata, amely egy sajátos embertípust feltételez, aminek szintén Divya a neve. A másik út pedig a Vírya princípium jegyében folytatódik. A görög nyelvben ez a szó, hogy „theos”, háromféle jelentésben szerepel: (1.) Az Isten; (2.) Az istenek egyike; (3.) Az isteni minőségű ember. A görögben Hemitheos   a félisten, másik neve a Heros. Ez a szó etimológiailag és értelmileg megfelel a szanszkrit Vírának, hiszen az ősgörögben a Heros: Veros volt. A latinban is megtaláljuk a „vir”-t, ami férfit jelent, ami mindig magasabb minőségre utal, mint az ember. A Víra a heroikus ember. A Divya a divinális ember, az Istenember. A Divya útja a Tantrikus Yogá-ban a teljesen egyedül álló ember útja volt. Azé a Yogi-é, aki önmagában megtalálta a másik nemet, azt egy belső szellemi szeparáció folyamán önmagától elválasztotta, teljesen elkülönítette és végül azzal, mint Világ-Sakti-val egyesült. 

A Víra útja más volt, mert ott a Sakti-t egy élő, konkrét nő reprezentálta. A szeparáció ebben az esetben is végbement mindkét részről. A nő általában a Dakíni nevű szellemi létformának a képviselője volt, olykor a Yoginí nevet viselte, és az, aki a Yogi-val egy úton jár. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy aki ilyen könyveket olvas, vagy találkozott ilyesmivel, gyakori az a félreértés, hogy a Yoginí-t „női Yogi-nak”  tekintik. Egyedülálló Yoginí nincs. Az mindig egy Yogi-hoz tartozik. Mindig együttest alkotnak.) 

Amíg tehát az utak egyikében, a Divya útjában egy egyedülálló realizáció ment végbe   noha a rejtett világpolaritásnak az egyesítése itt is végbement  , a Víra útjában pedig ennek konkrét, látható reprezentánsa volt, vagyis két személy jelentette a polaritás hordozását. A Divya útja egyre inkább járhatatlanná vált. Meg kell jegyezni, hogy a Víra útja sem könnyen járható, tehát rendkívüli, előzetes belső átalakulásokat, belső szellemi-lelki átalakulásokat igényel az, hogy valaki ehhez egyáltalán eljuthasson, sőt, hogy a Pra-yoga előkészítéséhez eljuthasson. Ezt úgy kell felfogni, mint egy starpontot, amely változatlan, de amihez képest az ember egyre hátrébb tolódik. 

Végső soron minden ember képes a metafizikai önmegvalósításra   végső soron. Ebből konkrét konzekvenciákat nem lehet levonni. Ez azt jelenti, hogy az emberi létforma eleve hordoz lehetőségeket, tehát bizonyos feltételek már egyszerűen az emberi létformával adódnak. Sőt, bizonyos feltételek még az emberalatti létformában is adódnak, de hogy minden előzetes feltétel meglegyen, ahhoz az emberi létformán belül különlegesen kivételes kvalitások birtoklására vagy megszerzésére van szükség. 

Nagyon sajnálatos, hogy a jelenkorban bizonyos keletiek   indiaiak, sőt újabban tibetiek is   járnak a világban és propagálnak különböző utakat. Általában annak a ténynek, hogy keletiek, s tudnak valamit, különös szuggesztív hatása van   teljesen értelmetlen hatása. Azon az alapon tehát, hogy valaki ki tudja mutatni magáról, fel tudja mutatni, hogy amit tud, azt honnan tudja   az csak látszólag igazol valamit, és valójában semmit sem igazol... Teljesen mindegy, ha valaki tud valamit, hogy azt a villamoson hallotta, vagy pedig egy keleti mestertől tanulta. Az értelmileg semmit nem jelent. A ma világban járó úgynevezett „yogik” kivétel nélkül közönséges szélhámosok. Megállapítják, hogy konjunkturális szempontból mi az, amit előnyösen szét tudnak hinteni   és azt előnyösen széthintik. Ezekről India zárt, exluzív köreiben a legrosszabb vélemény alakult ki. Azt, hogy egy tévutat képvisel valaki ezen a téren, onnan lehet megállapítani csalhatatlan pontossággal, hogy azt állítja, mindenki számára, minden további nélkül járható az az út, amit képvisel: ebben az esetben nyilvánvalóan tévút. Ez alól kivétel nem lehet! Ez éppen az emberi minőségnek a megtagadása, vagyis pontosan annak a megtagadása, ami itt nem olyan mértékben lép előtérbe, mint általában a profán életben, hanem annak sokszoros hatványaként lép előtérbe. Éppen a kevésbé látványos különbségek azok, amiknek a jelentősége hallatlanul felfokozódik. 
Minden szellemi szemlélet, a világ minden vonatkozásában hierarchikus. A szellemi önmegvalósításnak is egy belső hierarchiája van, amely a közönséges emberi állapotokról az Abszolútum megvalósításáig hierarchikus képet ad. Minden meditatív útnak benső hierarchiája van. Ilyen módon hierarchikus princípiumok szerint különböznek az emberek egymástól. A Yoga szemlélete tehát nem ismer el semmiféle „emberi egyenlőséget”   Egységet ismer el. Egységet, amely azonban a centrális, középponti, abszolút állapoton túli állapot megvalósításával áll helyre. Egység van   egyenlőség nincs. 

Néhány szót szeretnék szólni   illusztratív szempontból   azokról a feltételekről, amely feltételek az előkészítés előkészítésének a fázisában is fontosak, és a Pra-yoga szintjén is elengedhetetlenül fontosak. Ezeket, a tantrikus szimbolika alapján, a „bilincsek széttörésének” kell nevezni. Az egyik ilyen bilincs egy kettősségre irányul, e kettősség neve szanszkritül: Adaya és Daya. A Daya szó szerint „megtörtszívűséget” jelent, tulajdonképpen könyörületet, irgalmat fejez ki. Az Adaya ennek az ellenkezőjét jelenti. A tantrikus irányzatokban meg kell haladni minden emocionitást. Emóció, a mai pszichológiai szóhasználattal az érzésnek egy degenerált állapotát jelenti   kommóciót, amely egy benső szétszóródottságot jelent. Az emocionalitás meghaladása pedig azt jelenti, hogy először a negatív emóciókat kell felszámolni, azután a pozitív emóciókat. Ezen az úton tehát minden emocionalitás már a kezdeti stádiumban egy felszámolás során meghaladottá válik. A meghaladottság a legfontosabb kifejezés, mert a feladat nem egyszerűen a kiiktatás, hanem a negatív és pozitív emóciók szintjének a felülemelkedés értelmében vett radikális felszámolása. Ezen belül is a kitüntetett a félelem megsemmisítése. A félelem tantrikus szempontból az egyik legsúlyosabb akadály. A félelem megszüntetését a Lét minden síkjára ki kell terjeszteni. Félelem elvektől, félelem gondolatoktól, félelem érzésektől, félelem állatoktól, emberektől, természeti erőktől, magasabb hatalmaktól... Bármilyen formája a félelemnek, rendkívül hátráltató. Már az előkészítő utak során meg kell szüntetni a félelem minden formáját. És ezt az utat végig kell járni nemcsak annak, akinek spirituális céljai vannak, de annak is, aki csak az életét akarja valamilyen szinten koordinálni. 

Különös módon, még az életet meghatározó szabályok meghaladása is szükségessé válik. A valóban spirituális szellemi szemlélet   még inkább a Yoga és a Tantrikus Yoga   a moralitást egészen más szempontból értékeli, mint például a vallásoknál szokásos. A moralitásban egy benső intuíciónak kell működnie és intuitív döntéseknek, amelyekkel kapcsolatban tájékozódást, tájékoztatást bizonyos, egészen leredukált elvek jelenthetnek. Például a tantrikus moralitás szempontjából mindaz helyes, mindazt meg lehet és meg kell tenni, ami a metafizikai önmegvalósítást elősegíti, és mindaz helytelen, mindazt kerülni kell, ami ezt akadályozza. Ezen kívül más morális szabály nincs. Az összes szabály csak a figyelem felhívásának a szerepét szolgálja. Meg kell jegyezni, hogy ez a tétel a nem önmegvalósítási úton járó emberre   ebben a formájában   nem érvényes. Épp ellenkezőleg: az ilyen ember számára a szabályok parancsolatok, amelyeket meg kell tartania, amelyeket követnie kell, sőt, legvégső soron, akár rá kell kényszeríteni, hogy tartsa be. 

Annak az embernek a számára, akiben egy benső fény él, akiben a felelősség a Lét egészével egybeeső elveken nyugszik, nincs szüksége más irányelvre az elmondottakon kívül. Vagy az Abszoluciót szolgálja valami, és akkor meg kell tenni, vagy akadályozza és akkor el kell kerülni. Ami e téren közömbösnek látszik, azt még mélyebb konszideráció tárgyává kell tenni, hogy a döntés intuitív, szabad és akaratlagos legyen. A tantrikus szemlélet a halhatatlanság és a szabadság szemlélete, mert egy olyan útnak az elvi alapját jelenti, amely a halhatatlanságra és a szabadságra irányul. 

Halandósággal és halhatatlansággal kapcsolatban, a különböző világnézetek által interpretált  lehetőségek a következők: 
  bizonyos szemlélet a halhatatlanságot explicit módon tagadja (materializmus); 
  bizonyos szemléletek a halhatatlanságot feltétlennek tekintik (ilyenek az általános vallásos szemléletek), ezeken belül különböző változatok találhatók; 
  bizonyos irányzatok (okkultizmus) a reinkarnáció (újjászületés) törvényébe vetik a hitet. 

(Itt meg kell jegyezni, hogy a keleti szemléleteket összefüggésbe hozzák a reinkarnációval. Ez azonban egy egészen fundamentális tévedés. A magas szintű keleti vallások és tanítások soha nem tanítottak szükségszerű reinkarnációt, csupán bizonyos tendenciáknak   emberi törekvéseknek  , amelyeket a halál elvág, azoknak egy regeneratív visszatérését az emberi létformába. Tehát tendenciák regenerációja. A szándékoknak, a vágyaknak, a mozgatóerőknek a regenerációja, amely erők visszatérhetnek, és amely vonatkozásban bizonyos örökletességről is beszélhetünk, amelyek a materiális örökletességet megelőzik.) 
Valójában a halál a Yoga, a tantrizmus szemlélete szerint teljesen alternatív. És a halál éppen úgy túlélhető   tudatos túlélés révén  , mint ahogy a halál ki is olthatja a perszonalitásba süllyedt és a testi feltételekhez kötődő tudatot. Az emberek nagy része számára tehát, akik belső átalakítást nem hajtanak végre saját tudati terrénumukban, a halál olyan, mint a fátumnak való maradéktalan, a félelem önkívületével együtt járó teljes kiszolgáltatottság. Ezért nevezi például éppen a Tantra a közönséges embert pasu-nak, a pasu pedig azt jelenti, hogy „áldozati állat”. Emberre vonatkoztatva, azt, hogy az áldozati állattal analóg ember. Abban hasonlít, hogy individuálisan nem rendelkezik a halál tudatos túlélésére felhasználható erőkkel. Ez nem morális, nem jutalmi kérdés, hanem szellemi erők kérdése, hogy valaki a halált túl tudja-e élni. Ily  módon a halál túlélésével kapcsolatban háromféle lehetőség létezik 

A halál tudatos túlélése, amelyet egy későbbi „időben” (itt az időbeliséget másképp kell felfogni) mégis a tudat kialvása követ. 

A relatív halhatatlanság: nincs kezdete és nincs vége az állapotnak az időben (in tempore). Ezt a fajta örökkévalóságot aióni halhatatlanságnak nevezzük. 

Az abszolút halhatatlanság: az Örökkévalóság, az időtlen Örökkévalóság. Ez abszolút halhatatlanságot jelent, mert nincs a létesültek körében, hanem a Lét Centrumává, a Lét Urává válok. Ez a centrális és abszolút állapot az abszolút halhatatlanság és az abszolút szabadság állapota. (Az „állapot” szó is hasonlatszerű.) 

A halál utáni lehetőségek az ember szellemi-lelki (és bizonyos értelemben, indirekt módon   testi) kondícióin múlnak   elsősorban a szellemi erőktől függenek. Vagyis ezt meghatározza az általános életvezetés, a halált közvetlenül megelőző időszak szellemi ébersége és   főként   a halál pillanatának „minősége”. 

Érdekes, hogy a katholicizmusban is, a régi imákban (amelyek egyre inkább eltűnnek) még szerepel az éber halálnak a kérdése. Ez arra mutat, valamikor, arra, hogy ennek jelentősége van, legalábbis figyelmet fordítottak. 

Mintegy természeténél fogva az ember nem rendelkezik a halál túlélésének képességével, csak akkor, ha meg tudja valósítani azt, hogy a Tudat erőit testi funkciók nélkül, testi feltételek nélkül is fenntartsa. Nagyon jól tudjuk, hogy a test, a központi idegrendszer  – az agy, az agykéreg – nem végez tudati funkciókat. Ezt mindenki beláthatja, amennyiben a kérdésre valóban ráirányítja a figyelmét, de az is kétségtelen, hogy az agyi funkciók áttételes módon a tudatfolyamatoknak a hordozói. Ez tulajdonképpen egy természetes folyamat. Ami már sokkal kevésbé természetes – és ez az alászállott ágon belüli extra-alászállottsággal függ össze – az, hogy a tudatfunkciók olyan mértékben mintegy beleomlottak az agyi funkciókba, mintha összenőttek volna. Mintha egy lovasnak a ló nem egyszerűen a hordozója lenne, hanem a lóval összenőne. Az előkészítő utak gyakorlatai egyebek között arra irányulnak, hogy a tudatfunkcióknak ezt a kényszerítő összefüggését megszüntessék. Az agyi funkciók a hordozó szerepét töltsék be, de nem egy összenőttség értelmében. A halál túlélését, a relatív, vagy abszolút halhatatlanságot az ember Alanyiságának, tehát személyiségén túli belső elvének kell megvalósítania, és ez az élet egyik alapvető feladata. Ugyanis azt, hogy ez nem fontos, komolyan nem állíthatja senki,   mármint, hogy a halhatatlanság nem fontos. Aki ezt állítja, az nem érti a problémát, nem látja meg az alternatívát. Aki megérti, miről van szó, annak számára ez nem érdektelen. Aki megérti, miről van szó, annak számára, hogy megközelítsen egy realizációs utat, az fontos. Lényegesebb, mint bármi. 

Itt meghatározó lehet az a két elv, amit úgy lehet megfogalmazni, hogy mi áll az élet középpontjában, az „inkább élni” elve, vagy pedig a „több, mint élet” elve. Ha az ember önmagában felismer olyat, ami az élet és a halál kettősségéből kivezeti, az a „több, mint élet” elvének felel meg. A döntő, hogy minek ítéli meg egy ember magát. Pusztán testi lénynek? Akkor a test sorsa nemhogy befolyásolja, hanem teljes mértékben meghatározza, vagyis a test leépülése őt, mint személyt is megszünteti. Vagy pedig felismer magában intuitíve „valaki” olyat, aki nincs alávetve sem az életnek, sem a halálnak   ez nem azt jelenti, hogy önmagában ezt az állapotot stabilizálta, és ezzel a halhatatlanságot megszerezte, hanem azt jelenti, hogy esetleg elindulhat egy olyan úton, amely végül ezt lehetővé teszi. 

A Yogá-ról, a Tantrikus Yogá-ról éveken keresztül lehet beszélni, hiszen ennek pusztán a teoretikus része óriási előtanulmányokat igényel. Folytonosan fenntartott síkokat igényel, amely különböző nyelvi és egyéb ismeretekkel is összefügg. Azonban azt hiszem, hogy bizonyos szempontokat rövid idő alatt is fel lehet villantani olyanok előtt, akik csak nagyon keveset hallottak erről. Ma az önátalakítás kérdése psychológiai és egzisztenciális dimenziókban általában felvetődik. Ennek az iránya, az itt adekvátan érvényesült szükséges elveknek a tisztázása azonban általában nem merül fel. A tantrizmust és a Yogá-t nem lehet megérteni semmiféle olyan szempontból, amely szempont nem magában ebben a körben   a megvalósítás elvének és gyakorlatának körében   vetődik fel; tehát sem psychológiai interpretációja nem lehetséges (amely valóban irányadó lehet), sem társadalmi, vagy történeti szempontból nem vezethetők le olyan elvek, amelyek biztos eligazítást nyújtanának. A szellemi szférában a psychológia inautentikussá válik. Ez a szellemit megpróbálja a psyché szintjére csökkentve értelmezni, vagyis arra a szintre, ahol a Szellem Alanyiságát figyelmen kívül hagyja. A psychológiai megközelítés a szubjektumban csak annyit lát, hogy a világot, amely szerinte adott, a psychikum a saját projekcióinak megfelelően módosítja. Az a szellemi szemlélet, amely a Yogá-val függ össze, nem a világ mintegy perszonálisan szubjektív módosítását kapcsolja össze az Alany hatalmi lehetőségeivel, hanem az egész világ létét. Ismét ki kell mondani, hogy semmiféle Lét nincs, a felfogó Tudat Létén kívül. Az objektivitás is tudati Lét. Van objektív világ, de nem a Tudattól függetlenül. Az objektivitásból mint tényből nem is következik semmi. 

Ha valaki a Yogá-ban azt látja meg, amire a Yoga irányul, akkor azt is meglátja, hogy ez a szemlélet korolláriumként hozzátartozik a Yoga-felfogáshoz. Ha valaki azt Yogá-nak nevezi, hogy jobb legyen a közérzete néhány testgyakorlattal, akkor ahhoz nem szükséges, de annak semmi köze a Yogá-hoz, csak névlegesen függ össze vele. Az, hogy ez az összefüggés általában a „közvéleményben” mintegy megalapozottságot kapott, az inkább az egész kérdéskörnek a felfogását, megértését akadályozza, semhogy irányadó lehetne. 

A személyes (perszonális) ember hatalmi körébe nem tartozik bele a világ. Nem uralkodik a világ felett, a világ úgy tűnik fel számára, hogy tőle függetlenül is fennáll. Ez azonban a perszonális lefokozottságból származik, azokból a kifordult szemléletekből, amelyek egy alászállt állapotnak a sajátosságai. Ezt a kifordultságot a Yoga-terminológia szanszkritul Viparyayá-nak nevezi. Ennek az egyik legeklatánsabb példája az, hogy az ember azt tartja valóságosnak, amivel szemben tehetetlen, és ha valamivel még tehetetlenebb, azt még valóságosabbnak tartja. Gondoljuk el, hogy a közönséges ember számára a tapintás a legfőbb igazoló. Ha látom elhiszem, ha megfogom elhiszem... Az eredetibb az lenne, ha azt tartja valóságosnak, ami leginkább a hatalmában van. Ezen benső, funkcionális és tartalmi kifordultságok tömege azt eredményezi, hogy az észleleti világról úgy vélekedik – miután azzal szemben tehetetlen – , hogy az nagyon reális, annyira reális, hogy tőle függetlenül is van. Abban az értelemben nem függ az észleleti realitás fennállása a közönséges vagy perszonális tudattól, hogy a perszonális tudat sem teremtőnek, sem fenntartónak önmagát nem tartja magát ennek vonatkozásában. Ez valóban így van   tapasztalhatja közönséges tudatállapotában, hogy az észleleti világot nem éli át úgy, mint saját teremtményét. Ez azonban azt jelenti, hogy önmagának a teremtői aktivitását mintegy elveszítette. Ha más hatalom által érez valamit lenni vagy létesülni, az azt jelenti, hogy saját erőit nem birtokolja. Ettől függetlenül a közönséges észleleti világ is az észlelés révén van, csak a teremtői aktivitás tudata elhomályosultságban van. Ez nem cáfolata a szolipszizmusnak, hanem egy jelzés, hogy a valóban teljesen kimerítő szolipszisztikus helyzetet meg kell valósítani. Vagyis önmagamat teljesen a Teremtő pozíciójába kell redukálnom. Teljesen a fenntartó, teljesen a regeneráló és átalakító hatalom pozíciójába. Abba, ami a Valóságos helyzetnek felel meg. Nem az erők elveszítésével kapcsolatos helyzetbe. 

Az, hogy perszonális szintjén az ember nem éli át magát Teremtőnek és a világot ilyen módon „függetlennek” tartja   majdnem természetes. De ez összefügg azzal, hogy a saját tudatával kapcsolatban nem szerezte meg a szükséges intuíciókat. Ezekhez az intuíciókhoz el lehet jutni egyébként minden különösebb előtanulmány nélkül is. Akkor, ha valaki élesen figyeli saját tapasztalási módját. A tapasztalás létrejöttét és a tapasztalati világot. Ha ezzel kapcsolatos minden elfogulatlan, minden különösebb világnézeti megszorítás nélkül és élesen figyeli, akkor felébredhet benne az az intuíció, amely a világ és önmaga létének a helyes relációját feltárja. Ez a helyes reláció a Yogá-val és a Tantrikus Yogával szorosan összefügg, és ahhoz, hogy valaki önmagában átalakításokat, tudati, létbeli átalakításokat hajtson végre, ez a szemlélet előfeltétel.