László András

A „SÁTÁNRÓL” 

NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A SATANICITAS (DIABOLICITAS) MIBENLÉTÉRŐL

 

A megtestesülésig elmenő isteni alászállások – Avatárá-k – doktrínáinak a legmagasabbról a legmélyebbre hatoló megvilágításai az Istenség autodisztanciálásával kapcsolatosak, – vagyis azzal, hogy az Istenség, önmagát Istenként megnyilvánítva, önmagát önmagától elkülöníti, majd ezen elkülönítettségben önmagát önmagától eltávolítja. Ha a tudati kontinuitását az eltávolítottság alászállásában is megőrzi: az Avatára megjelenéséről beszélhetünk; ha megtöri önnön tudati kontinuitását: olyan létformák jelennek meg, mint a földi–emberi lény a Kali-Yugában.

Más lehetőségek aktualizációjáról is beszélhetünk, – éppen a tradicionális tanítások helyes olvasata és megértése alapján, összekötve ezt a megértést a saját tudatfolyamatok megismerő vizsgálatával. Az is megvalósulhat és meg is valósul, hogy a magát Istenként megnyilvánító Istenség – egy részmegnyilvánulása során – önmagát önmagától elkülöníti, elválasztja és eltávolítja, majd eltávolított önmagát önmagával szembefordítja.

Isten – és Istenen keresztül az Istenség – megtámadhatatlan. Viszont a szembefordulás támadásba mehet és megy át. A támadás azonban nem Istent éri, mert ez nem volna lehetséges, hanem Istenben – és Istenen keresztül az Istenségben – való redintegratio unionalis megvalósítási akcióit. A satanicitas–diabolicitas lényegileg mindig a reductio et redintegratio unionalis transscendentalisque realifikációjának az akcionális „kiviteleződését” próbálja – minden lehetséges úton és kerülő úton – meggátolni vagy kisiklatni, közvetlenül, de közvetetten, akár sokszoros közvetettséggel is. Esszencialiter–principialiter mindig az életfelettiség és az életfelettiség megvalósítása–megvalósulása ellen irányul, de – a közvetett összefüggések vonalain – egyszersmind az élet ellen is; biológiai értelemben és általános értelemben egyaránt.

A Sátán, a Diabolos rendszerint a személyiségalatti szférák felől támad a személyiség és a személyfelettiség ellen. Maga a Diabolos azonban – elsőlegesen – személyiség-feletti, megnyilatkozásaiban lehet személytelen is, modális hatásokban megnyilvánuló erő, de lehet lényszerű–személyszerű is. Lehet valami is, lehet valaki is, minthogy elsőleges voltában egyik sem.

Bizonyos spirituális irányvonalak unipolaris Diabolos-on túlmenően ismerik a bipolaris Diabolicitas-t is. Eugen Heinrich Schmitt/Schmitt Jenő Henrik megkülönbözteti (a) Mammon-t és Belial-t. Részben E. H. Schmitt hatására Rudolf Steiner is egy bipolaris Diabolos-theóriát alakított ki: Ahriman és Lucifer kettősségét. Később tripolaris-sá fejlesztette Diabolos-felfogását, bevezette az ind–hindu szemléletben jól ismert Asurá-kat is, de diabolisztikus beállításban.

Noha a szemünkben sem E. H. Schmitt, sem R. Steiner nem mértékadó tekintély, – az unipolaris Diabolos-felfogás fenntartása mellett a legkevésbé sem zárkózunk el a bipolaris, a tripolaris vagy akár a pluripolaris Diabolos-felfogások érvényességének az elfogadásától, elsősorban a személyiségen-túliság és személyfelettiség tételezésének az értelmében, elismerve a személytelenség és a lényszerűség–személyszerűség – másodrendű és harmadrendű – párhuzamos érvényességét is.

A diabolikus támadások rendkívül sokrétűek, sokfélék, akár egymással ellentétesek is lehetnek.

Nem lehet kétséges, hogy a diabolicitas bizonyos formái szoros kapcsolatban állnak azzal, amit konvencionális értelemben – jóformán mindenkor és mindenütt a világon – bűnnek–bűnöknek neveztek. Ez megkérdőjelezhetetlen tény, amivel kapcsolatban – és ez meggyőződésünk – vitának nincs, de nem is lehet helye. Másfelől azonban az is kétségbevonhatatlan, hogy – a metafiziko-tradicionalitás szellemiségének értelmében – a diabolicitas elsősorban nem a moralitás–immoralitás viszonyának a vonalán nyilatkozik meg, s hajlunk arra, hogy infraracionális–szentimentális eltévelyedésnek minősítsük mindazokat a vélekedéseket, amelyek ettől az állásponttól eltérnek. A „bűnök” – legyenek azok akár a legsúlyosabbak is – mindig következmények vagy következményszerűek és legalábbis másodlagosak (ha nem éppen sokadlagosak) a mentalis–supramentalis–spiritualis erők lecsökkenéséhez képest, – a diabolicitas pedig ezekben a lecsökkenésekben – mint lecsökkentő – játszik elsőrendű szerepet.

A mélyebb-magasabb megértés kulcsmondata itt is, mint sok más esetben is, az, hogy – Ahamátmá Brahmásmi – vagyis: én–önmagam Brahma Vagyok. Az Aham is, az Átmá is, de még az Asmi is egészen másképp értendő, mint ahogyan azt mondhatom, hogy én vagy azt, hogy önmaga(m), de azt is, hogy Vagyok. Más létrend lehetőségei jelennek meg ezekben a szavakban, s még inkább más a fentebbi kijelentő mondatban. Valami, ami egyfelől végtelenül távoli, de ami – másfelől – nem csupán közeli, hanem jelenvalóbb minden jelenvalóságnál.

Lényegileg – noha most még csak potencionálisan – én–önmagam vagyok a személyfeletti és a személytelen Istenség, de én–önmagam vagyok a személyes Isten is, és én–önmagam vagyok valamennyi személyiségbeli arculat is. én–önmagam vagyok az eltávolító és az eltávolított – aki eltávolodott és soha el-nem-távolodott. én–önmagam vagyok az, aki önmagamat eltávolítom önmagamtól, és aki eltávolított–eltávolodott önmagamat szembefordítom el-nem-távolodott önmagammal. én–ön-magam vagyok a szembefordítás és szembefordulás és a szembefordított. Ez a diabolicitas kezdete; a kezdete, de ez még nem a megvalósult diabolicitas.

A Diabolos – akár személyiségfeletti, akár személytelen, akár személyes, akár unipolaris, akár bipolaris, akár tripolaris, pluripolaris vagy multipolaris – lényegileg akkor válik igazán Diabolos-szá, amikor mint Heteron valósul meg, közvetlenül tapasztalhatatlan Heteronná lesz, olyan Heteronná, ami/aki úgy fordul szembe az Istennel–Istenséggel, hogy önnön Istenbe–Istenségbe – vagyis Abszolút Önmagamba – való önvisszavezetésem megvalósítását megpróbálja – minden lehetséges módon, bármilyen módon – megakadályozni.

A Diabolos a koncentráltan Auton-ellenes láthatatlan óriás-Heteron. Első és végső fokon – vagyis primordiális lényege szerint – Auton, de a legfelnemismertebb, legtapasztalhatatlanabb, leginkább Heteron-ként megvalósuló és – ez pedig döntő – a leghatalmasabb, legerősebb Heteronként működő Auton.

Ha önmagam Diabolos-szá változom: szörnyeteg leszek, – de csak akkor, ha ez az átváltozás a Diabolos-felé tartó és így tökéletlen. Ha a Diabolos-t önmagamba integrálom, önmagamat pedig az Istenbe–Istenségbe – vagyis Abszolút önmagamba – akkor a Diabolos megszűnik Heteron-nak és Diabolos-nak lenni. Ez lehetne a Diabolos megváltása.

Eugen Heinrich Schmitt/Schmitt Jenő Henrik neognosticismusának a követői szerint Belial a megváltható ördög (Steiner szerint Lucifer a megváltható), viszont (a) Mammon megválthatatlan.

Ha az ilyesfajta elgondolásoknak van valamilyen alapjuk, az csak úgy lehetséges, hogy önnön megvilágításunk fényében próbáljuk azt feltárni, s így mintegy megformáljuk – valóban alappá tesszük – ezt az alapot, hogy újragondolva értelmet adhassunk az ilyen irányú gondolatoknak.

Abszolúte „megválthatatlan” – redintegrálhatatlan – satanicitas – nyilvánvalóan – nincs. A megválthatóságról (redintegrálhatóságról) kevéssé van azonban értelme beszélni akkor, ha egy vagy személyfeletti, vagy személytelen, vagy személyes erő vagy hatalom, a személyiség alól feltörve megfosztja a törekvőt, mondjuk a törekvő embert mindazon vagy szinte mindazon képességétől, amivel törekvéseit a magasabbra, de akárcsak az életre irányítottan koordinálni tudná.

Más összefüggésben a kereszténység beszél a Pneyma Hagion – a Szent Szellem – ellen elkövetett bűnről, ami megbocsáthatatlan. A Szent Szellem megközelítően megfelel a Siva-i redintegratív–reduktív–transzmutacionális szellemiségnek, – ha valaki – valamilyen erő által motiváltan – ez ellen végletes erővel tesz, önmagát nem lesz képes önmagába visszavezetni; ezt fejezi ki a „megbocsáthatatlanság”. Itt felvethető, hogy voltaképpen mammonisticus hatás érvényesüléséről lehet szó, ami elsőlegesen a Pneyma Hagion ellen irányul, vagyis önnön Sivaiságom ellen. E vonatkozásban a megválthatóság – bár abszolúte nem zárható ki – nem igazán értelmezhető, ahogyan a megbocsáthatóság sem lehetne az, noha ez utóbbi – mint kifejezés – esetleg félreérthető, pontosabban a metafiziko-tradicionális megértést megnehezítő lehet.

Tudjuk, hogy szélsőséges, alapvető jelentőségű és egyáltalán nem csupán theoretikus különbség van a hetero- vagy heteronotheismus és az auto- vagy autonotheismus között.

A heteronotheismus – általánosnak mondható – felfogása szerint Isten vagy az Istenség tőlem végletesen különböző másvalaki vagy másvalami, vagy rajtam kívül van, vagy bennem, de még ekkor is teljesen más.

Az autonotheismus szerint Isten vagy az Istenség – mint állapot – valóban egészen és teljesen más, mint az emberi létformához kötött állapotom, de lényegileg és – a megvalósítottság vonatkozásában – potencionálisan én–önmagam vagyok Isten és/vagy az Istenség. Ez nem jelenti minden további nélkül azt, hogy már itt és most – a megvalósultság és megvalósítottság értelmében az Isten vagyok és/vagy az Istenség. Szó sincs, de nem is lehet arról, hogy ezt állítanók. Ha azonban önmagam önmagamat, önmagam által és önmagamon keresztül önmagamba – mint Abszolút önmagamba – redukálom, akkor aktualizálódik a most még potenciális Isten- és Istenség-voltom. Az Isten/Istenség tehát – mint lényegi önmagam – cél és hatalmi lehetőség.

Nincs sok értelme arról beszélni, hogy Isten van vagy nincs. Isten és/vagy az Istenség lehet, úgy és akkor, ha önmagamat önmagam által és önmagamon keresztül önmagamba – Abszolút önmagamba – visszavezetve Istenként–Istenségként megvalósítom.

A velem dialogizáló – pontosabban: esetleg dialogizáló – tőlem minden tekintetben különböző és abszolúte más, külső, személyes, mégpedig élőlényként személyes, láthatatlan és végtelen hatalmú, ám mégis emberszerű, ember módra gondolkozó, akaró, érző és emocionálisan érző, indulatokkal bíró, örülni, haragudni, megbántódni és megbocsátani tudó isten – voltaképpen nem lehet Isten, ha ezt a megjelölő megnevezést valóban a legmagasabbra, mondjuk a legmagasabb Megnyilvánulóra vonatkoztatjuk.

A heteronotheismus többé-kevésbé – esetleg szubtilizáltabban – vagy a fentebbieket tételezi, vagy olyasmit tételez, amiből – rövidebb vagy hosszabb úton – körülbelül a fentebbiekhez lehet eljutni.

A heteronotheismus – és ebben biztosak vagyunk – voltaképpen burkolt és többszörösen közvetett, ugyanekkor legyengített, de mégsem teljesen veszélytelen diabolismus.

Teljesen nyilvánvaló, hogy általánosan, az állami megnyilvánulások, a társadalmi élet, a kulturális–civilizatorius vonulatok szintjén a legvulgárisabb heteronotheizmus is felmérhetetlenül többet ér, mint a legvisszafogottabb materialista atheizmus. Ezt mindig is hangsúlyoztuk, s a jövőben sem fogunk másképpen tenni e téren.

A Realificatio Metaphysica és az Initiatio, valamint ezek különböző fokú előkészítése – szellemi–elvi előkészítést kíván. E vonatkozásban óhatatlanul felmerül – és egyáltalán nem mellékesen – a theisticitas-szal kapcsolatban kialakítandó állásfoglalás kérdése is. Ebben a körben felvetve–felvetődve hamarosan ki kell derülnie, hogy a heteronotheizmus nem sokkal múlja felül a materialista atheizmust. A megvalósítás mibenléte, lényege, célja, végrehajtása – teljesen értelmetlenné és értelmezhetetlenné válik a heteronotheizmus gyenge és zavaros fényében.

Ahogyan – akár harciasan is – védelmezni kell a kereszténységet a liberáldemokratizmus, a szociáldemokratizmus és a kommunizmus ellenében, – ugyanolyan határozottsággal meg kell tennünk, ki kell mondani theológiai vonatkozású, súlyos – némely tekintetben lesújtó – kritikánkat.

A keresztény gnosis-ban talán – esetleg azt mondhatnók, hogy: valószínűleg – megvolt – a heteronotheizmus hátterében – az autonotheizmus is. A keresztény gnosist azonban a kereszténység fővonulata extramarginalifikálta, felhasználva ehhez minden eszközt és módozatot. Később is megjelent, elsősorban Meister Eckhart életművének azon részleteiben, amelyet az Egyház elítélt. Az autonotheizmus nyomai – Meister Eckhart mellett és után – Tauler életművében is megmutatkoznak, később pedig Angelus Silesius párosrímeinek némelyikében. A kereszténység általános önértelmezése – mind a római katholicizmus, mind a keleti ortodoxia, mind a protestantizmus esetében – kizárta, kizárja és a jövőben is ki fogja zárni azt, hogy a szélsőséges heteronotheizmus feltétlensége, akárcsak a legenyhébb módon, egy dialógus tárgya lehessen. A kereszténység féltitkos és titkos vonulataiban nyilvánvalóan megvolt az autonotheizmus is, de ezek – kifelé – soha nem tudtak érvényesülni.

A heteronotheizmus egyfelől diabolizmus, másfelől blaszfémia, ismét másfelől – a szuprakonfesszionalitás értelmében – eretnekség.

Valóban sátáninak nevezhető az az eltévelyítés, amely minden csak nem Isten-tagadó, ugyanekkor mégis az, mert Istent nem Isten-fokon tételezi, hanem egy eszmeileg felnagyított ember-fokon, másként, objektív – noha, persze, tapasztalhatatlan – entitásként, a létezők egyikeként, a legkitüntetettebb létezőként, de mégis csak egyként a létezők közül, a tudattól, a tudatomtól függetlenül létező – személynek mondott – tárgyi valóságként.

A satanicitas–diabolicitas behatolhat a prodiniciatikus, az iniciatikus és a realifikatív gyakorlatok körébe: így valósul meg, így lesz vészterhes valósággá a contra-prodinitiatio, a contra-initiatio, a contra-realificatio. Ez esetekben vagy eleve ilyen célzattal konstruált gyakorlatokról van szó, vagy pedig egykor adekvát gyakorlatok elő-nem-készített végeztetéséről olyan emberekkel, akik esetleg – sőt, valószínűleg – bármiféle, félig-megfelelő praxis elvégzésére teljesen vagy szinte teljesen alkalmatlanok. Az ilyenek – főként hosszabb gyakorlás után – maradéktalanul alkalmatlanokká válnak. (Az igazi és valóban megfelelő szellemi praxis alig elgondolhatóan nehéz, az ál- és ellenpraxis viszont, némi állhatatosság mellett, különösebb nehézség nélkül végezhető. Az egykor adekvát gyakorlatok adekvát elvégzése szinte lehetetlen még a legkiválóbbak számára is,
inadekvát elvégzésük viszont csak csekély nehézségekkel jár, s így az ilyeneket a gyakorlatok végzésére képtelenek is meglehetősen könnyen gyakorlattá tehetik.) A jelenkorban a contra-transscendentale-ba való belemerüléstől – az ál- és főként az ellen-gyakorlatok vonalán – általában a saját lustaságuk – tehát egy hibájuk – menti meg a „gyakorlókat”.

A szorgalmas „gyakorlók” vagy elmerülnek a sötétségben, vagy – a legveszedelmesebb kivételek – maguk is contra-initiator-okká válva, akár a Sátán Szentjeivé lehetnek, hogy végül egy hosszú folyamat végén maguk is elmerüljenek abban, amit mások számára előkészítettek.

A Sátán valóságát a profanitás oldaláról is lehet tagadni. Ez a viszonyulás szánalmas és nevetséges, lényegileg pedig az atheizmus, mégpedig a materialista atheizmus körébe tartozik, ami, persze, szintén sátáni produktum. (Azt, amit materialista atheizmusnak lehet és kell nevezni, a sátáni alacsonyrendűség határozza meg. Nem tiszteljük ezt a létszemléletet, sem azokat, akiknek ez a világnézete, hanem megvetjük – esetleg sajnálattal vetjük meg – őket, akik néha még örömüket is lelik abban, hogy eleve tagadnak mindent, ami több és magasabb a legeslegdurvább fizikalitásnál.)

A heteronotheizmushoz rendelt heteronodiabolizmus esetében az utóbbi valóban megfelel az előbbinek. A reduktív–redintegratív praxis hiánya igazi megoldást nem tesz lehetővé. A heteronotheizmus – és az ehhez rendelhető heteronodiabolizmus – nem téves tanítás, hanem alacsonyrendű. Ha valaki Istennek nevezi a külső, személy- és élőlényszerű, sőt, emberszerű, haragvó, szigorú, nagyhatalmú, láthatatlan másik valakit, és igazán hisz ebben, – akkor ez valóban van. Mi ezt azonban nem neveznők, sem az Istennek, sem az istenek egyikének, hanem azt mondanók, hogy lehetnek, adott esetben vannak is a tudatból és a tudatban produkálódó objektív létezők, köztük egészen különös létezők is. Vannak merőben rosszindulatú, ördögien emberszerű más lények is. Soha nem tagadnók az ilyenek esetleges, némelykor tényleges meglétét, – de mi az ilyeneket ördögnek, sátánnak, diabolos-nak nem neveznők. Ezek a tudati objektív valóság ritkán manifesztálódó háttérlényei; az ilyenekkel lehet foglalkozni, hiszen ezek „érdekesek”, lehet foglalkozni egy, az okkult tartományra is kiterjesztett, quasi-természettudomány keretei között.

Az autonometatheismus-nak vannak olyan fokozatai, amelyen a satanicitas–diabolicitas nem válik tagadottá, de eljelentéktelenül. A legélesebb önmagamra-állítottság keretei között mellőzhetők a külön ellentéterők tételezései. így, de csakis így, csakis az ennek megfelelő szint koherens feltételei mellett kapcsolhatjuk ki, ha nem is teljesen, de jelentős mértékben a Sátánra-is-figyelés meghatározott és meghatározottságukban minden alacsonyabb fokon érvényes, sőt, túlságosan is érvényes szempontjait.

*

Végül szóljunk néhány szót a sátánimádásról, a sátánista vallásfelekezetek elvi alapjáról.

Az alaptípusok közül az első nem tesz mást, mint azt, hogy Istent Sátánnak nevezi.

A második abból indul ki, hogy Isten van, de voltaképpen gonosz, rossz, szenvedésteli világot teremtett, és még ezen belül is eltiltott és eltilt minden viszonylagosan jótól. A halál után – Isten terve szerint – szenvedésteli pusztulás az egyik lehetőség, vagy – másik lehetőség szerint – nagyon is kétes boldogság. Minden látszat ellenére a Sátán a jó, az Istennél is nagyobb hatalmú jóságos Főisten, aki megadja az embernek a földi és a földöntúli boldogságot, aki semmit sem tilt meg. Annak, aki a Sátánt tiszteli és imádja, meg kell tagadnia a gonosz Isten parancsait és elvárásait, azok ellenében kell tennie, így meggyengítve Isten erejét az ő világában.

A harmadik alaptípus döntő súllyal hedonisztikus beállítottságú. Az élet korlátlan élvezetére kell törekedni, ez a jóságos Sátánnak tetsző dolog, amelyet túlvilági végtelen örömök megadásával fog jutalmazni.

A negyedik alaptípus szerint is a Sátán a Korlátlan úr (a jóság itt háttérbe szorul), a Sátán-Istent gonosztettekkel kell szolgálni, a legvégletesebb, legszélsőségesebb, minden korábbi képzetet felülmúló gonosztettekkel, emberáldozatokkal, rituális gyilkosságokkal.

A négy alaptípus tisztán ritkán mutatkozik meg, korlátlan keveredések, átfedések mutatkoznak az alaptípusok nagyszámú változatai között.

A sátánimádás kétségtelenül sátáni, és minden formájában az, de nem okvetlenül a lehetséges legsátánibb. A minden gonoszságtól mentesnek tűnő ellenbeavatás és ellenmegvalósítás minden bizonnyal minden sátánista felekezet sátánizmusánál sátánibb. A Világra kiterjesztett liberalizmus vagy kommunizmus, vagy éppen a baloldali anarchizmus is sátánibb minden nominálisan meghatározott sátánizmusnál. A sátánimádás vallásokhoz kapcsolódik. Van keresztény (keresztényellenes–ellenkeresztény) sátánizmus, van muszlim (muszlimellenes–ellenmuszlim) sátánizmus, és ezeken kívül vannak más, másképpen vallásos (vallásellenes–ellenvallásos) sátánizmusok is.

A sátánizmushoz–sátánimádáshoz is kapcsolódnak erők, ám ezek kizárólag vagy szinte kizárólag negatív, eltévelyedésből eredő és eltévelyítő erők, – nem egyszer teljesen féktelen, őrjöngő formák vagy inkább formátlanságok között megnyilatkozva. A sátánizmushoz is kötődhetnek megvalósítási törekvések, – ám ezek – megmaradva a sátánizmus körében – a pozitivitás irányában esélytelenek. Ez már szélsőséges heteronizmusuk miatt is így van, de így van alacsonyrendű egoizmusuk és szélsőséges inneutralitásuk miatt is. Legfeljebb a legalacsonyabb kakodaimonomageia/cacodæmonomagia vonalán érhetnek el igen csekély és igen rövidtávú eredményeket. Egyébként – nem függetlenül a sátánisták körében dívó narkotikus és egyéb tudatvilágmódosító kemikáliák élvezetétől – a mentális felbomlás felé megnyíló „utak” válhatnak számukra „járhatókká”.

A satanicitas–diabolicitas thematikuma feltétlenül továbbgondolandó, olyasvalami, amiről e sorok szerzőjének is még számos mondanivalója lenne, s amiről szívesen olvasna olyan írásokat, amelyeket régebbi és újabb tanítványai–hallgatói tennének közzé.
 


Baranyi Tibor Imre: 666 >>>