AZ ISTEN ES AZ ISTENSÉG TRADICIONÁLIS FELFOGÁSA

 

A jelenkor materialista atheizmusa, amely a normatív,  érték-nélküli marxizmusjelenség értékbeli elsorvadása un is általánosan meghatározó erejû: nyilvánvalóan minden vallás szempontjából a legfundamentálisabb eretnekség, amely még az eretnekség nevet sem érdemelné meg, ha nem lappangana ott a jelenkori tradicionális-eredetû vagy tradicionális alap nélküli vallások hátterében — mégcsak nem is túlzottan rejtõzködve — az élesebb figyelem által rögtön észrevehetõen.

A materialista atheizmus még mindig fokozódásban van, mert még nem ért véget az a sötétséget kiszolgáló és kötelességteljesítõ rendeltetése, amely meghatározta létrejöttét és kibontakozását. Az égtõl-mennytõl való teljes elválasztottság még nem valósult meg, — de már nincs távol az az idõ, amikor ez annyira fog megvalósulni, amennyire egyáltalán megvalósulhat: ez pedig egy csaknem teljes megvalósultságnak felel majd meg, abszolút megvalósultságnak nem, mert ez a mindenre kiterjedõ maradéktalan megsemmisülést vonná maga után.

 A külsõ és alsó sötétség-erõk már hosszabb ideje beáramlanak az emberi civilizáció, kultúra és vallás (confessio és religio) körébe, s kezdik megfertõzni a materializmus által amúgy is megbénított tudományokat, s továbbfertõzni a már éppen ezen erõk által megfertõzött különbözõ mûvészeti ágakat.

 A materialista atheizmus és a kontra-spirituális álokkultizmus a sötét erõk olyan megnyilvánulásai, amelyekkel nem vagyunk hajlandók sem dialógusba, sem vitába bocsájtkozni, miután platformjaink olyan távolságban vannak egymástól, hogy már e távolság miatt sem lehetne semmiben megegyezni. (A Római Katholikus Egyház képviselõinek a marxistákkal folytatott párbeszédeit is képtelenségnek és ostobaságnak tekintjük.) A tradicionális létszemlélet egyetemes távlatú theológiája — a materialista atheizmus kivételével — az összes lehetséges isten-felfogást hajlandó elfogadni, — együtt és egyszerre, de egyáltalán nem ugyanolyan mértékben, hanem éles disztinkciókkal és rangsoroló szelekciókkal élve e tekintetben.

 Az atheizmus elvetését követõen a polytheizmus és a monotheizmus ellentétében kell döntenünk. Elõször is ki kell mondanunk, hogy — véleményünk szerint — »tiszta és tökéletes« polytheizmus nincs és nem is volt soha. Minden polytheizmus hátterében — kivehetõen vagy rejtetten — »henotheizmus«  vagy monotheizmus húzódik meg. Ez nem jelenti azt, hogy a kifejezett henotheizmus vagy monotheizmus, esetleg a monenotheizmus magasabbrendû lenne annál a monotheizmusnál, amely önmagát polytheizmusban fejezi ki. Lehet ez is magasabbrendû, de nem az istenek számából következõen. A görögök polytheizmus-ban kifejezett monotheizmusát kifejezi a minden isten felett álló Hen", amely a neoplatonizmusban" jelent meg, de amelynek valószínûleg korábban is megvolt, ha rejtetten is a centrális jelentõsége.

 A monotheizmus kétségtelenül koncentráltabb a polytheizmusnál, de az isteni jelenvalóság differenciáltságát illetõen kevésbé tudja azt a szemléletbeli intenzitást elérni és fenntartani, amit a polytheizmus könnyen el tudott érni.

A pantheizmus vagy pantotheizmus kétféle lehet: immanentális és transzszcendentális. A pantheizmus immanentális önmagában és kizárólagossá téve: teljesen elfogadhatatlan. Ez az istenségnek a mindenben való jelenvalóságát tételezi, de a természeti mindenség oldaláról. A pantheizmus transzszcendentális, amelyet theopantizmusnak vagy theopanizmusnak is szokás nevezni, szintén az istenség mindenben való jelenlétét tanítja, de nem a természeti mindenség, hanem éppen az istenség primátusa felõl. A kétféle pantheizmus vagy pantotheizmus egysége: a pantotheizmus vagy theopantismus immanentalis et transscendentalis már olyan istenfelfogást jelent, amely kiegészülve a monotheizmussal és a polytheizmussal, már valóban a tradicionális istenfelfogásnak felel meg.

 Friedrich Krause — ez a név ma már kevéssé ismert, de Hegellel, Fichte-vel, Schelling-gel és Schopenhauer-rel több szempontból is egyenrangúnak tekinthetõ filozófus és theologiai gondolkozó — feltárta a pantheizmusok és a monotheizmus egységesítését, amely egyébként a tradicionális felfogásokban — implicit formában — mindig is megvolt. Krause szintézisét panentheizmusnak nevezte, s ez azt jelenti, azt fejezi ki, hogy minden Istenben van, — én önmagam vagyok az, vagyis aktuálisan azzá lehetek.

 A heterotheizmus értelmében az Isten vagy az Istenség abszolúte különbözik tõlem, — én-önmagam teljesen soha nem lehetek Istenné, minthogy lényegileg nem vagyok az, és potenciálisan sem birtokolom az azzá levést. Isten — akár van bennem, akár nincs bennem — nem azonos velem, — sem aktuálisan, sem potenciálisan.

 A heterotheizmus verbális-nominális módon tételezi a bensõ Istent, de voltaképpen a külsõ és erõsen személyes Istenfelfogást fogadja el. Isten — e szemléletben — egy hatalmas személyes élõlény, emberszerû gondolatokkal, szándékokkal, akarattal, érzülettel, haraggal és megbocsátással, szeretettel és gyûlölettel, könyörületességgel és könyörtelenséggel.

 A tradicionális szemlélet az autotheizmus feltétlen elsõbbsége mellett foglal állást. A heterotheizmust is elfogadja, de csak háttérbe-szorítottan. A heterotheizmus csak akkor helyezhetõ elõtérbe, ha ez az elõtérbe-helyezés — minden valószínûség szerint — csak átmeneti, — valamint akkor is, ha valaki csak erre képes, vagyis az autotheizmusra teljesen képtelen. Ilyen körülmények között a heterotheizmus elõtérbe helyezését is legitimnek lehet elfogadni, — miután ez is magasabbrendû a materialista atheizmus álláspontjánál.

 A tradicionális álláspont mindezek mellett az istenek-felettiség és az Isten-felettiség tételezését is — hangsúlyozottan — elfogadja, — különös tekintettel a hindu és a buddhista hagyomány ezzel kapcsolatos doktrinális fejezeteire. A metatheizmus, — mégpedig a szupraperszonális autometatheizmus, de még ennél is inkább a szupraperszonális autometatheopantholizmus tekinthetõ a Traditionalis Spiritualis et Metaphysica bázis-álláspontjának az istenség-felfogás vonatkozásában, amelybõl az összes többi istenség-felfogás levezethetõ, s amelyhez az összes istenség-felfogás visszavezethetõ.

 Az istenek, az Isten vagy az Istenség bármiféle szemléletbeli anthropomorficifikációja a tradicionális pozícióból tekintve elvetendõ. A Kezdet Embere — de csökkentebb mértékben, az Elsõ Ember — Anthropos Theomorphikos — ennek a maradványszerû nyomai az emberben még jelen vannak, de a Theos Anthropomorphikos — csak a képi ábrázolásban lehet jogosultan felvethetõ, ám nem minden hagyomány és vallás szerint.

 A monotheizmus vagy monenotheizmus is többféle lehet, mert az egyedüli és egyetlenegy Isten esetében is éppúgy felvethetõ a csak egy, vagy a kettõ, a három és a több személy egységbeni megléte. Ilyen értelemben van: unitarius, binitarius, trinitarius, quaternitarius, quinitarius, senitarius, septenitarius, és plurimitarius monotheizmus. (Megjegyezzük, hogy — bár a monotheismus trinitarius a legkifejezettebben nem tritheismus — az általános isten-felfogás — a Szentháromságot illetõen — voltaképpen tritheisztikus.)

Tradicionális szempontból a monotheizmus valamennyi formája elfogadható, s6t el is elfogadandó, ahogyan a dyotheizmus és a tritheizmus is.

 Fontosabb kérdés az Isten vagy az Istenség személyességének vagy személytelenségének kérdése. A tradicionális felfogás mindenek elõtt a theismus suprapersonalis mellett foglal állást; ebbõl „nyitni lehet" mind a theismus apersonalis vagy impersonalis, mind a theismus personalis felé. A személyesség itt nem az egy vagy több személy vonatkozásában vetõdik fel, hanem a személyesség egyáltalán való megléte tekintetében. Mindenképpen a theismus suprapersonalis a bázis; ezen belül a theismus apersonalis vagy impersonalis ~ általában — magasabbrendû szemléletet biztosíthat, de ez nincs kivétel nélkül mindig így. Kétségtelen, hogy a bázist jelento theismus suprapersonalis-hoz a theismus apersonalis-ból könnyebb visszakapcsolódni, mint a theismus personalis-ból. Ebbõl azt kell levonnunk, hogy a personalis istenfelfogásnak háttérben kell maradnia az apersonalis felfogás mögött.

 Igen nagy súlya van annak is, hogy egy külsõ vagy egy bensõ Istenséget fogadunk-e el elsõsorban. Tradicionális szempontból mindkét felfogás jogosult, de a bensõ Istenség elsõsorbani tételezése lényeges. (Magától értetõdõen itt nem térbeli külsõségrõl és bensõségrõl van szó.)

 Minden másnál fontosabb az autotheizmus és a heterotheizmus elsõbbségének a kérdése. Az autotheizmus alapja a szolipszizmus: azt mondom ki, hogy lényegében és potenciálisan én-önmagam vagyok az Istenség. Nem csupán bennem van az Istenség, hanem — ismételjük meg: lényegileg és potenciálisan Én vagyok az.

 Az anthropopatheia feltételezése — összekötve a jelenkor emberének az emocionális érzés- és indulatvilágával —antispirituális és antitradicionális megnyilvánulás, amelyet a lehetõ leghatározottabban el kell utasítaniuk mindazoknak, akiknek szellemi irányultságú céljaik vannak.

A nyugati világ uralkodó vallása a kereszténység, a keresztény felekezetek együttese. A kereszténység önnön gnosztikus ezotéria-hordozó irányvonalait kiiktatta — csaknem kiirtotta — önmagából, s ezért az Isten-felfogása erõsen perszonális, vagy az unitarius, vagy a binitarius, vagy pedig — és ez a legáltalánosabb — a trinitarius monotheizmus alapján álló; névlegesen a bensõ Istent tételezõ, de valójában a „külsõ" Istent elfogadó, és kifejezetten heterotheisztikus. A fentebbiek a keresztény felekezeteknek szinte mindegyikére vonatkoztathatóak, s azok, amelyekre mégsem, szintén nem állnak túlságosan távol a megjelölt állásfoglalásoktól. Az anthropomorphizmust és az anthropopatheia tételezését egyik felekezet sem vallja nyíltan, de egyiktõl sem áll — legalábbis plebeio-populisztikus szinten — messze az, hogy „befelé" így fogalmazza meg az Isten-felfogását.

Az autotheizmus különösen messze áll valamennyi keresztény vallású felekezettõl. Ki lehetne alakítani egy,  az autotheizmust is elfogadni képes keresztény theologiát, de csupán szûk körû „magánhasználatra";  s talán azt is alá lehetne támasztani — habár meglehetõsen nehezen és erõltetetten —, hogy az ilyen theologoumenonok a kereszténység legmélyebb-legmagasabb tanításaiban implicit rejtettséggel tulajdonképpen jelen vannak — mint az autotheizmus semenjei vagy germenjei, ám egy ilyen theológiát képviselõ —jelentõs és mûködõképes — felekezet létrehozására és fenntartására nincs sok remény, de valószínûleg még kevés sem.

Az Iszlámnak vannak olyan szúfi — és más, gnosztikus karakterû irányzatai, amelyek igen közel állnak az autotheizmushoz, sõt, voltaképpen — ha nem is explicite, de — elfogadják az autotheizmus alapelveit.

Ha a vallás — confessio et religio — szintjén még elnézõek is lehetünk a heterotheizmus vonatkozásában, — ezt az elnézõ magatartásunkat okvetlenül fel kell adnunk, ha a prodiniciáció, az iniciáció és a szuprarealizáció (például a különbözõ yoga-ösvények) vonatkozásában vetõdnék fel a heterotheizmus — autotheizmus dilemmája. Ez esetben és kizárólag az autometatheopantholismus suprapersonalis lehet elfogadható és fenntartható, azzal a filozófiai-hüperfilozófiai létszemlélettel alátámasztva, amelyet metidealismus immanentali-transscendantalis et transscendentali-immanentalis theourgo-magico-solipsisticus absolutus-nak neveztünk. Itt, e tekintetben semmiféle engedménynek nincs helye.

A heterotheizmus beláthatatlan magasságban van a materialista atheizmushoz képest — mondhatnók: kulturális vonatkozásban —, de ezek között a különbség jóval kisebbé válik, ha a heterotheizmust és az atheizmust együttesen viszonyítjuk az autotheizmushoz a beavatás és a megvalósítás-feletti metafizikai megvalósítás összefüggésében. A különbség ekkor alig jelentõs, mert az atheizmus is, a heterotheizmus is — szemléletileg — ellentmond a beavatásnak és az igazi megvalósításnak, úgy, hogy a két elõbbi a két utóbbi lehetõségeit mintegy aláássa, már az elõkészítõ mûveletek elõkészítését megelõzõen.

Az iniciáció és a metafizikai megvalósítás nem függvénye ugyan a létszemléletnek, de az ezekhez elvezetõ utak még szoros összefüggésben állnak a létszemléletek bensõ, felsõ és lényegi mivoltával, és a létszemléletnek — mint bázis-szemléletnek — a milyensége — éppen kezdeti stádiumában — egyáltalán nem közömbös, sõt, — negatív esetben — meg tudja akadályozni azt is, hogy egyáltalán el lehessen jutni ahhoz a fázishoz, amely joggal lenne nevezhetõ létszemlélet-felettinek.

Az Isten-felfogás és általában a létszemlélet jelentõségének az alábecsülése — és a mértéktelen túlbecsülése is — biztos jele az „outsider" hozzáállásnak, a legrosszabb értelemben vett dilettantizmusnak, valamint a lényegihez való soha-közel-nem jutásnak és a lényegitõl-lényegestõl való további eltávolodásnak.

Azt mondtuk, hogy az alsóbbrendű immanens okok alapján és immanens módon nem lehet magasabb rendűvé, – ez azonban nem zárná ki a »fejlesztett fejlődés« lehetőségét, amelyet azonban a tradicionalitáson alapuló létszemlélet szintén a legmesszebbmenően tagad, sőt talán még inkább, mint az evolucionizmust.

A centralitásban és annak közvetlen körében nincs sem emelkedés, sem hanyatlás. A megnyilvánulások a Megnyilvánító pozíciójából a lila, a ›játék‹ körébe tartoznak, ám a megnyilvánulások a megnyilvánultságok pozíciójából értelmezve mindig és kizárólag a hanyatlással kapcsolatosak.

Lehetséges-e egyáltalán emelkedés? Nyilvánvalóan és feltétlenül lehetséges, de csak bizonyos feltételek érvényesülése mellett. Az emelkedés csakis felső vezérlés mellett lehetséges, úgy, hogy a vezérlő a ›Saját-Önmagam‹, az ›Auton Proprium‹, a ›Svasvatvatma‹, s csakis úgy, hogy ez az emelkedés szabad, tudatos és akaratlagos tettként és tettekként megy végbe.

A tradicionális létszemlélet tévtanoknak tekinti azokat az állásfoglalásokat, amelyek szerint

– a Mindenség kezdettelenül, öröktől fogva van;
– a Mindenségnek kezdete van;
– a Mindenségnek kezdete van, s egyszersmind kezdettelen;
– a Mindenség sem nem kezdettelen, sem nem kezdettel bíró;

továbbá amelyek szerint

– a Mindenség teremtett;
– a Mindenség nem-teremtett;
– a Mindenség együttesen teremtett és nem-teremtett;
– a Mindenség sem nem teremtett, sem nem nem-teremtett,
.......és így tovább.

Ez nem azt jelenti, mintha a fenti lehetséges állásfoglalások abszolúte tévesek lennének, hanem azt, hogy alapjában véve és súllyal tévesek, s annál inkább azok, minél inkább rögzülnek és megmerevednek, s minél inkább a kizárólagosság igényével lépnek fel.

Kétségtelen, hogy – kizárólag ›munkahipotézisként‹ – egy ›quasi-creationista‹, ›involutionisticus‹, ›descensionisticus‹ (de nem ›descendentianista‹), ›non-transformationista‹ (ám a ›micro-transformatio‹ lehetőségét mégis elfogadó), az ›organicismus‹ elvi alapján álló felfogás tekinthető a legmegfelelőbbnek. A ›teremtés‹ – így értelmezve – ›felülről lefelé‹ és ›fokozatosan‹ megy végbe, egyetlen alanyi akaratból, de külön-külön megvalósuló eredésekként (még csak nem is a megfordított törzsfa- és törzscserje-elméletek szerint), átlépve a materialitás felső határát, majd fokozatosan továbbmaterializálódva egy olyan alászálló folyamat keretén belül, amelyre – módosítóan, de mégsem lépve át bizonyos kereteket – ›kívülről‹ és ›belülről‹ minden hatással van.

A vulgáris vagy naiv reinkarnacionizmust – akárcsak a vulgáris non-reinkarnacionizmust – a tradicionális létszemlélet határozottan elutasítja.

Az evolucionizmus történelemre és társadalomra vetített formáját, a progresszivizmust – tévesnek és felforgatónak minősítve – szintén el kell utasítania annak, aki a tradicionális elvekre alapozódó létszemlélet híveként kívánja meghatározni önmagát.

*

A társadalmi égalitariánizmus (›aqualitarianismus‹) és egyáltalán bármilyen égalitariánizmus: végletesen káros és téves felfogást fejez ki. A létezők között, ha azok nem lennének mások, csakis létezők, valóban nem lennének különbségek, s így rendbeli különbségek sem, – ám így a sok létező egyetlenegy létező lenne. Voltaképpen a létezők sokasága elválaszthatatlan a létezők különbözőségétől. A különbözőség azonban ›mindenirányú‹, így olyan különbözőségeknek is megfelel, amelyek hasonlatszerűen a vertikalitással hozhatók kapcsolatba. Minden létező »jogosult« a létezésre – ha ezt az ide nem illő kifejezést mégis alkalmazzuk –, de semmiféle értelemben nem »jogosult« bármelyik létező bármilyen létrendi rang betöltésére.

A magasrendűség prioritásának és primátusának a hívei – és csak ők – védik az alacsonyrendűeket is, az alacsonyrendűség hívei viszont – bár közvetlenül a magasrendűek ellen fordulnak – közvetve olyasmit visznek végbe, amely az alacsonyrendűek felé irányulva szintén pusztítóvá válik. A ›dëmokrateia‹ és a ›dëmokratismos‹ nem csupán az ›aristos‹, az ›aristokrateia‹ és az ›aristokratismos‹ ellenében működik, hanem – közvetve – a ›dëmos‹ ellenében is. Az alacsonyrendűek uralomra jutása/juttatása, noha közvetlenül a magasrendűek uralmát dönti meg, az alacsonyrendűeket sem emeli az igazi – akárcsak számukra megfelelő – pozitívumok körébe, hanem a büntetetlen bűnözés körébe vonja őket, amely hosszú távon csakis romlást eredményez – mindenre és mindenkire nézve.

A ›Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica‹ alapelveinek megfelelő létszemlélet – nyilvánvalóan – a ›metapoliticitas‹ mellett foglal állást. Ez a szó két jelentést implikál: a ›meta-politicitas‹-t és a ›meta-apoliticitas‹-t, amiből az következik, hogy eleve túl van mind a ›politicitas‹-on, mind az ›apoliticitas‹-on, viszont – a világ felé fordulva – mindkettő iránt nyitott, s mindkettőt – ha limitáltan is – adekvátnak tekinti. A ›politicitas Traditionalis‹ éppúgy nem jelenthet elmerülést a politikum körében, mint ahogy az ›apoliticitas Traditionalis‹ sem jelenthet teljes érdeklődésmentességet a politikum iránt.

A ›Traditionalitas‹ politikai–társadalmi vetülete a helyesen értelmezett ›jobboldaliság‹ (dextritas, dextrismus), míg az ›Antitraditionalitas‹ politikai–társadalmi vetülete a ›baloldaliság‹ (sinistritas, sinistrismus). A helyesen értelmezett ›jobboldaliság‹ annak a klasszikus ›jobboldaliságnak‹ felel meg, amelyet Joseph de Maistre és Metternich a XIX. század első felében, Julius Evola pedig – mindenki másnál inkább – a XX. század két középső negyedében képviselt. E ›jobboldaliság‹ igazi formáját ›ultra-dextritas‹-nak – ultra-jobboldaliságnak – is nevethetjük, megkülönböztetve ezt az ›extrëmo-dextritas‹-tól – a szélsőjobboldaliságtól –, amelynek szinte mindenkori jellemzője a ›contra-sinistritas‹ – az ellenbaloldaliság – általi érintettség. (Ellenbaloldaliságnak nevezzük azt a baloldaliság-ellenes állásfoglalást, amely mégsem veti le, illetve mégis átveszi a baloldaliság céljainak, módszereinek és alapvonásainak egy részét.) A tradicionális ultra-jobboldaliság toleránsan, ám kritikusan viszonyul az ellenbaloldaliságtól érintett – olykor egyenesen átitatott – szélsőjobboldalisághoz, minthogy a baloldaliság minden formáját élesen elutasítja, és az ellenbaloldaliságot sem fogadja el. A tradicionális létszemlélet hívének e tekintetben akkor sem lehet más álláspontja, ha a legteljesebb – és mindenképpen jogosult – ›apoliticitas‹ pozíciójába vonul vissza.

A ›Traditionalitas‹ mind a nacionalizmus, mind pedig – és főként – az internacionalizmus általánosan ismert formáival szemben elutasító magatartást gyakorol, de nem zárja ki a pozitív nacionalizmus vagy akár a pozitív internacionalizmus lehetőségét sem, ha azok sem nem baloldaliak, sem nem ellenbaloldaliak, vagyis nem adják át magukat semmiféle – sem nacionális, sem »összemberi« – nivellativizmusnak. A tradicionális állásfoglalás képviselője elfogadhatja a konnacionalizmust, de csak akkor, ha az a pozitív és antinivellativista nacionalizmust és a szintén pozitív és antinivellativista internacionalizmust fogja egybe és múlja felül. Mindenekelőtt azonban a transznacionalitás vagy szupranacionalitás híve, amely – mintegy ›lefelé‹ – engedményeket tehet a pozitív konnacionalitáson és konnacionalizmuson át a nacionalitás–nacionalizmus, valamint az internacionalitás–internacionalizmus felé – feltéve, ha azokban semmi sincs sem a baloldaliságból, sem az ellenbaloldaliságból.

Alapelvei szerint a ›Traditionalitas‹ mindig az ›Imperium Monarchicum‹ híve, mégpedig az abszolút és rendi monarchia eredeti, még el nem különült egységéé, vagy esetleg e kettő újonnan egyesített formájáé. Ennek a monarchiának theokratikusnak, autokratikusnak, arisztokratikusnak, androkratikusnak és meritokratikusnak kell lennie, s nem konstitucionálisnak vagy demokratikusnak. (E tekintetben a limitáltan konstitucionális formáció – egy olyan, mint amilyen az Osztrák-Magyar Monarchia volt 1867 után – a végső, bár nem szívesen tett engedmény.)

Társadalmi–gazdasági vonatkozásban a ›Traditionalitas‹ alapelveinek nem felelhet meg sem a kapitalizmus, sem a szocializmus, hogy a kommunizmusról ne is beszéljünk. A feudalitás–feudalizmus azonban megfelelőnek tekinthető, ha eredeti, romlatlan, vagyis inkább középkori, mint későújkori formájában valósul meg.

A ›Traditionalitas‹ elvei szerint meghatározódó létszemlélet hívei szerint a ›liberalismus‹ nem csupán ›libertas‹-, vagyis szabadságellenes, hanem voltaképpen szabadelvűség-ellenes is. Szabadság- és szabadelvűség-ellenes lenne még akkor is, ha »jóhiszemű« volna (noha nem az), mert az, amit fel akar szabadítani, a legnagyobb rabságot jelenti, a legalacsonyabb és legsötétebb erőknek való alávetettséget, amely éppúgy kizárja a szabadságot általában, mint az elvek érvényesítésének szabadságát. A »megvalósult liberalizmusban« egyébként szó sincs az elvek kinyilvánításának szabadságáról vagy tiszteletben tartásáról: kizárólag a felforgató és destruktív elvek gátlástalan és parttalan özönének ki- és felszabadításáról, s az ezzel szembeforduló megnyilvánulások könyörtelen elfojtásáról lehet beszélni. A liberalizmus »vezéralakjai« nemcsak a múltban, hanem a jelenben is mindig az antiliberális intolerantizmus pregnáns képviselői voltak, ha a »másként gondolkozás« – melyet köreikben magasztalni szokás – az ő elgondolásukhoz képest jelentett »másságot«.

*

A modern világ – az antitradicionalitás világa, amelyben az egyre fokozottabb krízisek egymásba épülve követik egymást. A modern világ produktumait nem szabad összekeverni a jelenkor valamennyi megnyilvánulásával, hiszen a ›Traditionalitas‹ jelenkori igenlése specifikusan ›jelenkori‹, de egyáltalán nem modern jelenség, hiszen az archaicitásra és ezen keresztül az időtlen örökkévalóságra apellál. Az, ami jellegzetesen modern – mindig negatívum, s ha elvekről van szó, ezek az elvek számunkra sohasem fogadhatók el. Ennek értelmében mind a természettudományos, mind az általánosan elterjedt társadalom- és történettudományi világképet gyökeresen át kell értékelni, teljesen újra kell fogalmazni.

A ›Traditionalitas‹ alapelvei szerint formálódó létszemlélet hívei magától értetődően nem állhatnak meg a ›spiritualitas‹ ›materialitas‹-szal szembeni elsőbbségének a hangoztatásánál. A ›Traditionalitas‹ nem csupán a materializmussal és a materialista atheizmussal áll szemben, hanem minden egyéb deviáns irányvonal megnyilvánulásával is szembehelyezkedik, s ez vonatkozik a látszólagosan spirituális irányzatokra is. A ›parapsychismus‹ valamennyi ága, sőt a ›parapsychologia‹ mint tudomány, ha a ›parapsychismus‹ hatása alá kerül, ilyen devianciának minősíthető. Egyáltalán nem vonjuk kétségbe azt, hogy a parapszichofizikai megnyilvánulások nem jelentéktelen része tényleges és valóságos, s azt sem, hogy e területeken még egészen kivételes meglepetésekre lehet számítani. Továbbá azt sem vonjuk kétségbe, hogy ezek a megnyilvánulások bizonyos tekintetben »érdekesek« lennének, s nem állítjuk, hogy ezekkel nem kellene foglalkozni. Azt viszont a leghatározottabban és a leghangsúlyozottabban kijelentjük, hogy a ›parapsychismus‹ a sötétség erőivel áll kapcsolatban – a felbomlás és felbomlasztás erőivel. Bizonyos protestáns gyülekezetek összejövetelein – különösen azokon, amelyeken nem ritkák a ›parapsychismus‹-hoz kapcsolható jelenségek – a sötétség erőinek jelenléte csaknem kézzelfogható.

Ha a ›Traditionalitas‹ és az ›occultismus‹ viszonyát vizsgáljuk, exakt módon kell fogalmaznunk. Amennyiben az ›occultismus‹ csak azt jelentené, hogy a rejtett világok feltárulásának a lehetőségét kell elfogadni, akkor a ›Traditionalitas‹ létszemléletének a hívei okkultisták lennének. Úgy tűnik azonban, hogy az okkultizmus nem csupán erre korlátozódik, hanem arra összpontosít, ami nem tartozik a szorosan vett ›physicalitas‹ köréhez, de semmiképpen nem ›metapsychica‹-i. A tradicionális létszemlélet híveit érdekli az, ami ›occult‹, de nem erre koncentrálnak, hanem az eredetre, az eredet előtti kezdetre és a kezdet előtti kezdettelenre, s ennek a filozófiafeletti és szolipszisztikus megvalósítására.

Maradéktalanul és abszolúte téves vélekedés – testesüljön az meg bármiféle elméletben – tulajdonképpen nincs is; ennek ellenére a valóban érvényes állásfoglalások kivételesek. A jelenkor okkultisztikus irányvonalai – akár okkultizmusnak minősítik magukat, akár nem – kétségtelenül prezentálnak validitással bíró megállapításokat és feltárásokat is. Ezt fölösleges, sőt értelmetlen lenne tagadni, végül is azonban messze elkerülik nem csupán a lényeget, hanem a lényegest is, és optimális esetekben sem haladják meg a másodrendűségek, többnyire pedig még a harmadrendűségek szintjét sem. Ez – részben – képviselőik kvalitásaiból vagy éppen kvalitás-hiányaiból következik, másfelől azonban ebben egy tendencia is kifejeződik, amely arra irányul, hogy a terresztricitások fölé emelkedni szándékozó embereket ne a ›Metaphysicum‹, hanem a samsara más lehetőségei – mondhatnók, más regionális lehetőségei – felé irányítsa.

Míg a korábbi okkultisztikus irányzatok meglepően gazdag »doktrinális« háttérrel rendelkeztek, olyan doktrinális háttérrel, amelyben a tradicionális tanítások fragmentumai és maradványai is helyet kaptak, addig a legújabbak tanításbelileg sokkal szegényesebbek és silányabbak, viszont sokkal inkább »praxis-orientáltak«, s ezáltal sokkal veszedelmesebbek lettek.

A tradicionális létszemlélet vonatkozásában kritérium érvényű az, hogy a »modern spiritualitás« tekintetében milyen állásfoglalást alakítanak ki e létszemlélet hívei. Ez pedig nem lehet más, mint a messzemenően kritikus figyelembevétel – mindannak radikális elutasítása mellett, ami a modern spiritualitásban nem igazán spirituális, s ez a legújabb irányzatok esetében csaknem ezek teljességét jelenti.

A XIX. század utolsó negyedétől kezdődően fellépő spiritualista irányzatok jellemzője az elkötelezett evolucionizmus, amelyet valamiféle »differenciált« égalitarianizmussal egybekötve tálalnak fel. Az ilyesfajta irányzatok döntő többsége – nem véletlenül – a legvulgárisabb reinkarnacionizmus elvi bázisára helyezkedik, azt a »reményt« keltve a tájékozatlan tájékozódókban, hogy – miután hozzávetőleg mindenki egyenlő esélyekkel »indult« – a megtorpanások, kerülő utak és regressziók ellenére is, az újabb és újabb inkarnációk során »tökéletesedve«, és »jóvá téve« a hibákat előbb-utóbb mindenki – vagy csaknem mindenki – célhoz ér. A cél, persze, mindig a létezői lét körében marad, amelyet újabb – szintén a létezői lét körében maradó – »magasabb« cél követ, újabb bukásokkal és e bukások korrekciós lehetőségeivel, körülbelül ›ad infinitum‹.

Addig, amíg a főként biológiai evolucionizmus »tudományos« babonája nem bukkant fel, a korai okkultisztikus és kvázi-okkultisztikus irányzatok és iskolák még nem voltak evolucionisták, s ez a tény – pusztán önmagában is – kifejezi, hogy az ilyesféle szellemi áramlatok mennyire függvényei a modern antitradicionalitás erőinek.

Ezeknek az irányzatoknak természetesen megvan a maguk ellenségképe is. Ezt egyfelől mindig a materializmus tölti be, másfelől pedig az eltérő spirituális irányzatoknak úgyszólván mindegyike, de mindenekelőtt a ›Traditionalitas Metaphysica‹, függetlenül attól, hogy milyen kevéssé ismerik ennek az alapelveit.

A modern álspirituális irányzatok többsége – bármit állít is önmagától – polgári demokratiko-liberális. A nacionalisztikus vonalak kivételesek, s van egy-két, a »békésen anarchisztikus« eszmékkel rokonszenvező áramlat is, egyébként pedig »apolitikusoknak« szeretik magukat minősíteni, noha szinte sohasem teljesen azok.

*

A ›Traditionalitas Metaphysica‹ princípiumaira alapozódó létszemlélet döntően nem a »múlt«, a »múltbeliség« felé fordulás, vagy a »múlt« felélesztési kísérleteinek az ›oriens‹-e. Az igazi ›archaicitas‹ – s ezt döntő kimondanunk – sem mint lehetőség, sem mint valóság nem a múltban mint olyanban rejlik. Nem vitatható, hogy az időhöz nem köthető ›archaicitas‹ időbeli vetülete az ›antiquitas‹, vagyis inkább a prehisztorikum, mint az ókor, inkább az ókor, mint a középkor, inkább a középkor, mint az újkor, inkább az újkor, mint a legújabb kor történetisége, de még ez is inkább, mint a jelenkor. A Kali-Yuga rohamos végkifejlete következtében is a paradigmákat inkább a múltban keressük, de lényegileg abban, ami a múltban inkább kifejeződött, mint napjainkban. Ez nem változtat azon, hogy – az időfeletti módon időtlen örök felé irányulva – a ›jelenkortudat‹ egyetlen szellemi áramlatban sem olyan erős – még megközelítően sem –, mint éppen a tradicionalitás híveinek körében. A múlt, a jelen és a jövő adekvátan jelenik meg létszemléletünk fényében, mindegyik önnön dignitásának megfelelően. A múlt felé másképpen kell fordulni, mint a jelen felé, s a múlthoz és a jelenhez másképpen kell viszonyulni, mint a jövőhöz. A pontszerű ›jelen‹ pedig egészen más, mint az egyébként nagyon is fontos jelenkor: a pontszerű jelen az időtlen és időfeletti ›aternitas‹ felé vezető út kapuja.

Hozzávetőleg – igaz, messze nem teljességükben – az ezekkel kapcsolatos állásfoglalások azok, amelyeknek az elfogadása – a korrelatív elutasításokkal együtt – ›critërium‹ súlyú annak eldöntésénél, hogy valaki – éppen ez idő szerint – megfelel-e azoknak az elvárásoknak, amelyek a tradicionális létszemlélet hívei részéről mindenképpen elvárhatók.

Dr. László András