ANONYMUS

 

GESTA HUNGARORUM

 

 

 

KEZDŐDIK AZ ELŐBESZÉD A MAGYAROK CSELEKEDETEIHEZ

 

 

Mesternek mondott P, a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának, Magyarország

királyának jegyzője, N-nek, az ő legkedvesebb barátjának, a tisztelendő és az

írástudás művészetében avatott férfiúnak üdvözletét meg kérése teljesedését

jelenti. - Midőn hajdan iskolai tanulmányon együtt voltunk és egyforma

iparkodással olvasgattuk a trójai történetet, melyet én erősen megkedvelvén, a

Frígiai Dáresnek és egyébb szerzőknek könyveiből úgy, miként mestereimtől

tanultam, a magam fogalmazása szerint egy kötetbe szerkesztettem, akkor kérted

tőlem, hogy amint a trójai történetet és a görögök háborúit megírtam, ugyanúgy

írjam meg neked Magyarország királyainak és nemeseinek származását is: hogy a

hét fejedelmi személy, aki a hét magyar nevet viseli, miképpen jött ki szittya

földről, vagy milyen az a szittya föld, miképpen született Álmos, s mi okból

nyeri az Álmos nevet Magyarország első vezére, akitől a magyarok királyai

erednek, vagy mennyi országot és királyt vetettek maguk alá, vagy ezt a szittya

földről kijött népet mi okból hívják az idegenek beszédében hungárusoknak, a

maga nyelvén meg magyerinak. Meg is ígértem, hogy teljesítem a kérést; ámde más

teendőktől akadályozva kérésedről is, ígéretemről is már majdnem megfeledkeztem

volna, ha Kedvességed levelében tartozásom teljesítésére nem figyelmeztet.

Visszagondolva tehát Kedvességedre, noha ennek a vesződséges vágtam, hogy

véghezvigyem azt, amire ösztökéltél. De meg a különböző történetírók példája

szerint, az isteni kegyelem segedelmére támaszkodva, magam is jónak láttam,

hogy mindazt utódaink legvégső nemzedékéig feledésnek ne engedjem. Tehát

legjobbnak tartottam, hogy igazán és egyszerűen írjam meg Neked, s így aki

olvassa, tisztán láthassa, miképpen estek meg a dolgok. Ha az oly igen nemes

magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a

parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban

hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért most már inkább

az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből

nemeshez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát. Magyarország tehát boldog,

jutott neki adomány sok; hisz örülhet minden órán, deákjának ajándékán, mivel

megvan íme neki királyai és nemesei származásának a kezdete. Ezekért a

királyokért pedig legyen dicséret meg tisztelet az Örökkévaló Királynak és

Anyjának, Szent Máriának, s az ő kegyelméből Magyarország királyai és nemesei

bírják az országot boldog véggel, most és mindörökké. Ámen.

 

 

                                   SZCÍTIA

 

Szcítia tehát igen nagy föld, melyet Dentü-mogyernak hívnak. Kelet felé határa

az északi tájtól egészen a Fekete-tengerig terjed. Mögötte pedig ott van a Don

nevű folyam nagy mocsaraival, ahol szerfölött bőven találni nyestet, úgyhogy

nemcsak a nemesek és alrendűek ruházkodhatnak vele, hanem a gulyások, kanászok

és juhászok szintén díszes ruházatot hordanak azon a földön. Ugyanis ott

bővében van az arany meg az ezüst, s annak a földnek a folyamaiból drágakő és

gyöngy kerül elő. A Szcítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és

Mágóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól. A szittya földnek

széle-hossza igen nagy. Az embereket meg, akik rajta laknak, közönségesen

dentü-mogyeroknak nevezik a mai napig, és soha semmiféle uralkodó hatalmának az

igáját nem viselték. A szcítiaiak ugyanis jó régi népek, s van hatalma

Szcítiának keleten, mint fentebb mondottuk. Szcítiának első királya Mágóg volt,

a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királytól nyerte a magyar nevet. Ennek a

királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila

király. ő az Úr megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya

földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat

elkergetve az országot birtokába vette. Majd királyi székhelyet állított

magának a Duna mellett a hévizek fölött: minden régi épületet, amit ott talált,

megújíttatott, és az egészet igen erős fallal vétette körül. Ezt magyar nyelven

most Budavárnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak hívják. De elég ennyi!

Maradjunk meg a történet útján. Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Mágóg király

ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és

vezérei a leszármazottai, miként a következőkben majd előadjuk. A szcítiaiak,

amint mondottuk, jó régi népek. Róluk a történetírók akik a rómaiak viselt

dolgait megírták, így beszélnek: A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek

voltak, földet nem műveltek, és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük.

Ugyanis nem voltak mesterséggel épült házaik, csupán nemezből készült sátraik.

Húst, halat, tejet, mézet ettek, és bőven volt fűszeres boruk. Nyusztprémbe és

más vadállatok bőrébe öltöztek. Arany, ezüst, gyöngy: annyi volt az nekik, mint

a kavics, mivel saját földjük folyamaiban találhatták mindezt. Nem kívánták a

másét, minthogy mindannyian gazdagok voltak, sok állatnak és elegendő

ennivalónak a birtokosai. Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csupán csak egy

felesége volt. Ámde utóbb a szóban lévő nemzet a háborúskodásba belefáradva,

olyan kegyetlenné fajult, hogy - némely történetírók szerint - haragjában

emberhúst evett, meg emberek vérét itta. Hogy kemény egy nemzet volt, hitem

szerint azt ma is megismerhetitek ivadékairól. A szittya nemzetet bizony

semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá. Tudniillik Dáriust, a perzsák

királyát csúfosan megkergették, úgyhogy Dárius ott nyolcvanezer embert

veszített el, s nagy rettegve szaladt Perzsiába. Ugyancsak a szcítiaiak Círust,

szintén a perzsák királyát, háromszázharmincezer emberével együtt megölték. A

szcítiaiak magát Nagy Sándort, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a

fiát, aki sok országot harcban leigázott, szintén szégyenletesen

megfutamították. Ugyanis a szittyák keményen bírtak minden fáradalmat, meg

testileg is nagyok, a harcban pedig vitézek voltak. Semmijük sem lehetett a

világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk. S amikor a

győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint

utódaik közül a mostaniak, hanem csak a dicsőséget keresték ezen az úton.

Dáriust, Círust és Sándort nem számítva, a világon egyetlenegy nemzet sem merte

lábát tenni az ő földjükre. A fent nevezett szittya nemzet pedig kemény volt a

harcban és gyors a lovon; a fején sisakot hordott, az íjjal, nyíllal különbül

bánt, mint a világ összes nemzetei közül akármelyik, s hogy csakugyan ilyen

volt, azt az utódairól is megítélhetitek. A szittya föld éppen azért, mert

annyira messze esik a forró égövtől, különösen kedvez a nemzedékek

szaporodásának. Azonban - ámbár szerfölött nagy kiterjedésű - mégis a rajta

született népség sokaságát sem táplálni, sem befogadni nem tudta. Ezért a hét

fejedelmi személyt, akit hétmagyarnak mondottak, a helyszűkét nem tűrte tovább,

hanem gondolkozott, hogy azt mindenképpen elhárítja. Akkor ez a hét fejedelmi

személy tanácsot tartva megállapodott abban, hogy olyan földet foglal el

magának, amelyen laknia lehet, s evégből elhagyja szülőföldjét, miképpen majd a

következőkben előadjuk.

 

 

                     MIÉRT MONDJÁK AZT, HOGY HUNGÁRUSOK?

 

Most ehhez még azt kell hozzátennünk, miért hívják a szittya földről

kiköltözött népet hungárusoknak. Hungárusoknak Hungvárról nevezték el őket

azért, mert a szlovének meghódítása után a hét fejedelmi személy Pannónia

földjére lépve, ott jó soká időzött. Innen az összes környező nemzetek Álmost,

Ügyek fiát, hungvári vezérnek hívták, katonáit meg hungvárusoknak. De elég

ennyi! Ezt elhagyva térjünk vissza kitűzött munkánkra, haladjunk a történelem

útján, s úgy, amint a Szentlélek sugallja, végezzük a megkezdett művet!

 

 

                             ÁLMOS, AZ ELSŐ VEZÉR

 

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint

fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen

nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban őnedbelia

vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta.

Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben

levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy

reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből

forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját

földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar

nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt

szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -,

mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne

többet!

 

 

                                 ÁLMOS VEZÉR

 

Álmos vezér pedig, miután világra született, nagy örömére szolgált Ügyeknek és

rokonainak, továbbá Szcítia majdnem összes előkelőinek, merthogy az apja,

Ügyek, Mágóg király nemzetségéből eredt. Maga Álmos meg szép, de barna orcájú

volt; a szeme fekete, de nagy; a termete magas és karcsú; a keze nagy, az ujjai

vaskosak. Álmos egyszersmind kegyes, jóakaratú, bőkezű, bölcs, derék katona

volt; vidám adakozó mindazok részére, akik Szcítia országában abban az időben

katonák voltak. Midőn pedig Álmos az érett kort elérte, mintegy a Szentlélek

ajándéka jutott neki, s így pogány létére mégis hatalmasabb volt és bölcsebb

Szcítia összes vezéreinél. És az országnak minden dolgát abban az időben az ő

tanácsai szerint vagy az ő segítségével intézték. Mikor érett ifjúvá serdült,

Álmos vezér akkor feleségül vette azon a földön egy igen nemes vezérnek a

leányát. Ettől született Árpád nevű fia, akit magával vitt Pannóniába, amint

majd a következőkben előadjuk.

 

 

                          ÁLMOS VEZÉR MEGVÁLASZTÁSA

 

A hungárusoknak igen vitéz és a hadi viszontagságokban felette hatalmas

nemzete, mint fentebb mondottuk, eredetét a szittya nemzetből vette, amelyet

saját nyelvén dentü-mogyernak neveznek. És az a föld túlontúl megtelt az ott

született népek sokaságával, annyira, hogy övéit már sem táplálni, sem

befogadni nem tudta, mint fentebb mondottuk. Ezért akkor a hét fejedelmi

személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak hívnak, a helyszűkét tovább nem

tűrhetvén, tanácsot tartott, és késedelem nélkül fegyverrel, haddal igyekezett

módját ejteni, hogy szülőföldjét elhagyja, s olyan földet foglaljon el magának,

amelyen laknia lehet. Akkor a választásuk arra esett, hogy majd Pannónia

földjét keresik fel. Erről ugyanis a szállongó hírből azt hallották, hogy az

Attila király földje, akinek az ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott.

Ámde a hét fejedelmi személy közös és igaz értelemmel belátta, hogy a

megkezdett útnak végére nem járhat, hacsak vezér és parancsoló nem lesz

felette. Tehát a hét férfiú szabad akarattal és egyetértéssel vezérül és

parancsolóul választotta magának, sőt fiai fiainak is a végső nemzedékig

Álmost, Ügyek fiát, és azokat, akik az ő nemzetségéből származnak, mivel Álmos

vezér, Ügyek fia, továbbá azok, akik az ő nemzetségéből származtak, jelesebbek

voltak nem dolgában, meg hadban is hatalmasabbak. Tudniillik az a hét fejedelmi

személy nem dolgában előkelő, hadban hatalmas, hűségben állhatatos férfiú volt.

Akkor közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták: "A mai naptól kezdve téged

vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahova a szerencséd visz, oda

követünk téged." Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért -

pogány szokás szerint - saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel

szentesítette. És noha pogányok voltak, mégis azt a hitet, melyet akkor egymás

közt esküjükre tettek, mindhalálukig megtartották úgy, amint ez az eskü itt

következik.

 

 

                                   ESKÜJÜK

 

Az eskü első szakasza így hangzott: Hogy ameddig csak az ő életük, sőt az

utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékából lesz a vezérük. Az eskü második

szakasza így hangzott: Hogy ami jószágot csak fáradalmaik árán szerezhetnek,

mindegyiküknek része legyen abban. Az eskü harmadik szakasza így hangzott: Hogy

azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választották

Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér

tanácsából és az ország tisztségeiből. Az eskü negyedik szakasza így hangzott:

Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy

egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon,

amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettek. Az eskü

ötödik szakasza így hangzott: Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi

személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni,

örök átok sújtsa. Ennek a hét férfiúnak a neve volt: Álmos, Árpád apja; Előd,

Szabolcs apja, kitől a Csák-nemzetség származik; Kend, Korcán apja; Ond, Ete

apja, akitől a Kalán- és Kölcse-nemzetség származik; Tas, Lél apja; Huba,

akitől a Szemere-nemzetség származik; a hetedik Tétény, Horka apja, s Horkának

a fiai voltak Gyula és Zombor, akiktől a Maglód-nemzetség származik, amint

alább majd szó lesz róla. De elég! Haladjunk a történelem útján!

 

 

                                 KIKÖLTÖZÉSÜK

 

Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év

szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit

hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött

Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú,

uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal,

valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával,

továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul

nagy sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót

pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez

vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint

rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg

Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik

majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva

mindmostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek. És Álmos

vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen,

amelyet Szuszdalnak hívnak.

 

 

                                 OROSZORSZÁG

 

Miután pedig az oroszok vidékét elérték, minden ellenszegülés nélkül egész Kiev

városáig hatoltak. Midőn Kiev városán keresztülmentek, a Dnyeper folyón

áthajózva meg akarták hódítani az oroszok országát. Akkor az oroszok vezérei

ezt észrevéve nagyon megijedtek, mivel hallották, hogy Álmos vezér, Ügyek fia,

Attila király nemzetségéből származik, akinek az ő elődeik évi adót fizettek.

De mégis a kievi vezér összehívta minden főemberét, és tanácsot tartva azt

választották, hogy hadra kelnek Álmos vezér ellen, és inkább meghalnak a

harcban, mintsem hogy elveszítsék országukat, és kényük-kedvük ellenére Álmos

vezér uralma alá kerüljenek. A kievi vezér azonnal követeket küldött leghívebb

barátaihoz, a hét kun vezérhez, és segítségre hívta őket. Akkor ez a hét vezér,

akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja

Ketel, ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe, és a kievi vezér

iránt való barátságból sebes vágtában Álmos vezér ellen jött. A kievi vezér a

maga seregével eléjük vonult, és most már a kunokkal gyarapodva, sok

fegyveressel Álmos ellen nyomult. Álmos vezér pedig, akinek segítsége a

Szentlélek volt, fegyvert öltve csatarendbe szedte seregét, s ide-oda lovagolva

buzdította katonáit; majd hirtelen eléjük rugtatva megállott mindnyájukkal

szemben, és ezt mondta nekik: "Szittyák, bajtársaim, nagyvitéz férfiak!

Emlékezzetek utatok kezdetére, amikor azt mondtátok, hogy fegyverrel, haddal

olyan földet kerestek, amelyen lakhattok. Tehát ne zavarodjatok meg az oroszok

és kunok sokaságától, akik a mi kutyáinkhoz hasonlítanak. Hiszen a kutyák,

amint uruk szavát hallják, nemde rögtön félelembe esnek? Mivel a derekasságot

nem a nép nagy száma, hanem a lélek bátorsága szabja meg. Vagy nem tudjátok,

hogy egy oroszlán sok szarvast megszalaszt, mint ahogy egy bölcs mondja. De

félre ezekkel! Csak azt mondom nektek: Ugyan ki tudott ellene állni Szcítia

katonáinak? Nemde Dáriust, a perzsák királyát, a szcítiaiak megkergették, úgy,

hogy rémületében nagy szégyenszemre Perzsiába szaladt és elveszített

nyolcvanezer embert? Vagy Círust, ugyancsak a perzsáknak királyát, nemde

szintén a szcítiaiak ölték meg háromszázharmincezredmagával? Vagy magát Nagy

Sándort is, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki harcban sok

országot leigázott, ugye szintén rútul megszalasztották a szcítiaiak? Ezért hát

derekasan és vitézül küzdjünk azok ellen, akik a mi kutyáinkhoz hasonlatosak, s

úgy féljünk az ő sokaságuktól, mint a legyek felhőjétől." Ezt hallván Álmos

vezér katonái, nagy bátorságra gyúltak. Azonnal megfújták a harci kürtöket

mindenfelé, a két ellenséges sereg összecsapott és heves küzdelembe

bocsátkozott egymással. S igen sokan elestek az oroszok és kunok közül. Az

oroszok és kunok vezérei pedig látván, hogy övéik a harcban alul maradnak,

futásnak eredtek, és hogy életüket megmentsék, sietve Kiev városába húzódtak.

Álmos vezér meg katonái az oroszokat és kunokat egészen Kiev városáig üldözték,

és úgy aprították a kunok tar fejét, mint a nyers tököt. Az oroszok és kunok

vezérei pedig, mikor a szcítiaiak vakmerőségét látták, a városban meglapultak,

mint a némák.

 

 

                      BÉKE A VEZÉR ÉS AZ OROSZOK KÖZÖTT

 

Álmos vezér és vitézei pedig a győzelem után elfoglalták az oroszok földjeit,

és javaikat elszedve a második héten Kiev városát fogták ostrom alá. Mikor

aztán a hágcsókat kezdték odatámasztani a falhoz, a kun és orosz vezérek a

szcítiaiak merészségének láttára nagyon megrémültek. S amikor belátták, hogy

nem bírnak nekik ellenállni, akkor a kievi vezér és az oroszok más vezérei,

nemkülönben az ott levő kunokéi is követeket küldtek, s kérték Álmos vezért meg

főembereit, hogy kössenek velük békét. Mikor pedig a követek Álmos vezérhez

jöttek, és kérték őt, hogy uraikat ne űzzék el székeikből, akkor Álmos vezér

övéivel tanácsot tartván, úgy küldötte vissza az oroszok követeit, hogy

vezéreik és előkelőik fiaikat túszul adják, évi adóul tízezer márkát

fizessenek, ezenfelül pedig élelmiszert, ruhát és más szükségeset. Az orosz

vezérek, ugyan nem önkéntesen, de mégis mindezt megadták Álmos vezérnek.

Azonban kérték Álmos vezért, hogy Halics földjét elhagyva, a Havas-erdőn túl

nyugat felé, Pannónia földjére vonuljanak, amely előbb Attila király földje

volt. És dicsérték nekik Pannónia földjét, hogy milyen szerfölött jó. Mondták

ugyanis, hogy ott nagyon nevezetes forrásvizek ömlenek össze: a Duna, a Tisza

és pompás halakban bővelkedő egyéb nevezetes források. Azt a földet - mondták -

szlovének, bolgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják. Ugyanis Attila

király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelőknek hívták azért, mivel a

nyájaik Pannónia földjén legeltek. És joggal mondhatták Pannónia földjéről,

hogy az a rómaiak legelője, hiszen éppen most is a rómaiak legelnek

Magyarország javaiból. De már elég is ebből!

 

 

                              A KUNOK HÉT VEZÉRE

 

Álmos vezér meg főemberei tanácsot tartván, az oroszok vezéreinek kérelmét

teljesítették, s békét kötöttek velük. Akkor az orosz vezérek, tudniillik a

kievi és szuszdali, hogy székeikből el ne űzzék őket, fiaikat túszul adták

Álmos vezérnek, és velük együtt tízezer márkát küldöttek, meg ezer lovat orosz

módra díszített nyereggel és fékkel, továbbá száz kun fiút, valamint negyven

teherhordó tevét, töméntelen hölgymenyét- és mókusprémet, végül sok más

ajándékot, csak úgy számlálatlanul. Akkor a fent nevezett kun vezérek,

tudniillik Ed, Edömén, Et, Bors apja Böngér, Örsur apja Ócsád, Vajta, kitől a

Baracska-nemzetség származik, Alaptolma apja Ketel, midőn látták Álmos vezér

kegyességét, amelyet az oroszok irányában tanúsított, lába elé borulva önként

meghódoltak Álmos vezérnek ezekkel a szavakkal: "A mai naptól fogva legvégső

nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk, és ahová a szerencséd visz,

mindenüvé veled megyünk." És amit szóval mondottak Álmos vezérnek, azt pogány

módra hitet téve, esküvel is megerősítették. Nekik Álmos vezér és főemberei

ugyanily módon hittel meg esküvel kötelezték le magukat. Akkor ez a hét kun

vezér feleségestül, gyermekestül meg ezenkívül is nagy sokasággal kész volt

Pannóniába jönni. Hasonlóképpen az oroszok közül szintén sokan Álmos vezérhez

csatlakoztak, vele együtt Pannóniába jöttek, és maradékuk különböző helyeken

egészen a mai napig Magyarországon lakik.

 

 

                           LADOMÉR ÉS HALICS VÁROSA

 

Akkor Álmos vezér és a többi fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondanak,

továbbá a kun vezérek rokonságukkal meg férfi- és nőcselédeikkel egyetemben

kivonultak Kievből, s a kievi oroszok kalauzolása mellett Ladomér városához

értek. A ladoméri vezér és főemberei pedig különféle drága ajándékokkal az

ország határáig elébe mentek Álmos vezérnek, és Ladomér városát önként

megnyitották neki. S Álmos vezér minden hozzátartozójával három hétig maradt

ott. A harmadik héten pedig a ladoméri vezér a maga két fiát főjobbágyai

valamennyi fiával együtt kezesül adta Álmos vezérnek. Azonfelül kétezer márka

ezüstöt és száz márka színaranyat számtalan prémmel és köntössel, továbbá

háromszáz paripát felnyergelve és fékkel felszerelve, huszonöt tevét és ezer

ökröt, hogy a málhájukat vigye, végül számtalan más ajándékot adott a vezérnek

és főembereinek egyaránt. A negyedik héten Álmos vezér övéivel együtt Halicsba

jött, s ott pihenőhelyet választott magának és övéinek. Midőn ezt Halics vezére

meghallotta, minden hozzátartozójával mezítláb elébe ment Álmos vezérnek, és

különféle ajándékokat nyújtott át Álmos vezér használatára: majd Halics

városának a kapuját megnyitván, mint a saját urát, úgy látta vendégül, egyetlen

fiát az ország főembereinek a fiaival együtt túszul adta, azonfelül tíz kitűnő

arab paripát meg háromszáz más lovat nyergestül, fékestül, továbbá háromezer

márka ezüstöt meg kétszáz márka aranyat és gyönyörűséges ruhákat ajándékozott a

vezérnek, sőt minden katonájának is. Mikor aztán Álmos vezér egy hónapja

tartott pihenőt Halicsban, akkor Halics vezére és többi társai, akiknek a fiai

kezességben voltak, azzal a kérelemmel folyamodtak Álmos vezérhez és

nemeseihez, hogy a Havason túl nyugat felé, Pannónia földjére szálljanak le.

Ugyanis azt mondták nekik, hogy az a föld szerfölött jó, és rajta igen

nevezetes források ömlenek egybe, melyeknek - amint fentebb említettük - a

neve: Duna, Tisza, Vág, Maros, Körös, Temes és több más; hozzá még - mondták -

ez a föld előbb Attila király földje volt. Az ő halála után a római fejedelmek

foglalták el Pannónia földjét egészen a Dunáig, és ott telepítették le a

pásztoraikat. Azt a földet pedig, amely a Duna-Tisza közén terült el, Nagy Kán,

Bulgária vezére, Salán vezér őse foglalta el az oroszok és lengyelek határáig,

s lakosokul szlovéneket meg bolgárokat tett oda. Azt a földet továbbá, amely a

Tisza és az Erdély felé elterülő Igyfon-erdő közé esik, a Maros folyótól a

Szamos folyóig Marót vezér foglalta el, kinek az unokáját a magyarok

Mén-Marótnak mondták, mégpedig azért, mert több asszonya volt; ezt a földet az

a népség lakta, amelyet kozárnak mondanak. Azt a földet végül, amely a Maros

folyótól egészen Orsova váráig terül el, egy bizonyos Galad nevű vezér, aki

Bodony várából jött, foglalta el a kunok segítségével. Az ő ivadékából

született Ajtony, akit aztán jóval később, Szent István király idejében, Doboka

fia Csanád, a király unoka-fitestvére Maros melletti várában megölt, mivelhogy

az említett királynak minden dologban ellenszegült. Csanádnak az említett

király a jószolgálatért feleséget adott, és neki adományozta Ajtony várát

összes tartozékaival egyetemben, amint hát szokásuk a jó uraknak híveiket

megajándékozni. Ennek a várnak most is Csanád a neve. De elég ebből!

 

 

                        MIKÉPPEN JÖTTEK BE PANNÓNIÁBA?

 

Álmos vezér és főemberei pedig elfogadván az oroszok tanácsát, igen biztos

békét kötöttek velük, minthogy az orosz vezérek, hogy a székükből el ne

kergessék őket, kezesül adták fiaikat, mint fentebb mondottuk, számtalan

ajándékkal együtt. Akkor Halics vezére elrendelte, hogy kétezer nyilas és

háromezer paraszt járjon előttük s a Havas-erdőn át a hungi határig utat

készítsen nekik. Egyszersmind összes barmaikat megrakatta élelemmel meg más

szükségessel, s enni való szarvasmarhát szintén igen sokat adott ajándékba.

Akkor a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondanak, és az a hét kun

vezér, kinek a nevét fentebb soroltuk el, rokonságukkal meg férfi- és

nőcselédeikkel egyetemben az oroszok tanácsára és segítségével útra keltek

Pannónia földjére. S így a Havas-erdőn áthaladva, a hungi részekre szálltak.

Midőn pedig oda megérkeztek, azt a helyet, amelyet előszőr foglaltak el,

Munkácsnak nevezték el azért, mivel igen nagy munkával, fáradsággal jutottak el

arra a földre, amelyet maguknak annyira áhítottak. Ott aztán, hogy

fáradalmaikat kipihenjék, negyven napot töltöttek, és a földet kimondhatatlanul

megkedvelték. A föld lakosai, a szlovének pedig megérkezésükről értesülve,

szörnyen megijedtek, és önként meghódoltak Álmos vezérnek, mivel hallották,

hogy Álmos vezér Attila király nemzetségéből származik. S jóllehet Salán vezér

emberei voltak, mégis nagy tisztelettel és félelemmel szolgáltak Álmos

vezérnek, megajánlva neki mindent, ami csak a megélhetéshez szükséges, úgy,

amint az urukkal szemben illendő. Ilyen félelem és rettegés fogta el a föld

lakosait. Kedvében is jártak a vezérnek meg főembereinek, mint a szolgák

szoktak a maguk urának. Egyszersmind magasztalták nekik a föld termékenységét,

és elbeszélték, hogy Attila király halála után Nagy Kán, Salán vezér őse, aki

Bulgáriából jött, a görögök császárának tanácsára és segítségével miképpen

foglalta el azt a földet. Elmondták azt is, hogy őket magukat, a szlovéneket,

miképpen telepítették Bulgária földjéről az oroszok határára, továbbá hogy most

a vezérük, Salán, miképpen bánik velük és övéikkel, meg minő hatalma van neki

körös-körül a szomszédaik felett.

 

 

                                  HUNG VÁRA

 

Akkor Álmos vezér és főemberei ezek hallatára módfelett felvidultak, és Hung

várához lovagoltak, hogy elfoglalják azt. Miközben tábort ütöttek a fal körül,

a várnak Laborc nevű ispánja - az ispánt az ottlakók nyelvén dukának mondták -

futóra fogta a dolgot, és Zemplén vára felé sietett. A vezér katonái űzőbe véve

őt, egy folyó mellett elfogták, és mindjárt azon a helyen felakasztották. Attól

a naptól kezdve ezt a folyót az ő nevéről Laborcnak hívták. Aztán Álmos vezér

és övéi bevonulva Hung várába, a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat

mutattak be, és négy napig tartó lakomát csaptak. A negyedik napon pedig Álmos

vezér tanácsot tartván és övéit mind megesketvén, még életében vezérré és

parancsolóvá tette fiát, Árpádot. Ezért hívták Árpádot Hungvária vezérének,

összes vitézeit pedig Hungról hungvárusoknak nevezték el az idegenek nyelvén,

és ez az elnevezés mostanáig él az egész világon.

 

 

                                 ÁRPÁD VEZÉR

 

Az Úr megtestesülésének kilencszázharmadik esztendejében Árpád vezér elküldvén

seregeit, az egész földet, amely a Tisza és a Bodrog közé esik Ugocsáig, minden

lakójával együtt elfoglalta. Borsova várát ostrom alá fogta, harmadnapra

harccal bevette, falait lerombolta, és Salán vezér katonáit, akiket ott talált,

bilincsbe verve Hung várába vezettette. Mialatt több napon át ott időztek, a

vezér és övéi látták a föld termékenységét, mindenféle vad bőségét, meg azt,

hogy milyen gazdag halban a Tisza és a Bodrog folyam: s ezért a földet

kimondhatatlanul megszerették. Végre pedig, midőn mindezt, ami történt, Salán

vezér futva elmenekült embereitől meghallotta, kezet nem merészelt emelni.

Hanem bolgár szokás szerint követeket küldve elkezdett fenyegetőzni: Árpádot

csúfondárosan Hungvária vezéreként üdvözölte, embereit gúnyosan hungvárusoknak

nevezte, és nagy csodálkozásba kezdett, kik is hát ők, és honnan jöttek, hogy

ilyen dolgokat mertek elkövetni. Egyúttal megüzente nekik, hogy gonosz

cselekedeteiket tegyék jóvá, és a Bodrog folyón semmi esetre át ne merjenek

jönni, mert különben ő maga kerekedik fel a görögök és bolgárok segítségével,

és gonosz cselekedetüket megtorolva, alig ereszt el majd közülük csak egyet is,

aki hazájába visszajutva hirdethesse az örömöt, hogy megmenekült. Salán vezér

küldöttei Zemplén várának menve átkeltek a Bodrog folyón, és másnap eljutottak

Árpád vezérhez. Harmadnap pedig Árpád vezért uruk nevében köszöntötték, és amit

az meghagyott, tudtára adták. Árpád vezér meghallgatván a dölyfös Salán vezér

követségét, nem gőggel, hanem tisztességgel válaszolta neki a következőket: "Az

én ősapámé, a nagy hatalmú Attila királyé volt a Duna-Tisza közén elterülő föld

egészen a bolgárok határáig, ami most az uratoké. De mégis én, nem ugyan azért,

mintha a görögöktől vagy bolgároktól félnék, hogy nem bírok velük

szembeszállani, hanem vezéreteknek, Salánnak a barátsága kedvéért kérek a

marháim miatt a magam jussából egy részecskét, tudniillik a Sajó folyóig

elterülő földet. Azonfelül azt kérem a vezéretektől, hogy küldjön nekem a maga

jóvoltából két korsót tele Duna vizével és egy nyalábot Alpár homokjának a

füvéből, hogy megtapasztalhassam, vajon édesebb-e Alpár homokjának a füve a

szcítiai tájaknak, azaz Dentümogyernak a füvénél, és a Duna vize vajon jobb-e a

Don vizénél." S miután így tudtukra adta üzenetét, több mindennel gazdagon

megajándékozta őket, és ezzel megszerezvén jóakaratukat, meghagyta nekik, hogy

menjenek haza. Aztán Árpád vezér tanácsot tartván szintén elküldötte követeit

Salán vezérhez, s küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét meg

tizenkét kun fiút, a vezérének pedig tizenkét nagyon ügyes orosz leányt,

továbbá tizenkét hölgymenyétprémet, tizenkét nyestbőrt és tizenkét aranyos

köntöst. A küldöttek voltak ebben a követségben az előkelőbb személyek közül

Ete apja Ond, a másik meg Alaptolma apja Ketel. Harmadiknak küldtek még egy

igen serény vitézt, Tarcalt, kémlelés végett, hogy vizsgálja meg a föld

minőségét, s hamarabb visszafordulva adjon hírt urának, Árpád vezérnek.

 

 

                                 KOMÁROM VÁRA

 

Árpád vezér küldöttei pedig: Ete apja Ond, Alaptolma apja Ketel és Tarcal kun

vitéz, akinek a maga személyében magva szakadt, útközben átúsztatták a Bodrog

folyót azon a helyen, ahol ebbe a Sátorhalomról lefutó folyócska beleömlik. S

így átjutottak a Bodrog folyón; de miközben az említett folyócskán keltek át

nagy vígan, a víz árjában Ketel lova megbotlott, s ő elmerülve társai

segítségével is csak alig bírt a halálból kimenekülni. Azt a folyót ezért Ketel

társai tréfából Ketelpatakának nevezték el. Majd később Árpád vezér kegyesen

ugyanennek a Ketelnek adományozta Sátorhalomtól egészen a Tolcsva vizéig az

egész földet lakosaival egyetemben. De nemcsak ezt kapta Ketel, hanem jóval

többet, mivel Árpád vezér egész Pannónia meghódítása után hűséges szolgálatáért

nagy földet adott neki a Duna mellett ott, ahol a Vág folyó beletorkollik. Itt

utóbb Ketel fia Alaptolma várat épített, és azt Komáromnak nevezte. Ennek a

várnak a szolgálatára odaadta mind a magával hozott, mind pedig a vezértől

nyert népnek a kétharmadát. Hosszú idő múltán ugyancsak ezen a helyen temették

el pogány módra magát Ketelt meg a fiát, Tolmát. Azt a földet is, amelyet most

Ketelpatakának hívnak, az ő ivadéka Szár László fiának, András királynak az

idejéig birtokolta. Azonban András király Ketel utódaitól cserébe megszerezte

azt a helyet, mégpedig két ok miatt: előszőr, mert a királyoknak alkalmas volt

vadászat céljára, másodszor meg, mert szeretett azokon a tájakon lakni a

felesége. Tudniillik ez, mivel az orosz vezér leánya volt, ott közelebb

lehetett a szülőföldjéhez, azonkívűl pedig félt a német császár jöttétől is,

hogy majd Péter király vérének megbosszulása végett betör Magyarországra, amint

majd lentebb beszélünk róla.

 

 

                                 TARCAL HEGYE

 

Ekkor Ond, Ketel meg Tarcal, miután az erdőn áthaladtak, a Bodrog folyó mellett

lovagoltak; majd mintha pályadíjért futottak volna, sebes vágtában nyargaltak

fel egy jó magas hegynek a csúcsára. A másik kettőt maga mögött hagyva, Tarcal,

a serény vitéz ért fel elsőnek a hegyoromra. Ezért a hegyet attól a naptól

kezdve mostanáig Tarcal hegyének nevezték. A három úr a hegy csúcsáról, ameddig

csak a szem ellát, körös-körül megszemlélte a földet; kimondhatatlanul meg is

szerette azt, és mindjárt azon a helyen, pogány szokás szerint, egy kövér lovat

ölve le, nagy áldomást csapott. Tarcalt, aki merész ember volt és megállta

helyét a harcban, a társai most elbocsátották; s ő katonáival együtt visszatért

Árpád vezérhez, hogy neki a föld alkalmas voltáról hírt adjon. Ez meg is

történt. Ond és Ketel pedig továbbindultak Tarcal hegyéről, és gyors

lovaglással harmadnap megtalálták Salán vezért Alpár várában, a Tisza mellett.

Árpád nevében üdvözölték őt; majd udvarába való megérkezésük után másnap

átnyújtották neki a magukkal hozott ajándékokat, s közölték vele Árpád vezér

üzenetét. Salán vezér, mikor látta az ajándékokat, és meghallgatta a maga

embereinek meg amazoknak is a követjelentését, szerfölött megörült. Árpád vezér

küldötteit kegyesen fogadta és gazdagon megajándékozta, egyszersmind Árpád

kívánságait szintén teljesítette. Tizednap pedig Ond és Ketel, midőn Salán

vezértől megkapták az engedelmet, hazakészültek. Velük Salán vezér Árpád

vezérnek különféle ajándékokon kívül nevetni való tréfaképpen küldött még két

korsót tele a Duna vizével meg egy nyalábot Alpár homokjának a java füvéből.

Azonfelül átengedve a Sajó folyóig terjedő földet lakosaival egyetemben. Erre

Ond és Ketel hamarosan megjöttek Árpád vezérhez Salán vezér követeivel együtt;

a küldött ajándékokat átnyújtották, és értesítették, hogy a földet összes

lakosaival együtt megkapta adományban Árpád vezér. Emiatt szertelen vígság

támadt Árpád vezér udvarában, és három napon át nagy lakomát csaptak. Azután

Árpád megerősítette a békét, és Salán vezér követeit gazdagon megajándékozva

elbocsátotta, hogy térjenek haza a béke hírével.

 

 

                                  SZERENCSE

 

Árpád vezér és nemesei pedig nagy örömmel felkerekedtek Hung várából, s a

Tarcal hegyén túl ütöttek tábort a Takta vize mellett elterülő mezőn, egészen a

Szerencse hegyéig. Erről a hegyről látták, hogy milyen az a hely; mivel pedig

nagyon megszerették, úgy nevezték el, hogy a nevének latinul amabilis, a saját

nyelvükön pedig szerelmes az értelme; attól a naptól egészen mostanáig a

szerelemről Szerencsének hívják a helyet. Aztán Árpád vezér és összes főemberei

egész cselédségükkel együtt dolgukat félbehagyták, és kunyhókat építve pihenőre

tértek. Több napig maradtak ott, s ezalatt minden szomszédságukba eső helyet

meghódítottak, mégpedig a Sajó folyóig és a Sóvárig. Ugyanott a Takta mellett

és az erdők alján Árpád vezér különböző helyeken sok földet adott lakosaival

együtt Ednek meg Edöménnek; és ezek utódai Isten kegyelméből még most is

érdemesek a földek birtoklására. A fent említett Tarcal pedig Árpád vezér

kegyelméből annak a hegynek a lábánál kapott nagy földet, ahol a Bodrog a

Tiszába ömlik; egyszersmind ugyanazon a helyen földvárat emelt, amely most a

jelenben a Hímesudvar nevet viseli.

 

 

                                    BORSOD

 

Mikor így gyökeret vertek, akkor az ott lakók intelmeire közös elhatározással

kiküldték erős csapat élén Böngér fiát Borsot a lengyelek földje felé, hogy

szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg

egészen a Tátra-hegységig, s alkalmas helyen emeljen várat az ország őrizetére.

Bors pedig, miután elbocsátották, jó szerencsével nekivágott a dolognak, és a

nagy számban összegyűjtött parasztsággal a Boldva vize mellett várat

építtetett; ezt az a nép Borsodnak hívta azért, mivel kicsiny volt. Bors még

összeszedte túszul a lakosok fiait, és felállította a mezsgyéket a Tátra

hegyein, aztán visszatért Árpád vezérhez. Visszatérte nagy örömöt keltett a

vezér udvarában. A vezér pedig jeles cselekedetéért abban a várban ispánná

tette, és egészen reá bízta, hogy annak a résznek viselje gondját.

 

 

                                A BIHARI VEZÉR

 

Néhány nap múlva Árpád vezér nemesei tanácsa szerint követeket küldött Bihar

várába Mén-Marót vezérhez, és azt kérte tőle, hogy ősapjának, Attila királynak

a jussából engedjen át neki a Szamos folyótól a nyíri határig és a meszesi

kapuig terjedő földet. Elküldte neki ajándékait is, amint előbb Salán titeli

vezérnek. Abban a követségben két igen serény vitéz volt a küldött: Szalók apja

Ösbő meg Velek, akinek ivadékából származik Torda püspök. Ezek ugyanis igen

nevezetes nemzetségű emberek voltak, mint különben a többiek is, akik

Szcítiából kijöttek, és Álmos vezért sok-sok néppel követték.

 

 

                         MIKÉPPEN MENTEK BIHAR ELLEN?

 

Árpád vezér küldöttei: Ösbő meg Velek a Tisza folyón a Lúcrévnél átúsztattak.

Midőn innen továbbmenve Bihar várába értek, Mén-Marót vezért üdvözölték, és

átnyújtották neki az ajándékokat, melyeket vezérük küldött. Végre pedig

értésére adva Árpád vezér üzenetét, a fent nevezett földet követelték.

Mén-Marót vezér kegyesen fogadta őket, majd több mindennel gazdagon

megajándékozván, harmadnap meghagyta nekik, hogy térjenek haza. Azonban

válaszképpen ezt mondta nekik: SMondjátok meg Árpádnak, Hungária vezérének, a

ti uratoknak! Tudjuk, mi a kötelességünk, mint barátnak barátja iránt,

mindenben, ami csak kell neki; mert hiszen jövevény ember, és sok mindennel

híjával van. Ámde azt a földet, melyet kegyelmünktől kért, semmiképpen oda nem

engedjük, ameddig élünk. Azt is méltatlankodva fogadtuk, hogy Salán vezér igen

nagy földet adott át neki, vagy jóindulatból, amint mondják, vagy félelemből,

amit tagadnak. De mi sem jóindulatból, sem félelemből nem engedünk át neki még

egy marok földet sem, noha azt a saját jussának mondja is. És szavai nem

zavarják meg lelkünket, ha azt üzente is, hogy ő Attila király nemzetségéből

származik, azéból, akit Isten ostorának hívtak. Attila ugyan erőszakkal

elragadta ezt a földet az én ősapámtól, de most uramnak, a konstantinápolyi

császárnak a kegyelmes jóvoltából senki sem bírja kiragadni azt az én

kezemből." S miután ezt elmondotta, megadta nekik az engedelmet a

visszatérésre. Akkor Ösbő meg Velek, Árpád vezér követei, sebes lovaglással

urukhoz siettek. Midőn megérkeztek, előadták Mén-Marót üzenetét uruknak, Árpád

vezérnek. Árpád vezér és nemesei pedig, mikor ezt meghallották, haragra

lobbantak, és rögtön úgy rendelkeztek, hogy hadat küldenek ellene. Aztán

megállapodtak abban, hogy menjen Lél apja Tas, Előd fia Szabolcs, akitől a

Csák-nemzetség származik, továbbá Tétény, apja Horkának és nagyapja Gyulának

meg Zombornak, akiktől a Maglód-nemzetség származik. Ezek, midőn Árpád vezér

elengedte őket, nem kicsiny sereggel nekiindultak, és a Tiszát úgy úsztatták át

a ládi révnél, hogy semmiféle ellenség sem szállt szembe velük. Másnap pedig a

Tisza mentén a Szamos folyó felé kezdtek lovagolni. Majd tábort ütöttek azon a

helyen, ahol most Szabolcs van. Ott annak a földnek a lakói majdnem mind önként

meghódoltak előttük, és lábukhoz borulva fiaikat kezesül adták, csak hogy bajuk

ne legyen. Ugyanis félt tőlük szinte az egész népség, azonban előlük elfutva

alig menekültek meg csak néhányan, akik aztán Mén-Maróthoz jutva

cselekedeteiket hírül vitték. Ezek hallatára oly nagy rémület szállotta meg

Mén-Marótot, hogy nem merte a kezét mozdítani. Tudniillik az ottlakók

mindnyájan kimondhatatlanul rettegtek tőlük, mivel hallották, hogy Árpád apja,

Álmos vezér, Attila király nemzetségéből származott. Ezért aztán senki sem

hitte, hogy másképpen élhessen mint csak Álmos vezér fiának, Árpádnak és

nemeseinek a kegyelméből. Tehát a legtöbben önként hódoltak meg nekik. Az Isten

Álmos vezéren és fián, Árpádon jól valóra váltotta a jövendölést, amelyet Mózes

próféta Izrael fiairól zengett imigyen: "És a hely, amelyet lábatok tapod, a

tiétek leszen!" Hiszen attól a naptól fogva mindazon helyet, amelyet Álmos

vezér és fia, Árpád, nemeseikkel együtt tapodtak, az ő maradékaik birtokolták,

és birtokolják mindmáig.

 

 

                                   SZABOLCS

 

Akkor Szabolcs, ez a fölötte bölcs férfiú, megtekintett egy helyet a Tisza

mellett, s midőn látta, milyen is az, kiokoskodta, hogy erősségénél fogva

várépítésre való. Tehát - társainak közös tanácsa szerint is - összegyűjtve ott

a köznépet, nagy árkot ásatott, és igen erős várat építtetett földből. Ezt most

Szabolcs várának hívják. Majd Szabolcs meg társai a föld lakóiból sokat ahhoz a

várhoz szolgálónépül rendeltek, akiket most várnépeknek neveznek. Miután egy

Ekölcs nevű igen nemes vitéz alatt katonákat hagytak ott, nekikészültek, hogy

majd továbbmennek. Szabolcs meg társai az egész sereget kettéosztották úgy,

hogy az egyik rész a Szamos folyó mellett haladjon, a másik meg a nyíri

részeken. Szabolcs és Tas - utóbbi a Lél apja - a sereg felével a Tisza partján

indult el, és az ottani népet hódoltatva vonult a Szamos folyó felé arra a

helyre, amelyet most Sárvárnak mondanak. Ott a lápok alatt Tas, Lél apja, sok

népet gyűjtött össze; vele aztán nagy árkot ásatott, s igen erős földvárat

építtetett, amelyet előszőr Tas várának neveztek, most pedig Sárvárnak hívnak.

Miután a lakosok fiait túszul összeszedték, katonákkal megrakva a várat

hátrahagyták. Akkor Tas az urának, Árpád vezérnek meghódolt nép kérésére a Nyír

és a Tisza között vásárt rendelt. Ennek a vásárhelynek a maga nevét adta,

úgyhogy mindmostanáig Tas vásárának hívják. Azután pedig Szabolcs és Tas innen

továbbindulva Szatmár váráig jutott. Háromnapos megszállás és harc után

győzelmet arattak. Negyednap a várba hatolva, Mén-Marót vezér katonáit, akiket

ottkaphattak, vasbilincsre verték és undok tömlöcfenékre vetették, a lakosok

fiait pedig túszul összeszedték. A várat katonákkal megrakva otthagyták, maguk

meg továbbindultak a meszesi kapukhoz.

 

 

                                    A NYÍR

 

Tétény pedig meg a fia, Horka, a nyíri részeken átlovagolva, nagyszámú népet

hódítottak meg a Nyír erdeitől egészen az Omsó-érig. Így felfelé haladva

Zilahig jutottak, s közben senki sem emelte rájuk a kezét, mivel Mén-Marót

vezér és övéi velük szemben harcba szállani nem mertek, hanem a Körös folyót

kezdték őrizni. Akkor Tétény meg a fia, Horka, Zilahról tovább menve a meszesi

részekhez ért, Szabolcshoz és Tashoz. Midőn viszontlátták egymást, nagyon

megörültek, és lakomát csapva mindegyikük eldicsekedett a maga győzelmével.

Reggel pedig Szabolcs, Tas és Tétény tanácsot tartva elhatározták, hogy Árpád

vezér országának a határa a meszesi kapuban lesz. Tehát a föld lakói

parancsolatukra kőkapukat építettek, és ledöntött fákból nagy gyepűgátakat

emeltek az ország határán. Azután ez az említett három férfiú összes tetteit

biztos hírvivőkkel megüzente Árpád vezérnek és főembereinek. Mikor ez Árpád

vezérnek és főjobbágyainak értésükre esett, szerfölött megörültek. Pogány módra

áldomást csaptak, és azoknak, kik az örömhírt hozták, különféle ajándékokat

adtak. Árpád vezér és főemberei a vígságnak ilyen okáért az egész héten át

ünnepet ülve lakmároztak, s majdnem minden nap megittasodtak amiatt, hogy ez a

nagy öröm beteljesedett. Egyszersmint aztán a hírre Árpád vezér és övéi

kivonultak Szerencsből, és a Sajó folyó mellett ütöttek tábort, a Tiszától

egészen a Hernád vizéig.

 

 

                       TAS, SZABOLCS ÉS TÉTÉNY DIADALA

 

Midőn Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten nagy győzelmet adott nekik,

és annak a földnek majdnem az egész népét meghódították uruk számára, akkor

mértéktelen dicsőségre tettek szert annak a földnek a lakosai fölött. S mikor

olyan helyre értek, ahol már senki emberfiával nem találkoztak, több napig ott

maradtak, s azalatt az ország határszéleit hatalmas gátakkal megerősítették.

 

 

                              AZ ERDŐNTÚLI FÖLD

 

Már huzamosabb ideje tartózkodtak ott. Ekkor Tétény, Horka apja, tudomást

szerzett az ott lakóktól az erdőntúli föld jóságáról, ahol valami Gyalú nevű

blak uralkodott. Amilyen fortélyos ember volt Tétény, áhítozni kezdett azután,

hogy - ha lehetséges - urának, Árpád vezérnek a kegyelméből megszerzi magának

és utódainak az erdőntúli földet. S ez meg is történt később. Ugyanis az

erdőntúli földet Tétény ivadéka egészen Szent István király idejéig birtokolta;

sőt tovább is birtokolta volna, ha a kisebbik Gyula a két fiával, Bolyával és

Bonyhával együtt hajlandó lett volna a kereszténységre térni, és nem

cselekedett volna mindig a szent király ellenére, amint ez majd a következőkben

szóba kerül.

 

 

                               TÉTÉNY OKOSSÁGA

 

Az említett Tétény, ez az igen okos ember, kiküldött egy furfangos embert,

Apafarkas-Agmánd apát, hogy loppal bejárva vizsgálja meg neki az erdőntúli föld

minőségét és termékenységét, meg azt is, hogy miféle lakosai vannak. Ha lehet -

gondolta -, háborúra kel majd azokkal. Ugyanis Tétény a maga emberségéből akart

magának hírnevet és földet szerezni, mint ahogy a regöseink mondják: "Maguknak

ők mind helyet szereztek, és hozzá még jó nevet is nyertek." De elég ebből!

Midőn Agmánd apa, Tétény kéme, róka módra körözve, a föld jóságát és

termékenységét, továbbá annak lakosait - amennyire csak az emberi látás bírja -

kifürkészte, kimondhatatlanul megszerette azt, és nagy gyorsan visszatért

urához. Mikor megérkezett, urának sokat beszélt a föld jóságáról, aztán arról,

hogy azt a földet igen-igen jó folyók öntözik; s ezeknek a nevét és minden

hasznát is felsorolta: hogy fövenyükben aranyat gyűjtenek, s annak a földnek az

aranya a legjobb, meg hogy ott sót ásnak. Előadta, hogy annak a földnek a

lakosai az egész világon a leghitványabb emberek. Mégpedig azért, mivel blaszok

és szlovének; aztán fegyverük sincsen más, csak íj és nyíl; a vezérük, Gyalú,

maga is csak kevéssé állja a próbát, de meg nincsenek körülötte jó vitézek sem,

akik helyt mernének állani a magyarok merészségével szemben; végül azért is,

mivel a kunok és a besenyők sokat bántják őket.

 

 

                          HOGYAN MENTEK GYALÚ ELLEN

 

Mikor Tétény értesült a föld jóságáról, követeket küldött Árpád vezérhez, és

engedelmet kért, hogy az erdőkön túl mehessen és Gyalú vezér ellen

harcolhasson. Árpád vezér pedig tanácsot tartván, Tétény szándékát javallotta,

és megadta neki az engedelmet arra, hogy az erdőkön túl menjen és Gyalú ellen

harcoljon. Mikor ezt Tétény a követtől meghallotta, felkészült vitézeivel

együtt, és hátrahagyva társait, nekiindult az erdőkön túlra kelet felé Gyalú

blak vezér ellen. Jövetelét hallva pedig Gyalú, az erdőntúli vezér

összegyűjtötte seregét, is nagy sebesen elébe nyargalt, hogy a meszesi kapuknál

feltartóztassa. Azonban Tétény egy nap alatt áthaladva az erdőn, az Almás

vizéhez ért. Mind a két sereg összekerült ott, és csak a folyó választotta el

őket. Gyalú vezérnek az volt a szándéka, hogy majd ott tartóztatja fel a

magyarokat nyilasaival.

 

 

                                 GYALÚ HALÁLA

 

Reggelre kelve hajnal előtt Tétény két részre osztotta seregét. Az egyik részt

kissé felfelé küldte, hogy a folyón átkelve majd Gyalú katonáinak a

meglepetésére avatkozzék bele a harcba. Ez így is történt. Mégpedig, mivel

átkelésük könnyen ment, mindkét csapat egyszerre bocsátkozott harcba. Heves

küzdelem kerekedett; azonban Gyalú vezér katonái maradtak alul, s közülük sokan

elestek, sokan pedig fogságba jutottak. Mikor vezérük, Gyalú látta ezt, hogy

életét megmentse, kevesedmagával futásnak eredt. De miközben a Szamos folyó

mellett fekvő vára felé sietve menekült, Tétény vitézei merészen futtatva

nyomába szegődtek, és a Kapus-patak mellett megölték. Mikor a föld lakosai

látták uruk halálát, önként békejobbot nyújtottak, és urukká választották

Tétényt, Horka apját. A helyen, melyet Esküllőnek mondanak, esküvel erősítették

meg hűségüket. S attól a naptól kezdve hívták azt a helyet Esküllőnek azért,

mert ott esküdtek. Tétény pedig onnantól fogva békével és szerencsével

birtokolta ezt a földet, ivadéka meg egészen Szent István király idejéig

tartotta meg. Tétény fia lett Horka, Horkáé meg Gyula és Zombor. Gyulának volt

két leánya: egyiket Karoldnak, másikat Saroltnak hívták. Sarolt Szent István

királynak az anyja volt. Zombornak pedig a fia a kisebbik Gyula, Bolya és

Bonyha apja, kinek az idejében Szent István uralma alá vetette az erdőntúli

földet. Magát Gyulát ekkor megkötözve Magyarországra hozta, s egész életén át

börtönben tartotta, minthogy a hitben hiú volt s keresztény lenni átallott,

aztán még sok mindent cselekedett Szent István király ellenére, noha az anyja

rokonságához tartozott.

 

 

                               MÉN-MARÓT VEZÉR

 

Tas és Szabolcs a győzelem után visszafordultak Árpád vezérhez, miután az egész

nép meghódolt a Szamos folyótól a Körösig, és senki sem merte a kezét emelni

ellenük. Sőt maga Mén-Marót vezér sem igen akart ellenük vonulni, hanem inkább

útrakészült Görögországba. Nekiindulva lefelé jöttek egy Omsóér nevű víz

mellett, s a Szerep-mocsárhoz értek. Azután útjukat folytatva Szeghalomhoz

jutottak; itt át akartak kelni a Körösön, hogy Mén-Marót ellen harcoljanak, de

Mén-Marót katonái odajöttek, s megakadályozták, hogy átkeljenek.

Továbblovagolva tehát, egy napra rá az apró halmoknál ütöttek tábort. Innen

pedig a Túr folyó mentén a Tiszához értek, s a Dorogma-révnél átkeltek rajta.

Ott még egy Ohat nevű kun katonának Árpád vezér jóváhagyásával nagy földet

szereztek, melyet ivadékai mostanáig birtokolnak.

 

 

                               VISSZAÉRKEZÉSÜK

 

Midőn a Tisza folyón átkeltek, előreküldték hírvivőiket Árpád vezérhez azzal,

hogy örvendetes szerencséjüket jelentsék. Ezek meg is jöttek Árpád vezérhez,

jelentették neki az örömhírt, hogy Szabolcs meg Tas seregükkel egyetemben épen

és sértetlenül visszatértek, sőt már a Dorogma-réven egész hadukkal átkeltek.

Midőn Árpád vezér meghallotta, hogy Tas meg Szabolcs egész hadukkal együtt épen

és sértetlenül visszatértek, sőt a Tisza folyón is már átkeltek, nagy lakomát

csapott, s az öröm hírhozóinak különféle ajándékokat adott. Mikor Tas és

Szabolcs be akartak vonulni a vezér udvarába, ez összes vitézeit elébük

küldötte, s így nagy örvendezés közepette fogadta őket. Aztán - amint az már

szokásuk a jó uraknak, hogy híveiket szeretik - majdnem minden nap a maga

asztalánál látta őket vendégül, és sok ajándékot adott nekik. Hasonlóképpen a

vezérek szintén különböző ajándékokat nyújtottak át Árpád vezérnek, s

beszolgáltatták neki a lakosok kezességbe adott fiait is.

 

 

                                 SALÁN VEZÉR

 

Árpád vezér és nemesei néhány nap elteltével tanácsot tartottak, és elküldötték

követeiket Salán vezérhez, hogy értésére adják - mintha biz annak ez örömére

szolgálna - Tas, Szabolcs meg Tétény győzelmét, egyszersmind kérjék tőle a

Zagyva folyóig elterülő földet. Ez így is történt. Tudniillik elküldték Etet és

Vajtát, s mikor ők Alpár homokján megtalálták Salán vezért, elsőben az örömhírt

közölték vele, majd a Zagyva folyóig terjedő földet követelték tőle. Salán

vezér ennek hallatára szörnyen megrettent, és rémületében a követelt földet

egészen a Zagyva vizéig átengedte Árpád vezérnek, a követeknek meg különféle

ajándékokat adott. Mikor hetednapra Et és Vajta megkapták az elbocsátást,

visszatértek urukhoz. Árpád vezér tisztességgel fogadta őket, és sikeres

követjárásuk hallatára nagy öröm támadt a vezér udvarában. A vezér pedig

elkezdett híveinek helységeket és nagy birtokokat adományozni.

 

 

                            TÁVOZÁSUK SZERENCSRŐL

 

Ezután a vezér és főemberei elhagyták Szerencset, s átkeltek a Sajó folyón azon

a helyen, ahol a Hernád vize beleömlik. A Héjő vize mellett ütöttek tábort,

egészen a Tiszáig és Emődig, s egy hónapig maradtak ott. A vezér még ott

Böngérnek, Bors apjának nagy földet adott a Tapolca vizétől a Sajó folyóig,

amelyet most Miskolcnak hívnak, azonkívül odaadta neki azt a várat, melyet

Győrnek mondanak. Ezt a várat Böngér fia, Bors a maga várával, Borsoddal egy

vármegyévé tette.

 

 

                          ÖRSÚR VÁRA ÉS AZ EGER VIZE

 

Azután Árpád vezér és nemesei innen felkerekedve a Nyárád vizéig vonultak, s

tábort ütöttek a patakok mellett attól a helytől kezdve, melyet most Kácsnak

mondanak. Árpád itt nagy földet adott Ócsádnak, Örsúr apjának, Örsúr, a fiú

aztán ott, annak a folyónak a forrásánál várat épített, amelyet most Örsúr

várának hívnak. Árpád vezér és övéi innen továbbmenve eljutottak az Eger

vizéig. Kunyhókat készítve több napig ott maradtak, s azt a hegyet, amelyen a

vezér számára leveles színt vertek, Színhalomnak nevezték el. Táboruk az

Ostoros-pataktól egészen Poroszló váráig húzódott. Azután útjukat folytatva

elérték a Zagyva folyót; ennek a folyónak a partján tábort ütöttek a Tiszától

egészen a Mátra-erdőig, s meghódították annak a földnek minden lakóját a

Köröstől a Zagyva folyóig meg a Szepes-erdőig. Akkor Árpád vezér nagy földet

adott Ednek és Edöménnek a Mátra-erdőben, ahol az unokájuk, Pata, később várat

épített. Az ő sarjadékukból származott hosszú idő után Sámuel király is, akit

kegyességéért Abának hívtak.

 

 

                            NÓGRÁD ÉS NYITRA VÁRA

 

Ugyanabban az időben Árpád vezér, mikor látta, hogy vitézei jóvoltából ilyen

nagy dicsőségre és bátorságos állapotra tett szert, tanácsot tartván, sok

katonát hadba küldött, hogy Gömör és Nógrád várának népét meghódítsák neki, sőt

ha a szerencse szolgál, akkor menjenek fel a csehek határa felé Nyitra váráig.

Ezeknek a hadra kelő katonáknak a fejeivé és vezéreivé nagybátyjának, Hüleknek

két fiát: Szovárdot és Kadocsát rendelte, meg aztán Hubát, a fejedelmi

személyek egyikét. Ez a három úr, miután megkapta az engedelmet Árpád vezértől,

arról a helyről indult el, amelyet Pásztónak mondanak, s előbb a Hangony vize

mentén lovagolt, majd ezen a folyón átkelt a Sajó folyó mellett. Innen Gömör

várának részein át vonultak tovább, és eljutottak a Bolhád-hegyig, majd a

nógrádi részeken haladva, a Galga vizéhez értek. Innen pedig útjukat folytatva

a Duna partján mentek, majd a Verőce vizén átkelve tábort ütöttek az Ipoly

folyó mellett. És mivel az isteni kegyelem volt velük, félt tőlük minden ember;

mégpedig leginkább azért féltek tőlük, minthogy hallották, hogy Álmos vezér

fia, Árpád vezér, Attila király ivadékából származott. Akkor az összes

szlovének, annak a földnek a lakosai, akik előbb Salán vezér alattvalói voltak,

tőlük való féltükben önként meghódoltak nekik, úgyhogy senki sem emelte a kezét

rájuk. S olyan nagy félelemmel meg rettegéssel szolgáltak nekik, mintha már

régen uraik lettek volna. Szovárd, Kadocsa meg Huba, akinek leszármazottja az

okos Szemere, mikor látták, hogy az a sok nép minden háború nélkül meghódolt

nekik, nagy lakomát csaptak; majd az előkelőbb lakosoknak, akik fiaikat kezesül

adták, különböző ajándékokat osztogattak, s őket jó szóval, harc nélkül Árpád

vezér hatalma alá vonták, sőt hadjáratukra magukkal is vitték, kezesül kapott

fiaikat pedig többféle ajándékkal egyetemben Árpád vezérhez küldötték. A vezér

és nemesei igen nagyon megörültek ezen, s az örömhír hozóinak sok ajándékot

adtak.

 

 

                           GARAM FOLYÓ ÉS BORS VÁRA

 

Eközben Szovárd és Kadocsa, Hülek fiai, valamint Huba meg egész seregük átkelt

az Ipoly folyón a Duna mellett. Másnap a Garam folyón mentek át, és a Várad

nevű földvár mellett elterülő mezőn ütöttek tábort. Ezt a várat elfoglalva,

három napig maradtak ott, és várták Böngér fia, Borsnak az érkezését, akit

Árpád vezér nagy sereggel küldött nekik segítségül. Mikor negyednapra Bors erős

csapatával megérkezett hozzájuk, annak a földnek összes lakosait félelem fogta

el velük szemben, és senki sem mert kezet emelni rájuk. Akkor ez a négy úr

egymás közt tanácsot tartott, és a hozzájuk hű lakosok kérésére megállapodott

abban, hogy a sereg harmada a föld lakosaival együtt a Zólyom-erdőbe megy, és

ott az ország határán kőből meg fából is hatalmas erősségeket csinál, hogy a

csehek vagy lengyelek lopás vagy rablás végett valamikor be ne jöhessenek az

országba. Közös elhatározással evégre Böngér fia Borsot küldötték ki

vitézeivel. Mikor a Garam folyó mellett lovagoltak, egy szarvas futásnak eredt

előttük, és nekivágott a hegytetőknek. Bors nagy sebesen űzőbe fogta, és a

hegyormon lenyilazta. Majd midőn azokat a hegyeket ott körös-körül szemügyre

vette, az a gondolata támadt, hogy várat épít ott. Azonnal össze is gyűjtött

sok-sok várnépet, és egy magasabb hegy ormán igen erős várat emelt;

egyszersmind a maga tulajdon nevét ruházta rá, úgyhogy Bors várának hívják.

Innen csapataival egészen a Zólyom-erdőig nyomult, és kőből igen nagy erősséget

építtetett, amelyet most Borsséd-Zólyom várának neveznek.

 

 

                                NYITRA VÁROSA

 

Szovárd és Kadocsa, valamint Huba Bors távoztával továbbvonultak Várad várából,

és a Törzsök-erdőn túl, a Zsitva folyó mellett ütöttek tábort. Másnap pedig

kémül küldtek ki néhány embert, akit merésznek ismertek, azzal a feladattal,

hogy menjenek át a Nyitra folyón, és nézzék meg, vajon harc nélkül

eljuthatnak-e Nyitra városáig. Mikor ezek igen gyorsan odaértek a

Tormos-patakhoz, ahol ez a Nyitrába szakad, látták, hogy annak a vidéknek a

lakói: szlovének és csehek a csehek hercegének a segítségével szembeszállanak

velük. Tudniillik Attila király halála után azt a földet, amely a Vág és a

Garam között a Dunától egészen a Morva folyóig terül el, a csehek hercege

foglalta el, és egyetlen hercegséggé tette. Abban az időben pedig a csehek

hercegének kegyelméből Zobor lett a Nyitrai vezér.

 

 

                           A VEZÉREK KÜLDÖTTE KÉMEK

 

Midőn pedig azok a kémek, akiket Szovárd és Kadocsa kiküldöttek, látták, hogy a

szlovének és csehek nem képesek nekik ellentállani, háromszor rájuk nyilaztak,

és néhányat közülük nyíllövéseikkel meg is öltek. Mikor a szlovének és csehek,

akiket Zobor őrségre kirendelt, észrevették, hogy azok, kiket hétmagyarnak

mondanak, ilyen fegyvert használtak, nagyon megrémültek, minthogy efféle

fegyvert sohasem láttak. S azonnal hírül adták uruknak, Zobornak meg a vidék

többi főembereinek.

 

 

                           ÁRPÁD VEZÉREINEK A HARCA

 

Akkor ennek hallatára Zobor a csehek segítségével nagyszámú fegyveressel elébük

vonult, hogy harcba szálljon velük. Mikor mind a két sereg odaért a Nyitra

folyóhoz, Szovárd, Kadocsa és Huba át akart kelni a folyón. Azonban Zobor, a

nyitrai vezér meg katonái igen soká küzdöttek ellenük, és semmiképpen nem

engedték, hogy átkeljenek. Miközben soká küszködtek egymással, a magyarok

nyíllal lövöldözve sokat megöltek a csehek és szlovének közül, de három napig

az árvíz miatt semmiképpen nem tudtak átkelni. Végre negyednap a csehek és az

összes nyitrai szlovének, mikor látták a magyarok vakmerőségét, és a nyílzáport

már nem bírták tovább, megfutamodtak, s hogy életüket megmentsék, nagy rettegve

nyakra-főre bezárkóztak Nyitra városába. Ezeket Szovárd, Kadocsa meg Huba,

valamint a többi vitézek egészen a városig üldözték, s közülük némelyeket

megöltek, némelyeket megsebesítettek, másokat pedig foglyul ejtettek. Zobort, a

vezért, mikor menekülés közben harcba bocsátkozott velük, s Kadocsa

lándzsájától megsebesítve összerogyott, elfogták és őrizet alá vetették. A

többiek meg a városba zárkózva úgy meglapultak, mintha némák lettek volna.

Másnap Szovárd, Kadocsa és Huba hadaiknak sok-sok fegyveresével mindenféle

módon hevesen ostromolni kezdték Nyitra városát. Az Isten nagy győzelmet adott

nekik, mert küzdelemmel behatoltak abba, és számos ellenségnek a vérét

ontották. Majd haragjukban a tartomány vezérét, Zobort, akit harmadnapja

elfogtak, egy magas hegyre hurcolták, s ott felakasztották. Ezért azt a hegyet

attól a naptól kezdve Zobor hegyének hívják. S e tettük miatt félt tőlük annak

a hazának minden embere, úgyhogy a nemesek fiaikat mind túszul adták, és azon

föld valamennyi népe meghódolt nekik egész a Vág folyóig. Mivel pedig az Isten

kegyelme járt előttük, nemcsak a lakosokat magukat hódították meg, hanem

elfoglalták egytől egyig a váraikat is, melyeknek most is Sempte, Galgóc,

Trencsén, Bolondóc és Bán a nevük. Majd miután a várakba őröket helyeztek el,

egészen a Morva folyóig mentek, és torlaszokat állítva oda, a magyarok

országának határait Boronáig és Sárvárig tűzték ki. A győzelem után

visszafordultak Árpád vezérhez, s mindenkit, aki csak azon a földön nem akart a

hűségükre állani, vasbilincsbe verve magukkal hurcoltak. Mikor Szovárd, Kadocsa

és Huba összes foglyaikkal együtt épen és sértetlenül megérkeztek Árpád

vezérhez, nagy öröm támadt a vezér udvarában. Árpád vezér nemeseinek tanácsára

és kérelmére megeskette a nyitrai részekről hozott hűtleneket, aztán különböző

helyeken földeket adományozott nekik, nehogy még hűtlenebbekké váljanak, s így

majd, ha hazatérnek, megrontsák a nyitrai határon lakó híveket is. Ebben az

örömében még Árpád vezér Hubát Nyitra és egyéb várak ispánjává tette,

egyszersmind tulajdon földet is adott neki a Zsitva folyó mellett a

Törzsök-erdőig.

 

 

                         A GÖRÖGÖK ÉS BOLGÁROK SEREGE

 

Eközben Salán vezér, mikor megismerte a magyarok hatalmát és tetteit, megijedt,

hogy egyszer csak haragra gyulladva őt űzik ki országából. Tehát tanácsot

tartván övéivel, követeit a görögök császárához meg a bolgárok vezéréhez

küldötte, hogy adjanak neki segítséget az Árpád magyar vezér ellen való

küzdelemre. A görög császár és a bolgár vezér nagy hadsereget küldöttek Salán

vezérnek. Mikor ezek megérkeztek, azon a helyen, amelyet Titelnek mondanak,

nagy öröm támadt a vezér udvarában. Másnap pedig Salán vezér és nemesei

tanácsot tartván, követeket küldöttek Árpád vezérhez azzal a felszólítással,

hogy a földjüket hagyja el, s induljon haza szülőföldjére. Mikor ezek

megérkeztek Árpád vezérhez, és előadták neki Salán vezér üzenetét, Árpád vezér

meg nemesei felbosszankodva, ugyanazon követek útján ezt üzenték vissza Salán

vezérnek: "A földet, amely a Duna és a Tisza között terül el, azonkívül a Duna

vizét, amely Regensburg felől Görögországba folyik, a magunk pénzén szereztük

meg akkor, amikor új emberekként megjelentünk itt, s azok ára fejében küldöttük

a tizenkét fehér lovat meg a szóban volt többi mást. Ő maga az, aki földje

jóságát dicsérve egy nyaláb füvet küldött Alpár homokjáról és egy korsót a Duna

vizéből. Megparancsoljuk tehát uratoknak, Salán vezérnek, hogy hagyja el a mi

földünket, s amilyen gyorsan csak szaladni tud, hordja el magát a bolgárok

földjére, ahonnan ősapja idetelepedett a mi ősapánknak, Attila királynak a

halála után. Ha pedig ezt meg nem teszi, tudja meg, hogy mi ellene rögtön hadat

indítunk." A követek ennek hallatára, miután megkapták az engedelmet, szomorú

arccal Salán vezérhez siettek. Árpád vezér és nemesei pedig az egész

hadsereggel elindultak a Zagyva folyótól, és a Tetétlen-hegy mellett ütöttek

tábort egészen a Tiszáig. Azután a Tisza partján tovább vonulva, Alpár

homokjára érkeztek.

 

 

                   SALÁN VEZÉR ELINDULÁSA ÁRPÁD VEZÉR ELLEN

 

Salán vezér a görögök és bolgárok segédcsapataival együtt elindult Titelről, és

övéi biztatására is dühösen Árpád vezér ellen lovagolt. S mialatt a két sereg

egymás közelében éjszakázott, egyik sem mert aludni egész éjjel, hanem

felnyergelt lovukat kézen tartva virrasztottak. Reggel pedig, még hajnal előtt,

mind a két fél készült a csatára. Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a

segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva

imádkozott Istenhez, majd imigyen tüzelte vitézeit: "Szittyák, kik a bolgárok

dölyféből Hung várától a hungárus nevet kaptátok, a görögöktől való félelem

miatt ne feledkezzetek meg kardotokról, és el ne veszítsétek jó hírneveteket.

Hanem serényen és vitézül harcoljatok a görögök és bolgárok ellen, akik a mi

asszonyainkhoz hasonlítanak, és úgy féljünk a görögök sokaságától, mint az

asszonyokétól." Ennek hallatára vitézei nagyon felbuzdultak. Tas fia Lél

megfújta a kürtjét, Bogát fia Bulcsú meg felemelte a zászlaját, s az első

hadsorban indultak ütközetbe a görögök ellen. Erre harcba elegyedett a két

ellenséges csatarend, és kezdtek hevesen vívni egymással. S amikor Árpád

vezérnek egész serege viadalra kelt a görögök ellen, igen sokan elestek a

görögök és bolgárok közül. A fent említett Salán vezér pedig, amint látta, hogy

övéi alulmaradnak a küzdelemben, futásnak eredt, s hogy életét megmentse,

Bolgárfejérvárba sietett. A görögök meg bolgárok a magyaroktól való

rettegésükben eszüket vesztve elfelejtették, hogy melyik úton jöttek, s midőn

életüket mentve futásnak eredtek, a Tiszát kicsiny folyónak vélve, át akartak

úszni rajta. De mivel ekkora félelem és rémület szállotta meg őket, a

magyaroktól való rettegésükben majdnem mindnyájan a Tisza vizébe vesztek, s

alig maradtak néhányan, hogy császárjuknak balsorsukról hírt mondjanak. Ezért

azt a helyet, ahol a görögök vesztüket lelték, attól a naptól kezdve mostanig

görögök révének hívják.

 

 

                             ÁRPÁD VEZÉR GYŐZELME

 

A diadal után Árpád vezér meg vitézei innen továbbvonulva addig a mocsárig

mentek, melyet Körtvélytónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény-erdő

mellett harmincnégy napig. Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az

országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen

szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot

bárminő elkövetett vétekért. Egyszersmind ott a vezér vele jött nemeseinek

különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet,

ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el

azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának. Majd a vezér

azt a helyet Ondnak, Ete apjának adta a Tiszától a Botva-mocsárig és a

Körtvélytótól Alpár homokjáig. Utóbb pedig bizonyos idő elteltével Ond fia, Ete

sok szlovént gyűjtött össze, s Alpár vára meg a Bőd-rév között igen erős

földvárat építtetett, melyet a szlovének a maguk nyelvén Csongrádnak, azaz

fekete várnak neveztek.

 

 

                              ÁRPÁD ELŐNYOMULÁSA

 

Aztán pedig Árpád vezér meg nemesei innen előnyomulva egészen Titelig mentek, s

odáig meghódították a népet. Majd továbbindulva, a Szalánkemén-révhez jutottak,

s a Tisza-Duna aljában lakó egész népet igájuk alá hajtották. Innen pedig a

bodrogi részekre tértek, és a Vajas vize mellett ütöttek tábort. Azokon a

részeken a vezér nagy földet adott lakosaival együtt Tasnak, Lél apjának és

nagybátyjának, Kölpénynek, Botond apjának. Akkor Árpád vezér meg főemberei

tanácskozás után elhatározták, hogy sereget küldenek Salán vezér miatt a Dunán

át Boglárfejérvár ellen. A sereg élére kapitányokul és vezetőkül Tas fia Lélt,

Bogát fia Bulcsút, Kölpény fia Botondot állították. Ezek, miután Árpád vezér

elbocsátotta őket, ellovagoltak, és azon a helyen, ahol a Száva folyó a Dunába

ömlik, minden ellenállás nélkül átkeltek a Dunán. Innen továbbindulva

Bolgárfejérvár városa ellen lovagoltak. Ekkor a bolgárok vezére, aki Salán

vezérnek rokona volt, görög segédhaddal együtt ott termett, hogy nagy sereggel

megvívjon velük. Másnap mind a két fél csatarendbe sorakozott a Duna mellett

elterülő mezőn. Tas fia Lél tulajdon jelével megjegyzett zászlaját felemelve,

meg Bogát fia Bulcsú a hadikürtöket harsogtatva, rögtön előrenyomult a

küzdelemhez. A két ellenfél csapatai egymás után összecsaptak s heves viadalra

keltek. A görögök és bolgárok közül igen sokan elestek, mások pedig fogságba

kerültek. Tehát Bolgárország vezére látva, hogy övéi a csatában a rövidebbet

húzzák, futásnak eredt, s hogy életét megmentse, berohant Fejérvár városába.

Ekkor a diadalmas Lél, Bulcsú, valamint Botond tábort ütöttek a Duna mellett,

valamivel lejjebb a síkon. Ott aztán a bolgárok meg görögök közül ejtett

foglyokat mind maguk elé vezettették, majd vasra verve elküldték Árpád vezérnek

Magyarországra.

 

 

                        BOLGÁRORSZÁG VEZÉRÉNEK KÖVETEI

 

Másnap pedig Bolgárország vezére különféle ajándékokkal elküldte követeit

Lélhez, Bulcsúhoz meg Botondhoz s könyörgött nekik, hogy álljanak rá a békére.

Azonfelül azt is megüzente, hogy nem fogja pártját nagybátyjának, Salán

vezérnek, hanem meghódolva híven szolgál majd Árpád vezérnek, és évi adót is

fizet neki. Azok pedig ráállva a békére és a vezér fiát zálogul elfogadva,

Bolgárország sok javával eltávoztak, a vezért pedig bántatlanul hagyták. Azután

útjukat folytatva a Vaszil-kapuig mentek: majd innen továbbindulva Rácföldet

hódították meg, s annak foglyul ejtett vezérét soká vasra verve tartották.

Erről a helyről felkerekedve egészen a tengerig jutottak, s annak a hazának

minden nemzetét erőszakkal és szépszerével a magyarok vezérének, Árpádnak az

uralma alá hajtották. Spalato városát szintén elfoglalták, sőt egész

Horvátországot meghódították. A nemesek fiait kezesül összeszedve vonultak

innen el, és visszatértek Magyarországra Árpád vezérhez. Háborúikat és egyes

hőstetteiket, ha e lap írott betűinek nem akarjátok elhinni, higgyétek el a

regösök csacsogó énekeinek meg a parasztok hamis meséinek, akik a magyarok

vitézi tetteit és háborúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni. Azonban

némelyek azt mondják, hogy egészen Konstantinápolyig mentek ők, sőt

Konstantinápoly aranykapuját is bevágta Botond a bárdjával. Mégis én, mivel ezt

a históriaíróknak egyetlen könyvében sem találtam, hanem csupán a parasztok

hamis meséiből hallottam, azért jelen művembe nem akartam beleírni.

 

 

                        ZÁGRÁB, POZSEGA ÉS VALKÓ VÁRAK

 

Bulcsú, Lél és Botond onnan tovább tartva alászállottak a Péter-gaznak mondott

erdőn, és tábort ütöttek a Kulpa folyó mellett. Ezen átmenve a Száva folyóhoz

értek. A Száván is átkeltek, s elfoglalták Zágráb várát; majd ellovagolva,

Pozsega várát meg Valkó várát vették be. Innen is távozva, a Dunán a

Geréc-révnél átkeltek, s megérkeztek Árpád vezér udvarába. Mikor Lél, Bulcsú,

Botond és a többi vitézek a második esztendőben nagy diadallal, épen és

sértetlenül visszatértek Árpád vezérhez, nagy öröm támadt a vezér egész

udvarában. Csaptak nagy vendégséget, s mindennap pompásan lakmároztak a

magyarok együtt a különféle nemzetekkel. Midőn a szomszéd nemzetek hallották

véghezvitt jeles cselekedeteiket, Árpád vezérhez özönlöttek; igaz hűséggel

hódolva szolgáltak neki, de volt is részük jó gondviselésben; így aztán igen

sok vendég háznéppé vált.

 

 

                                A DUNA SZIGETE

 

Ezután pedig Árpád vezér elindult arról a vidékről, ahol most Bodrog vára áll,

és a Duna mentén a nagy szigetig haladt. Tábort ütöttek a nagy sziget mellett,

majd Árpád vezér meg nemesei bevonultak arra. Mikor látták a helynek a

termékenységét és gazdagságát, továbbá hogy a Duna vize milyen erőssége neki,

kimondhatatlanul megszerették. Egyszersmind elhatározták, hogy ez lesz a vezéri

sziget, s a nemes személyek mindegyike ott udvart meg majort kap. Árpád vezér

azonnal mesterembereket fogadott, és velük pompás vezéri házakat építtetett.

Aztán meghagyta, hogy a napok hosszú során át elcsigázott minden lovát vigyék

oda és ott legeltessék. Lovászai fölé mesterül egy igen okos kun embert tett,

név szerint Csepelt. Minthogy Csepel lovászmester ott lakott, azért nevezték el

azt a szigetet Csepelnek egészen a mai napig. Árpád vezér és nemesei pedig

férfi- meg nőcselédeikkel együtt békében is hatalomban ott maradtak április

havától október haváig. Ekkor közös tanácsban elhatározták, hogy feleségüket

otthagyva, távoznak a szigetről, átmennek a Dunán túlra, meghódítják Pannónia

földjét, aztán hadat indítanak a karantánok ellen; sőt még arra is

előkészültek, hogy elmennek Lombardia határtartományába. Azonban mielőtt ez

megtörténnék, sereget akartak küldeni Galád vezér ellen, kinek az uralma a

Maros folyótól egészen Haram váráig terjedt. Az ő ivadékából származott hosszú

idő múltán Ajtony, akit Csanád megölt. E dologra Szovárdot, Kadocsát és Vajtát

küldték ki. Mikor ezek engedelmet nyerve ellovagoltak, a Tiszán Kanizsánál

átkeltek és a Csesztreg vize mellett szállottak meg. Azonban semmiféle ellenség

nem mutatkozott előttük, aki kezét emelte volna rájuk, mivel annyira rettegett

tőlük azon a földön minden ember. Innen továbbindulva a bögei részekre

jutottak. Ott két hétig maradtak, amíg annak a hazának összes lakosságát a

Marostól a Temes folyóig meghódították, és fiait kezesül összeszedték. Azután

seregüket nekiindítva, a Temes folyó felé mentek, és a Fövény-rév mellett

ütöttek tábort. Midőn át akartak kelni a Temes folyón, ellenük jött annak a

hazának a vezére, Galád, akinek ivadékából Ajtony származik, nagy lovas meg

gyalogos sereggel, azonkívül még kun, bolgár és blak segítséggel. Mikor másnap

- minthogy köztük volt a Temes folyó - egyik hadsor sem bírt sehogyan sem

átjutni a másikhoz, akkor Szovárd meghagyta testvérének, Kadocsának, hogy

serege felerészével vonuljon valamivel lejjebb, aztán akárhogyan, de menjen

keresztül, és ütközzék meg az ellenséggel. Kadocsa rögtön engedelmeskedett

testvére rendeletének, a sereg felével sebes vágtában lejjebb került, s

minthogy az isteni kegyelem volt a kalauzuk, az átkelést könnyen végrehajtotta.

Midőn a magyar sereg egyik része Kadocsával odaát volt, felerésze Szovárddal

pedig az innenső oldalon, akkor a magyarok megfútták a harci kürtöket, és a

folyón átúsztatva heves küzdelembe bocsátkoztak. S mivel az Isten járt előttük

a kegyelmével, nagy győzelmet adott nekik, és az ellenség úgy hullott előttük,

mint a kévék az aratók után. Ebben a csatában elesett a kunoknak két vezére, a

bolgároknak pedig három kapitánya. Maga Galád, a vezérük, futással ugyan

megmenekült, azonban egész serege elolvadván, mint a tűznél a viasz, kard élén

emésztődött meg. Ekkor a diadal után Szovárd, Kadocsa meg Vajta onnan

továbbindulva a bolgár határ felé nyomultak, és a Panyóca vize mellett ütöttek

tábort. Galád vezér pedig, amint fentebb mondottuk, elszaladt, és a magyaroktól

való félelmében Keve várába húzódott. Harmadnap Szovárd, Kadocsa meg Vajta,

akitől a Baracska-nemzetség származik, elrendezték seregüket, és Keve várának a

vívásához fogtak. Midőn Galád, amazoknak a vezére, látta ezt, követeket küldve

békét kért tőlük, és a várat különféle ajándékokkal együtt önként odaadta

nekik. Innen továbbmenvén Orsova várát foglalták el. Egy hónapig tartózkodtak

itt. Ekkor Vajtát a sereg harmadrészével meg a lakosoknak túszul adott fiaival

visszaküldték Árpád vezérhez. Egyszersmind avégett is küldöttek hozzá

követeket, hogy adjon nekik engedelmet a Görögországba menetelre, ahol majd

aztán egész Macedóniát meghódítják a Dunától a Fekete-tengerig. Hiszen a

magyarok lelke abban az időben semmi mást nem áhított, csak földeket foglalni,

népeket hódítani és hadimunkát végezni. Tudniillik a magyarok akkor úgy örültek

az embervér kiontásának, mint a nadály, s bizony, bizony, ha nem így tettek

volna, nem hagytak volna annyi jó földet utódaikra. De erről ne többet! Vajta

és a követek megérkeztek Árpád vezérhez, s elbeszélték neki a történteket. A

vezér pedig megdicsérte művüket, egyszersmind Szovárdnak meg Kadocsának teljes

szabadságot engedett, hogy Görögországba menjenek, s ott földet foglaljanak

maguknak. Vajtának pedig hűséges szolgálatáért nagy földet adott a Tisza

mellett, Tarras nevűt. Szovárdnak meg testvérének, Kadocsának a követei ekkor,

miután megkapták az engedelmet, visszatértek uraikhoz.

 

 

                        A BOLGÁROK ÉS MACEDÓNOK NÉPEI

 

Néhány napra rá Szovárd meg Kadocsa egész seregükkel együtt, magasra tartva

jellel megjegyzett zászlójukat, átkeltek a Duna vizén, és elfoglalták Barancs

várát, majd meg Szeredüc-vár alá vonultak. Mikor a bolgárok és macedónok népei

ezt meghallották, erősen megijedtek tőlük. Erre annak a földnek lakosai

mindvalahányan elküldötték követeiket sok ajándékkal, hogy a földet hódolva

felajánlják, és fiaikat kezesül átszolgáltassák nekik. Szovárd meg Kadocsa

békére készen mind az ajándékokat, mind a kezeseket elfogadták, s őket, mint a

saját népüket, békében elbocsátották. Maguk pedig továbblovagoltak túl a

Vaszil-kapun. Fülöp király várát bevették, majd Kleopátra városáig az egész

földet meghódították, s hatalmuk alatt tartottak mindent Durazzó városától

egészen Rácföldig. Szovárd ugyanezen a földön vett magának feleséget, és az a

nép, melyet most Csaba-magyarjának mondanak, Szovárd vezér halála után

Görögországban maradt. Mégpedig a görögök szerint azért mondták csobának, azaz

ostoba népnek, mivel urának halála után nem volt kedve útra kelni, hogy

hazájába visszatérjen.

 

 

                                 A MAGYAR-RÉV

 

Néhány nappal később Árpád vezér meg összes főemberei közös elhatározással,

egyetértéssel és szabad akarattal kivonultak a szigetről, és tábort ütöttek

Soroksáron túl a Rákos vizéig. S midőn látták, hogy mindenfelől bátorságban

vannak, és senki sem bír nekik ellentállani, átkeltek a Dunán. A révet, ahol az

átkelést végrehajtották, Magyar-révnek nevezték el azért, mert a hét fejedelmi

személy, akit hétmagyarnak mondtak, ott hajózott át a Dunán. Mikor odaát

voltak, tábort ütöttek a Duna mellett a felhévizekig. Ennek hallatára a

Pannónia földjén lakó összes rómaiak futással biztosították életüket. Másnap

pedig Árpád vezér meg minden főembere, Magyarország valamennyi vitézével

együtt, bevonult Attila király városába. Ott látták a királyi palotákat -

egyeseket földig romban, másokat nem -, és fölötte csodálták mindazt a

kőépületet. Kimondhatatlanul felvidultak, mivel érdemesek lettek arra, hogy

elfoglalják - s méghozzá háború nélkül - Attila király városát, kinek az

ivadékából származott Árpád vezér. Ott lakomáztak mindennap nagy vígan Attila

király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a

kobzok meg a sípok a regösök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a

vezérnek meg a nemeseknek arany-, a közrendűeknek meg a parasztoknak

ezüstedényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok összes javát

az Isten az ő kezükbe adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk

jött vendéggel egyetemben. Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy

földeket és birtokokat adományozott.  Ennek hallatára még több vendég tódult

hozzá, és ujjongva vele mulatott. Ekkor Árpád vezér meg övéi örömükben húsz

napig maradtak Attila király városában. Közben majdnem mindennap Magyarország

vitézei valamennyien a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal

meg lándzsával nagy tornát vívtak: másfelől az ifjak pedig pogány szokás

szerint íjas-nyilas játékot játszottak. Ettől Árpád vezérnek nagy jókedve

támadt, s minden vitézének különféle ajándékokat adott: aranyat, ezüstöt meg

egyéb jószágot is. Továbbá ugyanazon a helyen Kendnek, Korcán apjának földet

adományozott Attila király városától a százhalomig és Diódig, fiának meg egy

várat népe őrizetére. Korcán aztán ezt a várat a maga nevéről neveztette, s ez

a név a mai napig sem merült feledésbe.

 

 

                               PANNÓNIA FÖLDJE

 

Árpád vezér pedig huszonegyed napra tanácsot tartván, felkerekedett

Ecilburgból, hogy meghódítsa Pannónia földjét egészen a Dráva folyóig. Első nap

a Duna mellett, a százhalom táján ütött tábort. Ekkor úgy rendelkeztek, hogy a

vezér hadseregéből az egyik részt a Duna mentén Baranya-vár felé küldi. Ennek

élére kapitányul és vezérül a fejedelmi személyek közül kettőt állított,

tudniillik őd apját, Etét meg Vajtát, akitől a Baracska-nemzetség ered.

Egyszersmind nekik hűséges szolgálatukért Árpád vezér nem csekély ajándékokat

adott: azonkívül meg ődnek, Ete fiának, a Duna mellett földet számtalan néppel

együtt. S azon a helyen őd a vidék népét meghódítván várat épített, melyet

közönségesen Szekcsőnek nevezett azért, mert ott magának széket és állandó

lakot állított. Vajtának is hasonlóképpen nagy földet adott a Sár felé

számtalan néppel, amelyet ma is Vajtának hívnak.

 

 

                               VESZPRÉM VÁROSA

 

A sereg második részével Szalók apját ősbőt meg ősét küldötték ki avégre, hogy

menjen Veszprém városa felé, s hódítsa meg annak a földnek összes lakosságát

egészen Vasvárig. Ekkor Ösbő, a sereg kapitánya és vezetője, miután a vezér

elbocsátotta, felemelve zászlaját megindult, és a Pákozd-hegy alatt ütött

tábort. Innen továbblovagolva a Pét-mezőn szállottak meg, s három napig ott is

maradtak. A negyedik nap pedig Veszprém váráig nyomultak. Ekkor Ösbő meg őse

seregüket elrendezve heves támadást intéztek a római katonák ellen, akik

Veszprém várát őrizték. És állt a harc köztük egy héten át. Ám végül is a

második hét szerdáján, midőn mind a két fél serege a harci küzdelemben szörnyen

kifáradt már, akkor Ösbő meg őse sok római katonát karddal pusztítottak el,

másokat pedig agyonnyilaztak. A még megmaradt rómaiak most már a magyarok

merészségének láttára Veszprém várát odahagyva futásnak eredtek, s életüket

mentve a németek földjére siettek. Ösbő meg őse egészen a németek határáig

üldözte őket. Egy nap pedig, mikor a magyarok és rómaiak a határon voltak a

rómaiak lappangva átúszták azt a folyót, amely Pannónia és a németek határán

van. Erről a folyót a magyarok Lapincsnak hívták, mert a rómaiak a magyaroktól

való félelmükben lappangva úszták át.

 

 

                                    VASVÁR

 

Innen visszatérőben Szalók apja Ösbő meg Örkény apja őse bevették Vasvárt, és

elvitték túszul a lakosok fiait. Aztán továbblovagolva, a Balaton vize mentén

Tihanyhoz értek. Majd - miután a népeket ott meghódították - tizennegyednapra

bevonultak Veszprém várába. Ekkor Ösbő meg őse tanácsot tartva elküldték

követeiket Árpád vezérhez különféle ajándékokkal és a lakosok kezességbe adott

fiaival. De meg hírt is küldtek ezekkel, hogy miképp ajándékozott nekik

győzedelmet az Isten, aztán hogy mi módon hagyták oda a rómaiak Veszprém várát,

és megszökve előlük, mi módon úszták át lappangva a Lapincs folyót. Küldötteik

Árpád vezért a Torbágy-erdőben vadak után járva-kelve találták. Ösbő meg őse

részéről több mindennel köszöntötték őt, egyszersmind a lakosok kezességbe vett

fiait is átszolgáltatták a vezérnek. Árpád vezér pedig ennek hallatára

szerfölött megörült, s megint visszatérve Ecilburgba, nagy lakomát csapott, az

örömhírt jelentő követeknek meg nagy ajándékokat adott.

 

 

                            PANNÓNIA ELPUSZTÍTÁSA

 

Ezután Árpád vezér meg nemesei a sereg harmadik részével Ecilburgból kivonulva

a sóskút mezeje mellett szálltak táborba. Majd innen ellovagolva a

Bodajk-hegyhez értek. Árpád vezér pedig innen kelet felé Elődnek, Szabolcs

apjának nagy erdőt adott, melyet most Vértesnek hívnak a németek otthagyott

vértjeiről. Ez alatt az erdő alatt, a Fertő-mocsár mellett Szabolcs unokája

Csák sok idő múltán várat emelt. De erről ne többet! - Aztán ahogy így mentek

Árpád vezér meg nemesei, Szent Márton hegye tövében ütöttek tábort, s mind

maguk, mind állataik ittak Szabária forrásából. Majd amikor a hegyre felhágtak,

Pannónia földjének szépségét látva igen megörültek. A szlovének és pannónok

nemzeteit meg országait feldúlták, s tartományaikat elfoglalták. De a murai

karantánok határait ugyancsak sűrű betörésekkel rohanták meg. Közülük sok ezer

embert karddal leöltek, őrhelyeiket felforgatták, tartományaikat birtokukba

vették, és az Úr segedelmével azokat maradékuk is mindmáig hatalommal meg

szépszerével a kezében tartja. Ezután Ösbő meg Örkény apja őse egész

hadseregükkel együtt épségben és sértetlenül, nagy diadallal visszatértek Árpád

vezérhez. Az Isten ugyanis, kinek irgalma járt előttük, Árpád vezérnek meg

vitézeinek kiszolgáltatta ellenségeiket, s ők így kezükben tartották a népek

munkájának gyümölcseit. Mikor ott gyökeret vertek, s majdnem minden szomszédos

országot meghódítottak, vadászat kedvéért visszatértek a Duna mentén az erdő

felé; a vitézeket a maguk jószágaira szertebocsátva, a vezér meg nemesei abban

az erdőben maradtak tíz napig. Onnan aztán Attila király városába jöttek, majd

Csepel szigetére vonultak, ahol a vezérné meg a többi nemesek feleségei voltak.

 

Abban az esztendőben született Árpád vezérnek Zolta nevű fia. Is lett nagy öröm

a magyarok között. A vezér és nemesei számos napon át nagy vendégséget

tartottak, ifjaik pedig ott játszottak a vezérnek meg nemeseinek színe előtt,

mint a juhok bárányai a kosok előtt. Néhány napra rá Árpád vezér és nemesei

közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a

hadseregnek Ösbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről

nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza

folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a

székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés

szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal.

Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A

székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a

székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak. A Körös folyón a Szarvas-halomnál

átúsztattak s onnan továbblovagolva a Tekerő vize mellett ütöttek tábort.

 

 

                               MÉN-MARÓT VEZÉR

 

Mikor Mén-Marót meghallotta, hogy Árpád vezér legjelesebb vitézei: Ösbő meg

Velek erős csapattal, elöljáróban a székelyekkel, ellene vonulnak, kelleténél

jobban megrémült, és nem mert ellenük menni, mivel hallotta, hogy Árpád vezér

és vitézei erősebbek a harcban, meg hogy a rómaiakat Pannóniából elkergették, a

murai karantánok határait elpusztították, a kardjuk élétől sok ezer ember

elhullott, a pannónok országát elfoglalták, és ellenségeik még a színük elől is

megfutottak. Hanem Marót vezér sok-sok katonáját otthagyta Bihar várában, ő

maga meg feleségével és leányával elmenekülve előlük, az Igyfon sűrűibe tette

át lakását. Ösbő meg Velek, valamint egész seregük most Bihar vára ellen

kezdett lovagolni, és a Jószás vize mellett ütött tábort. Harmadnap pedig

elrendezték seregeiket, s aztán hadakozva a vár felé indultak. Viszont szintén

harcolni kezdtek a különböző nemzetekből összegyülekezett katonái Ösbő meg

vitézei ellen. A székelyek és magyarok sok embert lenyilaztak. Ösbő meg Velek

hajítógépeikkel százhuszonöt katonát megöltek. Folyt a harc köztük tizenkét

napig, és Ösbő vitézei közül húsz magyar és tizenöt székely esett el. A

tizenharmadik napon pedig, amikor a magyarok és székelyek a vár árkait

behányták, s a hágcsókat oda akarták támasztani a falhoz, Mén-Marót vezér

katonái a magyarok merészségének láttára elkezdték kérlelni a seregnek szóban

levő két kapitányát, majd a várat megnyitva, mezítláb, könyörögve Ösbő meg

Velek színe elé jöttek. Ösbő meg Velek őrizet alá vetették őket, maguk pedig

bevonultak Bihar várába, és sok becses jószágot találtak ott, ami azoké a

katonáké volt. Mikor ezt Mén-Marót a szökve elmenekült hírmondóktól

meghallotta, szörnyű nagy félelembe esett. Elküldte hát követeit különféle

ajándékokkal Ösbőhöz meg Velekhez, s kérte őket, hogy maguk is békére hajolva

engedjék követeit Árpád vezérhez, s ezek így hadd vigyék annak a hírt:

Mén-Marót, aki előbb követei útján bolgár szívvel dölyfös üzenetben tagadott

meg még egy marok földet is Árpád vezértől, most legyőzetve és eléje borulva

ugyanazon követek útján vonakodás nélkül felajánlja egész országát, Árpád

fiának, Zoltának pedig a leányát. Ösbő meg Velek helyeselték a szándékát, s

követeivel együtt maguk is követeket küldtek, hogy ezek urukat, Árpád vezért

szintén kérleljék a béke érdekében. Miután a követek Csepel szigetére jutottak

és Árpád vezért üdvözölték, másnap elmondták Mén-Marót üzenetét. Árpád vezér

pedig nemeseivel tanácsot tartva, Mén-Marót üzenetét szívesen fogadta és

helyeselte; majd mikor hallotta, hogy Mén-Marót leánya már egykorú az ő fiával,

Mén-Marót kérelmének teljesítését nem akarta tovább halasztani, és leányát

Zolta feleségéül elfogadta a neki ígért országgal egyetemben. Aztán Ösbőhöz meg

Velekhez követeket küldve azt üzente, hogy menyegzőt tartva Mén-Marót leányát

vegyék át feleségül fia, Zolta számára, a lakosok kezességbe adott fiait hozzák

magukkal, Mén-Marót vezérnek pedig adják oda Bihar várát.

 

 

                                ÖSBŐ MEG VELEK

 

Ösbő meg Velek, valamint egész seregük, uruk parancsának engedelmeskedve,

Mén-Marót leányát menyegző után átvették, a lakosok kezesül adott fiait

magukkal hozták, magát Mén-Marótot pedig Bihar várában hagyták. Aztán Ösbő meg

Velek nagy tisztességgel és örömmel visszatértek Árpád vezérhez. A vezér és

főjobbágyai eléjük vonultak, és Mén-Marót leányát, amint ilyen nagy vezérnek a

jegyesét megilleti, tisztességgel a vezéri házba vezették. Árpád vezér,

valamint minden főembere menyegzőt ülve nagy lakomát csapott, és majdnem napról

napra - menyegzői szokás szerint - együtt vendégeskedett a körös-körül elterülő

országok vitézeivel. Ifjaik meg ott játszottak a vezér és nemesei színe előtt.

Árpád vezér Magyarország főembereit és vitézeit megesketve, fiát, Zoltát, nagy

tisztességgel vezérré emeltette. Azután Szalók apjának, Ösbőnek hűséges

szolgálatáért Veszprém várát adományozta minden tartozékával együtt, Veleknek

pedig a zarándi ispánságot adta. Hasonlóképpen a többi nemeseknek szintén

tisztséget meg helységeket adományozott. Mén- Marót ez eset után a második

évben fiú nélkül meghalt, s egész országát békességgel a vejének, Zoltának

hagyományozta. Ezután az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében

Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy

kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király

városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária

tiszteletére egyház épült, amelyet fejérnek hívnak.

 

 

                           ZOLTA VEZÉR ÖRÖKÖSÖDÉSE

 

Örökébe lépett a fia, Zolta; apjához hasonló erkölcsére, azonban elütő

természetére nézve. Zolta vezér ugyanis kicsit selyp és fehér bőrű volt, puha

és szőke hajú, középtermetű, harcias vezér, bátor szívű, ám alattvalói iránt

kegyes, nyájas beszédű, de hatalomra törő, akit Magyarország valamennyi

főembere meg vitéze csodamód szeretett. Bizonyos idő elteltével, mikor Zolta

vezér tizenhárom esztendős volt, országának főemberei valamennyien

egyértelemmel és közakarattal egyeseket országbírákul rendeltek a vezér alá,

hogy ezek a szokás jogával mértéket tartva, csendesítsék a viszálykodók pereit

és versengéseit. Továbbá másokat - mégpedig Tas fia Lélt, Bogát fia Bulcsút, a

vér emberét, valamint Kölpény fia Botondot - a sereg vezetőivé tették avégre,

hogy különböző országokat feldúljanak velük. Ezek ugyanis harcias és bátor

lelkű férfiak voltak, kik semmi másra nem viseltek gondot, csak arra, hogy uruk

számára népeket hódítsanak és más országokat pusztítsanak. ők aztán, amint

engedelmet kaptak Zolta vezértől, leszámoltak a karantán sereggel; majd

Friaulon át Lombardia határtartományába értek, s ott Pádova városát

öldökléssel, tűzzel-vassal, nagy fosztogatás közepette kegyetlenül

elpusztították. Innen benyomultak Lombardiába, és ott is sok rosszat műveltek.

Mikor pedig annak a földnek a lakosai egybegyülekezve megpróbáltak

szembeszállani erőszakukkal és vad dühükkel, akkor számtalan sok lombard

veszett el a magyarok nyilától, sőt igen sok püspök és gróf is halálát lelte.

Ennek hallatára Lutvardus, a vercelli egyház püspöke, a nagynevű férfiú, néhai

Kis Károly császár legbizalmasabb barátja és leghívebb titkos tanácsosa,

magával szállítva javait és páratlan drágaságait, melyekben mérhetetlenül

gazdag volt, mindenképpen menekülni igyekszik vérengző kegyetlenségük elől. De

ahol nem is gondolja, magyarokra bukkan, és ezek foglyul ejtve megölik, emberi

mértékkel megbecsülhetetlen kincsét meg, melyet magával vitt, elrabolják.

Ugyanekkor Waldo gróf testvére, István, mikor éjnek idején vára falán a

félrehelyen ülve szükségét akarja végezni, a kamara nyílásán át egy magyarnak a

nyilától súlyosan megsebesül, és sebébe még azon az éjjelen belehal.

 

 

               Lotaringia, Alemannia és Frankföld elpusztítása

 

Azután Lotaringiát és Alemanniát pusztították el. A Frank- és Bajorföld határán

lakó keleti frankok közül is sok ezeret leöltek, vagy nyilazásukkal csúfosan

megfutamítottak. Majd minden javukat zsákmányul ejtve visszatértek Zolta

vezérhez Magyarországra.

 

 

                             LÉL ÉS BULCSÚ HALÁLA

 

Öt évvel később, Konrád császár uralkodása alatt Zoltának, Magyarország

vezérének néhai híres és dicsőséges vitézei: Lél, Bulcsú meg Botond uruktól

küldetve Alemannia egyes részeire törtek, és ott sok becses zsákmányt ejtettek.

De végül a bajorok és alemannok gyalázatos csalárdsága miatt Lél meg Bulcsú

fogságba estek, s az Inn folyó mellett akasztófán végezték életüket. Botond meg

a többi megmaradt magyar vitéz, mikor látták, hogy az ellenség gonosz csele

miatt szorultságba jutottak, bátran és emberül helytállottak. Egymást nem

hagyták el, hanem mindenképpen rajta voltak, hogy a veszedelemben maradó

résznek segítségére legyenek. Mint sebzett oroszlánok, úgy rohantak ordítva a

fegyverek közé, és az ellenséget szörnyű nagy öldökléssel terítették le. És

noha le voltak győzve, mégis legyőzőiket erősebben, diadalmasabban győzték le,

sőt szörnyű nagy öldökléssel terítették le. Szerencsés hát a magyarok így nyert

poggyásza: a veszedelmekben szerzett tapasztalat; már biztosabb, gyakorlottabb

is ez a szakadatlan hadakozás következtében, meg erőben, hatalomban is

kitűnőbb. Így aztán egész Bajorországot és Alemanniát, továbbá Szászföldet és

Lotár országát tűzzel-vassal elpusztították, sőt ezek vezéreit: Ercangert meg

Bertoldot is lenyakazták. Majd továbbindulva Frank- és Gallföldet szintén

kezükre kerítették. De midőn innen győzelmesen visszatértek, a szászok csele

következtében nagy vereség érte őket; akik pedig megmenekültek közülük,

hazatértek. Azonban Zolta vezér meg főemberei Lél, Bulcsú és többi vitézeik

halála miatt szerfölött fölháborodtak, s ellenségeivé lettek a németeknek.

Zolta vezér meg vitézei az ellenség elkövette sérelem miatt bosszút lihegtek,

és nem hallgatták el, hogy akárhogyan, de visszaadják neki a kölcsönt. Isten

kegyelméből Zolta vezérnek az Úr megtestesülésének kilencszázharmincegyedik

esztendejében fia született, akit Taksonynak nevezett; szép nagy szeme volt és

fekete, puha haja, üstöke meg hasonló az oroszlánéhoz, ahogy majd alább

meghalljátok.

 

 

                            OTTÓ KIRÁLY ELLENSÉGEI

 

Ugyanebben az évben Ottó német király ellenségei átkos gonoszsággal az ő

vesztén mesterkedtek. De minthogy magukban semmit nem tudtak neki ártani, a

magyaroktól akartak segítséget kérni. Tudták ugyanis, hogy a magyarok a

hadakozásnak megszokott viszontagságaiban legyőzhetetlenek, s igen sok országot

az Isten általuk sújt haragjának ostorával. Ekkor Ottó német királynak ezek az

ellenségei elküldték követeiket a harckedvelő Zolta vezérhez, és sok arany

fejében arra kérték, hogy magyar segítséggel támadhassák meg az említett Ottó

királyt. Zolta vezér pedig haragtól tüzelve, egyrészt ezek kedvéért és díjáért,

másrészt meg azért, mivel fájt a szíve Lél és Bulcsú halála miatt, nagy hadat

küldött Ottó német király ellen. Ennek kapitányaivá és vezetőivé Kölpény fia

Botondot, Előd fia Szabolcsot meg őse fia Örkényt tette. Mikor ezek elvonultak

Zolta vezértől, Bajorországot, Alemanniát, Szászföldet és Türingiát megint

kardra hányták. Majd innen továbbmenve, nagyböjt idején átkeltek a Rajna

folyón, és ott Lotár országát is íjjal-nyíllal kiirtották. Egész Galliát

szintén rettenetesen megnyomorgatták, sőt vadul berontva az Isten egyházaiba,

még azokat is kifosztották. Innen a senonok meredek bércein át az aliminus

népeken keresztül fegyverrel, karddal törtek utat. Miután pedig azokat a

felette harcias és vidékük természeti helyzetében bátorságos népeket legyőzték,

átkeltek a senonok hegyein, és bevették Susa városát. Azután továbbvonulva

Torinót, ezt a dúsgazdag várost vívták meg. Midőn Lombardia sík vidékét

meglátták, sebes nyargalvást végigfosztogatták majdnem egész Itáliát, amely

minden jóban fölösen bővelkedett. Végül pedig Kölpény fia Botond meg őse fia

Örkény, miután az említett nemzeteket mind legyőzték, szerencsés diadallal

visszafordultak saját országaikba. Ekkor Ottó német király a Rajna folyó

mellett cselt vet nekik, és országa egész haderejével rajtuk ütve sokat megöl

közülük. Botond, Örkény, valamint seregeikből a többiek készek inkább meghalni

a harcban, mint a nyert diadalt elveszíteni; ezért makacsul szembeszállnak az

ellenséggel. A csatában egy igen nevezetes fővezért megölnek, másokat súlyos

sebbel megfutamítanak, sőt még zsákmányt is ejtenek tőlük. Ezután nagy

diadallal visszatérnek országaikba. Mikor Botond meg Örkény vígan visszatérnek

Pannónia földjére, akkor Botond a hosszas hadi fáradalomtól megviselve csodamód

elkezdett erőtlenedni; meg is halt, és a Verőce folyó közelében temették el.

Jegyezze meg azonban mindenki, aki tudni akarja, hogy a magyar vitézek ezeket

meg az egyéb ilyen háborúkat egészen Taksony vezér idejéig viselték.

 

 

                      AZ ORSZÁG HATÁRAINAK MEGÁLLAPÍTÁSA

 

Zolta vezér pedig vitézei visszatérte után kitűzte Magyarország határait: a

görögök felé egészen Vaszil kapujáig és Rácföldig, nyugat felé egészen a

tengerig, ahol Spalato városa van; a németek felé pedig egészen Göncöl hídjáig.

Hogy a legutóbbi vidéken várat emeljenek, az oroszok feladatául szabta, akik a

nagyapjával, Álmos vezérrel Pannóniába jöttek. Ugyanezen a határon, a Mosony

nevű fertőn túl nem kevés besenyőt is letelepített országának védelmére, hogy

valamikor a jövőben a rajtuk esett sérelem miatt dühösködő németek a magyarok

határait el ne pusztíthassák. A csehek felé pedig egészen a Morva folyóig tűzte

ki a határokat, mégpedig azzal a kikötéssel, hogy vezérük évi adót fizet

Magyarország vezérének. Ugyanilyen módon lengyelek felé - mint előbb Böngér fia

Bors - a Tátra hegyéhez tette az ország határát. Midőn Zolta vezér meg vitézei

így mindenfelé gyökeret vertek Magyarországon, akkor Zolta vezér fiának,

Taksonynak feleséget hozott a kunok földjéről. Majd még életében megeskette

nemeseit, és a fiát Taksonyt még életében vezérré meg uralkodóvá tette egész

Magyarország felett. Maga Zolta vezér pedig fia uralkodásának harmadik

esztendejében a test börtönéből minden húsnak útjára költözött. Taksony vezér

Magyarország főembereivel együtt élete valamennyi napján át hatalommal és

szépszerével megtartotta országának minden jussát. Kegyességének hallatára

pedig sok vendég özönlött hozzá különféle nemzetekből. Ugyanis Bulárföldről

nagyon sok izmaelitával jöttek némely fölötte nemes urak: Billa meg Baks. A

vezér Magyarország különböző vidékein földet adományozott nekik, s még

azonfelül a várat is, melyet Pestnek hívnak, örökre nekik engedte. Billa pedig

és a testvére, Baks, kiknek sarjadékából származik Etej, tanácsot tartván, a

magukkal hozott népből kétharmadot a nevezett vár szolgálatára átengedtek,

egyharmadot meg utódaiknak hagytak. Ugyanebben az időben, ugyanarról a tájékról

jött egy Hetény nevű igen nemes vitéz, és neki a vezér szintén nem kevés földet

meg egyéb jószágot adott. Taksony vezérnek Gyejcsa nevű fia született,

Magyarországnak ötödik vezére. Ugyanekkor a besenyők földjéről jött egy vezéri

nemzetségből való vitéz. Neve Tanuzaba volt: Örkénd apja, kitől a

Tomaj-nemzetség származik. Neki Taksony vezér lakóföldet a kemeji részeken

adott a Tiszáig, ahol Abád-rév van. Ez a Tanuzaba egészen Taksony vezér

unokájának, Szent István királynak az idejéig élt. S midőn Boldog István király

az élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte, akkor Tanuzaba, ki hitben

hiú volt, keresztény lenni átallott; így hát temetkezett élve feleségével az

Abád-révbe, hogy a keresztségben ő meg a felesége ne éljen a Krisztussal

örökre. Ám a fia, Örkénd, mint keresztény, Krisztussal együtt él mindörökké.

 

 

                                    -oOo-