László András

Szuverenitásunk kérdéseiről

 

Magyarország helyzetét 1945-től napjainkig kevesen értékelik és értelmezik helyesen. A kommunistákról nem érdemes – e helyen – beszélni, hiszen számukra Hazánk és Nemzetünk meggyalázott volta jelentette a „szocializmus felépítésének” bázisát. Azonban sajnálattal állapítható meg, hogy a politikai összefüggéseket egyébként érteni látszó, jó érzésű felnőtt és érett emberek körében is milyen torz nézetek tenyésznek. Ezek tömkelegéből ki kell emelnünk egyet, egy olyat, amellyel kapcsolatban az értetlenség tűrhetetlennek tekintendő, s amely kritérium-értékkel bír, mivel ennek el nem fogadása vagy azt jelzi, hogy az illető lényegileg és igazán nem ért semmit, s politikáról nem lenne szabad egy szót sem szólnia, vagy pedig arra utal, hogy haza- és nemzetszeretete, amelyhez korábban kétség sem fért, mégiscsak megkérdőjelezhető. Miről van tehát szó tulajdonképpen?

Az elvadult kommunisták kivételével ma mindenki arról beszél, hogy 1945-től 1991 közepéig Magyarország szovjet megszállás alatt állt; némelyek – óvatosabban – csak szovjet katonai jelenlétről mernek–szeretnek nyilatkozni. Ezzel azonban az, aki önmaga helyét nem a politikai baloldalon kívánja definiálni, nem érheti be. Az elgondolható legkeményebb határozottsággal ki kell mondanunk és ki is mondjuk, hogy: Magyarország egésze 1945. április 1-jétől 1991. június 30-án 24 óráig ellenséges katonai megszállás alatt állt. 'Ellenséges' – ezen van a hangsúly! Nem „idegen” katonai jelenlétről volt szó, hanem a legádázabb ellenség ellenséges és rémuralmat megvalósító megszállásáról, hazánknak az ellenség által történő leigázásáról.

Az ellenséges vörös hordák ellenséges alapokon nyugvó megszálló jelenléte – mint olyan – nem minősíthető, de ennek a vitathatatlan ténynek olyan vonzatai voltak, s vannak még ma is, amelyekről – ha röviden is – szólnunk kell. Az ellenséges megszállás a hatalom törvénytelen bitorlását jelentette, amelyhez politikai–történeti szemetek asszisztáltak – szolgák és bábok szerepében, az államhatalom és az államigazgatás képviselőinek hazudva magukat. Egy ellenséges megszállás alatt álló ország, amelynek minden mozdulatát az ellenséges megszállók határozták meg és írták elő: semmiféle érvényes szerződést és megállapodást nem köthetett, mert ennek csak a szuverenitás lehetett volna az alapja, viszont az ellenséges megszállás alatt álló és az ellenséges megszállók által meghatározott ország nem lehet szuverén. Magyarországnak – az ellenséges megszállást követően – az ország határain belül – nem volt és nem is lehetett törvényes kormánya, sőt – ezt is ki kell mondanunk! – tulajdonképpen semmiféle kormánynak nevezhető kormánya nem volt. Nem volt – az ország határain belül – igazi Országgyűlése sem, igazi államfője sem.

Ennek megfelelően a szerződések – mint megjegyeztük – semmiféle érvénnyel nem bírhattak, vagyis sem akkor nem voltak szerződéseknek tekinthetők, sem pedig ma – visszatekintve – nem mondhatók azoknak. E tekintetben elsősorban magát az úgynevezett „fegyverszüneti egyezményt” kell megemlítenünk, amely – a fentebb elmondottak értelmében – semmiképpen nem minősíthető érvényes szerződésnek, sőt még érvénytelennek sem, mert az érvénytelenség ilyen fokára a közönséges érvénytelenség vonatkoztatása a legképtelenebb eufémizmus lenne.

Az ellenséges megszállás ott és akkor kezdődött, amikor a szovjet hordák betörve megvetették a lábukat. Bestiális jelenlétükről már sokan és sokfélét megírtak, így ezekre itt nem térünk ki. Az ország teljes megszállása 1945. április 4. és 10. között perfektuálódhatott, de fogadjuk el a „hivatalos” véleményt, – április 4-ét. Az ország történetének az első teljesen egyértelmű gyásznapja ez volt. Ehhez képest a mohácsi csatavesztés és a török hódoltság kezdete – bár azok is katasztrófák voltak – jelentőségükben elenyésznek. Ott is az ellenség diadalmaskodott, de olyan ellenség, amely – ha valami merőben idegent is képviselt – alapvetően nem Isten- és emberellenes idegenséget, mint ahogy azt a szovjet és kommunista ellenség tette, a legterrorisztikusabb módon és eszközökkel.

A trianoni békekényszer is végletesen jogtalan volt – és teljesen igazságtalan –, de ott és akkor mégiscsak törvényes jogosítványokkal rendelkező, tisztes és kvalifikált politikusok voltak jelen, s megtört szívvel engedve a kényszernek írták alá e szégyenletes, a szabadkőművesség által komponált „békeszerződést”. Az úgynevezett „párizsi békekötés” – még a trianonihoz képest is – egészen más volt; Magyarországon ugyanis – mint már megjegyeztük – tulajdonképpen nem volt kormány, nem volt parlament és nem volt államfő, mert az, ami volt, annyi joggal sem rendelkezett, mint azok, akik egy kocsmában részegen „átveszik a hatalmat”. Az ellenség által bársonyszékbe ültetett (1919-es) bolsevista gonosztevők és az ellenséggel kollaboráló, hazaáruló lakájaik nem rendelkeztek semmiféle igazi jogosítvánnyal ahhoz, hogy békét köthessenek, s az ellenség olyan ellenség volt, amelyikkel egyáltalán nem is lehetett volna soha békét kötni: a bolsevisztiko-kommunista szovjet uralommal egy törvényesen működő magyar állam sem köthetett volna békét; az angolokkal és az amerikaiakkal talán – messzemenő fenntartások mellett – igen, de a szovjetekkel sohasem.

Magyarország törvényesen megválasztott vagy kinevezett államférfiait a Szovjetunió szövetségesei – mint „háborús bűnösöket” – átadták a szovjetek által bitorolt hatalom magyarországi – magyarnak semmiképpen nem nevezhető – ágenseinek. A „népbíróságok” – természetesen – nem voltak bíróságok, hanem a terrorgépezet legeslegaljasabb és legvisszataszítóbb teratómái. A törvényes magyar államférfiak sokaságát gyilkolták meg, – mert a kivégzést törvényesen elítélteken szokták végrehajtani, s itt törvényes vagy bármiféle elítélésről szó sem lehetett, mert ahhoz igazi bíróságra lett volna szükség.

Magyarországon nem egyszerű jogtalanságok vagy törvénysértések történtek, mert a törvénysértéshez valamilyen törvényes keret legalábbis elvi meglétére van szükség. Az igazi törvényességet Magyarországon a vadállati ellenség, s az ellenségnél is förtelmesebb kiszolgálóik elsüllyesztették, s amit a helyére tettek, annak semmiféle törvényhez és törvényességhez még a legcsekélyebb köze sem volt.

Az 1956-os szabadságfelkelés és szabadságharc ellen az állítólagosan „megbékélt” ellenség ismét nyíltan hadba szállt. Voltak és vannak, akiknek még ezek után sem nyílt ki a szemük, vagy ha mégis, akkor nem eléggé.

Mi – és ez nyilvánvaló – Nagy Imrét sem fogadtuk el és nem is fogjuk elfogadni soha. Az egykori belügyminiszter, Berija kegyeltje – belügyminisztersége idején – túltett Péter Gáboron, s ez akkor köztudott volt, ám a hitványságnak az a foka, amit Kádár János produkált még az itteni viszonyok között is szinte egyedülállónak tekinthető. Az, hogy ki mit tett önként és örömmel vagy mit tett parancsra – érdekes lehet az oknyomozás szempontjából, esetleg a pszichológiai megközelítés vonatkozásában, de lényegesnek semmiképpen sem mondható. Lehet, hogy Kádár önként tette, amit tett, lehet, hogy kötelezték vagy kényszerítették – végül is mindegy. Tisztességes ember el sem juthat odáig, hogy a nemzet hóhérjának a szerepére felkérhessék, vagy e szerep elvállalására kényszeríthessék, s ez, ennél összehasonlíthatatlanul kisebb szerepek esetében sincs másként.

Magyarország – 1988 és 1989 forrongó belső mozgásain át- elérkezett 1990-hez, az úgynevezett rendszerváltozás évéhez. Nem tehető kérdésessé, hogy valóban történtek változások, de az, hogy a rendszer igazán nem változott meg – bizonyos. Ha – jelképesen – 180 fokosnak tekinthető a totális rendszerváltozás mint fordulat, akkor a változás 45 fokos nyolcadfordulatnak sem minősíthető, inkább csak 30 fokos tizenketted fordulatról lehetne beszélni. Ennyi változás talán valóban történt, mégpedig a „rendszerben”, több nem, de erre 1990-ben még nem is volt meg a lehetőség, hiszen még mindig ellenséges katonai megszállás alatt állt az ország. Több, mint egy évvel a „szabad választások” után hagyták csak el Magyarországot az ellenséges megszálló csapatok. Addigra már belülről is biztosították azt, hogy igazi és jelentős rendszerváltozás ne mehessen végbe. így a jelenlegi parlamentnek sincs semmiféle igazi legitimitása, hiszen az ellenséges megszállás által biztosított kommunista rendszer szukcesszióján alapul.

Hozzávetőleg a következő választások után kerül hazánk és nemzetünk olyan helyzetbe, hogy itt egy tényleges és teljes rendszerváltozás legyen, nem automatikusan, mert a választások a megszálltságtól való időbeni eltávolodásból következően még nem válnak igazán legitimmé, csakis akkor, ha az akkori Országgyűlés és kormány abszolúte elhatárolódott elődeitől, ami egyébként előfeltétele lenne annak, hogy de facto, de iure és de veritate egyértelműen Országgyűlésnek és kormánynak legyenek tekinthetők e szervek.

Az ellenséggel kötött szövetségtől és e szövetség létrehozóitól való elhatárolódás meg nem tétele miatt nem lehet igazi és végigvitt rendszerváltozásról beszélni. Az ellenséges megszállókkal együttműködők, a kollaboránsok az általánosan hivatalos megítélés szerint nem tekinthetők ellenségnek; ellenségnek – még ma is az ellenséggel szembeszállókat tekintik. Az ellenséghez – a lehető legalávalóbb és legádázabb ellenséghez – való átállás, az ellenséggel szembeszállók hátbatámadása még ma is politikai érdem, – az általánosnak tekinthető hivatalos megítélés szerint. Az ellenségnek emelt emlékművek előtti hódoló megjelenés és koszorúzás még ma is bevett és hivatalos aktus. Az „ellenállónak” (értsd: az ellenség oldalán az ellenséggel harcolók alattomos hátbatámadóinak) a „tisztelete” – még ma is úgyszólván kötelező.

A világot irányító sötét erők – a szabadkőművesek és társaik, valamint az ezekkel szerves kapcsolatban állók – ma is kötelezik Magyarország hivatalos politikájának alakítóit, hogy az antikommunizmust erősen limitálják – a kommunisták és „volt-kommunisták” nem kis örömére –, viszont a vélt vagy valóságos jobboldal, különösen a szélsőjobboldal ellen lépjenek fel, méghozzá a lehető legkeményebben. A sötét erők magyarországi ágensei azzal, hogy mi az ultra-jobboldaliság, és hogy az miben különbözik a szélsőjobboldaliságtól, még nincsenek tisztában, ha egyszer megtudják, akkor azt is meg fogják tudni, hogy 'a sötétség uralmára való törekvéssel', a szkotazmokratizmussal, kik állnak igazán szemben.

Egy ország és az országban élő nemzet szuverenitásáról csak akkor lehet beszélni, ha azt idegen és kényszerítő erők nem határozhatják meg. Különösen érvényes ez az idegen és ellenséges erők kényszerítően meghatározó szerepével kapcsolatban. Magyarország több mint negyvenhat éven át ellenséges megszállás alatt állt. Magyarország egészen a Szovjetunió megszűntéig a Szovjetunió érdekszférájához tartozott, ezt követően a Független államok Közösségének az érdekszférájából automatikusan nem került ki, s ha a Szovjetuniót – bármiféle néven – restaurálnák, Magyarország újból ehhez az érdekszférához tartoznék.

Magyarország 1990 tavasza óta – a Szovjetuniótól való teljes eloldódás nélkül – a nyugati országok, különösképpen az Egyesült államok gazdasági befolyása éspedig keményen meghatározó erejű befolyása alá került. A nyugati országok és az Egyesült államok viszont – a lehető legerősebben – (titkos erők) befolyása alatt állnak (egészen más módon, de ugyanazon erők befolyása alatt, mint a Szovjetunió).

A sötétség erői és ezek magyarországi ágensei magukénak tudják a jelenlegi politikai ellenzéket – s a Nemzetközi Valutaalapon és a Világbankon keresztül –, befolyásuk alatt tudják tartani a kormánykoalíciót és magát a kormányt is. A kormánykoalíció pártjainak a soraiban és a kvázijobboldali ellenzék körében, valamint a függetlenek között vannak, akik elutasítják ezeket az ördögi befolyásokat, sőt megkísérelnek szembehelyezkedni azokkal. Ezek mindenképpen – ezen összefüggések tekintetében – szövetségeseink.

A szuverenitás eléréséig hosszú utat kell bejárni. Olyan utat, amely javarészt harcnak, küzdelemnek tekinthető. A szuverenitás helyreállítása és megvalósítása, majd ezt követően megszilárdítása – szimbolikusan – 180 fokos fordulatot kell, hogy jelentsen az 1990-es választást közvetlenül megelőző időszakhoz, és több mint 150 fokos fordulatot a jelenlegi helyzethez képest. Ez az ellenséges megszállás előtti helyzet – ha akárcsak pillanatokig tartó – de iure helyreállítását is implikálja. Erről a bázisról lehetne megindítani az ország restaurációját a maga teljességében. Ezt viszont meg kell előznie az államhatalom és államigazgatás öntörvényesítésének, ami az ellenséges megszállás és az ellenséges indítékú gazdasági megszállás összes konzekvenciájával való végleges és deklaratív szakítással venné kezdetét. Ehhez a hatályos „alkotmányosság” és „törvényesség” eszközeivel is el lehetne jutni; nem előbb az 1998-as – feltehetőleg majd megtartott – választásoknál, de nem is később a 2002-ben esedékesnél. Addig mindent el kell követni annak érdekében – bármilyen szerények is az eszközeink és a lehetőségeink –, hogy Magyarországon is, de Európában és az egész világon megerősödjenek az alapvető erkölcsi, emberi és nemzeti értékek.

 

 

VISSZA A TARTALOMHOZ