László András  MI A METAFIZIKAI TRADICIONALITÁS?

Baranyi Tibor Imre  A METAFIZIKAI TRADÍCIÓ

 

 


Dr. László András

MI A METAFIZIKAI TRADICIONALITÁS?


A metafizikai tradicionalitás megelőzi és meghaladja azt, amit létszemléletnek nevezünk: meghatározója egy egyetemes érvényű és kiterjeszthetőségű létszemléletnek. A metafizikai tradicionalitás az időfeletti eredetű; ősi és kikezdhetetlenül maradandó rendben, tanításban, tanítások összességében és egységében, archaikus kultúrákban, megvalósítási utakban, a vallások lényegi szellemiségében, szakrális művészeti ágak alkotásaiban, szellemi megalapozottságú tudományokban fejeződik ki.

A megnevezésben a metafizika a görög ta meta a physika kifejezésre vezethető vissza; ennek két – egymáshoz hasonló – értelmezési fordítása lehetséges. Az első és szintjében alacsonyabb: ’azok, amik a természetieken túliak’; a második és a magasabb értelmet kifejező fordítás: ’azok, amik a létesülteken (létezőkőn) túliak’. Ebből a kifejezésből vezethető le a metaphysika – mint a ’metaphysikon’ (olykor főnévi értelemben használt melléknév) többes száma, majd a ,metaphysika’ – már főnévi és melléknévi egyes számú értelemben, ezt követően pedig a greko-latin ’metaphysica’. Az eredeti kifejezés összefüggésében a két különböző szintnek megfelelő értelmezést együttesen – de nem egybemosva – kell elfogadnunk.

A természetiek (’physika’) és a természet (’physis’) nem korlátozódik arra, amivel a fizika (természettan) – mint tudományos diszciplina foglalkozik vagy valaha majd foglalkozhat. A physis – ebben az értelmezésben – mindazoknak a létezőknek a körét jelenti, amelyek a térrel, az idővel és a szubsztancialitással (vagyis bármilyen térrel- és térbeliséggel, bármilyen idővel–időbeliséggel és bármilyen szubsztancialitással) bármiféle összefüggésben állnak. A metafizika (metaphysika, metaphysica) még alacsonyabb értelmében is – arra vezethető vissza, arra irányul és azzal foglalkozik, ami túl van minden térbeliségen, időbeliségen és szubsztancialitáson (’állagiságon’).

A létesült (’physikon’) és a létesültek (’physika’), a létesült világ (’physis’) az, amire a magasabb szintnek megfelelő értelmező fordítás vonatkozik. A létesültek–létezők köre meghaladja a legtágabb értelemben vett természetiek (vagyis a természet) körét. A metafizika ebben az értelemben abból vezethető le és afelé mutat, ami túl „van” a létesültek, a létezők, sőt magának a létnek a körén.

Nyilvánvaló tehát, hogy a metafizika – a metafizikai tradicionalitásnak megfelelő létszemlélet felfogásában – messzemenően nem azonos a filozófia egyik „hyperontológiai” metafizikának nevezett ágával, még kevésbé a némelyek által méltányolt, mások által elvetett metodikával és szemléleti móddal.

A tradíció (latin traditio; görög paradosis; szanszkrit páramparya), a ’hagyomány’ – e kifejezés általánosan felfogott és közhasználatú értelmétől erősen eltérően – az időtlen metafizikai szellemiség időben való fenntartottságát és továbbadását, áthagyományozását jelenti. Hamvas Béla a szellem időfeletti jelenlétéről ír, amikor a hagyományt értelmezi. Más megközelítésben a „hyperboreus” időfeletti, metafizikai (természeten és létezőn túli) hatalmi–uralmi tudás időbeliségbe vetültségéről lehet és kell beszélni.

Felfogásunkban – szemléletünknek megfelelően – a tradíció mindig metafizikai tradíciót, a metafizika pedig mindig a tradicionális metafizikát jelenti.

A tradíció legbensőbb és legegyetemesebb körét szupertradíció (latin supertraditio; görög hyperparadosis; szanszkrit atipáramparya) megnevezés illeti meg, vagy a szintén használatos primordiális tradíció; – első és végső lényege kifejezhetetlen, ami ugyanazt jelenti, mint az a megfogalmazás, amely szerint a centrális ezotéria a legtitkosabb tanításban sem közölhető, mert túl van a közölhetőség legmagasabb szféráin is. A szupertradíció vagy primordiális tradíció a maga közvetlenségében – dokumentálatlan és dokumentálhatatlan, voltaképpen doktrína-feletti. Lényegének „középpontkörüli” tartalmáról is csak utalások formájában lehet beszélni, de éppen a lényeg, a primordiális hagyomány lényege az, ami a különböző tradíciókban megnyilvánul; különböző tanításokban, különböző utakban. Az egység – a tradíciók és a tradíciók köré rendeződött vallások egysége – nem minden további nélkül kimondható egység. Az a felfogás, hogy minden vallás tulajdonképpen ugyanazt tanítja – lapos dilettantizmus. A tradíciók és vallások egysége az első és végső, a legbensőbb lényegiség értelmében egység. Azt, amiben minden tradíció és vallás egységes, Sophia Perennisnek, (esetleg Religio Perennisnek vagy Philosophia Perennisnek) kell neveznünk. (A perennis melléknévi jelző ez esetben arra utal, ami az örök, időfeletti-időtlen, az ’aeternitás’ időbeli reprezentációjának felel meg.)

Csak akkor beszélhetünk tradicionális és metafizikai tanításról, ha abban az eredet és a végső cél létfeletti, s ez a Metaphysicum Absolutum vagy az Absolutum Metaphysicum, tehát az abszolút metafizikum vagy a metafizikai abszolútum. Ennek a tanításban vagy közvetlenül, vagy csekély közvetettséggel meg kell nyilvánulnia.

A metafizikai abszolutizmus mellett feltétlenül lényeges, hogy meglássuk azt, ami minden igazi hagyományhoz elválaszthatatlanul hozzátartozik, sőt, ami minden igazi hagyomány legelső és legvégső értelme – a kimondhatóság körén belül. Ez pedig az a szemlélet, amelynek a filozófiai szintre csökkentett megfelelője a szolipszizmus nevet viseli. A szolipszizmus a solus, sola, solum – ’egyedüli’-t jelentő melléknévre és a solo – ’egyedül’-t jelentő határozószóra, valamint az ipse, ipsa, ipsum – ’önmaga’ jelentésű névmás összetételére vezethető vissza – mint szó, mint filozófiai terminus. Magyarra csak magyartalanul fordítható le: ’egyedül­önmagam’-izmusként. Értelme az, hogy a Lét és a Tudat egybeesik, a létnek egyetlen alanya van, ez az egyetlen alany én magam vagyok, a tudati akcionalitások az én magam (Ich-Selbst) akcionalitásai, az objektivitások, az objektumok és az’ objektív világ – az én magam objektív világa, az én világom.

 A filozófiai és filozófia-feletti szolipszizmus értelmében sok létező van, sok személy, sok ember – de Alany csak egy van. Én – mint személy ­egy vagyok a személyek, emberek, a létezők között, de Alanyként (mint subiectum, mint auton, mint Selbst, – mint Ich-Selbst, mint átmá és mint aham-átmá) egyedül vagyok az egész tudati létben. Egyszerre vagyok (s itt csakis az egyes szám első személyben való fogalmazás lehet helyénvaló) – személy és alany. Önmagamat csak a személyemből – mint a személyi identifikáció kiinduló pontjából vezethetem vissza önmagamhoz: mint Alanyhoz. Az Alanyba redukált Alany többé már Alanynak sem nevezhető: ez a metafizikai abszolútum, az abszolút metafizikum.

 Az Alany a Lét lét-feletti ura. Mágikusan és királyként uralkodik önmaga és az önmagával azonos Mindenség felett. A tradicionális szemlélet a mágikus szolipszizmus (solipsismus magicus).

A tradicionális metafizikai alapállásból következő létszemlélet – filozófia feletti létszemlélet. Filozófiai terminusokkal körülírva a metafizikai abszolutizmus, a mágikus szolipszizmus, az abszolút transzidealizmus, a mágikus transzidealizmus, a mágikus idealizmus, az abszolút transzcendentalizmus, az immanentális transzcendentalizmus és a transzcendentális immanentalizmus lehetne olyan megjelölés, amely érzékeltetné azt, hogy filozófiai értelemben mi felelne meg annak, ami mellett filozófia-feletti szinten állást foglalunk.

A doktrinális megfogalmazások tekintetében – csupán verbálisan – lehet bizonyos engedményeket tenni. Filozófiai értelemben, filozófiai nyelven kifejezve ezeknek az engedményeknek a végső határa a szubjektív és objektív idealizmus demarkációs vonala.

A metafizikai hagyományosságra alapozott és az ebből következő létszemléletnek az Istennel vagy az Istenséggel kapcsolatos felfogása – sokrétűen egyetemes. Miután az isteneken-túliság, sőt, az Istenen-túliság szupraprincípiuma is hozzátartozik a tradíciók teljességéhez, olyan Isten­szemléletről kell beszélnünk, amely a teisztikus látásmódok mindegyikét felöleli, ugyanekkor mindegyikét, s ezek összességét is meghaladóan felülmúlja. Ennek a megfelelő megnevezése: métateopantizmus (metatheopantizmus). A metateopantizmus meghaladja és magában foglalja önnön verzióit: a teopantizmust (vagy transzcendentális panteizmust), az általános értelemben vett (immanentális) panteizmust, a panteizmus és a monoteizmus szintézisét – a panenteizmust, a monoteizmus különböző (unitárius, binitárius, trinitárius stb.) formáit, a henoteizmust (vagyis az egy, de nem egyetlen Isten-Istenség létére alapozott szemléletet), a dio- és a trioteizmust, a politeizmust (tudva, hogy „igazi” és „tiszta” politeizmus tulajdonképpen sohasem volt: a sok isten az egyetlen Isten vagy Istenség megnyilvánulási arculatainak a sokaságát jelentette és jelenti), és magában foglalja a pozitív – tehát nem a tagadáson alapuló – transzcendentális non­teiszticizmust is.

Az Istenek, az Isten vagy az Istenség személyességének a tételezése vagy tagadása tekintetében a különböző tradíciók különböző – transzcendentális és közvetlen tapasztalásban gyökerező – állásfoglalást képviseltek. A metafizikai tradicionalitásnak megfelelő szemlélet – ezeket alapul véve – elsődlegesen a transzperszonalizmust képviseli, a személyiségen és személyességen túli Istenség és Istenségen-túliság kinyilvánítását. Ez – megelőzően és meghaladóan – magában foglalja az isteni személyiség-személyesség szemléleti igenlését – a teisztikus perszonalizmust, de a személyes Isten-Istenség szemléleti kikerülését is.

Az egyetemes és integrális szellemi-metafizikai tradicionalitásból következő létszemléletnek megfelelően az előbbiekben felsorolt – eredetileg közvetlen transzempirián alapuló – Istenség-értelmezések – lényegileg mind igazak. Az előtérbe helyezésnek eredetileg rendkívül komplex okai és feltételei voltak (amelyeknek a vizsgálata külön tanulmány tárgya lehet); ma a megvilágítás, az értelmezés – ideális és kivételes esetben a megvalósítás – határozza meg, hogy melyik szemléleti forma kerüljön – valamiféle szempontból előtérbe.

A tradicionalitás egykor az élet teljességének a meghatározója volt – tehát messze több, mint a leginkább koherens és legmagasabbrendű létszemlélet alapja. Az élet életentúli, transzcendentális áthatottsága jellemezte a tradicionális világot. Hésiodos és a görög mitologikus hagyomány ősi Arany-kora (ez az indiai mito-kozmologikus hagyományban a Krta- vagy Satya-Yuga – mint az első és „kiáradó” teremtésnek a földi rekapitulatív megfelelője – a tradicionalitás uralmának a teljességét jelentette. A metafizikai tradicionalitás azonban ha csökkentő mértékben is – az Ezüst-korban (a Trétá-Yugában) és az Érc-korban (Dvápara-Yugában) még uralkodó volt. Krisztus előtt 3102-ben – lényegileg a szoros értelemben vett történelem kibontakozásával összefüggésben – kezdődött a Vas-kor, a Sötétség korszaka (a Kali-Yuga), amelyet némelyek Ólom-kornak neveznek. A hagyomány uralkodó szerepe háttérbe szorul, ám meghatározó súlya a Krisztus előtti VII–V. századig teljesen és egyértelműen megmarad. Ez az egyértelműség ezután kezd csökkenni, s hozzávetőleg a Krisztus utáni IV–V. században szűnik meg. Mindazonáltal a hagyománynak mind az ókor, mind a középkor egészében, sőt, a történeti újkor elején még meghatározó jelentősége volt, noha az antitradicionális befolyás – amely a Kali-Yuga kezdetétől érezhető súllyal jelentkezett – egyre erősebb lett, és a XVIII. század első harmadától elhatalmasodóvá vált.

A hagyomány a XIX. századig elsősorban nem létszemlélet volt, hanem olyasmi, ami az élet bizonyos szféráiban és a létszemléletek egy részének a hátterében spiritualizáló erőként és tényezőként működött. A XX. században jött el annak az ideje (lehet, hogy mintegy félévszázados késéssel), amikor a metafizikai tradicionalitást határozottan körvonalazott világnézetté kellett tenni. E század első harmadában történt meg e tekintetben az alapok lerakása. Titus Burckhardt, Ananda Kentish Coomaraswamy, Julius Evola, René Guénon, Marco Pallis, Rudolf Pannwitz, Comte Albert de Pouvourville (Matgioi) , Leo Schaya, Frithjof Schuon és Leopold Ziegler életműve e vonatkozásban döntő és alapvető.

A szellemi–metafizikai tradicionalitás világnézet-feletti világnézetté tétele vonalán Julius Evola, René Guénon és Frithjof Schuon személye és életműve tekinthető a leginkább egyetemes távlatúnak s a legjelentősebbnek. Álláspontunk szerint – bár nem szívesen rangsorolunk e helyen – közülük is Julius Evola volt a legkiemelkedőbb. (Noha vannak területek, amelyeken René Guénon vagy Frithjof Schuon látott a legélesebben és a legmélyebbre, mégis az a véleményünk, hogy ott, ahol a három tradicionális gondolkozó között némi nézetkülönbség vetődött fel részletproblémák tekintetében, csaknem mindig Evola szempontjai voltak a legmagasabbak, és az ő megítélése volt a legátvilágítóbb.)

Magyarországon Hamvas Béla volt az, akinek a szemlélete a legköze­lebb állt a metafizikai hagyományossághoz, és ő ismertette először a tradicionalitás meghatározó jelentőségű szerzőit. Nagy művében, a Scientia Sacrában – mintegy „atmoszféra-teremtő” módon és erővel – felvázolta a hagyományos létfelfogás legfőbb alapvonalait, az irodalmi megjelenítés és az esszé legmagasabb színvonalán. (Hamvas Béla 1945 után egyre inkább a kereszténység felekezetektől független álláspontja felé közeledett, kialakítva egy sajátos keresztény szemléletet. Ez a tradicionalitástól való eltávolodásához kapcsolódott noha nem szakított soha teljesen a hagyomány jelentőségének az elismerésével, sőt, élete utolsó szakaszában ismét közelíteni kezdett a tradícióhoz. A tradíció és a kereszténység egymáshoz való viszonyának a tisztázása volt az egyik legfontosabb, önmaga számára kijelölt feladata. Végül úgy foglalt állást, hogy a kereszténységet a hagyomány betetőzésének tekintette. Ennek fenntartása mellett jelentette ki e sorok írójának, hogy a hagyomány és kereszténység viszonyának a tisztázása terén nem jutott véglegesen megnyugtató eredményre.)

Mindezek vázlatos előadása után meg kell határoznunk azt, hogy melyek azok a filozófiai–hiperfilozófiai tételek, amelyek elfogadása vagy elu­tasítása definitív és döntő érvényű a tradicionális állásfoglalás meglétének a megítélése tekintetében. Az univerzális és integrális szellemi–metafizikai tradicionalitásnak megfelelő létszemlélethez – legalábbis egyelőre – nem kapcsolódik semmiféle körülírható dogmatika–dogmatológia. Az is nyilvánvaló, hogy a tradicionalitás megállapítható – mintegy dogmatikus érvényű doktrinális alapelvei – habár határozottak és intranszigensek, radikális szintekig hatolóak – nem lehetnek merevek. Mindezek figyelembevételével ki kell mondanunk, hogy a hagyományos szemléletnek van néhány doktrinális tézise, amellyel kapcsolatban az egyébként is erős intraszigencia szinte végletessé válik. Ezek közül kiemelt fontosságú:

– Az Absolutum Metaphysicum és a Metaphysicum Absolutum radikális erejű tételezése.

– A Lét és a (legtágabb értelemben vett) Tudat egybeesésének a határozott kimondása.

– A személy és az Alany megkülönböztetése. Annak kimondása, hogy az Alany – mint az – Átmá – a Tudat és a Lét középpontja.

– Az abszolút mágikus szolipszizmus legvégletesebb erejű tételezése.

– Az Absolutum Metaphysicum megvalósíthatóságának a kimondása. Az Exvigilatio Metaphysica Absoluta – vagyis az abszolút metafizikai Felébredés (szanszkritül: Samyak-Sam-Bodhi) a metafizikai tradicionalitás végső és legfőbb célja.

– „Önmagam” abszolút megvalósítása – „önmagam” személyes „önmagamból” való teljes visszavezetése „önmagam” által az abszolút alanyi „önmagamba” – megfelel az abszolút és „tökéletesen tökéletes” Felébredésnek, ami túl „van” az Üdvön.

– A vallási szinten elfogadható heterotheismusnak – a metafizikai megvalósítás szempontjából való elutasítása. (Az Isten vagy az Istenség végső soron önmagam alanyi potencialitása: „hatalmi lehetőségem”, hogy önmagamat Istenként megvalósítsam.)

– A „transzaktivitás” igenlése (a kínat taoistáknál a wei-wu-wei) – ebből következően mind az aktivitás (akcionalitás), mind az inaktivi­tás (inakcionalitás) „jogosult”; főképpen pedig ezeknek a – transzaktivitásba–transzakcionalitásba visszavezethető egysége. A passzivitás – tradicionális nézőpontból – legalábbis a magasrendű és magascélú emberre vonatkoztatva – elutasított szellemi magatartás.

– A kontemplatív, a gnosztikus, az akcionális–heroikus, valamint ezek szintéziseként a teurgiko-mágikus szellemi utak lényegi egyenértékűségének a kimondása.

– A „Mystica Passiva” elutasítása. A ’misztikus beleolvadás’ hamis célként való minősítése.

– A Létben Egység van, de egyenlőség és egyenértékűség nincs. A hierarchikus fokozatiság (gradualitas hierarchica) és a rangsor valóságá­nak kimondása és vonatkoztatása minden területre; a tudatállapotokra éppúgy, mint az emberi kollektívumokra és az egyes emberekre; vagy szellemi világokra éppúgy, mint a szellemi lényekre.

– Mind a történelmi, mind a biológiai, mind a kulturális – és egyébként bármiféle – fejlődés határozott tagadása. Az evolucionizmus minden formájának a radikális elvetése. (A biológiában például az involutív organicizmus és a graduál-proporcionális kreacionizmus szintézise felel meg leginkább a tradicionális létszemléletnek, elutasítva minden „törzsfát” és „törzscserjét” – még a megfordított „törzscserjéket” is, de elutasítva a „vulgárkreacionizmus” túlságosan leegyszerűsítő – lényegileg hierarchicitás-ellenes – felfogását is. Az elutasítás – nyilvánvalóan – a darwinista-neodarwinista és az ezekkel bármiféle rokonságot mutató – például az antidarwinista darwinizmust képviselő – irányzatokkal szemben a legszélsőségesebb – egyáltalán nem vonva ki ezeknek a köréből P. Teilhard de Chardin álvallásos, álszellemi – voltaképpen kripto-materialista szemléletét sem.

– Történelmi, társadalmi és politikai vonatkozásban a metafizikai tra­dicionalitás létszemlélete a Monarchiák és Imperiumok igenlése mellett foglal állást. Egykor ezeknek volt elsődleges létjogosultságuk, és ha erre a legcsekélyebb lehetőség fennáll – még ma is ezek lennének a legmegfelelőbbek, a szellemi valóságot leginkább reprezentáló és biztosító államalakulások.

A nivellatív, indifferenciatív és szubintegratív vulgár-nacionalizmus és az ugyancsak végletesen nivellatív internacionalizmus – mint antitra­dicionális képződmények – hagyományos szempontból nem fogadhatók el. A tradicionális szemlélet azonban lehetségesnek és érvényesnek tekint egy olyan antinivellatív, differenciatív és integratív nacionalizmust, nacionalitást, amely az internacionalitást elkerülve, a konnacionalitáson – a nemzetköziség elvével szemben a nemzetközösség elvét szem előtt tartva – ­képes nyitni, sőt, konkludálni a transznacionalitás (a nemzeten túliság) vagy szupranacionalitás (nemzet-felettiség) felé. Csak a konnacionális–transznacionális Imperium Monarchicum az, ami a hagyományon alapuló szemlélet számára – mind visszatekintve, mind előretekintve elfogadható lehet.

A tradicionális orientáció a konvencionális értelemben vett konzervatív politikai és szociális irányzatokat következetleneknek és erőtlen, megalkuvó, gyáva irányvonalaknak tekinti. A tradicionalitás szempontjából csak egy radikális, mintegy „forradalmian”–„ellenforradalmian” konzerválni akaró és konzerváló konzervativizmus jöhet tekintetbe; és az, amit konzerválni akar, nem lehet más, mint a metafizikai hagyományosság által megőrzendő értéknek minősített anyagi, strukturális, funkcionális vagy – és elsősorban – szellemi valóság.

– A szellemi és metafizikai hagyományból következő szemlélet a ,modernitást’ és a ,modern világot’ sajátos felfogásban értelmezi. A modernitás az antitradicionalitás egy előrehaladott fázisával, a Sötét-korszak erőinek a fokozott kibontakozásával hozható összefüggésbe. Gyökerei a Krisztus előtti VII–VI–V–IV. századig nyúlnak vissza – ekkor kezdődnek a modernitásnak azok a megnyilvánulásai, amelyek a XVIII. század elejétől egyre rombolóbbakká válnak, és amelyek a XX. században az értékek utolsó halvány maradványai ellen is pusztító offenzívába mentek át.

A hagyományosság – minthogy szembenáll az antitradicionalitással – a modernitást és a modernizmust illetően végletesen, ha kell, egyenesen kombattáns radikalitással elutasító. Persze, az antimodernizmusnak is lehetségesek vulgáris, sőt, kifejezetten otromba formái, ezekhez a tradicionális irányban tájékozódóknak nincs semmi közük. Az antimodernizmus például elsősorban nem technika-ellenes, hanem azokkal az erőkkel fordul szembe, amelyek a szellem kultúráját a technikai civilizáció felé fordították, azt megrontva és lefokozva. (A tradicionális antimodernizmus pl. semmiféle közösséget nem hajlandó vállalni bármiféle rousseauisztikus színezetű „vissza a természethez” irányultsággal.

Az elfogadó–igenlő és az elutasító–megtagadó alaptételek e csak nagyon vázlatos és érintőleges bemutatását követően néhány szót kell szólnunk arról is, hogy a metafizikai tradicionalitást alapul vevő orientáció legelsősorban mely területeken akar egyfelől megnyilvánulni, másfelől mely területek azok, amelyeket még birtokba vehetőnek tekint.

Az egyetemes és integrális szellemi–metafizikai hagyományosság legelsősorban a hagyomány-értelmezést akarja – valóban tradicionális doktrínák legbensőbb szellemének megfelelően – megváltoztatni. A tradicionalitás szemlélete minden tekintetben a hagyomány összességéből és egységéből kíván kiindulni – ez megingathatatlan alapelv. Ez elválaszthatatlan attól a hagyomány-értelmezési követelménytől, amely elutasítja a történelmi, a szociologizáló és az utóbbi hatvan évben divatossá lett pszichologisztikus tradíció- és doktrína-megfejtést, főként a mitologikus doktrínák Freud-, Jung- és Fromm-féle – és kizárólag ezekre alapozott – megfejtő értelmezéseit kell határozottan és könyörtelenül a marginális jelentőségek szintjének a körébe utalni. Nem csupán azért, mert ezeknek az értelmezéseknek az érvénye szinte nullának tekinthető, hanem elsősorban azért, mert a világ valamennyi pszichológiai irányzatának egy optimális csúcsszintézise is teljesen illetéktelen arra, hogy bármiféle nem pszichikus eredetű, hanem szinte végtelenül a pszichikum felett lévő szellemi magasságból, bármiféle pszichikai kontaminációtól tökéletesen érintetlenül megnyilvánult: spirituális–metafizikai doktrínát pszichikai-pszichológiai netán pszichopatológiai és pszichiátriai szempontból minősíthessen és értelmezhessen. A doktrínák szellemi és emberfeletti eredetűek, legelső és legvégső lényegüket tekintve a természeten és a létezőkön túlról származnak, s a természeten és a létezőkön túlira irányulnak. Ezeket nem lehet fiziológiai, pszichofiziológiai és pszichológiai oldalról – még egy maximálisan „spiritualizált” pszichológia oldaláról sem – megérinteni, nemhogy „megfejteni”, „megítélni” és „értelmezni”.

A metafizikai tradicionalitás orientatíve képes az összes meglévő és lehetséges tudományra és minden tudományágra kiterjeszteni hatókörét – elsősorban az értelmezés és az újra-értelmezés, de még a szellemi megtermékenyítés tekintetében is, noha – s ezt állandóan tudatosítottan figyelembe kell venni – a metafizika nem a természetre irányul, és nem a természettel foglalkozik, s még egy olyan tradicionális tudomány sem metafizika, mint például a kozmológia. A metafizika azonban kezelni képes azt, ami fizikai – és ez fordítva el sem gondolható.

A metafizikai tradicionalitás legdöntőbb feladata az, hogy támpontot adjon a testi–lelki–szellemi preparációhoz és önkorrekcióhoz, a prodiniciációhoz, majd az esetleges iniciációhoz, és legvégül a metafizikai megvalósításhoz.

A modern ember – ezt határozottan és a tradicionalitás szellemében ki kell mondanunk – voltaképpen „beavathatatlan”, és metafizikai szempontból megvalósításra – szinte teljesen – képtelen. Arra van bizonyos lehetőség – nagyon kevesek számára és csak nagyon csekély lehetőség –, hogy mintegy archaicifikálva önmagukat – megszűnjenek modern embernek lenni, és ezáltal az iniciáció ösvényére lépjenek. A metafizikai tradíció képviselete a beavatás és a megvalósítás igenlésével egyértelmű – de nem minden fenntartás nélkül. A kondicionálatlanság felé vezető út szigorú kondicionáltságok sokaságához, sőt, új kondicionalitások felvételéhez kötött. Igen kevés ember alkalmas arra, hogy önmagával – tudatilag – pozitív értelemben és a magasabbrendűség felé irányultan bármiféle adekvát, preparatív jelentőségű önkorrekciót végrehajtson tudatfunkcióit és bizonyos mentális–voluntáris attitűdjeit illetően. Az archaicifikációt jelentő elő-beavatáshoz (prodiniciációhoz) a kevesek közül is csak elenyészően kevesen juthatnak el, nem is beszélve a beavatásról, és a realizációról. A metafizikai tradicionalitás képviselői senki elől nem akarják elzárni az utakat, de azt sem akarhatják, hogy megfelelő képességek és tudati védettség nélkül induljanak el a legmélyebb vesztükbe – az önmagukban pozitív és igazi törekvéseket ápoló – emberek.

Noha az antitradicionalitás, valamint az ehhez kapcsolódó utaknak a vizsgálata egy következő tanulmányunknak a témája lesz, már itt – legalábbis érintőlegesen – meg kell említenünk, hogy vannak olyan szellem­ellenes irányzatok (ma már ezrével jelennek meg ilyenek), amelyeknek a –joggal és túlzás nélkül sátáninak nevezhető – céljuk, hogy álszellemi és ellen-szellemi utakat felkínálva a valamiféle szellemi affinitással rendelkező embereknek, a mentális felbomlás felé vezessék az emberi tudatot, s ezzel más, okkult, létszférákat is érintő kozmikus „fertőzést” hozzanak létre. E törekvés mélyen értelemalatti eredetű, de akkor amikor megjelenik, képes az ösztönvilágra, az emocionalitásra, és részben még az értelemre is hatni, olykor nem lebecsülhető mértékben. Nem csupán sötét tendenciákat hordozó, kereszténynek nevezett szekták, „gyülekezetek” tartoznak ide, hanem olyan irányzatok is, amelyek iniciatikus utat vagy yóga-ösvényt „nyitnak meg” a talán jobb sorsra érdemes szellemi törekvő előtt, akiben valóságos, magasabb képességek is derenghetnek, bár szellemi éberségük a felismerésre és az elutasításra még, vagy már nem alkalmas.

Ma, kivétel nélkül, a világban működő valamennyi nyílt yóga-irányzat, valamennyi mindenkit befogadó „titkos társaság”, valamennyi bitorolt név alatt működő rend és szerveződés, amely iniciációt, „transzfigurációt”, „transzcendentális meditációt” (helyesen értve: ellen-transzcendentális ellenmeditációt), „hermetikus gyakorlatokat”, „yóga-alvást” „segítségképpen” a „még kevesebb világosságban botorkáló embertársaknak”; az ellen-megvalósítás és a lefelé-transzcendálás sátánian sötét irányzata vagy szervezete, démoni offenzívában minden emberfeletti, sőt már minden emberi érték, elsősorban az emberi tudat már egyébként is alig-alig intakt terrénumai ellen.

Tudnunk kell, hogy nem csupán az eleve sötét irányzatok eleve sötét gyakorlatai rendkívül veszedelmesek a szellemre, a lélekre, de a testre is, hanem az eredetileg tökéletes, és teljesérvényű gyakorlatok is, ha azokat a modern ember végzi – az az ember, akinek éppen azon képességei és erői nem élnek már, amelyek magas-intenzitású megléte a gyakorlatok adekvát végrehajthatóságának elengedhetetlenül alapfeltétele volt.

A különböző keleti tradíciók és tradicionális vallások, elsősorban a buddhizmus export–import változatai egyre inkább elárasztják a nyugati világot – többnyire úgy, hogy szélsőségesen devaluálják magát a buddhizmust. Olyan végletesen antitradicionális áleszmékkel itatják át a buddhizmust és más tradicionális vallásokat is, mint például a baloldaliság, a demokratizmus, a liberalizmus, sőt a baloldali szocializmus, a marxizmus; a kommunizmus, de legalábbis a humanizmus, a pacifizmus és a tolerantizmus. Az igazi tradicionalitás – és így az igazi buddhizmus is – humánus, de nem humanista, és nem híve a humanitarizmusnak, mert az ember kötöttségeit emberi rendű eszközökkel és emberi rendű módon nem tekinti feloldhatónak. Az igazi tradicionalitás, az igazi buddhizmus – mint Frithjof Schuon mondja – pacifikus, de nem pacifista; értelmezve: a tradíciók embere a béke megvalósítására törekszik, de nem mindenáron. Csak a szellemi Fény győzelme után megvalósuló békét akarja (a „pax post victoriam lucis spiritualis”-t), és elutasítja az antispirituális sötétség győzelmét követő békét (a „pax post victoriam tenebrarum antispiritualium”-ot). A tradíció – és ennek körén belül a buddhizmus – toleráns, de nem híve a tolerantizmusnak, mert nem hajlandó végletekbe menően türelmes lenni a sötét ellen-szellemi és szellemellenes erők nyílt és leplezett, ám egyre inkább pusztító erejű támadásaival szemben.

Azok, akik a buddhizmussal kapcsolatos yóga-ösvényeket, amelyek ma már – főként a modern nyugati ember számára – adekvát módon egyre inkább járhatatlanok – becsempészik vagy nyíltan behozzák a nyugati világba, a szellemi és szemléleti eltévelyedéseket, és eltévelyítéseket, szándékosan és célzatosan fuzionálják-konfundálják az ellen-yoga lefelé-transzcendáló gyakorlataival (vagyis a baloldaliságot, a liberáldemokratizmust, a „spirituális materializmust”, az egalitarizmust, a pacifizmust és tolerantizmust, az okkult leépülést, és a halált előkészítő erők praktikus aktivációival). Az univerzális és integrális szellemi-metafizikai tradicionalitás nem tett és nem is fog soha semmiféle engedményt tenni az antitradicionalitás egyetlen megnyilvánulása felé sem, s különösen nem fog tenni, ha az ok spirituális, sőt, tradicionális álöltözetben jelennek meg.

Az integrális és egyetemes spirituális tradíció, az ennek megfelelő tradicionalitás és az erre alapozódó létszemlélet az időtlen-örök Fény szemlélete – a sötétséget és hamis fényt észlelő, s azt elutasító erő és bizonyosság világnézet-feletti világnézete.
   
 


 


Baranyi Tibor Imre

 

A METAFIZIKAI HAGYOMÁNY

 

A tradíció (traditio=hagyomány) legmagasabb és e helyütt előtérbe tolt értelmében egészen más jelentést hordoz, mint amit kifejezésként az általános köznapi szóhasználatban hordozni szokott. A modernkori nyelvromlás szélsőségesen kiütközik ott, ahol a hétköznapi világon túlmutató fogalmakról van szó: az ezeket jelölő szavak vagy teljesen kikerülnek a köznyelvi használatból vagy többé-kevésbé tudatos meghamisítás áldozataiként más, alacsonyabb rendű tartalmak jelölésére kezdenek szolgálni. A „tradíció” szóra főként ez utóbbi vonatkozik; manapság többnyire pusztán emberi eredetű konvenciók jelölésére alkalmazzák; holott kiteljesített értelmében a tradíció még annál is messzemenőkig több, ami a nyugati vallási gondolkozás szerint a szóban átadottak összességének felel meg, vagy ami – egy teljesen más síkon – a népművészetek vagy népszokások megőrzésével kapcsolatos.

A tradíció eredetileg – továbbá az itteni szóhasználatban – mindig univerzális szellemi és metafizikai tradíciót jelöl. Etimológiailag megvizsgálva néhány archaikus nyelvi ekvivalensét, azt látjuk, hogy a 'tradíciót' jelölő latin traditio (a trans-do vagy trado-ból), a görög paradosis valaminek az 'átadás'-át, 'továbbadás'-át fejezi ki; a szanszkrit páramparya emellett 'követés'-t, 'megszakítatlan láncolat'-ot, 'örökletes folytonosság'-ot is jelent.

A metafizika szót szintén nem abban a – főként a filozófia által – alászállított értelmében használjuk, miszerint ez elsősorban azt a filozófiai gondolkozási és megismerési módot jelöli, amely „a dialektikával ellentétben a dolgokat, a jelenségeket egymástól függetleneknek, elszigeteltnek, változatlannak, egyszer s mindenkorra adottnak veszi”; de nem is a filozófiának egy, az úgynevezett „anyagi” világon kívüli és túli valóságot filozófiai módszerekkel kutató részét értjük alatta, mivel megközelítésünkben a metafizika egy mindazt meghaladó perspektívában vetődik fel, ami a teljességében vett filozófia.

A metafizika szó a görög 'ta meta ta physika' kifejezésre vezethető vissza. Ennek – mutat rá László András – két értelmezési szintje lehetséges: az egyik – az alacsonyabbik – szerint a metafizika azokat jelöli, amelyek 'a természeten túliak', a másik – a magasabb szintű – jelentése szerint pedig 'a létesülteken (a létezőkön) túliakra' vonatkozik. A metafizika tehát egyrészről 'a természetieken túliak', másrészről 'a létesülteken túliak' tudománya. Azt az őseredeti, értelemfeletti tudást jelöli,1 amely a legtágabb értelemben vett lét (és tudat) léten (és tudaton) túli középpontjából a létesüléssel együtt bontakozik ki. A tradíció ennek az értelemfeletti (tehát szupra- és nem irracionális!) tudásnak a fenntartását, a fenntartás általi jelenlétét és az ebből következő továbbadását jelenti. Annak az axiális és centrális hatalmi–uralmi tudásnak a fenntartását és továbbadását, amely tehát egyrészről a 'természetieken túliakra', másrészről – kitágítva – a 'létesülteken túliakra' vonatkozik és a létesüléssel együtt száll alá a létesült létbe, ahol is miközben kifejeződési formáját tekintve a tér és az idő szabta feltételekhez igazodva szükségképpen mindig más és más módon nyilvánul meg, lényegére nézve azonban örök és változatlan.

A metafizikai tradíció és tradicionalitás nem „irányzat” és nem „iskola” sem filozófiai, sem világnézeti értelemben, ahogyan – más oldalról – nem is misztika, mégpedig olyannyira nem, hogy minden valamibe/valakibe való passzív beleolvadással és feloldódással kapcsolatos végcélt – amit sokszor a misztikával azonosítanak – teoretikusan is elutasít, rendkívül távol állva mindennemű irracionális gondolkozási koncepciótól. Amiről joggal beszélhetünk az, hogy meghatározója az egyetlen valóban egyetemes érvényű és kiterjesztettségű létszemléletnek.

A lehetséges félreértéseket tisztázandó, László András ilyen tárgyú munkáját2 folytatva, rögtön az elején tenni kell néhány kritériumértékű megállapítást azzal kapcsolatban, hogy mi tekinthető a metafizikai tradicionalitás létszemléleti megfelelőjének (pusztán a manapság leginkább „divatos” gondolkozásbeli alkotóelemeket vizsgálva):

– minden vulgáris "újpogány" keresztényellenesség elvetése; 

– a panteizmus tévtanként való elutasítása;

– a dualizmus és a monizmus egyöntetű elutasítása, a nem-dualitás vagy nem-dualizmus doktrínájának elfogadása;

– az egykor hiteles tradicionális tudományok és kozmológiák mindennemű vulgarizációjának elutasítása, így: anti-vulgárasztrológizmus, anti-vulgáralkímizmus, anti-vulgármágicizmus stb., ezek eredeti formájának a nekik megfelelő szinten, határozott pozitívumként való értékelése és lehetőség szerinti életre keltése;

– a modern tudományosság forszírozott igenlésének (szcientizmus) elvetése;

– általános és radikális antimodernizmus (értve ezen az ember világát elárasztó antitradicionális erők offenzívájával való tudatos és nem-tudos együttműködés elutasítását);

– anti-vulgárreinkarnacionizmus;

– az úgynevezett „kozmikus tudat” (globális – és nem univerzális – gondolkozás, „átélem (individuumként) egységemet a mindenséggel”) elvetése;

– „magasabb tudatállapotok” (létállapotok) passzív úton való elérhetőségének cáfolása;

– az ember átalakulása („transzformáció”) automatikus végbemenésének („jócselekedetek”, „jóga-torna” és egyebek fejében vagy „láthatatlan meseterek” közbenjárására) elutasítása;

– antiszinkretizmus és antieklekticizmus (irányzatok, vallások összekeverése, vallás- és tradíciómixtúrák elvetése), valamint antiszektarianizmus, ám az esetleges szellemi pozitívumot vagy igazságtöredéket (a maga szintjén) értékelve;

– az úgynevezett energia-miszticizmus elutasítása;

– az emberi individualitás minden lehetséges formájú túlértékelésének (vulgáris individuális „önmegváltás”, „magad ura vagy”, „Isten vagy”) és egyszersmind lebecsülésének elutasítása;

– „túlvilági” lények, intelligenciák (angyalok, démonok stb.) létének határozott tételezése mellett mind a burkolt, mind a nyílt spiritizmus, démonizmus, vagy más síkon a többnyire kriptomessianisztikus színezetű ufó-hit elutasítása (nem zárva ki természetesen a földönkívüli élet lehetőségét, ahogyan ennek ellenkezőjét sem: ez metafizikai szempontból mintegy „nem érdekes”);

– mindennemű „bálványimádás” (a partikuláris abszolutizálása) elvetése;

– antipszichológizmus, különös tekintettel a Freud-féle pszichoanalízisre, illetve a „tudatalatti” hatalmának – ahogyan azt közönségesen felvetik – tévedésként való elutasítása;

– a férfi és nő közötti szexualitás bűnnek való minősítésének elutasítása, ugyanakkor a nemi függőség minden formájának felszámolására való törekvés igenlése;

– a nőtlenség, a monogámia és a poligámia szellemi lehetőségeinek igenlése; a poliandria általában vett ellenzése (a Tibetből ismert sajátos esetet leszámítva);

– a homoszexualitás mint öröklött születési rendellenességnek a pusztán földi lehetőségek körébe való utalása mellett az elsajátított és főként férfiúi homoszexualitás, valamint a transzvesztitizmus szellemi lehetőségként való értékelésének és terjesztésének elutasítása;

– a nők mint nők tisztelete mellett, a feminizmus mint a nők lealacsonyításának és eltévelyítésének elutasítása, a „női elv” előtérbe helyezésének elutasítása (antigynekokratizmus, az úgynevezett „lunarizmus” „szolarizmus” mögé utasítása);

– pénzszerzési lelki technikák, gazdagodás „mágikus” úton: otromba szellemtelenségekként való elvetése;

– a közönséges úgynevezett „pozitív gondolkozás” és hipnózis, önszuggesztió és regressziós hipnózis elvetése;

– az úgynevezett „New Age” mint markánsan antitradicionális irányzatnyaláb és metódus radikális elutasítása;

– kimondott vagy kimondatlan "tabutémák" el nem ismerése; minden lehetséges tematikum elfogulatlan és a szabad gondolkozás jegyében való pártatlan és szabad vizsgálatának igenlése;

– az antiszemitizmus, a magyarellenesség és minden más népcsoport mint népcsoport elleni izgatás vulgáris szellemtelenségként való elutasítása;

– az úgynevezett "kisebbségi" mivolttal való politikai, hatalmi és gazdasági célzatú visszaélések elutasítása; a valódi kisebbség - és másság -, ami per definitionem mindenekelőtt egy valódi értelemben vett szellemi elit, igenlése és támogatása; e kisebbség támadásának és szegregálásának (ami csakis burkolt vagy nyílt erőszak révén valósulhat meg) a legsötétebb módszerek körébe való utalása; 

– az úgynevezett "totalitárius diktatúrák" antitradicionalitásának negatívumként való értékelése; 

– a "nácizmus" (nemzetiszocializmus), a fasizmus pártatlan kritikai analízise; az ezeket tudatos vagy nem tudatos módon összemosó, meghamisító és az elfogulatlan vizsgálatot megakadályozni próbáló törekvéseknek a szabadgondolkozás jegyében való elutasítása; mind a „nácizmustól”, mind a „fasizmustól”, mind - és fokozottan - az antinácizmustól és antifasizmustól mint puszta korszenvedélyektől való elhatárolódás, továbbá mások dehonesztáló célzatú és alaptalan "lenácizásának ", "lefasiztásának" vagy "lefasisztoidozásának" alantas zsurnalisztikai módszernek való tekintése;

– minden megtörtént emberi "holokauszt" (gör. 'teljesen elégő áldozat') mélységes részvéttel való szemlélése: a II. világháború halottjai mellett beleértve - csak néhány kevesebbet emlegetett példát véve - az észak-amerikai indiánok közel teljes elpusztítását; a tasmániai bennszülöttek angolok általi teljes kiirtását; Hirosima és Nagaszaki nukleáris támadást szenvedett százezreit, Drezda 1945. február 13-14-i terrorbombázását; és általában minden háború és genocídium ártatlan és jobb sorsra érdemes áldozatait;

– a szabadossággal és a pszeudo-"liberalizmus" "csak azt szabad, ami nekünk jó" elvével és gyakorlatával szemben a valódi szabadság és szabadgondolkozás pártolása, aminek ki kell terjednie a gazdasági és anyagi dolgokon messze túlmutató és azoknál mérhetetlenül fontosabb szellemi, spirituális és intellektuális témák tudományos igényű (de nem szcientista) és tradicionális vonalvezetésű kutatására és vizsgálatára.

 

Továbbmenve, megállapítható, hogy az, ami/aki köré a tradíció legegyetemesebb szintje, a – guénoni kifejezéssel élve – Primordiális Tradíció vagy Őshagyomány a legbensőbb lényegét tekintve kiépül, a közölhetőség vagy definiálhatóság legmagasabb szintjein is túl van; még szimbólumokban sem fejezhető ki (más lehetséges kifejezési formákról nem is beszélve), mert mint valóban közölhetetlen titok és kifejezhetetlen szent, csak a közvetlen átélés során tárulhat fel a vele maradéktalanul azonosuló megvalósító számára. Az Őshagyomány centrális–ezoterikus esszenciája, kezdettelen és végtelen lényege a legtitkosabb tanításban sem adható át senkinek; csak a metafizikai realizáció legvégső stádiumában tárulhat fel kizárólag az ön-magával azonosuló realizáló számára.

Az Őshagyomány abszolút egyetemességéből következik abszolút egyedülvalósága: egyetlen Őshagyomány van, amely örök, abszolút érvényű és kikezdhetetlen. Történeti vonatkozásban szemlélve, az egyetlen Őshagyomány azután – a létesüléssel együtt kibontakozva, s az originalitástól önmagát eltávolítva – különböző partikuláris tradíciókban nyilatkozik meg.

Mind a leszármazott hagyományok, mind – és kiváltképp – az Őshagyomány esszenciálisan vallásfelettiek (szuprareligionálisak): úgy kifejeződésük lényegközelibb módjában, mint időbelileg megelőzik a vallásokat, amelyek a tradíciókból és végső soron az Őshagymányból származnak. E helyütt azonban felmerülhet a kérdés, hogy itt közvetlen egyenes vonalú leszármazásról van-e szó vagy valamilyen másról? Egyenes vonalú leszármazásról inkább lehet beszélni a hagyományok  – ahogy Julius Evola fogalmaz – „ezoterikus” vagy mélységi dimenziója kapcsán, amelyek között a megfelelő spirituális vagy intellektuális intuíció révén egy transzcendens egység fedezhető fel, amely egységet és az ennek jegyében álló doktrinális esszenciákat amennyiben egy szuperdoktrínaként fogjuk fel, az tulajdonképpen megfelel a Őshagyomány tanításának. Voltaképpen történeti síkon sem kizárt, hogy létezett egy Őshagymány, ami a szokásos módszerekkel természetesen nem bizonyítható, csak – az említett intellektuális intuíció révén – a posteriori tételezhető, de olyan szinten, hogy elmélyültebb megfontolás után feltétlen bizonyossággal mondhatjuk, hogy úgyszólván nem lehetett, hogy ne legyen. Óvakodnunk kell azonban az egyes tradicionális formáknak az Őshagyományból való vulgáris, materialisztikus származtatásától, mert könnyen lehet, hogy valamely helyen és korszakban minden kimutatható és úgyszólván kézzel fogható folytonosság nélkül lépnek működésbe olyan erők, amelyek valamely más, korábbi, magasrendű tradícióra vagy akár magára az Őshagyományra voltak jellemzőek. Ennek elemei az emberi világciklus folyamán tehát elvileg bárhol és bármikor megjelenhettek, függetlenül attól, hogy egy közvetlen és folytonos, vagy úgyszólván történeti leszármazás fennállt-e vagy sem.

A történeti síkot vizsgálva, megállapítható, hogy a jelen világkorban, az úgynevezett Kali-Yugában, az Őshagyomány már csak főként partikuláris tradíciókban, majd – többnyire többszöri áttételek és megszűrődések után – különféle „exotériákban”, például vallásokban, úgyszólván vallásokba öltözötten, vallásokba burkolózva nyilvánította és nyilvánítja meg önmagát. Az igazi vallások tehát a tradíció szelleme által mindig áthatott és szellemileg irányított vallások. A vallások és a tradíciók egységéről tehát kizárólag az Őshagyomány intellektuális intuícióval feltárt valóságának, mint közös eredő- és végpontnak a tételezése mellett lehet – és kell – beszélni. A hagyományok és a vallások egysége ilyenformán transzcendentális egység. Nyilvánvaló továbbá, hogy egy vallás igaz voltát nem pusztán régisége határozza meg, ami önmagában tulajdonképpen még nem sokat jelent, hanem az, hogy megnyilatkozásaiban és képviselőiben a tradicionalitás milyen erővel és elevenséggel van jelen. Ilyen értelemben akár egy, a ciklus legvégén születő vallás is lehetne célravezető erejű, jóllehet egy ilyen vallás konkrét megvalósulásának esélye – éppen a tradicionalitásnak az egyetemes involúcióval szimultán egyre fokozottabb háttérbe húzódása következtében – gyakorlatilag zéró. Ezért tanítja az időben utolsóként megjelent nagy tradicionális vallás és tradíció, az iszlám, hogy Muhammad a „próféták pecsétje”, vagyis az utolsó, aki – szóhasználatunkra visszatérve – az Őshagyomány egy olyan hiteles vallási adaptációját adhatja meg, amely még egész népcsoportok számára érthető és realizálható lesz. Ezt követően világméretekben meghatározó jelentőségű új adaptáció az egyre fokozódó involúció miatt már vallási szinten sem lehetséges. Ennek ellenére a hiteles tradicionális szellemiség természetesen nem tűnik el teljesen, hanem egyre zártabb és egyre nehezebben hozzáférhető centrumokba (rendekbe, társaságokba stb.) húzódik vissza, és legvégül egy-egy önálló, magasrendű személyiség tartja már csak fenn.

Ahogyan a vallások a tradíciók alászállásai révén jönnek létre, úgy keletkeznek a kultúrák a különböző vallásokból; a kultúrák pedig civilizációt, művészeteket és tudományokat teremtenek, amelyek – amennyiben princípiumaikat tradicionális doktrínákból merítik – egy kitágított értelemben szintén a tradíció körébe tartoznak. Egy vertikális alászállás révén – amely visszafelé olvasva természetesen a fel- és visszaemelkedés útja is lehet – a következő sorozat állítható fel: centrális Őshagyomány, különböző leszármazott hagyományok, vallások, kultúrák (civilizációk, művészetek, tudományok).

A tradíció vertikális tagolódásában eredetileg két fő szint különíthető el, amelyből az egyik a tisztán metafizikai és doktrinális szint, míg a másik ennek társadalmi adaptációjának szintje. Miközben az előbbi kizárólag egy szűk elit privilégiuma (ati-varna), amely ennek effektív realizációjára képes, addig a társadalmi tradíció és ennek inherens ereje – az ind-hindu kasztintézmény fogalmait használva – is csak az első három kaszt, az áryák ('nemesek') vagy „kétszer születettek” sajátja.

A tradíció eredetileg természetesen szupranacionális, azaz „nemzetek” feletti, tudniillik a modern nyugati értelemben vett elkülönült „nemzetek” éppen a tradíció társadalmi szinten való eliminációjának a következményei és mint ilyenek ipso facto antitradicionális képződmények. Itt természetesen nem az eredeti értelemben vett nemzetről van már szó, amely kizárólag a nemességet jelentette, hanem arról, amit korábban hozzávetőlegesen a regnicola, vagyis a királyság vagy 'ország lakosain' értettek, ám egy sajátos merőben újszerű értékítélettel összekapcsolva, miszerint az ehhez való tartozás – függetlenül egyéb kvalifikációktól – különleges értéket képvisel. Eredeti értelmében a nemzetet (nemességet) az általa birtokolt tradicionális doktrína és ebből adódó rítus különbözteti meg a másiktól, ez a nemzeti tradíció azonban, mivel normálisan transzcendens eredetű és áthatottságú, „égi” eredőpontja által össze is köti a nemzeteket vagy nemességeket. Ez az eredetileg többnyire tisztán szóbeli doktrína – amelyet normálisan tehát egy nemzetfeletti szintről, de a nemzethez szoros benső koherenciával kapcsolódó szakrális személytől vagy uralkodói dinasztiától nyer a nemzet – határozza meg a nemzet létmódját (dharma), mint – egyetlen példával élve – történt az a Turul-dinasztia esetében is, aminek esszenciáját kondenzáltan fejezi ki az a turul-szimbólum, amely egy feltartóztathatatlan akarat magyar nemzeten keresztüli manifesztációját volt hivatott jelképezni.

A tradíció társadalmi adaptációjának vertikális tagozódásában a tradíció ortodox megőrzésének és továbbadásának, valamint a tradíció benső ereje átadásának feladata elsősorban a poláris (és lunáris) jellegű bráhmanák sajátja, aminek az európai papság csak többé-kevésbé távoli megfelelője.

A katonai és jogi hivatással együtt járó kiváltságra jogosultak, tehát az ind ksatriyák megfelelőinek hagyománya eredetileg egy akcionális és (eltekintve ezúttal a titáni deviáció esetétől) heroikus, valamint a szolaritással összefüggő doktrína és rítusegyüttes.

A vaisya kaszt kapcsán, mivel többé-kevésbé vitathatóan ezt és az ez alatti szintekhez tartózókat tekintik a „népnek”, rövid kitérőt kell tenni, egyszersmind rögtön előrebocsátva, hogy ha „nép” alatt valaki a modern antitradicionális társadalom egyenjogúsított tömegeit érti (vagyis ha úgy tetszik a proletariátust, amely elszakad a tradicionális sùdrákra jellemző szerves hierarchikus kötelékektől), az esetben hagyományról mint „néphagyományról” beszélni eleve egy contradictio in adiecto alkalmazását jelenti, mert e jellegzetesen antitradicionális társadalmi képződményt éppen a tradíció nélküliség, illetve olykor a tradíció ellenesség jellemzi. Amennyiben a népen valaki pusztán a tradicionális társadalom kézműves, valamint kereskedői rétegét (az úgynevezett „polgárságot” vagy „harmadik rendet”) értené, vagyis a vaisyák megfelelőit, ennek mint normálisan árya kasztnak kétségtelenül megvan a maga hagyománya, szemben a kétszer-születettek szolgálatára termett súdrákkal, akik nincsenek a tradíció birtoklásához szükséges létrendi szinten, és ily módon kizárólag e szolgálat révén részesülhetnek abból, ami valóban tradicionális és spirituális. A tradíció a vaisyák szintjén, a kaszt alapvető jellegzetességéből kifolyóan, döntően lunáris jelleget ölt, tehát közvetett, tükrözött és emocionális, más oldalról fokozottan kollektív és társadalmi, megint más oldalról túlnyomórészt exoterikus. Mivel a tradicionális doktrína elsőrendűen poláris, majd ezután szoláris, a vaisya kaszt – lunáris mivoltából kifolyólag – csupán egy kétszeresen tükrözött hagyományt tudhat magáénak. A tradíció e lunáris vetületének azonban a tradicionalitás háttérbe húzódásának idejében (kiváltképp a Kali-Yuga, a 'Sötétség Korszakának' vége felé) kétségtelenül megvan a maga – akár fokozott – jelentősége, a helyzet mindössze annyi, hogy a Primordiális Tradíció centrális, ezoterikus tanításának és valóságának megvalósítását célul kitűző út bejárásához e lunarizálódott „hagyománynak” a maga szintjét nem transzcendáló igenlése és realizációja nem lehet elégséges.3

A metafizikai tradíciótól elválaszthatatlan a metafizikai realizáció. Mivel nem puszta elméletről van szó, amelynek egy vertikalitás mentén mérhető létrendi konzekvenciája hozzávetőlegesen ugyanannyira nulla annak a számára, aki elfogadja azt, mint aki elutasítja, hanem egy olyan megbonthatatlan egységről, amelyben a teória és a praxis kölcsönösen feltételezi egymást, a metafizikai tradíció mindig éppen annyira teoretikus, mint amennyire praktikus. Metafizikai realizáció ugyanakkor régóta nem létezhet beavatás (initiatio) nélkül, amely elsődlegesen az édeni állapot (a guénoni état primordial) restaurációja, s lényege a közönséges partikuláris (pszicho-fizikai) autoidentifikáció helyett annak a szellemi orientációnak vagy állapotnak a visszaszerzése, amelyből az abszolút (szellemi–alanyi) autoidentifikáció újramegvalósítása lehetővé válik. Lényeges továbbá, hogy mindaz, ami a tradícióból dialektikus tanításként megnyilvánul, csupán egy segédeszköz jelentőségével bír, amely bár egy bizonyos létrendi szituációban kétségtelenül fundamentális szerepet játszik, mégis – mint minden segédeszköz – pusztán relatív jelentőségű. A beavatás és a metafizikai realizáció útja döntően a tudati funkcióknak (gondolkozás, érzés és akarás) a tudati szubjektivitás, a tudati funkciók alanya felé és alanyába való redukciója.

Amennyiben a tradíció a kezdetről és az eredetről szóló feltétlen bizonyosságként adódó tudás, valamint ennek realizációja, annyiban a világot a tradicionalitás élteti: a tradíció a világ Fénye. Ha a világból a tradíció valamilyen módon maradéktalanul eltűnne, a világ azon a napon megsemmisülne; ez a lehetőség azonban sohasem következik be. Amiről viszont joggal beszélhetünk az, hogy bizonyos korokban – az egyetemes megnyilvánulás utolsó szakaszaiban – mintegy háttérbe húzódik a tradíció; pontosabban a világ – a metafizikum elsötétülésével párhuzamosan – egyre jobban elfordul, eltávolodik a metafizikai középponttól, vagy ami ugyanaz a kezdettől és az eredettől, miáltal a tradíció fényét egyre kevésbé képes érzékelni s elsötétedik. A tradíció azonban – mintegy önnön hiányaként – a teljes körű tradícióellenesség és ellentradicionalitás korában is jelen van. Ez a hiány a lét és a tudati területek egyre nagyobb fokú megmérgeződésével és elsötétülésével áll összefüggésben, miként azt napjaink anyagi civilizációjában mind a külső, mind a benső világ tekintetében folyamatosan és egyre intenzívebben tapasztalhatjuk.

A metafizikai tradicionalitásnak az emberi világban való jelenléte, fenntartása és akár áttételes reprezentációja kapcsán a legújabb korban, ezen belül is a huszadik században s elsősorban a Nyugaton egy sajátos, eddig ismeretlen helyzet állt elő: az antitradicionalitás erőinek fokozott offenzívája és térnyerése következtében felmerült annak a szükségessége, hogy az, ami korábban a földi–emberi létben megfogalmazatlanul is egy mindent átható és meghatározó – és éppen ezért külön megfogalmazást nem igénylő – erőként és szemléletmódként volt jelen4 – vagyis a tradicionális szellemiség –, teoretikusan vagy úgyszólván „ideológiailag” és a jelenkor embere számára érthető módon egy átdolgozást, egy új kinyilatkoztatást nyerjen, mivel ekkorra olyan fokon került ki a közvetlen elérhetőség köréből, hogy gyakorlatilag a teljes feledésbe merülés veszélye fenyegetett. A tradíció ezen jelenkori újraélesztése kapcsán e helyütt néhány nevet feltétlenül külön meg kell említeni: mindenekelőtt a „jelenkor mesteréét”, René Guénonét, akinek – amellett, hogy művei a tradicionális szellemiség mind a mai napig talán legkiemelkedőbb, irányadó reprezentációit képezik – némi előzmény után a nevéhez kell kötni a fenti problematika első világos felismerését és a helyreállítás érdekében végzett fundamentális jelentőségű tevékenységét; Julius Evoláét, aki Guénon és ezáltal a tradíció alapvető eszméjének zászlaját átvéve, a nyugati mágikus–akcionális tradíció jelentőségét is fokozottan kiemelte, s elsősorban a tradicionális doktrínák jelenkori – akár irreguláris úton való5 – gyakorlati megvalósítására is összpontosító műveivel szerzett elévülhetetlen érdemeket; Frithjof Schuonét, aki többek között – egyik fő művében6 külön is felmutatva a vallások transzcendens egységének ideáját – az egyes partikuláris tradícióknak és vallásoknak az Univerzalitáshoz és ennek jegyében egymáshoz való viszonyuk kapcsán fejtett ki rendkívüli jelentőségű tanításokat. Magyar vonatkozásban mindenekelőtt Hamvas Bélát kell megemlíteni, a legnagyobb magyar írót, aki a tradíció ilyen értelmű gondolatának első hazai felvevője, és aki a tradicionalitás exisztenciális vonatkozásait is páratlan atmoszféra-teremtő erővel tárgyalja főként világszínvonalú esszéiben; valamint a teoretikusan világviszonylatban is rendkívül mélyre hatoló László Andrást. Továbbá ide kell még sorolni több lényegileg, netalán részlegesen fontos vonatkozásban mindazon külföldi és hazai gondolkozókat, akiknek írásai a Tradíció évkönyv korábbi, jelenlegi és további számaiban olvashatóak, de akik jelentőségének részletes vizsgálata nem ezen írás feladata. 

 

A metafizika szó pontos jelentése

Mint azt az előző szakaszban megállapítottuk, a metafizika szó a görög 'ta meta ta physika' kifejezésre vezethető vissza, aminek két értelmezési szintje lehetséges: az egyik – az alacsonyabbik – szerint a metafizika azokat jelöli, 1) amelyek 'a természeten túliak', a másik – a magasabb – jelentése szerint pedig 2) 'a létesülteken (a létezőkön) túliakra' vonatkozik.

1) A természet (természetiek) a tradicionális értelmezésben a megnyilvánuló lét individuális, vagy ami ugyanaz, alaki (rúpa) területét öleli fel, amely a legdurvább felosztás szerint a korporális ('testi') világ, illetve a szubtilis ('lelki') világ együttesének felel meg.

Az ind–hindu tradíció vedánta darsanája értelmében a természet körébe tartozik az, amit a sthúla-saríra és súksma (linga)-saríra együtt foglal magában, nevezetesen az annamáya-kosa; a pránamaya-kosa, a manomaya-kosa és a vijnánamaya-kosa teljessége.

Másfelől, a tudatállapotok szintjére vetítve, természeti mindaz, ami az ébrenléti állapotban, illetve az álomállapotban nyilvánulhat meg; vagyis mindaz, ami közönségesen a jágrat és a svapna állapotokkal függ össze, nem nevezhető többnek, mint természetinek. Ebből következően közvetlenül a természet körébe tartozik az asura-loka ('titáni világ'), a nara-loka ('emberi világ'), valamint – elveszítetten – a tiryag-loka ('állati világ') által egybefoglalt világok mindegyike; másfelől – az ezoterikus kereszténység felosztása szerint – a teljes antropoi és angeloi, beleértve a hierarchia infima egészét, úgy mint az angeloit ('angyalok') az arkhangeloit ('arkangyalok') és az arkhait ('fejedelemségek').7

A természet mindazoknak a létezőknek a körét jelenti, amelyek a térrel, az idővel és az állagiság bármilyen formájával valamilyen kapcsolatban állnak. Természeti az elemek tradicionális teóriájában szereplő föld, a víz, a tűz, a levegő és az éter; mindaz, ami szagolható, ízlelhető, látható, tapintható és hallható. Természetiek azok, amelyeket a hindu tradíció bhútáknak, karma-indryáknak, buddhi- vagy jnána-indryáknak, továbbá tanmátráknak ('elemi esszenciáknak') nevez, valamint az ahankára. Ide tartozik a manas, a 'benső érzék', a 'mentális képesség', az individuális alaki gondolkozás, a memória, az imagináció. A ki- és belégzés, az emésztés és minden mozgás.

2) A létesültek (létezők) körébe a fentiek összességén túlmenően a nem-alaki vagy alakon túli (arúpa) megnyilvánulás tartozik, ami egyrészről már univerzális rendű, másrészről még exisztenciális.

Legfelsőbb szinten a létesültek körében kell megemlíteni a kárana-saríra teljességét és ezzel összefüggésben az ánandamaya-kosát, ami a hyperkozmikus salus vagyis 'üdvözülés' létszinti megfelelője. Azt, ami a prakrtivel vagy a materia primával függ össze. A buddhit, a Dionysios Areopagités-féle teljes hierarchia mediát, úgy mint az eksousait (erők), a dynameist ('uralmak') és a kyriotétest ('hatalmasságok') világainak egyetemességét. Mindazt, ami az álomtalan mélyalvással mint tudatállapottal, a szanszkritül susuptinak nevezettel kapcsolható össze, elsősorban a teljes deva-lokát ('Isteni világ'), illetve ezzel inverz megfelelésben, a közvetlen átélésből kizuhant preta-lokát ('szenvedő lelkek világa'), a növényi és minerális világot.

A magasabb szintű értelmezés szerint is metafizikai tehát az Egyetemes Lehetőség nem megnyilvánuló univerzalitása. Az ezoterikus kereszténység hierarchia supremája, úgy mint thronoi ('trónusok'), kherubim ('kerubok') és seraphim ('szeráfok'), illetve – első és végső soron – Isten. Az, ami elveszítetten a 'comaticus' vagy holt tudati állapotban valósul meg, s ami beteljesülve megfelel az – ind-hindu tradíció szerinti – turíya ('negyedik') mindenen túli abszolút valóságának. A turíya beteljesedése: a status absolutus, a sunyatá ('üresség') „felső” és végső, abszolút lehetősége; az upeksá (tökéletes 'neutralitás'), az anuttara-samyak-sambodhi ('teljesen-tökéletesen tökéletes metafizikai felébredés'), az asamprajnáta-samádhi ('nem megkülönböztetett hypersystasis vagy contemplatio suprema'), a moksa ('felszabadulás'), a kaivalya ('elkülönülés'), a nirguna Brahma ('transzkvalitatív Isten') állapota, az advaita (nem-kettősség), a maháparinirvána ('abszolút transzcendentális ellobbanás'), amelyekre a hindu tradíció, a yoga-darsana vagy a bauddha-váda (a 'felébredés doktrínája') úgy utal, mint az állapotokon túli abszolút állapotra.

A Hagyomány (latin – traditio, görög – paradosis, szanszkrit – páramparya) tehát az időtlen, tértelen és állagtalan metafizikai szellemiség időben, térben és állagban való – realizációval egybekötött – fenntartottságát, továbbadását és áthagyományozását jelenti.

 

Függelék

 

A keresztény egyházak helyes viszonyulása a metafizikai tradicionalitáshoz

 

Jóllehet az integrális és egyetemes metafiziko-tradicionalitás – mint egy valódi és legitim reneszánszhoz szükséges létszemléleti armatúra – alapjainak lerakása immáron fél évszázada jószerivel befejeződött, valamifajta okkult tehetetlenségi ellenállás következtében mind ez ideig csupán néhány kivételes személyiség, esetleg kisebb kollektívum körében fejtette ki a maga megelevenítő, újra szellemivé tevő hatását. A teljes vagy úgyszólván „langyos” közöny, ha el nem is fogadható, mindenesetre érthető a kezdetüktől fogva antitradicionális beállítottságú és irányultságú ideológiák, létátélési metódusok, organizációk és egyebek részéről, amelyek ezen hozzáállással tulajdonképpen nem fejeznek ki mást, mint ami a „lényegük”; mindez azonban a Nyugat szellemi vezetésére hivatott organizációk, s ezen belül is főként a római katholikus egyház részéről, mélyen elgondolkoztató szituációt teremt.

Nyilvánvaló, hogy a szóban forgó problematika érdemben való felfogásához az elsődleges feltétel mind az egészében vett modernitás, s ezen belül ennek földrajzi bölcsője, a Nyugat mélyreható válságának az észlelése, és azé, hogy e gigantikus létrendi válságnak egészen a középkor óta egyrészről elszenvedője, másrészről lehetővé tevője a katholikus egyház, amely mára a modern antitradicionális vagy úgyszólván – és ez lényegében ugyanaz – antikrisztusi világ szerves részévé, statisztájává lett. Csak ennek a szituációnak a tisztán látása és emellett egy a hiteles, tradicionális kereszténység és katholicizmus iránti csillapíthatatlan szeretet esetén merülhet fel a jelen helyzettel való gyökeres szakítás és a legitim változtatás igénye.

A jelen problematikát a lehető legmélyebben értő tradicionális szerzők szerint e vátoztatáshoz semmi „újra” nincs szükség; Guénon szerint a katholikus egyháznak semmi mást nem kellene tennie, mint saját tanítását kellene valóban megértenie, legalább olyan szinten, amelyre a középkor összességében jó példát nyújt. Ennek a saját tanítást illető readaptációnak a munkája – az ugyanígy nevezettel ellentétben egy valódi reneszánsz jegyében – kizárólag a még meglévő hiteles és magával a kereszténység fő áramával ellentétben még nem antitradicionalizálódott (vagyis elsősorban keleti) spirituális doktrínák elmélyült tanulmányozása és ezek hiteles képviselőivel való kapcsolatteremtés révén történhet meg. A jelen helyzet e tekintetben a század első feléhez képest annyiban más, hogy időközben magát a Keletet és a keleti spiritualitást is nagymértékben és meglehetős sikerrel inváziós területté tették az antitradicionális felforgatás erői. Időközben, a XX. század folyamán azonban a felbecsülhetetlen jelentőségű keleti spiritualitás (és ezáltal maga a tradicionalitás) princípiumai – elsősorban éppen a tradicionális szerzők jóvoltából – olyan fokon lettek (olykor a sokadrangú adaptációk szintjéig is lehatolóan) átültetve az Európai szellemi környezetre, hogy a jelen pillanatban már joggal beszélhetünk arról, hogy ennek nem meglátása a szellemtelen restség valóságos iskolapéldája.

Ennek ellenére, a katholikus egyház a szóban forgó megelevenítő szellemi esszencialitásból mindezidáig gyakorlatilag semmit nem fogadott magába, a Tradíció fényét nem ismerte fel, olyanképpen, hogy azt hivatalos szinten, tehát néhány marginális jelentőségű elemet leszámítva8, se el nem fogadta, se el nem utasította. Homályosan érezve a szellemi partikularizmus tarthatatlanságát, létrejöttek ugyan például olyan szervezetek, mint a Római Kúria nem-keresztény titkársága, amely a nagy világvallásokkal tart fenn kapcsolatot, illetve megfogalmazódtak olyan nyilatkozatok, mint amilyen a „Nostra Aetate” kezdetű konstitúció, miszerint elvben „A katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami a nem-keresztény vallásokban igaz és szent”, ezeket azonban úgy tűnik alapvetően más okok kényszerítették ki; az, amin ellenben láthatólag rendkívüli erőbevetéssel munkálkodik az egyház az ezredfordulón, az alapvetően antitradicionális protestantizmussal való kiegyezés kivitelezése, olyan doktrinális engedmények eszközlése árán is akár, amelyeket csak az tesz meg ily könnyen, aki számára a szóban forgó doktrínaelemek valódi értelmezése mellékes, netalán felesleges.

Ezzel a lefelé szállással szemben a helyes szellemi magatartás természetesen éppen a felfelé emelkedés lenne; annak a tényleges katholicizmusnak ('egyetemességnek') a megvalósítása, amellyel a kereszténység kitörne végre a zsidó–hellenista kultúrkör partikuláris kereteiből és az összes hiteles szellemi tradíció egyetemes ortodoxiá-jának fundamentumán értelmezné újra, elevenítené meg saját tradícióját. Lényeges, hogy a partikuláris keleti tradíciók vagy a tradicionális szerzők forma feletti, univerzális műveinek tanulmányozása – ami a saját tanítások nem vagy nem kellő értése miatt tűnik elengedhetetlennek – korántsem jelentené egyetlen keresztény intellektus számára sem e más formákra való áttérés szükségét, hanem a saját tradíció alaposabb megértését és az ezen keresztül való tökéletesebb megvalósítását segítené elő.

Egy evangéliumi képpel élve, a hiteles tradicionális szellemiség vagy úgymond a Tradíció és az originális kereszténység egymáshoz való viszonya úgy is felfogható, mint a „napkeleti bölcseké” („Magi ab oriente”, 'mágusok keletről')9 és az újszülött Emberfiáé: e bölcsek vagy mágusok a Primordiális Tradíció hiteles képviselői, akik egy szabályos tradicionális invesztitúra során hitelesítik és beiktatják a megszülető partikuláris tradíciót és vallást, a kereszténységet. Ily módon e szimbolikus alakok többek között azt a felső szellemi konvergenciapontot képviselik, amelynek benső realizációja révén a tradicionális vallások és tradíciók közötti transzcendens egység és ezáltal a valódi egyetemesség megvalósulhat. Ennek megfelelően a modern világ káoszába tévedt katholicizmus számára csakis a hiteles tradicionális szellemiséggel való effektív kapcsolatfelvétel és az ezen keresztül aktualizálható szellemi univerzalitás jelentheti a kiutat a jelenlegi, önnön lényegére nézve tetszhalotti állapotából.

Nyilvánvaló, hogy a „sötétség erőinek” egyik elsőrendű érdeke az, hogy a kereszténység ne értse meg a Tradíció üzenetét, és ily módon ne legyen képes feltámadni, mindazonáltal ha ennek lényegi és érdembeli megértése mégis megtörténne, ezt egy valódi újjászületés jegyében „megelevenítő szellemként” üdvözölhetné, de mindenképpen legalábbis igaz szövetségesként; és még véletlenül sem tévesztve össze azzal, ami például valóban „New Age” és az ezzel ekvivalens antitradicionális eltévelyedések és herezisek körébe tartozik, amelyek megjelenési aránya a jövőben várhatólag fokozódni fog főként a lényegre nézve egyre tömegesebb apostasia keretében, talán nem teljesen függetlenül azoktól, akiket a Szentírás „vak vezéreknek” nevez, s akik nagy igyekezetükben és buzgalmukban olykor éppenséggel a „sötétséget világossággá és a világosságot sötétséggé teszik”10.

 

 


Jegyzetek

1 A félreértéseket elkerülendő, le kell szögezni, hogy bár a metafizikai tradicionalitás – egyebek mellett – fokozottan gnosztikus orientáltságú, in concreto semmivel sincs sem több, sem kevesebb köze a Markion- vagy Basilides-, vagy Valentinus-féle, II. században a kereszténység fő vonulata által kiátkozott gnosztikus keresztény irányzathoz, mint ennek ellenfeleihez.

2 Lásd, László András: Mi a metafizikai tradicionalitás? Őshagyomány, 1. sz. 2. o.

3 Csak futólag említem meg azt az eljárásmódot, miszerint egyes, fogalmi zavarokkal küzdő, külföldi és hazai szerzők különböző forrásokból jól-rosszul megismerve azokat a fundamentális princípiumokat és tanokat, amelyek a tradíciók és vallások összességének szinopszisából lettek intellektuális intuícióval úgyszólván „megalkotva”, úgy tesznek, mintha ezek közvetlenül felismerhetőek és kimutathatók lennének alacsonyabb síkokon és területeken is, ahol ezekkel úgyszólván operálnak, amely utóbbi tulajdonképpen nem lenne baj, ha értesüléseik valódi forrását különböző okokból kifolyólag nem hallgatnák el, illetve ezeket az adaptációkat, partikuláris alkalmazásokat vagy éppenséggel reziduumokat nyíltan vagy burkoltan nem tüntetnék fel úgy, mint amelyek az eredeti doktrínákat s princípiumokat magukban foglaló tradíciókkal egyenrangúak, netalán ezeknél eleve magasabb rendűek volnának.

4 Ez teszi érthetővé azt, hogy korábban például a filozófiában – kezdve Descartestől, egészen napjaink postmarxista postmodernjeiig – miért szinte kizárólag antitradicionális filozófiai elméletek születtek; vagy a politika síkján vizsgálva ugyanezt a jelenséget, látható, hogy egészen a XX. századig, néhány kivételt leszámítva, szinte kizárólag baloldali és forradalmi ideológiák láttak napvilágot.

5 Irregularitáson itt egy olyan megvalósítást értve, amely nem kötődik valamely szabályos, mesterektől tanítványoknak való folyamatos szellemi átadás rendjéhez vagy „regulájához”, ám ez a „másság” kizárólag a formát érinti, a lényeg szigorúan ugyanaz; az irregularitás tehát semmiképpen sem azonos a heterodoxiával (noha kétségtelenül vannak olyanok, akik – tévesen – azt kizárólag ezzel azonosítják).

6 Frithjof Schuon: De l'Unité transcendente des religions. Párizs, 1979.

7 Vö. Szent Dionysios Areopagités: Peri tés ouranis hierarkhis. [A mennyei hierarchiáról.] In Az isteni és emberi természetről. 2. köt. Budapest, 1994, Atlantisz. /A kútnál./.

8 Az úgynevezett „New Age” veszélyét ugyan helyesen felismeri, azonban a tradicionális szellemiség durva félreértelmezésése kapcsán egy eklatáns hazai példa Gál Péter zavaros, A New Age – keresztény szemmel című mindent mindennel összekeverő, nivelláló könyve. Vö. Gál P.: i. m., 3. kiadás. Abaliget–Budapest, 1994, Lámpás–Szegletkő. 35–37., 132., 137. o. 

9 Akik azt monják az írás szerint: „vidimus enim stellam eius in oriente” ('láttuk az ő csillagát napkeleten'). Evangelium Secundum Matthaeum 2:2.

 


További írások 

László Andrástól  

Baranyi Tibor Imrétől

Kvintesszencia Kiadó